Aratás - 4.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az elmúlt vasárnapokon aratási példázatokról szólt az ige, aztán a legutóbb kibővítettük az aratás képét a halászatéval, és már akkor jeleztem előre, hogy szólunk majd olyan példázatról is, amelyben a szüret körül forog a történet. Hiszen mind az aratás, mind a halászat, és  a szüret is, azt jelzi, hogy elérkeztünk abba a szakaszba, amikor a magvetés, a halászat fáradtságos munkája vagy éppen az ültetés, és az ültetvény gondozásának a fáradtsága meghozta a jutalmát. Mindent összesítve: nevezhetünk gyümölcsnek is, az aratást nevezhetjük is gyümölcsözésnek, s nevezhetjük a gyümölcsszedést is aratásnak, és persze, áttett értelemben a halászatot is. Az korábban magyarázott  példázatok mindegyike egy-egy drámai helyzetet hozott elénk, s mindegyik együttesen is egy nagy drámát. Ez pedig az volt, hogy hogyan jutunk el úgy az aratásig, a beérlelődött gabona begyűjtéséig, vagy éppen a halászat kapcsán a hálónak a csónakba való beemeléséig, - ha közben látjuk és tudjuk, hogy az a gyümölcs, amire számítunk, eleve keveredett valamivel. Hallottuk a búza és a konkoly példázatát kétféle változatban is, aztán hallottuk a tengerbe vetett hálónak a példázatát is, amelybe mindenféle hal belekeveredett. De amíg eljutunk az aratásig, sok minden történik, s legfőképpen, türelemmel kell lennünk, nem szabad idő előtt megkezdenünk az aratást, legkevésbé a búzának és a konkolynak a szétválasztását, vagy: amíg a háló a vízben van és nem húztuk ki a partra, addig nem kezdődhet meg a halak szétválogatása.

Az a történet, amit most felolvastam, szintén tartalmaz egy rövid példát (vagy inkább azt mondhatnám: példálózást), és ez is ugyanide, ugyanehhez a kérdéshez vezet el bennünket, de még inkább fokozza is a drámát és a feszültséget. Eddig azt láttuk, hogy türelemmel kell lennünk. Eddig azt láttuk, hogy nem vehetjük a kezünkbe azt a munkát, ami az Isten munkája, nem kezdhetjük el idő előtt a szétválasztást, vagy ahogy a régi magyarok mondták: nem lehet nekünk háló előtt halászni. Most azonban egészen más a helyzet, de ez csak a korábbi képek mélységét fokozza. Mindenek előtt egy történeti vonatkozást szeretnék megemlíteni, bár tudom, hogy kockázatos, mert lehet, hogy még inkább elsodorja a figyelmünket, mitsem hogy közel vinne a megértéshez. Igyekszem majd úgy mondani, hogy inkább közelebb jussunk.

Jézus és a samáriai asszony beszélgetéséből való ez a részlet; egészen pontosan a végéről. Ez a sokszorosan bűnös asszony megtér e beszélgetés hatására. Tudjuk, hogy azért ment délidőben vízért, mert senki nem állt vele szóba, ki volt közösítve, s nem engedték, hogy elkeveredjen a saját társadalmában. Jézus szava nyomán megtért. Most az a jelenet áll előttünk, hogy időközben megérkeztek a tanítványok, akik élelmiszert vásárolni voltak, s látják, hogy Jézus és a samáriai asszony beszélgetnek. Ezen rendkívüli módon megütköznek, de magukban tartják a kérdéseiket. Az asszony bemegy a városba, elhíreszteli, hogy egy prófétával találkozott, és míg a városból megérkeznek majd a csodát látni akaró emberek, aközben Jézus a tanítványokkal beszél,  és ekkor példálódzik az aratásról. A történeti vonatkozás pedig az, hogy a Samáriában élők sok gondot okoztak a régi zsidók számára. A történetük egy nagy történelmi katasztrófáig megy vissza, amikor összeomlott a Dávid királysága. A samáriaiak ekkor telepedtek be erre a vidékre, a Mózes-hitén voltak és a Garizim hegyén egy saját szentélyt állítottak föl, és váltig állították, hogy az ő vallásgyakorlatuk az igazi, és nem az, amit aztán a fogságból hazatérő zsidók jó százötven év múlva elkezdtek folytatni. (Ha valaki egy kicsit járatos a mai egyháztörténetben, s azt mondom: ó-katolikusok, tudja, miről beszélek. A római katolikus egyházban bevezették az anyanyelvű misézést, ám az ó-katolikusok azt mondták, hogy az igazi egyházban latinul miséznek, és így ők mind a mai napig latinul miséznek.) De Jézus korában etnikai ellentét is lehetett a zsidók és a samaritásnusok között, úgyhogy azok a zsidók, akik Samárián keresztül igyekeztek Jeruzsálembe, ha tehették, elkerülték a samáriaiak városait. De most ez az asszony, aki egyébként még a samáriai társadalomból is ki volt vetve, fölismeri Jézusban a prófétát, vagy inkább a Krisztust, a Megváltót, a Szabadítót, - és már híreszteli is.

Egyszóval, mondhatni: elkezdődött az aratás! Jézus nyelvén az aratás azt jelenti, hogy az Isten lelke által megtérésre megérett ember bekerül az Isten országába. Begyűjtetik. Emlékszünk a korábbi példázatokban mindig azt mondta Jézus, hogy akkor kezdődik az aratás, amikor a jó mag megérik: harmincszor, hatvanszor, százszor annyi gyümölcsöt terem, vagy amikor láthatóvá válik: mit hoz a magától növekedő vetés. Azt is fölidézhetjük, hogy amikor Jézus kiküldi tanítványait evangelizáló szolgálatra, mi azt gondolnánk, hogy csak magvetésre indulnak, de ő azt mondja nekik: kérjétek az aratásnak Urát, küldjön munkásokat, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés! Minthogyha most ugyanezzel példálózna a samáriai asszonnyal való beszélgetés után. A tanítványok felettébb csodálkoznak, nem értik, miért tölt el Jézus ennyi időt egy elveszett asszonnyal, akiről már mindenki lemondott. Idézzük csak föl a beszélgetést. Jézus azt mondja neki: öt férjed volt eddig és az a hatodik, aki most van, az sem igazán a férjed. Ez egy bomlott életű nő lehetett, aki nemcsak a maga, hanem mások életét is tönkretette, és sokadjára futott neki a boldogságnak, vagy legalább - ahogy mondani szoktuk – a rendes életnek, és sokadjára nem sikerült neki. Bizony, hatodjára nem nagyon szoktunk már türelmet adni, csak legyintünk egyet! Mert egyszer még tönkre mehet, kétszer is tönkre mehet valaki, mindig vannak külső körülmények, és más szempontok. Na, de hatodjára! Miért tölt el Jézus ezzel az asszonnyal ennyi időt? Mi több, amikor megérkeznek a tanítványok és azt mondják, hogy Mester, egyél, hoztunk ennivalót, akkor Jézus nem akar enni, mert még benne van ebben a munkában. Mindennapos jelenet, ha valaki csinál valamit, s el van merülve a munkában, kiabálhat a felesége: gyere, kész az ebéd, gyere enni! Csak az a válasz jön: mindjárt megyek, rögtön megyek, azonnal ott leszek... Aztán eltelik tíz perc. Kihűlt a leves. Gyere már enni! S a válasz:  mindjárt megyek! De nem bírja elengedni a dolgot.

Mintha itt is ez történne, Jézus annyira benne van ebben a beszélgetésben, annyira benne van az evangélizáló életformában, evangélium hirdetésében, hogy hiába noszogatják a tanítványok: hoztunk eledelt, egyél! Azt mondja Jézus: van mit ennem. Magukban a tanítványok: Valaki közben hozott neki eledelt? Aztán azt mondja Jézus: az én eledelem az, hogy az én Mennyei Atyám akaratát betöltsem, hogy azt cselekedjem, ami az Atyának a dolga: az életek megváltoztatása. Így kezdődik az aratás! Minden aratás így kezdődik, minden nagy evangéliumi munka így kezdődik., S így jutunk a példálózáshoz  (elnézést a hosszú részletezésért!), ekkor mondja a tanítványoknak: emeljétek fel szemeteket, lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra, és aki arat, jutalmat nyer és az örök életre gyümölcsöt gyűjt!

Azt mondja Jézus a tanítványoknak: ha körül néztek, ahogy mi is szoktunk nyár elején, mikor megyünk valahova, nézzük a vetést, és mikor fehérlik, akkor már lehet a sarlót rábocsátani, eljött az aratási idő. Milyen fontos ez, kedves testvérek! Nem a kalendáriumból tudjuk, hogy mikor kezdődik az aratás, hanem abból tudjuk, hogy kimegyünk és megszemléljük a tájékokat. És amikor szemmel is látjuk, hogy megérett, akkor kezdődik az aratás. Azt mondja Jézus a tanítványoknak, ha ebből az egyszerű szemrevételezésből meg tudjátok mondani, hogy már itt van az aratás, vagyis minden úgy megy, ahogy mennie kell, akkor abból, ami most történt, miért nem értitek, hogy általam és bennem Isten megkezdte az egybegyűjtésnek a nagy munkáját. Isten megkezdte az aratást. Kérjétek a Mennyei Atyát, hogy küldjön még  munkásokat az Ő aratásába, mert az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés. Márpedig ha az aratást megkezdték, addig nem állnak le, amíg végére nem érnek.

Van az aratásban egy efféle türelmetlenség, de ez jófajta türelmetlenség, nem rosszfajta türelmetlenség. Következetesség ez. Mondhatnám, hogy az aratás igazi református jellegzetesség, mert a református ember olyan, hogyha valamit elkezdett, azt befejezi. Én úgy tudom legalábbis, hogy ez egy református erény.

De van itt egy bökkenő, és ezért toldja meg Jézus ezeket az örömteli és diadalittas szavakat, így: mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető és más az arató. És ez azért bökkenő, mert ezt (tudniillik hogy más a vető, más az arató) legtöbbször úgy szoktuk mondani: lám, ilyen igazságtalan az élet. Más vet, más arat. Mi vetettünk, más aratja le. Nem szoktuk ezt mondani? Dehogynem! Más aratja le az én munkám fáradtságát. Mi dolog is lenne? Hiszen ismerjük az igéket: méltó a munkás a maga bérére, de mi dolog is lenne, ha látnánk, hogy valamiben fáradozunk, fél életet eltöltünk, összerakjuk a dolgokat, és egyszer csak jön valaki, és viszi gyümölcsét, érdemét és dicsőségét?! Ez igazságtalan! S valljuk meg, amikor Jézus ezeket a szavakat mondja a tanítványoknak, meg is szökkenünk egy kicsit, még ha természetes módon folytatja is: én most annak az aratására küldelek titeket, amit nem ti munkáltatok, mások munkálták, és ti most mások munkájába állatok be! Még így is igazságtalan, hogyha mi vagyunk az aratók! Van itt azért bennünk némi feszültség. Odaállhatok, elvehetem, érdemesíthetem magam arra, hogy az enyém legyen? Hiszen sporthasonlattal szólva csak a góllövők számítanak. Azt, hogy ki passzolta be a labdát, ki dobta előre, ki vezényelte végig a támadást, az nem számít.  A gól a lényeg.

S mennyivel inkább így van ez sokszor az életünkben. Valakinek a szívében, lelkében, életében készítgetünk valamit, győzködjük valami jóra, igazra, nemesre, aztán megérik a vetés és... más viszi el a gyümölcsöt. Ezért kell most Jézusnak megerősítenie a tanítványokat: vegyétek tudomásul, hogy ezt a munkát, egészen pontosan ezt az eredményt, amit most itt a samáriai asszony életében és a megtérő samáriaiak életében láttok, s amit majd sokak életében látni fogtok még, hiszen ti aratjátok le, ezt a munkát más kezdette el! Úgy is magyarázhatjuk ezt, ahogyan a régi írásmagyarázók,  ahogy Augustinus és Kálvin is magyarázza, hogy Jézus arra utal itt, hogy mindez évszázadokkal korábban kezdődött el. Ez itt a próféták magvetése. És amit a próféták elvetettek, ami évszázadokon keresztül lappangott, amiről már azt hitték, hogy nem is lesz belőle semmi, az most hirtelen itt van, és ezt ti aratjátok le! S mintha Jézus ezzel a tanítványokban lappangó feszültséget oldaná. Mert ez ugyan valamikor a próféták kezdeményező munkája volt,  de voltaképpen Isten munkája.

Van tehát az életünknek olyan pillanata, amikor a legkevésbé sem kell attól szoronganunk, hogy igazságtalanságot követünk el, ha az előttünk járók munkájának a gyümölcsét aratjuk le. Sőt, azt hiszen, sokszor éppen az a mi korunknak egyik nagy nyomorúsága, hogy amit hosszú nemzedékek évszázados munkája megérlelt, azt mi elvetjük, az nekünk nem kell. Bizony, büszke bolond, aki mindig mindent elölről akar kezdeni. Ez már nem református erény, ez már valami emberi zavarodottság, hogy én is akarom elkezdeni, én is akarom befejezni. Sőt, én is akarom kitalálni, én is akarok hozzá mindent megszerezni, csak én, csak én, csak én. Ám Jézus itt, a meghökkent tanítványokat éppen arra inti,  hogy az ő tanítványai és követői, húzzuk meg gyorsan a szálat ezer éveken keresztül: ha ti a Krisztus gyermekei és követői vagytok és az Ő népéhez tartoztok, akkor egy olyan munkába álltok be, amit Isten – nyugodtan mondhatom – a legeslegelső evangéliumi ígérettel kezdett meg, ott, az Édenkertben. Akkor azt ígérte Évának, hogy a kígyó a te magod sarkát fogja harapdálni, ő pedig széttapossa annak fejét. Mert az az első üdvígérete Istennek és onnantól kezdve a világ végezetéig tart ez a munka. Ebbe álltok most be. Mintha azt mondaná Jézus: mindig van aratás. Sose mondd azt, mert nem mondhatod, hogy az én nemzedékem, az én életem, az én időm csak az üres várakozás ideje, az én életem és az én időm semmi egyéb nem volt, mint valami próbálkozás, aztán majd jön egy boldogabb nemzedék és ők majd mindent elvisznek. Mindig van aratás! Mert aki a próféták munkájába állna bele, az az Isten munkájába áll bele, aki gyógyító szóval meg tudja érinteni bárkinek a szívét, aki igyekszik felebarátját megjobbítani és Istenhez hívni, az az aratás munkájában áll.

Sőt, azt mondja Jézus a tanítványoknak: aki arat, jutalmat nyer és örök életre gyümölcsöt gyűjt, hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen! Vagyis nemcsak egy nagy munkában állsz, tehát állj be szépen a sorba, hanem a vető és az arató, még ha más és más is, közös az örömben. De nagy titok ez! Merem állítani, a keresztyénség boldogsága e körül a titok körül forog. Idézzük csak föl Pál apostol levelét a Korinthusi gyülekezethez. Viszálykodás volt a korinthusiak között.  A korinthusiak egyik pártja azt mondta, hogy Pál a mi emberünk; a másik párt azt mondta, hogy a miénk meg Péter, a harmadik azt mondta: a miénk Apollós. De még Jézus párt is lett, mert, ahogy lenni szokott, amikor egymásnak feszülnek az érvek, a szempontok, elhúzódunk valami nagy ember mögé. S ugyanebben az értelemben mondja az apostol, hogy én ültettem, Apollós öntözött, én alapot vetettem, a többiek építettek, de mindannyian, aki ültetett, és aki öntözött (vagy Jézus hasonlata szerint, aki vetett, és aki arat), az ugyanabban az örömben részesedik.

A múltkor közhelyet mondtam: az aratás mindig vetéssel kezdődik. Tehát a magvető példázata is aratási példázat, mert a magvető az aratás reményében veti el a magot. S ezért azt is mondhatom, hogy az aratás öröme elsőrenden a magvető öröme is. S ez ugyanaz az öröm. Mit mond Jézus a tanítványoknak? Meghökkenés és megdöbbenés, találgatás és spekuláció, érzelmi túlhangoltság és méltatlankodás helyett, vagy éppen a szorongás helyett, hogy tudniillik más munkáját aratjátok vagy éppen a ti munkátokat fogja más learatni,  - vegyétek ezeket észre: az új életre vezető isteni erő az örömnek forrása! És bármikor hív el Isten munkatársnak, az indításban vagy a beteljesítésben, vagy a kettő között a továbbsegítésben, mindig a boldog Isten öröme fog megérinteni és megtölteni. Más a vető, más az arató! Igazságtalan ez? Nem igazságtalan, hanem ez az Isten háztartása, ez az Isten munkarendje. Sőt, hogy ez minden örömnek és áldásnak a forrása, azt ezzel igazolja Jézus, amikor azt mondja: és aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt! Mert amikor örök életre hívunk embereket, ki-ki, ahogy tudja, ki-ki, ahogy neki adatott, egy bizonyságtétellel, a másikért való imádkozással, a szeretet munkáinak a felragyogtatásával, vagy éppen, ahogy Kálvin mondja egy helyen: egy kis erőszakkal besegít valakit az Isten országába, mert az magától nem indulna, hogyha nem húznánk, nem vonnánk Isten országába. Ki-ki hogy. De azt mondja Jézus: az, aki akárhogy is, de ebben a munkában áll, az örök életre gyűjt gyümölcsöt, vagyis ő maga a saját örökéletét is munkálja. Merthogy más a vető és más az arató, az talán azt idézi, amit a talentumok példázatában hallunk, amikor megjön a király és beszámoltatja a szolgáit. És a legutoljára maradó, akinek egyet adott, azt mondja: Uram, elmentem és elástam a talentumot, itt van, visszaadom úgy, ahogy van, mert én tudtam, hogy te gonosz ember vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál. Más munkáját is le akarod aratni. Igen, kedves testvérek. Igen, ezt mondja a példázatbeli király is: igen, ilyen vagyok, ilyen az Isten. Ám ez nem gonoszság. Ilyen az Isten. Mindig aratni akar. A te munkád által is aratni akar, és ha munkálkodtál az Isten szántóföldjén, magadnak gyűjtöttél kincset az örök életre. Már ott vagy, már benne vagy, már a tiéd.

Ezért hát, testvérek e földi életünkben is, ha sokszor így is sóhajtunk: én vetettem, más arat, én fáradoztam, más dicsködik, én megverekedtem és megdolgoztam érte, más meg élvezi a gyümölcsöt! - hessentsétek csak el mindezt, amikor Isten országáról van szó. Meg Isten országában ez a mondás úgy igaz, ahogy a mi Mesterünk mondta, más a vető, más az arató, de egyek az örömben és egyek az áldásban. Segítsen bennünket erre a boldog látásra a mi Mennyei Atyánk.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy bevonsz bennünket mennyei országod nagy munkájába, köszönjük, hogy megnyitod szemünket és megláttatod velünk, hogy mióta folyik ez a munka, és megláttatod velünk, hogy hol van ebben a helyünk. S köszönjük, hogy megmutatod azt is, nem az a dicsőség, hogy mi lehetünk az aratók, hanem az a dicsőség, hogy ebben a munkában állhatunk. Kérünk, erősítsd bennünket, hogy szóval, élettel, tettel, bizonyságtétellel, buzgó imádsággal igyekezzünk mindazok életét Hozzád fordítani, akiknek életében Te már munkálod a drága megtérést, a hazatalálást, az örök élet áldását, a mennyei dicsőséget.

Segíts bennünket, hogy erősítői lehessünk a betegeknek, a megfáradtaknak és terheket hordozóknak, segíts, hogy vigasztalni tudjuk a gyászolókat és a szomorkodókat. Oh, bárha lángod fellobogna, oh bárha Szentlelked áldó tüze szíveket, életeket gyújtana fel szent szerelmedre, oh bárha Szentlelked áldása sokakat hívna országodba üdvösségre, örök életre. Kérünk Mennyei Atyánk, áldd meg úrvacsorai közösségünket, erősíts bennünket a szent jegyekkel, melyek az Úr Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes bűntörlő áldozatát hirdetik, megtört testét, kiontatott vérét jegyzik nekünk, és megpecsételnek az örök életre. Krisztusért kérünk, hallgass meg könyörgésünket.
Ámen