Aratás – 1.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Azt hiszem, mindannyian úgy vele, hogy vannak bizonyos ismétlődő események, amelyek különösképpen megragadják a figyelmünket, s mintegy számítunk is arra, hogy újra bekövetkeznek, vagyis elérkezik az az idő, és az, ami nekünk nagyon fontos, újra a szemünk elé kerül.  Számomra ilyen fontos visszatérő esemény az aratás.  És most arató-időben vagyunk. Ezért úgy döntöttem, hogy Péter és Pál napjától, a ránk következő vasárnapokon aratási igéket fogok olvasni, úgy, ahogy Isten igéjének képes nyelve és üzenete megengedi ezt a számunkra. Az aratást ugyanis csak azok tartják felhőtlenül szép dolognak, aki még soha nem arattak. Én tudom azonban, hogy ez az egyik legnehezebb munka. Gyermekkoromban azzal szereztem némi keresetet nyári időben, hogy ceglédi kannában hordtunk az aratóknak a vizet; igaz, hogy akkor már géppel arattak, de sok minden még kézzel történt, és láttam, hogy ez az egyik legnehezebb, legfárasztóbb, legizzasztóbb munka. De tudom, hogy a legörömtelibb is. Valahogy így is van az Isten országának a titka, hogy amikor nagy öröm érkezik az életünkbe – maradjunk az aratásnál! –, amikor gyümölcsbe fordul a vetés, amikor megérlelődik mindaz, mint amiért fáradoztunk, dolgoztunk, imádkoztunk, és megkezdődhet a begyűjtése, - nos, egyúttal az talán az egyik legnehezebb munka.

Most a magvető példázatát olvastam és talán sokan csodálkozhattak, hogy miért beszélek én ennek kapcsán az aratásról. Ám nyugodtan kijelenthetjük, hogy ahol magvetésről hallunk, ott aratásról is beszélünk. Hiszen a magvető az aratás reményében veti a gabonát, azért vet, hogy legyen aratás, hogy megérlelődjön a vetés, hogy áldott öröm legyen abból, amit a zsoltáros egy helyen így mond: akik sírva vetették gabonájukat, örömmel és nevetve jönnek elő kévéjüket magasba tartva.

Az a példázat, egészen pontosan történet, hiszen történetté kerekedik, amelyet Jézus a hajóból mond el a tóparton összegyűlő sokaságnak, nem pusztán példázat, hanem bizonyos tekintetben allegória is. Azt nevezzük allegóriának, amikor egy képes beszéd egy-egy elemét behelyettesítjük, megmagyarázzuk, konkrét jelentést adunk neki. Ezzel pedig bizonyosképp korlátozzuk a szabadságunkat, hogy úgy értsük a példabeszédet, ahogy nekünk tetszik. Ezért mondom, hogy ez bizonyos fokig allegória is. Sőt, nem is allegóriát hallunk itt, annál többet is, nem csupán parabolát, többet is annál! Ha figyelmesen olvassuk Jézus magyarázatát, rájövünk:  történeteket hallunk.

Élettörténeteket. Mert egyrészt azt mondja Jézus, hogy a magvető az igét hinti, - és gondolhatnánk, hogy ez az igehirdetők példázata: a magvető az igét hinti, aki igét hirdet, magvető. De amikor Jézus magyarázni kezdi a mag sorsát, akkor egy különös kettőzés megy végbe, mert beszél a magról is a maga természete során, de közben valóságos élettörténeteket mond el.

De hadd utaljak még röviden egy megjegyzésre, amely már a történet lényegére világít rá. Goethe jegyezte meg egy helyen, e példázat kapcsán, némiképpen értetlenkedve vagy csodálkozva, hogy ugyan ki az az ostoba megvető, aki csak úgy szórja össze-vissza a magot!? Mondhatnánk persze hogy Goethe, a polihisztor nem tudhatta, hogy a régi keleti világban másképp vetettek, mint itt Európában. A keleti világban először kiszórták a magot és utána szántották be. Akik dél felé haladnak, azok tudják, hogy miről beszélek. Édesapám Bánátban született, és arrafelé azt szokták mondani a rokonok, hogy olyan gazdag a föld, hogy csak ki kell szórni a magot és megterem. Jézus idejében a keleti világban a termőföldnek kijelölt részeken először kiszórták a magot és utána forgatták be a talajba.

