Aratás - 5.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az elmúlt vasárnapokon (arató idő lévén) olyan példázatokat olvastam és magyaráztam, amelyek az aratásnak (illetve a halászatnak és a szüretnek) a képét idézik föl. Megállapítottuk, hogy Jézus számos alkalommal olyan hasonlatokkal, olyan képekkel fejezi ki Istennek és embernek a dolgát, Isten országának a titkait, mi több, a megváltás nagy titkát is, amely hasonlatok rögtön utat nyitnak a szívünkbe. Merthogy mi az aratás, azt még a városi ember is tudja, hogy mi a szüret, azt is tudjuk, és ha mi magyarok nem is rendelkezünk tengerrel, azért még a halászatról is van valami képünk. A dolog lényege mindig az, hogy amikor elérkezik az idő, vagyis lehet sarlót bocsátani a gabonára, lehet behúzni a hálót, lehet kosarat fogni és menni a gyümölcsösbe szedni a megérett termést, ez egy minősített és különleges időt jelez: az aratás mindig különleges idő. És a különleges idő különös viszonyt is jelez, különös viszonyt tár fel életünk és Isten valósága között.

Engedjétek meg, hogy egy-egy mondat erejéig összefoglaljam az eddig elhangzottakat, mert a most felolvasott példázattal szeretném berekeszteni ezt a sorozatot. Arról hallottunk eddig, hogy – s ez volt az első példázat – sokszor fölöslegesnek, vagy inkább pazarlásnak tűnik az, ahogyan a magvető a magot veti, ahogyan Isten reánk árasztja szeretetét. Hallottuk a példázatban, hogy az isteni önmegnyilatkozás, az ige, sokszor olyan viszonyok közé kerül, hogy semmi nem lesz belőle: némelyikről már az első pillanatban kiderül ez, némelyik a termés látszatát ígéri gyors növekedéssel, aztán kiég. Mégis, amelyik megmarad, gyökeret ereszt és gyümölcsöt hoz, az felette nagy bőséggel, harminc, hatvan, százszor annyi termést hozhat. S csodálkoztunk, hogy mi Istennek ez a véghetetlen nagy gazdagsága, önközlése, szüntelen önmegosztó, hozzánk való viszonyulása. Bizony, nagy titka ez Istennek.

Aztán másodjára azt hallottuk, hogy a jó vetéssel sincs mindig rendben a dolog, mert növekszik ugyan, de csakhamar megjelenik a rossz (a rossz mindig a jón élősködik), a rossz, amely a jó a látszatát mutatja, s csak a végén derül ki, hogy kárára van a jónak. A búza és a konkoly példázatából hallottuk ezt. De azt is, ahogy Isten lefogja a kezünket és megtiltja nekünk, hogy kezdjük meg az apokalipszist, kezdjünk bele mindennek a szétválasztásába. Az aratás ideje Istennél van elrejtve. Majd, ha eljön az aratás ideje, az, amit most meg kell különböztetnünk, mert a jót és a rosszat most is megkülönböztetjük, az el is választatik egymástól, szét is választatik.

Aztán hallottuk a csodálatos halfogás történetéből (amely példázattá lett a számunkra) azt a titokzatos számot, hogy minden halból fogtak egyet-egyet ott a csodálatos halfogáskor, a feltámadás után a tanítványok. Ilyen az Isten országa, mindent begyűjt, minden együtt van, együtt van a hálóban alkalmas és alkalmatlan, nagy az a háló, nagy az a kerítés, s majd az ítéletkor megkezdődik a szétválogatás.

Legutóbb pedig egy másik titkot osztott meg velünk Isten igéje, nagy vigasztalást vettünk belőle. Mert úgy-e gyakran szoktuk mondani mi is lemondással, legyintéssel, hogy más a vető – mutattunk magunkra – és más az arató? Mi vetettünk, mi kezdtük el, aztán jön valaki és learatja. Learatja előlünk a dicsőséget, a termést, az érdemet, a munkánk gyümölcsét. De csodálatos volt hallani, amikor Jézus azt mondja, hogy más a vető, más az arató, ám az aratás örömében egyként osztoznak. A vető és az arató öröme ugyanaz. Hiszen az aratás mindig a vetéssel kezdődik. Aki vet, az aratás reményében veti a magot. Aki fát ültet, a gyümölcs reményében ülteti a fát, aki kihajózik és kiveti a hálót, a zsákmány reményében veti ki. Egy hát az aratónak és a vetőnek az öröme, vagy megfordítva, a kettő összetartozik. Nagy titok ez és sok vigasztalás van benne.

Ez a mai példázat, amit felolvastam, éppen ezt a titkot mélyíti el, nevezetesen, hogy aki kiveti a magot, aki fát ültet, aki kiveti a hálót, az a gyümölcs, az aratás, a zsákmány reményében teszi, - mint most a példázatbeli ember, aki telket vesz, betelepíti szőlővel, présházat épít a szőlőjébe, csősztornyot épít, bekeríti, munkásokat fogad fel. Aztán elmegy a maga dolgára és várja a szüret idejét, hogy majd megkapja a maga részét. Aki falun nőtt fel, tudja mit jelent ez, hogy felesbe kiadni.  Például a kukoricát vagy a szőlőt vagy a gyümölcsöst is ki lehetett adni művelésre, s úgy mondták, felesbe, mert a fele termény azé volt, aki dolgozott benne, a másik fele pedig azé, akié a föld volt. Nem tudjuk, hogy itt a példázatban mi volt az arány, csak azt halljuk, hogy amikor eljött az ideje, a tulajdonos elküldte az egyik szolgáját, hogy adják ki az őt megillető részt. És innentől egy rémes, rettenetes történetet mond el a mi Urunk Krisztusunk. Hogy megtörtént-e valóságosan vagy sem, nem tudhatjuk, de ahogy az embert ismerjük, teljesen valóságosnak tűnik. Ahogy az is valóságos, hogy kimegy a magvető és veti a magot, az is valóságos, hogy beül a csónakba a halász, kiveti a hálót, az is valóságos, hogy valaki vet és más arat, ezek mind valóságos történetek. Meg az is valóságos, hogy valaki ellenséges érzületből a jó mag közé rossz magot, gyomot vet, hadd vesszen a másiké; és ez is egy rémületes és nagyon is valóságos történet, amit Jézus példázattá formál át: a szőlőmunkások nem akarják kiadni azt a részt, ami a gazdát illeti. De nem csak úgy nem akarják kiadni, hanem emberi módon teszik: elkergetik a szolgát. Nem adják ki, megfenyegetik. Aztán jön egy másik, annak beverik a fejét kővel, meghajigálják, úgy kergetik el. Jön egy harmadik. Megölik és kivetik a kerítésen kívül. És jönnek és jönnek a szolgák, de így bánnak velük mind. S innentől a történet már példázattá válik, - Jézus önmagáról beszél, illetve mindazokról, akik Őt megelőzték, Isten prófétáiról. Mert mi is ez a szőlőskert, mi is ez a palánkkal körülvett, csősztoronnyal ellátott, présházas szőlőskert, és kik is azok a munkások, akiket Isten beállított dolgozni, hogy majd szüret idején kiadják a termésből, a szőlőből a rá eső részt? Ha úgy olvassuk végig, és így is kell végig olvasnunk, hogy Jézus a próféták sorsáról példálódzik, egyértelmű, hogy ez az életünk. Isten újra meg újra szent embereket küld, azzal az üzenettel: adjátok ki a rám eső részt!

Oh, én tudom kedves testvérek, hogy amikor ezt a szót halljuk, hogy próféta, akkor sokfelé szalad a gondolatunk. Olvassuk az Ószövetség prófétáit, ott is sok minden elhangzik, s leginkább azt szeretjük a prófétákban, hogy olyan kérlelhetetlenül és csalhatatlanul föltárják számunkra a dolgokat, a helyzetet, és olyan bátran ki is mondják. Ma is szoktuk mondani, na ez prófécia volt, vagy ez egy prófétikus ember; vagy nehéz helyzetekben fölsóhajtunk: oh, ha küldene az Úr egy prófétát, akkor tisztán és világosan látnánk, hogy mi megy itt a világban!  Csak végre jönne egy bátor ember, aki egyenesen megmondaná, hogy mi a helyzet, mert ebben a világban most csak  köntörfalazás, mellébeszélés megy, ideológiák, hazudozások keringenek, minden hamis mázzal van leöntve, már az sem igaz,  amit elhallgatnak. Küldjön hát az Úr valakit! Csakhogy nagy-nagy kockázatot vállal, aki próféta után sóhajt. Erről szól a példázat.

 Ott hangzik el Jeruzsálemben, a jeruzsálemi templom előudvarában, ahol nagy vita zajlik Jézus és a próféta-várók között,  - mert akikkel Jézus vitatkozik ott, azok mind prófétát vártak, még magát Jézust is így azonosították. Korábban, talán egy félévvel, évvel korábban, amikor jöttek Galileából a hírek, hogy van ott valaki, Názáreti Jézusnak hívják, meggyógyítja a betegeket, és úgy beszél, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók meg a farizeusok. Egyszóval, ez a Jézus nem olyan, mint az elfacsarodott lelkű értelmiségiek,  meg időhámozók, meg ködlovagok és jövőfirtatók. Hatalommal beszél. Ki Ő? Illés, a próféta, aki nem látott halált? Hát, ha nem Illés, akkor – mondják – Jeremiás, mert Jeremiás óta senki olyan szépen és igazán nem beszélt évszázadok óta. Nem Jeremiás? Akkor egy a próféták közül, de mindenképpen próféta. Reá vártunk. Így kiált a 74. zsoltárban a zsoltáros: próféta nincs többé, és nincs, aki megmondja, hogy meddig tart még ez. Évszázadokkal korábban írták a zsoltárt, és ez a „nincs többé próféta” évszázadokig eltartott. Mire Jézus eljött, az emberek feje, szíve, lelke fantasztikusabbnál fantasztikusabb fantazmagóriákkal, elképzelésekkel, spekulációkkal telt meg, -  prófétát vártak. De még egyszer mondom, aki prófétát remél, prófétát akar, prófétát könyörög Istentől, az nagy kockázatot vállal, mert az összes próféta üzenetét ebben az egy mondatban össze lehet foglalni: adjátok ki a rám eső részt! Ezt üzenik a próféták. Mert a próféta nem a magáét mondja, a próféta nem valami bölcsködést ad elő, a próféta nem valami hiper-érzékeny ember, aki az idő pulzusán tartja a kezét és kitapogatja a nagy változásokat! Minden próféta így kezdi mondandóját: Így szól az Úr! A próféta követ, a próféta üzenetet ad át, ennyi a dolga. A mi az üzenet? Adjátok ki a rám eső részt. Hadd költözzön  a szívünkbe a nyugtalanító sejtelem, hogy lám, egészen konkrét  ez az üzenet, és értjük is: hasonlat a szőlőskert, hasonlat az egész rettenetes történet, és ez a hasonlat mind arra mutat, mintegy kinyújtott ujj: mi az, ami az Úré, amit ki kell adni? Te magad. Ennyi a próféták üzenete. Add meg, ami az Úré, add át magad Istennek, mert te az Úré vagy.

De ereszkedjünk vissza ehhez a rettenetes poros, véres, régi történethez! Gondoljuk, kedves testvérek, hogy Istennek három fürt szőlőre volna szüksége? Inni gyorsan a mustból? Te kellesz Neki, mert te az Övé vagy, mert az a világ, amibe belehelyezett, hogy munkáld, mind arra mutat, hogy önmagadon kell kimunkálnod az igaz élet méltó gyümölcseit! Rajtad keresi Isten a gyümölcsöket. És nem is kezdek bele, hogy felsoroljam az Efézusi, a Galata, a Korinthusi, a Római levelek alapján, vagy a zsoltárok és a bölcsességek alapján, hogy hányféle gyümölcse van az Istenhez hajló életnek: öröm, jóság, szeretet, békesség, igazság, irgalmasság és minden, végtelenségig sorolhatnám! Most csak a prófétai szó az érdekes, minden próféta egy mondatban összefoglalható szava: adjátok ki a rám eső részt!

Annyira mélyre hatol Jézus szava, hogy ki se tudunk előle térni. Mit kér rajtunk Isten számon? Hiszen minden az Övé: a fölkelő nap, az éjszaka csillagai, minden  feltétlenül az Övé,  - egyet kivéve. Tudjátok, milyen nagy titok ez? Te nem vagy az Övé, ezt neked kell eldöntened, mert téged szabadnak teremtett! Minden áll  Istennek rendelkezésére. Angyalok miriádjai. S az egész univerzum szava és akarata szerint forog. Ha kinyitjuk Jób könyvét és végigolvassuk, amikor végre Isten is megnyilatkozik és szól Jóbhoz, aki perli az ő Istenét, ott elmondja Isten, hogy az egész világ, az egész világegyetem, az egész univerzum, aminek egy töredékrészét, ha látjuk, ha értjük, ha sejtjük, mind az ő szavára, mozdulatára forog, működik, megy. Csak egy valaki van, akinek ott szájára kell tenni a kezét, térdet kell hajtania és át kell adnia az életét szabad döntéssel,  - ez pedig az ember. Ez a próféták üzenete.

 S hogy milyen az ember, az is kiderül ebből a példázatból, mert azt mondja a szőlősgazda, mikor látja, hogy jönnek vissza a bevert szájú, bevert fejű próféták, vagy vissza sem jönnek, holtan hozzák őket vissza, azt mondja: elküldöm a fiam, őt meg fogják becsülni. Milyen naiv ez a példázatbeli ember! Nem azt mondja, hogy talán meg fogják becsülni, na, mégiscsak a fiú megy, őt azért csak meg kell, hogy becsüljék. Ilyen egyszerű kijelentő mondatot mond: őt meg fogják becsülni. Ilyen naiv az Isten? Gondolkozzunk ezen, testvérek. És a fiú sorsa a próféták sorsa lesz. Csak itt még történik valami, és ettől olyan mély ez az üzenet. A prófétákat, a szolgákat, az üzenetet-átadókat elkergették, megverték, elhallgattatták. Most azonban, mikor meglátják a fiút, így kiáltanak fel, vagy így beszélnek össze maguk között: Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő! Óh, az ember, óh, kedves testvérek, el vagyok hűlve és rémülve, íme az ember hiper intelligencia-hányadossal, íme az ember minden bölcsessége! Azt mondják, ez a fiú, gyertek, öljük meg őt, és miénk lesz az örökség.  Hát ez az ember Istentől való elvetemedettségének legiszonyatosabb mélysége. Ez egy döbbenetes, de mondhatnánk azt is, hihetetlenül nevetséges gondolat. Itt az örökös, öljük meg, s miénk lesz a szőlő. Elbirtokoljuk a vagyont. Elbirtokoljuk magunkat! Öljük meg az Istent és miénk lesz az örökség. A magunk urai leszünk, a magunkéi leszünk, nem parancsol nekünk többet senki. De nem inkább azt jelenti ez, hogy nem fogunk sehova se tartozni? Mert nézzük meg ennek a gyilkos, összeesküvő gondolatnak a másik oldalát is: miénk lesz az örökség. Mit jelent ez? – Nem tartozunk sehova. És mi az ember igazi tragédiája? – Nem tartozik sehova, - úgy, egyébként is. A magányos ember, aki elmarta magától testvérét, barátját, rokonát, mindenkit, szomszédját. Milyen a magános ember, aki nem tartozik sehova? Mibe kapaszkodik, mire támaszkodik, kihez van neki egyáltalán köze, és milyen az az ember? Milyen az ember, ha nem tartozik Istenhez? És milyen naiv! Isten is naiv, meg az ember is naiv. Isten naiv, mert azt mondja: elküldöm a fiút, meg fogják becsülni, az ember pedig halálosan naiv, mert azt mondja: öljük meg az örököst, miénk lesz az örökség! Lezárjuk az Isten és az ember történetét végleg, ad acta tettük, miénk itt minden. S mit tesz a szőlőnek az ura? Elküldi az ő vitézeit, elveszejti a gonosz szőlőmunkásokat és a szőlőt másoknak adja. Másokkal áll szóba, másokkal létesít kapcsolatot, másokat állít be áldásának gyümölcsös kertjébe, másoké lesz a szüretnek, az aratásnak, az áldásnak az ígérete.

Miután Jézus végigmondja mindezt, hirtelen képet vált, és erről is szólnom kell, kedves testvérek. Eddig váltig azt hangsúlyoztam, hogy milyen naiv az Isten. Igen, a mi megítélésünk szerint, a történet menete szerint az. De hozzátold Jézus valamit ehhez, ami nem aratási történetből, hanem egy másik világból való, ám ez a kettő most találkozik és össze is zárja az ige igazi üzenetét. Azt mondja Jézus: nem olvastátok azt sem, hogy amely követ az építők megvetettek, az lesz szegelet fejévé, az Úrtól lett ez és csodálatos a mi szemeink előtt? Jézus a 118. zsoltárt idézi, de voltaképpen egy mindennapos példát említ.  Rakja a pallér a boltívet. A kezébe adnak egy formátlan, alaktalan követ, ő félredobja. Nem jó az semmire. Nem kvadrál. Nem kvadrál az életünkkel, a bölcsességünkkel, a szellemességünkkel, a boldogságunkkal, az egész berendezkedésünkkel. Félre vele! De amikor összeér a boltív és bele kell illeszteni a zárókövet, ami összefogja az egész építményt, kiderül: ami kvadrált, éppen az nem jó. Hol van hát az a kő, az a formátlan, alaktalan, semmire se való? Amely követ az építők félredobtak és megvetettek, az lett a szegeletkő! Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Az Istennek ezek a különös, naiv ajánlatai, kérlelései, prófétaküldései, önmaga belevetése az ember lehetetlen világába, úgy tűnik, nem vezetnek sehova, nem lesz abból semmi. De az a Jézus Krisztus, akiről azt mondja a próféta: ábrázatja nem volt kívánatos, s azt hittük, Istentől ostoroztatik és verettetik és elfordítottuk róla tekintetünket, mert csak szenvedett, mert csak terheket hordozott, mert csak megverettetett, mert csak megölettetett, mert semmire se jó,  - ez a szenvedő szolga a Megváltó. Ő az a kő, amely elvettetett, ő lett a zárókő. Csodálatos ez a mi szemeink előtt. Ilyen az Isten útja.

Amikor mindezt hallották, mondja Márk evangélista, rögtön megértették, hogy róluk szól, és gyilkos indulat támadt a szívükben. Adja Isten Szentlelke, hogy amikor mi halljuk ezt a szüreti példázatot, hogy elérkezett az idő, hogy teljességbe jutottunk és Isten csak egy kéréssel fordul hozzánk is, hozzád is: add ki a rám eső részt, add át önmagadat, - akkor ez az üzenet csodálatot és áhítatot ébresszen: az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt! Az ember története - ha a maga gondolata viszi -, rettenetes, félelmetes, iszonyatos és a vége az, hogy nem tartozik sehová. De ha látjuk a zárókőnek, a szegeletkőnek, a szenvedő szolgának, a megvert és megölt, de feltámadott Fiúnak a csodáját, akkor szívünkben csodálat ébredhet. S akkor nem kényszerből, nem szükségből, nem egyszeri számításból, hanem csodálatból, hálás szívből megadhatjuk Istennek, ami az Istené, igazán átadhatjuk önmagunkat Neki.
Ámen

Imádkozzunk: Álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, örök Isten, ha megvizsgáljuk kijelentett kegyelmed. Álmélkodunk és csodálkozunk végére mehetetlen titkodon, bölcsességeden, örökkévaló hűségeden. Álmélkodunk Mennyei Atyánk, hogy nem szűnsz meg szerető szóval hívogatni bennünket országod dicsőségébe boldog életre, Hozzád tartozással, hiszen Te vagy minden életnek forrása, hiszen a Te világosságod által láthatunk világosságot, hiszen minden, ami él, életedből él. Köszönjük, hogy nem szűnsz meg hívogatni, de leginkább azt, hogy Jézus Krisztusban, egyszülött Fiadban egyszer s mindenkorra elpecsételted ennek a hívásnak az igazságát, komolyságát és mélységét. S nemcsak elpecsételted, hanem bizonyítottad is, mert Őt, akit keresztre feszítettek és meghalt, harmadnapon feltámasztottad a halottak közül.

 Őérette kérünk, Mennyei Atyánk, fogadj be bennünket kegyelmedbe, újíts meg bennünket az új ember szerint, ruházz fel bennünket áldásaiddal, kegyelmeiddel, örömeiddel és vezess minket az új életben. Őérette, a szabadító Krisztusért kérünk, gyógyítsd betegeinket, újítsd meg életüket, hozd őket közénk vissza, hogy velük együtt örvendezhessünk szabadításod irgalmának. Őérette, a feltámadott Krisztusért kérünk, hajolj le Szentlelkeddel a gyászolókhoz, kötözd be szívük sebét, vigasztald és bátorítsd őket a feltámadásnak és az örök életnek igaz reménységével. Őérette kérünk, Krisztusért Mennyei Atyánk fordítsd sokak szívét önmagadhoz, hívogasd erővel és hathatósan a választottakat üdvösségre, hogy hadd lehessen a Te néped itt, ebben a világban hegyen épített város, világ világossága, jel és bizonyság örökkévaló szeretetedről. Így munkáld szívünkben igédet, s add, hogy egész életünkkel igazán és teljesen tudjunk arra választ adni. Krisztusért hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen