Amit az Úr néz - 5.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma is az az Ige vezeti gondolatainkat, amely már több vasárnapon is elhangzott: az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben. A múlt alkalommal is Jeremiás prófétáról szólottam: azt a titkot szerettük volna megfejteni, hogy miképpen, de még inkább, hogy miért keletkezett a Biblia. Mi az oka annak, hogy Isten a próféták által írásba foglaltatta üzenetét, de mi volt az oka annak is, hogy olykor ezt az üzenetet megsemmisítették? Ennek kapcsán már tettem néhány utalást Jeremiás próféta működésére, sorsára, személyére, alkatára. Most menjünk közelebb a prófétához. Isten nem azt nézi, amit mi látunk, szemmel, hanem azt nézi, ami a szívben van! Ha közelebb érünk a prófétákhoz, rajta keresztül értjük meg legelőször ennek a kijelentésnek a mélységét. Így most kettős tükörbe állunk, és az egyik tükörben látni fogjuk, mit mond az Ige a szívbe tekintő Istenről, a másik tükör pedig maga a próféta szíve lesz!

Még annyit szeretnék elmondani, hogy azért fontos ennek az Igének a tükrébe nézni (az Úr azt nézi, ami a szívben van!) és azért jó ezen elmélkedni, mert olykor elcsavarjuk ezt az igazságot. Szoktuk mondani, hogy olyakor azért mi is belelátunk a másik ember szívébe, s időnként a magunk szívébe is. Nos, hadd hivatkozzam ezzel szemben az emberi lélek nagy kutatóira (akikre egyébként időnként szoktam a szószéken fanyar megjegyzéseket tenni, amiből néhányan azt a konzekvenciát vonták le, hogy ki nem állhatom a pszichológusokat, - nem erről van szó, csak tegyük a dolgokat a helyükre!) Nos, testvérek azt kell mondjam, hogy a 20. század nagy lélekkutatóinak, s leginkább Freudnak e tekintetben teljes mértékben igaza van. Bizony, nem látunk mi bele a magunk szívébe, ezzel csak áltatjuk magunkat. Freud azt mondja, hogy legalább hat évnyi komoly és intenzív pszichoanalízis szükséges ahhoz, hogy megsejtsük egyáltalán, mi zajlik az emberben. Nemrégiben olvastam egy interjút Freund Tamással, a híres magyar agykutatóval, aki azt mondja, hogy az agykutatók csak sejtik, hogy az agyban hogyan kapcsolódnak össze a tudati és tudat alatti folyamatok. Mi azonban bátran mondjuk: a magunk szívébe csak belelátunk. Nem látunk bele! A mások szívébe se látunk bele! Az eszébe inkább bele szoktunk látni, ahogy mondjuk: átlátunk a szitán, kibújik a szög a zsákból. Igen, a rejtett szándékok és akaratok napvilágra kerülnek, de ezek csak szándékok és akaratok, eltervezett vagy félig eltervezett dolgok, taktikák, stratégiák! De mi van a másik szívében? Egy meghagyást teszek, kedves testvérek, és ez fontos lesz a felolvasott szakasz megértéséhez: talán csak a szerelmesek tudják vagy sejtik vagy értik, hogy akit szeretnek és aki őt szereti, annak mi van a szívében. Mert ki tud leereszkedni a tenger legmélyére, ki tud leereszkedni a lélek legmélyére, ki tud leereszkedni a szív legmélyére, ahol a mélységek mélységei, ősmélységek vannak? Tudjuk mi, hogy mi van a szívünkben? Inkább azt mondom: afféle emberi megadás van abban, hogy azt nézzük, ami a szemünk előtt van, az legalább valami, az legalább leírható, megfogható! De mégis, érezzük, hogy a dolgok a szívben dőlnek el.

A középkorban, amikor a bölcs emberek arról beszéltek, hogy szert kell tennünk önismeretre, akkor ezt a latin szót használták: descensus, alászállás, s így mondták: ereszkedj alá magadba. Szállj alá magadba. Mi is mondjuk: szállj már magadba. Mit jelent ez? A külső, felszínes, látszatos dolgokból alá kéne ereszkedni. De milyen mélységbe? Jaj, de sok ember szenved úgynevezett lelki keszon-betegségben! A bányászok a nagy mélységből nem jöhetnek fel azonnal, ha a búvár nagy mélységbe ereszkedett alá, nem jöhet fel azonnal a felszínre. De sokan szenvednek ettől, hogy aláereszkedtek valamennyi mélységbe, aztán már feljönniük nem lehet.