De ezzel még nem oszlattuk el Goethe megjegyzésének a kritikai élét. Mert csak igaz a csodálkozó vagy méltatlankodó kérdés: miféle magvető az, aki csak szórja össze-vissza a magot, az egyik kő közé esik, a másik útszélre esik, a harmadik az gyomos talajba, a negyedik esik a jó talajba. Ez nem jó arány, elcsapnák ma azt a, aki így szórná ki a drága vetőmagot. Főleg, ha tudjuk, hogy inkább éheztek az emberek, ha kevés volt a termés, de a jövő évi vetőmagát nem ették meg. Innen a kérdés: honnét van a magvetőnek ez a nagyvonalúsága, vagy ez a szabadsága, hogy ilyen bőséggel, sőt, ilyen felelőtlenül, ilyen szabadon veti a magot, tkp. mindenhova. Talán onnan, hogy Isten országa, az Ige, az Isten üzenete, az Isten akarata mindenre és mindenkire tartozik. Így tehát nincs előzetes döntés, nincs jó megfontolás arról, hogy kinek érdemes isteni megszólítást adni!

Mondhatnánk, ha igazán jó lenne az isteni ökonómia, jó előre meg lenne válogatva, hogy kire áldoz az Isten, kinek szól az Isten, kinek nyilvánítja ki közvetlenül akaratát. Csakhogy van egy magasabb törvény a gazdaságosság törvényénél, ez pedig az irgalmasságnak és a kegyelemnek a törvénye. És az irgalmasság és a kegyelem törvényénél is van egy még magasabb rendű törvény, ezt pedig nagyon egyszerűen így lehetne nevezni: Isten létének a törvénye, Isten léte pedig önközlő lét, hiszen Isten meg akarja magát osztani. Isten létéből, létvalóságából szüntelen árad az ember felé mindenféle isteni impulzus. Amikor ilyeneket mondok, szinte úgy érzem, hogy panteista vagyok, pedig nem vagyok az. Csak egy örök teológiai igazságot mondok ki: Isten szüntelenül közli önmagát, Isten beszél, Isten a beszélő isten. Modern szóval: kommunikáló Isten. Ha még értjük a kommunikáció szó lényegét, ez azt jelenti, hogy megosztok valamit, megosztom önmagamat, létesítek magamból valamit a másikban. Vagyis amikor azt mondja Jézus, hogy hasonló az Isten országa a magvetőhöz, és a magvetőpedig  kiment vetni, akkor erről, a véget nem érő szüntelen isteni mozgásformáról beszél, és ennek az isteni mozgásformának az a célja, amit így neveztünk el: aratás, - amikor sarlót lehet bocsátani a vetésre. Akármerre járok, mindig érdekel, milyen a vetés. Mikor lehet aratni, milyen magas a búza, fölverte-e a gyom a búzát, mennyi a pipacs benne, elveri-e a jég az áldott termést? Mindig izgatott ez a dolog. De azt hiszen, általában mindannyiunkat is, bármibe kezdtünk, bármit indítunk, mindig valamilyen céllal indítjuk. Egyszer egy okos ember, akinek megvallottam, hogy én elég ügyetlen menedzser vagyok, én sem tervezni, sem igazgati nem tudom ügyesen a dolgokat, azt mondta, hogy mindenki ügyetlen. De ő tud egy titkos is:  mindig a cél felől, mintegy visszafelé kell nézni a dolgokat. Képzeld magad a célba, onnan nézz visszafelé, és észre fogod venni, hogy milyen úton lehet a legegyszerűbben a célhoz eljutni. Nagy nagy bölcsesség ebbe, és amikor a magvetésről hallunk Jézus példázatában, akkor is ez határoz meg mindent.Ebből adódik a feszültség Ki is mondj: amely mag jó földbe esett, az növekedő és bővölködő gyümölcsöt adott, némelye hozott harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye pedig száz annyit, majd amikor magyarázza: a jó földbe vetettek azok, akik hallják az igét, beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némelye harminc annyit, némelye hatvan annyit, némelye száz annyit. Tehát megismétli az eredményt, a végeredmény felől érvel. Ez a cél.

Isten bőkezűségéről beszélünk hát, és az a cél, hogy az Isten igéje által megérintett és megáldott emberi élet bővölködő életté legyen. Egy magból harminc, egy magból száz, - a száz már mai viszonyok között is jó terméshozamnak számít. A régi világban, amikor Jézus ezt a példázatot mondta, egy kalászban, ha hinni lehet a kutatóknak, tíz vagy tizenöt szem ha termett, az már nagyon jó termésnek bizonyult. Tehát Jézus fokozza is, amikor harmincról, hatvanról, százról beszél, és ebből a fokozásból értjük meg, hogy mi is az isteni magvetésnek a célja, miért osztja meg magát Isten velünk, miért közli magát Isten velünk, miért lép be Isten az életünkbe ezzel az ajándékozó, adományozó, megáldó és ihlető bőséggel. Azért, hogy a mi életünk is bővölködő életté legyen. Hiszen, ha a mag sorsát nézzük, ahogyan Jézus magyarázza, egyértelmű, hogy nem egy gabonaszemről van szó, hanem életekről van szó. Olvassuk még egyszer: az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst meghallják, azonnal elragadja a Sátán a szívükbe vetett igét. Gyakorító képzővel mondja Jézus és ez sokat segít annak a megértésében, hogy élettörténetről van szó. Azt mondja: akiknek hintik az igét. Ez nem egy egyszeri eset. Jaj, de egyszerű lenne az egyház missziója, az evangelizáció, az egész keresztyén ügy, sőt, így mondom, az egész Isten-ügy, ha annyiból állna az egész, hogy mondok egy igét, s lesz, ami lesz, többet neki nem kell mondani semmit. El van intézve a dolog. De azt mondja Jézus, hogy hintik, újra meg újra hintik, és ez egy életsors, hogy akit megérint az isteni önközlés, Isten szeretete, Isten kegyelme, Isten szent életakarata, Isten megvilágosító áldása és történik benne valami, mégis azt eredményezi, mintha semmi sem történt volna. De, még egyszer mondom, itt két dolog egymásra tolódik. Mert nem az igét kell féltenünk, hogy mi lesz azzal a drága igével, amit mi mondanánk, és a Sátán meg netán elragadja, s így inkább nem is mondunk igét. Ismertem egyszer egy evangelizátort, híres fajtát, ő mindig csak olyan helyre ment evangelizálni, ahol a lelkész azt mondta, garantálom, hogy fogékony és hívő emberek fognak hallgatni. Szerinte ugyanis hitetlenekre nem kell pazarolni az igét. De mi értsük jól a Jézus szavát: az ige hirdetik, Isten szól, Isten mindig beszél. A kérdés az, hogy velem mi lesz, mert amikor a földbe belehull a mag, akkor értjük meg, hogy a föld arra való,  hogy befogadja a magot, hogy annak érlelődését, szárba szökését és gyümölcshozását biztosítsa. Ha nem ez történik, akkor ugyan mire való a talaj? Akiben Isten igéje nem tud megfoganni, aki hagyja, hogy Isten igéjét kikapkodja az életéből a Sátán, annak súlyos kérdéseket kell önmagával kapcsolatban feltennie. Mi végre való vagyok én, mire való az életem, ha semmit nem tud megsokszorozni?

És mehetnénk most végig, a következőről azt mondja, hogy köves helyre esett: ez is egy élettörténet, megérint valakit az Isten igéje, örömmel magához öleli, mindenkit megelőz, buzgó, lángol, szinte prófétai hevületet kap, majd, ahogy Jézus mondja: ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, akkor... Nem úgy általában támad a nyomorúság. Nyomorúság és háborúság mindig van, éhség és szükség mindig van, bajunk mindig lesz. Nyomorúság és háborúság támad az ige miatt, vagyis amiatt (ha már élettörténeteknél tartunk), hogy láthatóvá válik rajta, hogy változóban az élete. Valami történik benne. Mert amikor – hadd allegorizáljak én is, kedves testvérek – bekerül a mag a földbe, megcsírázik és gyökeret ereszt, akkor már a talaj sem ugyanaz, mint volt korábban. Öreganyám, amikor borsót vetett a kertben, mindig letűzött két ágacskát, kifeszített köztük egy madzagot, és hiába akartunk mi Robin Hood-ot játszani a kertben, oda nem léphettünk, az már más terület volt. Mert mag volt benne. Akinek a szívében és az életében gyökeret ereszt az Isten igéje, maga lesz mássá. Erről erről szól ez a tragikus fordulat is, hogy amikor azonban eme megváltozás miatt háborúság és nyomorúság támad, ők maguk, az értintettek azonnal megbotránkoznak. Milyen döbbenetes. Valaki befogadja az igét, gyökerezni kezd a szívében és megbotránkozik az ige miatt. Valakit megérint az Isten és ő elüti az Isten kezét. Valakit megragad az igazság, inkább így mondom: valaki megkóstolja az igazságot, annak jóságát, áldását és erejét,  - aztán kiköpi. Ő maga botránkozik meg.

A harmadik történet is ismerős, nem kell sokat magyarázni. Vannak magok, amelyek a tövisek közé esnek és együtt nőnek fel a tövissel, de a világi gondok, gazdagság csalárdsága, egyéb dolgok kívánsága, közbejövén, elfojtják az igét és az gyümölcstelen lesz. Megnő, de nincs benne életerő. S lám, eljön az aratás, és kiderül, hogy üres a kalász. Mert a sok gond, sok ügy, sok tennivaló, mert a sok-sok minden mindig közbejön. Valami közbejön – és nem lesz semmi.

S végül szólnunk kell arról is, amiről az egész példázat szól, hogy nem hiábavaló a magvetés, nem valami üres játék, nincs igaza Goethének, nem ostoba az a magvető, aki csak úgy szórja össze-vissza, felelőtlenül a magot, ez bizony, áldott magvetés, és akinek a szívében az ige gyökeret vert, annak megváltozik az élete. János apostol az első levelében fejti ki nekünk ezt a titkot, amikor azt mondja: gyermekeim, vagy fiacskáim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de amikor majd meglátjuk Őt, olyanná leszünk, mint Ő, mert úgy fogjuk Őt meglátni, amint Ő van. Isten gyermekei vagyunk, - most;  még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, de olyanná leszünk, mint Ő. Akiben gyökeret vert az ige-mag, az elkezdi az életét megváltoztatni. Így mondja ezt János ugyanitt: és akiben ez a reménység megvan, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta. Jézus Krisztusról  magáról beszél hát itt, a saját igehirdetéséről. Ez a mag Ő maga, az ige Ő maga, mert amikor Isten szól és közöl valamit, akkor igét szól és igét közöl, akkor Önmagát közli. A keresztyén életnek pedig mindig az a nagy kérdése, amit Pál apostol vet fel a 2. Korinthusi levélben: vajon valóban elváltozunk-e napról napra, és hasonlatosak leszünk-e Őhozzá? Tudniillik az Úr Jézus Krisztushoz, és meglátjuk-e Őt színről színre úgy, amint van, fedetlen arccal szemlélve az Ő dicsőségét.

Magvetés és aratás között sok minden történik. Ha az történik, amire Jézus hív bennünket, hogy megváltoztassuk az életünket, hogy krisztusira formáljuk az életünket, hogy átadjuk magunkat teljesen annak, hogy Istennek mindenhez köze van, leginkább hozzánk, akkor boldog lesz az aratás, még ha nehéz is az a munka. Mi több, ha csak magát az aratást nézzük, mit jelent kimenni a tikkasztó hőségbe, gondosan összegyűjteni a beérett vetést, elraktározni azt, még nem is mondtam ki igazán, hogy mennyire nehéz az aratás. Az aratás azért olyan nehéz, mert a magvetéssel kezdődik. Isten áldja meg az Ő igéjét mindannyiunk életében.
Ámen

Imádkozzunk: Hozzád folyamodunk, mennybéli Atyánk az Úr Jézus Krisztus által és Téged kérünk, őrizz meg bennünket, hogy ne jöjjön közbe semmi. Sem háborúság és viszontagság, sem ellenségek támadása, sem e világ gondjai és gyötrelmei, hanem hadd növekedjék bennünk szabadon és áldottan magvetésed, hadd formálódjunk és alakuljunk szent igéd és akaratod szerint az Úr Jézus Krisztus hasonlatosságára. Köszönjük, hogy bennünk is meg akarod sokszorozni hűségedet, irgalmadat és szeretetedet, bennünk is meg akarod sokszorozni létvalódat, hogy általunk, rajtunk keresztül is felragyoghasson örökkévaló dicsőséged és hűséged. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy gondviselő szereteteddel és irgalmadban hordozol bennünket, és köszönjük, hogy jöhetünk Hozzád és kérhetünk, segíts bennünket nehéz órákon, gyógyíts bajainkból, betegségeinkből, vigasztalj gyászunkban, adj növekedést az igaz ismeretben, járass bennünket a hűség útján, és add meg nekünk bőséggel, gazdagsággal, hogy már itt, a jelenvalók közepette ízleljük és kóstoljuk jóságodat. Így kérünk betegeinkért, megfáradt, erőtlen testvéreinkért, a szomorkodókért, így kérünk különösen azokért, akik rázattatások és hányattatások között vannak, különösen azokért, akik az igéért állnak ki háborúságot, akár családjukban, barátaik között, akár itt, ebben az országban bárhol, de legfőképpen és különösen azokért, akik a Te nevedért üldöztetést szenvednek szerte a világon. Add, hogy szívükben és életükben boldog növekedéssé lehessen a Te tiszta igéd és örökkévaló igazságod. S kérünk magunkért is, add drága Mennyei Atyánk, hogy átadjuk magunkat teljesen a boldog növekedés titkának, a Szentlelked által való formáltatás áldásának és örömének minden könnyünk, minden bajunk és nyomorúságunk dacára, hogy meghozhassuk gazdag gyümölcsét a Te áldó szeretetednek. Krisztusért, a mi Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen