Amit szívünk sem gondolt!

Szeretett gyülekezet, Kedves testvéreim!

Ma Isten legdicsőségesebb hatalmát ünnepeljük,

  - azt a nagy csodát, amit maga a feltámadott Krisztus mond a mennyei jelenésekben: „megholtam, és ím élek…”

- azt a nagy reménységet ünnepeljük, amit  Jézus ígér a testvérét gyászoló Mártának: „aki hisz énbennem, ha meghal is él…”

- és azt a boldog tapasztalatot, amire vallomásos hittel feleljük: „Jézus él, mi is élünk..”

Amikor azt mondjuk: Isten legdicsőségesebb hatalma és reményt adó csodája a feltámadás, azt is mondjuk egyúttal, hogy ez az ember legnagyobb boldogsága. Mert az a legnagyobb boldogság, ha eljutunk a boldog hitre, a boldogító reménységre, arra, amit Erdély nagy teológusa, Tavaszy Sándor így fogalmazott meg a múlt században Trianon tragédiája után: derült jövőbenézés. Ez a derült jövendőlátás nem a holnap kedvező kilátásait jelenti csupán, hanem az örökkévalóság távlatát, mert csak abból tekintve lehet a holnapot, a következő pillanatot is boldog szívvel hordozni. Mindezért, szeretett gyülekezet, ma a szívről, a szívünkről szeretnék szólni, mert a Feltámadás nagy csodájában az világlik ki, hogy amit nem láttunk, nem hallottunk, amit szívünk meg sem sejtett, azt készítette Isten, azt adta nekünk Krisztus feltámadásában.

Húsvét napján két ember távozik Jeruzsálemből, és mivel az Emmausba vezető út arra visz, el kell haladniuk a vesztőhely mellett, ahol két napja kivégezték mesterüket, Jézust, reménységük minden forrását. Egy világ omlott össze ebben a két emberben, s a romokból is csak ez a rettenet, a Golgota világlik feléjük. Ezt kell látniuk.

Mit lát a mi szemünk? Milyen sokan felelnek máris szép énekünkkel: „csak változást és romlást lát a szem”- s nem teszik hozzá: „változhatatlan, ó, maradj, velem!”. Csak azt látjuk, amit az embervilág iszonytató törekvése fölhalmoz: világtörténelmi ámokfutások roncsait, gigászi vállalkozások kudarcait, embermilliók értelmetlen pusztulását, nagy távlatok rettentő beszűkülését, s végül mindegyre a Koponyák hegyét - aki hazafelé tart, aki itt van ebben a világban, annak el kell haladnia mellette.

S mit hall ez a két ember? Elmondják egymásnak emlékeiket. Szót szóba öltenek, felidézik Jézus nagyságos dolgait, boldogító igéit, kitüntetett nagyszerűségét, gyalázatos elárultatását, szégyenletes perét, mindent porba döntő halálát. Lukács evangélista tapintatosan fogalmaz, azt mondja: a hazafelé tartó két tanítvány dialogizált, párbeszédet folytatott, egyik szót hozzátoldották a másikhoz, körbejárták a dolgot. Ám mindig csak ugyanoda lyukadtak ki, oda, amit majd a nekik megjelenő Feltámadottnak  is mondanak: pedig mi azt reméltük, hogy Ő hozza el váltságot…pedig.. és mindazáltal harmadnapja történtek ezek

Mit hall a mi fülünk? Csak azt, amit mi is annyiszor mondunk: Pedig… – s mennyi csalódás és lemondás van ebben, - és harag is. Jézus nem kertel, és nem olyan tapintatos, mint az evangélista, Ő így szól hozzájuk: micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok - szó szerint fordítva -: amelyeket egymáshoz vágtok?

Mert ahogy az emmausi tanítványok esetében, úgy a miénkben egyretart itt minden: amit a szem lát, a fül hall, bizony, azt gondolja a szív is!! De még inkább: megfordítva: amit a szív gondol, csak azt látja a szem, és csak azt hallja a fül is. Egyébként, milyen ritka pillanata ez az emberi életnek! Milyen nagy dolog az, máskülönben, ha egyre mutat az érzékelés, a fogalomalkotás és a képzelőerő, egyre tart az emlékezés és az előretekintés, együtt itt ebben a pillanatban múlt és jövendő! De amilyen ritka ez a pillanat, olyan szomorú most itt az emmausi úton. Igen, az emmausi tanítványok kétségbeesettek és rezignáltak. Ugyan felidézik, ami reggel történt: „valami asszonyok jöttek… és azt mondták angyalok jelenését látták, kik azt mondják Jézus él…” Ám máris következik a de… Igen, csak azt látják és hallják, amit a szív gondol – s ezért kell ma a szívünkről beszélni. Mivel rest a szívük, nem ismerik fel a melléjük lépő Jézust, sem alakját, sem hangját, nem ismerik fel, mert nincs ott a szívük gondolatában, hogy föltámadott, hogy él, ahogy az angyalok mondták az asszonyoknak…

Ilyen az élet legmélyebb pillanata, kedves testvéreim! Amikor a jó hírt halljuk, s reményre gyulladnánk, lehúz minket a rest szív, mert nehéz a lemondó ember szíve. Amikor Jézus is korholja tanítványait: „rest szívűek” – pontosan ezt mondja: nehéz szívűek….

Micsoda teher az ott az életünk közepén, hogy nem látjuk, amit látunk, nem érjük, amit hallunk! Ismerős feddés ez, a próféta szól így: „megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallanak és szemeiket behunyják, hogy szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek… és meg ne gyógyítsam őket!” 

Kedves Testvérek! Ezt a feddést mi magyarok, nehéz történelmi sorsunk okán, szívesen utalják át gazdagabb, sikeresebb, kövérebb népek számára: azoknak, akik történelmi jó sorsuk okán büszkét és gőgösek. S bizonnyal van is némi alapja ennek. Ha Európa gazdagabb vidékein járunk, csodálkozva látjuk: mennyire kiüresedett a hitre való készség, szinte csak foszlányai élnek a keresztyénségnek – mert önteltek, elégedettek, kövér a szívük. De látjátok, a keserű és lemondó szív is képes arra, hogy ne lásson és ne halljon, hogy ne értsen, s ennek nem rátartisága az oka, hanem megkeseredettsége, s a keserűség bizony lehet éppoly súlyos teher, mint a nemtörődöm öntetszelgés. Igen, szól hozzánk is a próféta intelme, s kinek, ha nem nekünk szól Jézus feddése: rest szívűek mindannak elhívésére, amit a próféták megmondottak!!

Mit hall a rezignáltságba, lemondásba megrestült szív? Hiába neked igyekezned, te gyenge vagy…hiába neked jóra törekedned, te szegény vagy….hiába neked nagyot álmodnod, te magyar vagy...!!

Ó, mi nem a sikerekbe, a jólétbe, az erőbe, a nagyszerűségbe zsírosodtunk bele, hanem ebbe a reménytelen lemondásba, ebbe a pedig-létbe…

Minden összeomlott, pedig mi igyekeztünk…semmi sem sikerült, pedig nagyon hittünk benne…

csőd az egész életünk, pedig voltak szép álmaink…nekünk innen el kell menni, pedig szeretjük a hazánkat…

Értjük már, miért nem látnak és nem hallanak az emmausi tanítványok? Mert a szívük nem akar látni és hallani!

A Húsvét nagy csodája, hogy benne végső kiteljesedésre jut, az amiért Krisztus testet öltött és közöttünk élt: hadd mondjuk ezt most egyszerű szavakkal így: végső állomásához érkezik az a nagy isteni tett, hogy Ő belép a tőle elszakadt, ellene fellázadt, vele gőgösen szembeszegülő, vagy tőle rezignáltan elforduló ember világába, beavatkozik életünkbe. Mert ezt készítette Isten! Ezt a megmentő, szeretetét teljességre juttató, bűnöst szabadító, új életet adó feltámadást.

Engem mindig megrendít, hogy a Feltámadott előbb jelenik meg a két tanítványának, mint a többieknek ott Jeruzsálemben. Azokhoz először, akik már hátat is fordítottak az egésznek. Beleszól beszélgetésükbe, belép abban a képbe, amit már megalkottak maguknak.

Beleszól beszélgetésükbe:

Melléjük szegődik, kifaggatja őket, mintha ismeretséggel nem bíró, távolról jött zarándok lenne, s elmagyarázza tanítványainak százszor hallott és mégsem értett igék és ígéretek értelmét: avagy nem ezeket kellett-é szenvednie Krisztusnak és úgy mennie be dicsőségébe? Nincs nagyobb csoda, mint mikor Krisztus magyarázza meg önmagát, mint mikor Ő hirdeti önmagát!?? Ő így szól bele az életünkbe. Ó, Ő nem azt mondja, ha csüggeteg vagy, ha lehúz baljós önítéleted, hogy te nem is vagy annyira olyan kicsiny, szegény, elesett, öreg, gyenge, senkinek kellő…Ő magáról szól, mert csak őbenne hallhatod meg Isten élettámasztó igéjét: hogy legyen és lett! S őbenne érted meg, hogy áldásul lesz neked a nagy keserűség…

Belép abba a képbe, amiből őt már kitörölték….

Amikor a Feltámadott Jézus az emmausi házban megáldja és megtöri a kenyeret, mintha pikkely esne le tanítványai szeméről, felismerik őt. Igen, Istent ugyanott kell meglátnunk, ahol hallanunk is kell – itt az életünk kellős közepén, ahol mondjuk-mondjuk a magunkét, és ahol éljük az életünket. Ott kell őt meglátnunk a házunkban, mert ha Ő nincs ott, akkor csak házunk lesz. Ha ott van hazánk is lesz. Ott kell őt látnunk, ahol megszegjük a kenyeret, az asztalunknál, az életünk legbenső terében, mert ha nincs ott, csak ennivalónk lesz, kajánk de áldott kenyerünk sosem. Mert a ház általa lesz haza – és az ennivaló az ő áldásában lesz kenyérré – eledellé. S ott kell őt megkérlelnünk az estében, hogy térjen be hozzánk, mert nélküle csak szüntelen alkony  lesz életünk, de vele az éjszakára hajnal érkezik bizonyosan.

És fölgerjeszti a szívet…

Hát nem gerjedezett a mi szívünk… mondják egymásnak a felismerés csodájában a boldog emmausiak..

És ez a döntő fordulat. Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Isten azt készítette, amit ember szíve meg sem gondolt, ugyanazt a kifejezést használja, mint amit Jézus mond tanítványait feddvén:  miféle okoskodások támadnak szívetekben? Mennyi  minden van a szívben, mennyi minden jön elő a szívből, bukkan föl, támad föl, bomlik ki belőle: világok, álmok, tervek, nagyszerűségek, képzetek…és lemondás, keserűség, pedig-beszéd, jövendő látomások helyett örökös múltidő…így fuldoklik a szív

De azt Isten azt készítette el, amit az ember szíve még csak sejteni sem sejthetett, fantáziálni sem fantáziálhatott: a halottból élő lett, a vereségből diadal, a kudarcból győzelem, a keserűségből gyógyulás, halálból élet…mulandóból örökkévaló: feltámadás. Mert az Isten nagyobb a mi szívünknél.

Hát nem gerjedett a mi szívünk?!!.. ujjonganak az emmausi tanítványok, amikor szólt, amikor láttuk, amikor megtörte a kenyeret, amikor beleszólt az életünkbe, belépett az életünkbe… igen, gerjedezett a szívünk, mert szeretett minket. Ó, akár kövér, akár rest a szív, egy a baja: nem tud szeretni. S milyen boldog az, aki átéli Isten szerette és szereti őt. Mert, akkor tud viszontszeretni, s akkor legnagyobb mélységig boldog igéje lesz: amit a szívem meg sem gondolt, az készítette nekem az Isten, mert Ő szeret engem, és én szeretem őt, s mindazt, amit rámbízott.
Ámen