A próféta most megrendítő helyzetben beszél, és vallomása is megrendítő. Arról már korábban is olvastunk, hogy az általa tolmácsolt üzenetet nem fogadták jól. Ahogy Illés, Sámuel és a többi próféta esetében is utaltam erre: nem volt szimpatikus a próféta szava. Nem is tud az lenni. S ezért hangsúlyoztam, hogy a próféta meg a jós között tegyünk különbséget, mert a jósokat azért tartják, hogy jót mondjanak: jósolnak = jót szólnak, a javunkra mondanak valamit. Aztán, ha nem mond jót, elcsapjuk! A jóst azért tartjuk, hogy mondjon. A prófétát nem tartják, a prófétát elkergetik, a prófétát elhallgattatják, a próféta rettenetes valaki. De nem azért mert csúnyán beszél. Ültem én már úgynevezett értelmiségi körben, ahol bejött egy nagyokos, megmondó ember, s rá kellett szólnom, hogy hagyja már abba az ordináré beszédét, mert hölgyek is ülnek köztünk, s ha arra nincs tekintettel, akkor vegye figyelembe, hogy ül itt egy pap! Ő meg csak nézett rám és nem értette, mert úgy gondolta, hogy amikor valaki megmondja a tuttit, azt legalább tizenöt káromkodás közepette kell elereszteni. Ez a köret, attól hatásosabb. De az az igazság, hogy ezeket a figurákat, alakokat, beszédeket el szoktuk felejteni.

Jeremiás szép szavú ember, és amit mond, éppen a szép és pontos megfogalmazás miatt nyugtalanító. Ha az ember fellapozza Márai Sándort és beleolvas a világháborús naplójába, sokkal nyugtalanabb lesz, mintha meghallgatja, mondjuk a Ferencvárosban - jó messze van tőlünk - a Mátyás utcai alagsori borozóban káromkodni Misit, aki mondja a magáét. A szép és igaz beszéd sokkal jobban nyugtalanít. Ráadásul, Jeremiás próféta performance művész is volt, hadd mondjam így. Időnként Isten utasította őt, hogy különböző, látványos dolgokat hajtson végre. Például, csináltatott egy vasjármot meg egy fajármot, és a templom előtt a nyakába vette a jármokat felváltva. S jelezte, hogy az Úr járma csak fajárom, de ha nem engedelmeskednek neki, már vette is fel a vasjármot: akkor majd a babilóniai király vasjármába kerülnek. Továbbá, a próféta notórius ünneprontó is volt, és ez már egészen ehhez a mostani panaszához kapcsolódik. Egyszer a jeruzsálemi templomban, böjti időben a vallásos kötelességüket végző emberekre támadt, belekiabált a szent áldozatba, belekiabált a magasztaló énekbe, a hozsannázásba! Micsoda ünneprontás. Sőt, azt kiabálja, hogy ti, akik a legszentebb szándékkal idejöttök, latrok barlangjává teszitek a templomot!

Most már csak arra kérek mindenkit, hogy otthon olvassa el az egész 20. fejezetet. Rendkívül érdekes, ahogyan a próféta kiönti a panaszát. Úgy panaszkodik, mint egy gyerek, de egyáltalán nem gyerekes. Hogy panaszkodik a gyerek? A gyerek úgy panaszkodik, hogy nem tudja egyenesen végigmondani a baját. Hüppög, elkezd egy történetet, aztán átvált egy másikba, s közben már bújik vigasztalásért, és már lehet törölni is a könnyét, de aztán megint rákezd. Gyermekként sír itt a próféta, de nem a hisztis gyermek sírása ez, nem olyan panasz ez, hogy ráfújunk a gyerek térdére: jaj, kis bibi, katonadolog, na, úgy-e már nem is fáj! - és szalad tovább. A szíve van megütve, az egész prófétai küldetése forog most kockán! Nem azért panaszkodik, mert nem hallgatják meg, s nem is azért, mert el akarják hallgattatni, nem azért, mert összeesküvést szőnek ellene, nem azért, mint itt kiderül ennek a résznek az elején, mert inzultálják, megverik és börtönbe zárják, nem azért, mert sejti, hogy az életére törnek! Itt a prófétai küldetése forog kockán, és ő maga akarja abbahagyni! Ő akarja abbahagyni. Elég volt. Így szól ez a 9. vers: „azért azt mondom, nem emlékezem róla...” Ez kettőt jelenthet. Jelentheti Istent is, jelentheti Isten szavát is. Jelentheti az Isten prófétára bízott üzentét és jelentheti magát a prófétaságot is. Én ezt úgy magyarázom, ezt mondja a próféta: nem emlékezem meg Istenről. Elegem van az engem elhívó Istenből, elegem van Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéből, elegem van a Szövetség Istenéből, elegem van abból, hogy Isten, aki kiszemelt engem, csak bedob engem és magamra hagy. Engem, Jeremiást, aki kis kamaszként kezdte a prófétaságot, és semmi mást nem kaptam ezért, csak pofont, ütleget, megvetést, gyalázatot, árulást, följelentést! Még a barátaim is – mondja – azt lesik, mikor botlok el. Mintha Jóbot hallanánk panaszkodni. Igen, Jób is azt mondja panaszában, más okból: elég volt. Illés próféta is azt mondja: elég volt Uram, vedd el a lelkem. De Illés meg akart halni, öngyilkos szándékai voltak. Jeremiás nem akar meghalni, élni akar – egy kicsit. Már egészen kamaszkorától kezdve az Úr küldte, hajszolta, feladatot bízott rá, élni se hagyta – hát egy ici-picit élni akar. Ha nem olvastam volna oly sokszor Jeremiás prófétának ezt a szakaszát, ha nem égett volna be ez a szívembe, és ne kellene rajta hosszú-hosszú évtizedek óta törni a fejem, akkor ki is nevettem volna egy fiatal lelkész-társamat, aki két-három év lelkészség után bejött a püspöki hivatalba és azt mondta: püspök úr, otthagyom a szolgálati helyemet! Kérdezem: mi baj van? Besenyők között volt lelkész, ott elég hamar meg lehet keseredni, ott nőttem fel én is, tudom milyenek. Bántanak a besenyők? – Nem. Kifogyott alólad a gyülekezet? – Nem. Reménytelenül dagonyázol a lelkészi teendőkkel? – Nem. Szeretnél elmenni egy kicsit még tanulni teológiát, elmélyedni? – Nem. Házassági válságban szenvedsz, életkrízised van? – Nem. Hát akkor? - Szeretnék még egy kicsit élni! Ha nem lenne itt az, amit Jeremiás próféta mond, hogy: „Róla többé nem emlékezem” – Istenről többé nem emlékezem, akkor én ezt a fiatalembert kinevettem volna, s azt mondtam volna neki: tudod mit, menj, de vissza se gyere! De nem ez a fiatalember mondta először az anyaszentegyház történetében, hogy: nem emlékezem Róla többet. És nem kell ehhez lelkésznek, papnak, prófétának, Úr felkent hírnökének, apostolnak, tanítványnak lenni, elég, ha csak önmagunkra nézünk, testvérek! „Sem az Ő nevében többé nem szólok!” - mélyíti panaszát a próféta. Nem akar többet az Úr nevében szólni! Mit jelent ez? Platónnak mondja, hogy a költő megszállott ember, s nem tehet ihlete ellen semmit. Ezt ez ihlető hatalmat Platón daimonnak nevezi, ez mindaddig nem hagyja békén az embert, amíg el nem végzi az alkotást, lett légyen az egy vers, szobor, akármi. Ezért a költőnek nem kell feltétlen okosnak lennie, 12-es intelligencia-hányadossal is lehet fantasztikus verseket írni. Shakespeare-ről mondják, rosszmájú irigyei, hogy szinte buta ember volt. De azért volt költőnk, Arany János, aki akadémikusságig vitte. Nem kötelező a költőnek butának lennie. Jeremiás nem csak költőlelkű ember volt, hanem hihetetlenül intelligens is.

 Vagyis magától is fölismerte és átlátta azt a politikai valóságot, amelynek útvesztőjében oly sokan megrekedtek. Fölismerte, hogy Egyiptomnak leáldozott és feljövőben van Babilon, egy új birodalom, és ha Isten népe meg akar maradni, akkor engednie kell ennek az új birodalomnak. Bármilyen megalázó, vazallusok lesznek, és az birodalom dirigál majd, de engedniük kell. Nem lehet már Egyiptommal szövetkezni, kokettálni, Egyiptom süllyedőben van. Mi is tudjuk jól, testvérek, a magunk történelméből, hogy amikor egy nagy birodalom nekiindul, a kis népek úgy potyognak le a palánkról, mint tavasszal a fáról az ágán maradt fonnyadt alma. Nem kell nagyon messze menni, csak gondoljunk bele az elmúlt két-három hét eseményeibe! Mi történik most Ukrajnában? Mit játszanak ott a birodalmak? Hogyan osztanak föl egy országot, miben fognak megegyezni? Na, és akkor mi, magyarok, tíz millióan odamegyünk, oszt’ móresre tanítjuk az orosz medvét! Csak így, nosza, tényleg, testvérek? Lehet így hőbörögni! De nézzük csak meg a történelmünket, és mondjuk ugyanezzel a Jeremiás prófétával, a sirató énekével: csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. Csak az Úr nagy kegyelme! Sola gratia! Mindezt tisztán és világosan, az eszével is (!) látja a próféta. És azt mondja: nem fogok én már többet az Úr nevében beszélni, mert itt, Jeruzsálemben mindenki a maga nevében beszél. Elmegyek, alapítok egy politikai tanácsadó iskolát, társadalompolitikai elemzéseket fogok kiadni, cégtulajdonos leszek: Jeremiás jósdája – ez lesz a neve. Alliterál, és még fizetnek is érte. Fizetnek, s nem pofán vágnak. Többet nem emlékezem az Úr szaváról és többet nem beszélek az Úr nevében. Így lesz jó.

És ekkor mondja: de mintha égő tűz volna szívemben, csontjaimba van rekesztve, és elfáradtam hordozni, és nem bírom ki.

Mi van a szívben? Tényleg azt hisszük, hogy a jeremiási szó - tűz van a szívembe rekesztve! - , ez csupán egyszerű indíttatást és indulatot jelent? Gondolhatjuk valóban, hogy a próféta itt arról beszél, hogy szeretne félreállni, aztán szerezni valahol Anatotban, a szülőfalujában egy kis telkecskét, tíz sor szőlővel, picike présházzal, egy nyugágyat, aztán oda visszavonulni, malmozgatni? (Lesz, ahogy lesz!) Erről beszél itt a próféta? Vagy arról, hogy bár vágyik ilyesmire, de mivel nagy hazafi, s szereti a hazáját, a népét, annyira fölindítja mindig, ha bajt és veszedelmet lát, hogy nem tud mit tenni, oda kell ugrania és mondania kell? Még egyszer szeretném elmondani, aki azt hiszi, hogy a próféta beavatkozót jelent, az téved. A próféta küldött. Nem az a próféta, aki belenéz egy küzdelembe, és „kibicnek semmi sem drága” alapon odaugrik és mond valami okosat! Nem az a próféta, amit láttam annak idején odahaza, Sárbogárdon, amikor a megyei 2. osztályban játszott a Sárbogárdi TSZCS csapata. Éppen vesztésre álltak egy meccsen, amikor a nézők közül valaki le beugrott a pályára, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell gólt rúgni! Ennyi volna a prófétaság?

A próféta küldött. Vagyis nem azon sír most Jeremiás, hogy: Uram, vedd el tőlem a hazaszeretetet, vedd el tőlem az eszemet, vedd el tőlem azt a meghatározó érzés- és identitástudatot, hogy ide tartozom! Nem is azért sír a próféta, hogy: vedd el tőlem a felelősségtudatot! Ami a szívébe van zárva, (s megismétli), ami a csontjaiba van rekesztetve, - az a dolog veleje! És a dolog veleje az, amit Isten üzen az Ő népének! A dolog veleje az Ige, a dolog veleje az, amit a próféta el akar felejteni, amit nem akar többet kimondani! Holott az a szíve, az az élete! Nem a prófétasága, küldetése, hivatása, becsülete és tisztessége! Az élete! Csak a szívét téphetné ki, csak a saját csontját törhetné össze és hajthatná végre az abszurd operációt, hogy kimetszi csontjából a saját csontvelejét, vagy hogy élve kimetszi a szívét önmagából. Nem teheti. Ezért kiált: rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj. Ugyanazt a szót használja itt próféta, amit Mózes könyvében olvasunkahol a törvény a szűz leány elcsábításának következményeiről beszél. Eleget kell tenni. Az elcsábítottat feleségül kell vennie, s ha nem váltságot kell fizetni. Mit kap Jeremiás? Megszédítettél, Uram, megbolondítottál és én hagytam. (Van olyan magyarázó, aki kifejezetten erőszaknak érti ezt a szót!) Milyen mély ez a panasz, milyen rettenetes ez a dráma, hogy össze van törve a próféta egész élete, és mégis, ő, ahogy maga mondja: erőlködöm, hogy visszazárjam ezt magamba, hogy én se tudjak róla, de nem tehetem.

Kedves testvérek, mi van a szemünk előtt? Kérek mindenkit, ne úgy képzelje Jeremiás prófétát, ahogy Illést vagy Keresztelő Jánost el szoktuk képzelni, főleg a középkori ikonográfia nyomán: torzonborz, szakállas, kukából kivett lukas, foltos kabátban, úgy néz ki, mint egy hajléktalan! Ilyen a próféta, valóban? S ha valakinek egy kicsit hosszú szakálla van és fésületlenül, torzonborzan jelenik meg, arra máris mondjuk, hogy egy próféta jött közénk? Én Jeremiást intelligens arcú, kifinomult, okos, udvarias, az élet dolgaiban eligazodó személynek képzelem, aki egyébként papi rendből származott, jól nevelt, nyelveket beszélő. Szépen ír szép verset. Nagy performance művész, bátor megbotránkoztató, elszánt harcosa az Úr ügyének, igaz patrióta, akit mindig félreértenek. Mi körülbelül ezt látjuk. De Isten azt látja, ami a szívben van.

Boldog az az ember, aki ha a legnagyobb nyomorúságok, legnagyobb összetörettetések, legnagyobb könnyhullatások közepette is megláthatja azt, amit Isten írt bele a szívébe. Mert amit Isten beírt a szívünkbe: Igéjét, igazságát, hűségét és szeretetét, az vagyunk mi. Róla többé meg nem emlékezem? Az Ő nevében többé nem szólok? Az Ő nevében többé nem mondok imádságot? Hiszen akkor a szívemet kéne kidobnom, hiszen akkor a saját csontjaimat kellene összetörnöm és porrá zúznom. Milyen kegyelmes a mi Istenünk, túllát a próféta panaszán, kétségbeesésén, haragján, dühén, elkeseredésén. Mit lát az Úr? Mit lát az Úr ennek a prófétának a szívében? Amit oda belerekeszett – önmaga Igéjét! Ezt láttunk ma ebben a kettős tükörben! Boldog ember az, akinek a szívébe Isten beírta önmaga Igéjét. Boldog ember az, akinek szívébe Isten beírta önmagát. Boldog ember bizonnyal.
Ámen

Imádkozzunk: Megvalljuk Urunk, sokszor megnehezülünk, amikor Igéd terhét hordozzuk, a tiszta és világos üzenetet, az örök isteni rendelést, és életparancsot. Megvalljuk, sokszor tolul bennünk a gondolat és a szándék: inkább megfeledkezzünk Rólad, inkább ki sem mondjuk már nevedet, inkább mindent elfelejtünk. De köszönjük, hogy szívünkbe írtad az élet Igéjét, drága és szent evangéliumodat, önmagadat úgy, ahogyan az Úr Jézus Krisztusban, az egyszülött Fiúban, a Megváltónkban megmutattad istenségednek igazi mélységét és titkát. És köszönjük, hogyha olykor rettenetes is nekünk ezt hordozni, mégis a csontjainkba, szívünkbe rekesztett tüzet el nem fojthatjuk, mert ez a tűz a Te szeretetednek tüze és lángja. Segíts bennünket Urunk, hogy igaz hűséggel, az engedelmesség örömével és minden boldogító ígéretedet látva adjuk és szánjuk oda magunkat újra akaratodnak és szent vezetésednek.

Vigasztalásokért könyörgünk, erősítsd a gyászolókat, gyógyulásokért könyörgünk, gyógyítsd a betegeket, békességért könyörgünk: Ukrajnára és Oroszországra gondolva, de a mi magyar testvéreinkre leginkább. Nyújts feléjük védőkart. Mi kicsik és gyengék vagyunk, erőnk kevés, bölcsességünk semmit sem ér, és csak a Te kegyelmed és irgalmad, hogy még vagyunk! Így könyörgünk most érettük. Segíts bennünket, Urunk, életünk minden dolgában, add, hogy a Te igéd a szívünkben áldott magvetéssé legyen, hogy áldásmondás, dicsőítés, nagy neved szolgálata és a szeretetnek minden munkája származzon abból. Krisztusért, aki a Te lényeged képmása, akiben örök akaratodat kinyilvánítottad, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen