Amit az Úr néz - 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy próféta áll előttünk, akiről nem fogok, nem is lehet mindent elmondani. Azt azonban az ige világosan megmutatja: mitől próféta a próféta, s most ezt keressük.

Múltkor, amikor Sámuel kapcsán elmondtam, hogy a próféta: küldött (ezt jelenti az a héber nábi szó, amit görögre profétésznek, előre megmondónak fordítottak), akkor azt is elmondottam, hogy a küldöttségbe az is beletartozik, hogy a prófétának mindig önmagán kell kezdenie az engedelmességet. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan szeretik eljátszani a prófétai szerepet, de nem e lényegét nem veszik komolyan. S ez nemcsak az egyházban, talán ott a legkevésbé, hanem általában mindenütt a világban látható. Sokan szívesen játsszák a prófétai szerepet, főleg az úgynevezett megmondó emberek – mifelénk így szokták őket nevezni.  Ám a sok-sok megmondó ember voltaképpen kívül akar maradni a dolgokon. Mindig elgondolkodtat például az, ha valaki azt mondja magáról, hogy független értelmiségi. Vajon, mitől független? Talán, azt akarja jelezni, hogy nincs kiszolgáltatva a hatalomnak? Elismerem.  Csakhogy ez kevés a prófétasághoz. A próféták sem voltak kiszolgáltatva a hatalomnak, ez biztos, ám a prófétaság az azzal kezdődik, azzal folytatódik, és azzal teljesedik, hogy a próféta enged az igazságnak. Egy szép zsoltárvers, amit Pál apostol is idéz a Timóteushoz írt levélben, azt mondja: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot. Márpedig, kedves testvérek az igazságot nem lehet úgy szeretni, hogy jó távolról szeretjük. Ha az igazságot magunkhoz öleljük, elkezd bennünket megváltoztatni.

Azért mondom ezt, mert Jézus Krisztus felkenetése, áldása révén bizonyos fokon minden keresztyén ember részesedik Krisztus prófétai tisztjében (ahogy a Heidelbergi Káté mondja), hogy Krisztus nevéről ő maga is vallást, vagyis bizonyságot tegyen. Akik pedig Krisztus nevéről bizonyságot tesznek, azokra ez visszahat, és formálja az életüket. Márpedig Krisztusról bizonyságot tenni nem azt jelenti, hogy szép és okos dolgokat mondunk a Názáreti Jézusról, elmerülünk teológiai bölcselmekben, és mindenkinél okosabban zengedezünk, - Róla vallást tenni, bizonyságot tenni, tanújául lenni az azt jelenti, hogy az életünk elkezd hozzáformálódni Megváltónk igazságához.

Hát nézzük meg, testvérek, most Illés prófétát, aki százötven évvel Sámuel után élt. Talán ő az a próféta, akiről a legtöbbet tudjuk (ha ugyan Mózest és Dávidot nem tekintjük prófétának). A prófétának közül Illés az, aki a legszínesebb alakként áll előttünk. Tizennyolc csodáját jegyzi föl az ige, a sareptai özvegyasszony fiának a feltámasztásától egészen a Karmel-hegyi istenítéletig. Most ennek az istenítéletnek a folyományát olvastam föl. Azt is látjuk, hogy Illés egy nagy prófétai mozgalomnak a vezetője. Egy helyen azt olvassuk, hogy el kell bújtatnia az embereit, élelmezésükről kellett gondoskodnia, itt meg a panaszában is azt mondja, hogy az Úr prófétáit mind megölték. Tehát prófétai iskolát vezetett. De a neve is mutatja működésének, tevékenységének a lényegét, Illés, héber szó, azt jelenti, hogy: az Úr, az én Istenem, Jehova, az én Istenem. Az Úr az én Istenem, aki kiszabadította népét Egyiptomból, átvezette a pusztaságon, bevezette az Ígéret földjére. Illés próféta az első  parancsolatot tölti be saját nevével: ne legyen néked idegen istened énelőttem. Az Úr az én Istenem. Egész életével erre az isteni parancsra felel.

De nemcsak az életéről, hanem – ha szabad ezt mondanom – az életén túli dolgokról is tudunk valamit: ő az a próféta, akit Isten tüzes szekérrel ragad el, nem lát halált, és ezért alakja évszázadokra váradalmaknak tárgya lett. Illés lesz az, akit majd az Úr elküld – mondja Malakiás próféta –, hogy az atyák szívét a fiakhoz és a fiak szívét az atyákhoz fordítsa, és akkor kezdődik a vég. Egyébként ez a mondat – hogy tudniillik elküldöm Illést – aki az atyák szívét a fiakhoz, és a fiak szívét az atyákhoz fordítja, ez az Ószövetség utolsó mondata. Tessék föllapozni Malakiás könyve végén! Illésnek el kell jönnie, mielőtt Isten teljességre hozza országát. Aztán, amikor Keresztelő János föllép és hirdeti kezdi a megtérést, nagyon sokan benne látják Illést. Eljött Illés! De mikor Keresztelő János meghal, és nyomdokán Jézus hirdeti Isten országa jó hírét, még többen s még inkább Jézusban látják Illést. Amikor Jézus megkérdezi  tanítványait, kinek mondják őt az emberek, azt felelik a tanítványok: azt, hogy te vagy az eljövendő. Aztán pontosítják: te vagy Illés, aki eljövendő volt. Egyszóval, Illés egy különleges alak, benne testesül meg a jövő váradalma, vele kezdődik el Isten ígéretének minden beteljesedése. A Zsidókhoz írt levél szerint Illés az igazságért szenvedő próféta, ő az, akinek menekülnie kell, ő az, aki barlangokban bujdosik, ő az, aki maga korában kecskeszőr ruhában jár. (Van egy jelenet itt a Királyok könyvében, amikor Illés követ útján üzen a királynak, hogy baj lesz, ha letér Isten útjáról, mire a király megkérdezi a követeket, hogy ki volt az, aki ezt az üzenetet küldte? Azt felelték, hogy egy fura alak, aki szőrruhában jár-kel. Mire a király egyből rávágta: Illés, Illés az!)

S van még valami, amiért ma idehoztam Illés alakját, ez pedig a Római levél 11. része, ahol Pál apostol Isten népének, a zsidóknak a sorsáról beszél, jelesül arról, hogyha Krisztusban minden beteljesedett, akkor mi van a régi Izraellel, akkor vajon ők már el vannak vetve? Így is kérdezi Pál ezt: vajon elvetette Isten az Ő népét? Nem! – feleli határozottan – és ehhez bizonyságul ezt az imént felolvasott történetet idézi.

Tehát, kedves testvérek, azt kérdezzük ma is, Illés kapcsán is, amit Sámuel kapcsán már kérdeztünk, hogy mit lát a mi szemünk, és mit lát Isten? Az ember csak azt látja, vagy azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr pedig azt nézi, ami az ember szívében van. Legyen most is ez a kérdés. Mit lát Illés? Illés látott csodálatos győzelmeket. Az előző rész jegyzi fel azt a rendkívüli és lenyűgöző eseménysorozatot, amit Karmel-hegyi istenítéletnek is szoktunk nevezni, amikor Illés „párbajra” hívja ki a hamis kultusznak, a Baál kultusznak a prófétáit, ők négyszázötvenen vannak, oltárokat építenek, az oltárokra ráhelyezik az áldozataikat, és egész nap imádkoznak, hogy istenük lobbantsa lángra az oltárt. A négyszázötven Baál-prófétát, Jézabel, Akháb király föníciai felesége telepítette be az országba. Ők hozták be a hamis kultuszt Izraelbe. S most, egész álló nap ott ugrálnak az oltárok körül, táncolnak, énekelnek, véresre szaggatják magukat és nem történik semmi. Viszont Illésnek egyetlen egy imádságára Isten tüzet bocsát alá és meggyulladnak az Illés által épített, egyébként vízzel lelocsolt oltárok. Ez után természetesen a nép föllelkesedik, és lemészárolják a négyszázötven Baál-prófétát. Illés látott győzelmet.

Látott nyomban áldást is, hiszen erre az istenítéletre egy hosszú évekig tartó aszály végén kerül sor. Nemcsak az Illés oltára gyullad lángra egy villámtól, hanem megnyílnak az ég csatornái, és a nagy szárazság után Isten eső-áldást ad a próféta kérésére. Illés tehát lát áldást is. Illés látott reményt is, mégpedig nagy reményt. Azt olvassuk, hogy e csodálatos és rettenetes esemény után Akháb a király, aki szemtanúja a Karmel-hegyénél az isteni csodának, hajtat vissza a királyi palotába, Illés pedig a király harci szekere előtt futott. Ez a régi keleti világban azt jelentette, hogy a király bizalmasa lett. Nagy remény is gyulladt tehát, hogy talán a király mégis visszaállítja a régi rendet, helyreállítja a szövetséget, megtisztítja Istennek a népét. Nagy remény ez.

 De most Illés a kétségbeesés kellős közepében ül. Látott győzelmet, és utána hallott fenyegetést, látott áldást, és elérkezett a fülébe Jézábel királynő átka. Tele volt a szíve reménnyel, a király bizalmasaként futott a király előtt,  most pedig földönfutó. Tegnap még fenn, ma pedig lenn. Tegnap még az ég csatornái is megnyíltak a szavára, tegnap még Isten is megmozdult imádságára, ma pedig barlangban bujdosik a legmélyebb levertségben és depresszióban. Így kiált: Elég, most, oh Uram, vedd  el az én lelkemet, nem vagyok jobb az én atyáimnál!! – ez azt jelenti, hogy nem vittem semmivel sem többre, mint a többi próféta. Hiába küldtél el, hiába bíztál rám üzenetet, hiába harcoltam, még rosszabb is a helyzet, mint ami volt. Elég, vedd el az én lelkemet.

Azt látja, hogy nem ment semmire, és hogy semmivel sem különb az elődeinél. Én megmondom, kedves testvérek, emberileg szólva Illés nagyon-nagyon jól lát és pontosan is fogalmaz. Mert amikor negyven napig tartó út után, a Hóreben (ahol Isten Mózes által a törvényt adta) megkérdezi tőle az Úr, mit keresel te itt Illés, mit csinálsz itt Illés? – és ő azt mondja: nagy búsulásom van az Úrért, a seregek Istenéért, mert először is: elhagyták a Te szövetségedet az Izrael fiai; másodszor: oltáraidat lerontották; harmadszor: prófétáidat fegyverrel megölték; negyedszer: egyedül maradtam; ötödször: engem is halálra keresnek; - milyen tökéletes a helyzetértékelése. Illés nem beszél mellé, ez a helyzet. Ez az általános helyzet, és ez az ő helyzete.

Mit lát Illés? Azt látja, hogy beteljesedett az ország-romlás, amit Sámuel annak idején megjövendölt. Emlékszünk, testvérek, amikor királyt kért Isten népe Sámueltől, ő megjövendölte: ha királyt akartok magatoknak, végromlásba kerültök. Eltelt százötven esztendő, s az ország már kettészakadt, az északi országrész, ahol a Karmel-hegyi ítélet végbement, azt mutatja, hogy nemcsak a király istenkedik, hatalmaskodik, basáskodik, hanem már rég eltűnt és elveszett az egy igaz Istennek a hite. Jól látta ezt Sámuel próféta – előre látta, s megmondta. Lám, Akháb és felesége, a vérittas és parázna Jézábel saját önkényüknek vetették alá az országot. Látja továbbá Illést azt is, és ki is mondja, hogy megrontották a szövetséget. Szövetségszegés következett be. Márpedig a próféta tudja nagyon jól, hogy amikor Isten a szövetséget adta az Ő népének, szankciókat is fűzött hozzá, és a szankciók kétfelé mutatnak. A szövetség megtartása áldásokat hoz, a szövetség megszegése átkokat hoz. Illés kétségbe van esve. Szeretett népe megszegte a szövetséget, hitromlás következett be, elhagyták Istent a nagy történelmi tanulságok dacára, vallást váltottak, eltömték az élő forrást, vagy – ahogy majd mondja később Jeremiás próféta – repedezett falú kutakat ástak maguknak. Testvérek, sokszor látjuk ezt kiránduláskor, amikor elérünk egy forráshoz, azonnal kiöntjük a kulacsunkból az állott vizet, oda tartjuk a friss forrásvíz alá, megtöltjük és iszunk belőle. Nos, Isten népe esetében pontosan a fordítottja történt, eltömték a friss forrásokat és a palackot valami poshadékkal töltötték tele. Repedezett falú kutakat ástak maguknak. Gyilkosságok sorozata zajlik Izrael országában politikai, vallási, gazdasági, mindenféle motívumból. Később fogjuk olvasni, hogy odáig lesüllyed a király, hogy erőszakkal elveszi Nábótnak, mondjuk így, az egyszerű kisgazdának, nyolc sor szöllejét! Mennyi az a király vagyonához képest?! De Nábótnak öröksége!  A király mégis képes országot, világot megmozgatni, hogy megszerezze. Koncepciós pert talál ki (ez az első koncepciós per, amit a történelemben feljegyeztek!), felségárulással vádolja meg ezt a szerencsétlen embert, mindenéből kiforgatja, csak mert elkívánta kicsiny kertjét, miközben övé az egész ország! De a prófétákat is fegyverrel ölik. És – mondja a végén Illés – egyedül maradtam, csak én vagyok már.

És itt kell feltennünk a kérdést, hogy valóban jól lát-e mindent Illés? Egyedül maradtam, mondja. Hadd kössem össze ezt a panaszát azzal a mondattal, amivel Illés kezdi, ami tulajdonképpen egy nagyon jól kiérlelt megfogalmazás, kétszer betűről betűre ugyanúgy mondja el, akárhány vallató tiszt ültette volna le Illés prófétát, hogy nyilatkozzon, mindegyre mindig ugyanazt mondta volna, mint egy betanult verset. Eltéveszteni sem tudja.  Nos, így kezdi: nagy búsulásom van az Úrért... Ezt kétszer is mondja. Az új fordítású Bibliában így olvassuk: nagyon buzgólkodom az Úrért. A latin Biblia-fordítások így fordítják: fölötte igen törekszem az Úr ügyéért. De talán így is lehetne fordítani (az ott szereplő héber szó megengedi): féltőn aggódom az Úrért, féltőn szeretem az Urat. S lám, egyedül maradtam. Nem tudom testvérek, érzitek-e, hogy miközben Illés annyira őszintén fogalmaz, és olyan világosan látja a helyzetet, aközben éppen annyira rosszul látja önmagát ebben a helyzetben?! Kapaszkodjunk bele egy kicsit ebbe a fordítási lehetőségbe: féltőn szeretem az Urat, vagy talán még pontosabban így: féltőn aggódom az Úrért. Hogy van-e vérek ennek valami lélektani elnevezése, nem tudom, de egészen világosan áll előttünk Illésnek a nyomorúsága és az, hogy miközben tisztán lát, mégis milyen torz kép alakul benne. Félti az Urat! Majd hozzátoldja: de már csak egyedül én vagyok, aki féltem az Urat! De talán – tegyük hozzá kedves testvérek – így is akarta ezt ő, hiszen a féltés féltékenység is (itt ugyanaz a szó szerepel, ami számos helyen az Ószövetségben, amikor azt írja le a szentíró, hogy valaki féltékeny lett). Féltékeny vagyok az Úrra. Hogy ki az Úr, és mi az igazság, mi a szövetség és mi az Isten népének a jó rendje, azt csak én tudom. Csak én értek az Úrhoz!

Ereszkedjünk bele ennek a szónak a mélységeibe: nagy búsulásom van az Úrért, nagyon buzgok az Úrért, felette igyekszem az Úrért, szorongásom van az Úrért, nyughatatlan vagyok az Úr ügyében, féltőn aggódom az Úrért. Aggódom az Úrért, aggódom Istenért -  s egyedül maradtam. Ez, hogy egyedül maradtam, és az, hogy aggódni az Úrért,  nyilvánvaló tény, és mégis, mintha Illés maganőttetése lenne, dohogó magakelletése. Mit csinálsz itt, Illés? – Uram, már csak én harcolok érted. Aggódom érted, Uram.

Jól lát Illés? Nem látja jól. Mert lemondás, öngyilkossági késztetés tölti el: vedd el Uram az én lelkem, rimánkodik, depresszió támad rá, mint mindig, amikor azt hisszük, hogy egyedül maradtunk. Jaj, de sok helyzete, drámája, tragédiája van az ember életének, nagy és kis dolgokban egyaránt. De leginkább szívügyekben. Egyedül maradtam. És az Illés szavában benne van az implicit vád is, hogy akiért harcolunk, az magunkra hagyott bennünket!! Igen, elmesélte nekem egyszer egy 2. világháborút megjárt magyar katona, aki több évig volt fogságban, életének egyik legrettenetesebb pillanatát: kint voltak a frontvonalon, támadott az ellenség, ők megpróbáltak helyt állni, s mikor egyszer hátra néztek, s kiáltottak, hogy muníció kellene, akkor azt látták, hogy a törzstisztek kitűzték a fehér zászlót. Mintha Illés is ezt élné át. Ő ott van a fronton, és Isten magára hagyta őt. Egyedül maradtam.

De mit lát Isten, kedves testvérek? Isten mindenekelőtt lát egy menekülő embert, akinek menedékre, táplálékra, hajlékra, erőre, oltalomra, megsegítésre, vezetésre van szüksége - és angyalt küld hozzá. Lát egy embert, aki belealudná magát az elveszésbe, a halálba, olyan fájdalmai vannak - és vigasztaló angyalt küld hozzá, hogy kiébressze az önfeladás álmából. Kelj fel, egyél, kelj fel, egyél, mert erőfölötti utad van. Isten lát egy megzavarodott embert, akit vezetnie kell. Menj le Hórebig, ott fogsz az Úrral találkozni. Lát egy embert, aki a győzelemi mámorból a semmibe hullott, és látja, hogy ezt az embert munkával kell meggyógyítani. Munkával, a munka gyógyít. Negyven nap és negyven éjjel megy Illés, egy pogácsába sült cipónak és egy pohár víznek az erejével. Negyven napig. Az kemény munkaterápia, kedves testvérek. És Isten lát egy vulkanikus figurát is (Illés a tűz embere, a hagyomány is így őrizte meg Illést, ő a tűz embere), de Ő halk és szelíd szóval szól hozzá. Vagyis oda fordítja Illést és az ő figyelmét ahhoz, amit Illés nem lát. Illés azt látja, hogy egyedül maradt, Isten pedig látja, hogy maradt még hétezer ember. Ezért idézi Pál apostol a Római levél 11. részében ezt a szakaszt, mert ez csodálatos, kedves testvérek. Mi azt mondjuk: egyedül maradtam. Egyedül én. Már csak én aggódom az Úrért, sőt, már az Úr sem aggódik az Ő ügyéért, csak én. Az Úr azt mondja: maradt még hétezer, akik nem hajtottak térdet és nem csókolták meg a Baált. Oda kell fordítania erre Illésnek a figyelmét, - és az a csodálatos kedves testvérek, hogy Isten ezt egészen különös módon teszi.

 Halk és szelíd szót hall Illés, olyan halk és szelíd ez a hang, hogy csak többszörös fokozással, vagy – ha szabadna ezt mondani – kicsinyítéssel lehetne ezt leírni. Úgy is lehetne fordítani, hogy picike – szó szerint így hangzik – picike, alig hallható hang támadt ott.  És ez a szó („kicsinyke”) ugyanaz, amivel a homokcseppet, vagy vízcseppet írják le. Ézsaiás próféta mondja egy helyen: a népek olyanok Isten előtt, mint vízcsepp a vödör alján, és ott ugyanez a szó áll. Egy csöpp szó ez, egy halk, alig hallható szó ez -  pedig hát Illés vulkanikus figura. Ő a tűz embere, ő mennydörgést tud idézni. De ez a hang, az Úr hangja épp olyan, mint amikor egy fülsüketítően dübörgő kohóban meggyújtjunk egy gyufaszálat gyufát. Egy sercintés  - és azt ki hallja a tűznek elemi robajában? Hallja azt valaki? Olyan ez kedves testvérek, hogy más képet mondjak, mint amikor villámlás és mennydörgés közepette, amikor mindent betölt az égzengés, nekünk egyetlen távoli kis fénypontot kell megtalálni. Egy meggyújtott gyertyának, egy mécsesnek a fényét. Ki figyel a dübörgés közben egy halk hangra, ki figyel villámlás és mennydörgés közepette egy mécsesnek a lángjára? Pedig most így felel az Úr!

Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lelsz – énekeljük szép énekünkben. Miközben Illés lelkében kulminál a vihar, minthogyha a vihar a földrengés és a tűz, ami ott a Hórebhegyi barlangnál történik, nem is lenne egyéb, mint Illés lelkének a kivetülése (aki ennek szépirodalmi leírását akarja olvasni, olvassa el Shakespeare Lear királyát, mert ahogy az öreg Lear a viharban bolyong és őrjöng, égzengés és mennydörgés közepette, annak zaja ugyanaz, mint itt), mindeközben Isten ezt a magába zárkozó sértett gyermeket  is látja, akivel nem kiabálni kell. És milyen csodálatos ez. Isten nem kiabálja túl Illést. Csak egy halk és szelíd szó hallatszik. Épp csak egy hang: mit csinálsz itt, Illés?

A vihar, testvérek, legfeljebb csak arra jó, hogy elhallgasson a háborgó lélek. A földrengés legfeljebb csak arra jó, hogy ne érezze magát olyan szilárdan a saját bánatában és meggyőzöttségében, hogy egyedül maradt, már Isten sem törődik a maga ügyével, a tűz legfeljebb csak arra jó, hogy szétégessen mindent, minden önillúziót és önáltatást,  - hogy aztán megszólaljon az a halk és szelíd hang, mert ez a hang jó mindenre. Mert ez a hang mondja ki, amit Isten lát. És ekkor mondja meg Isten: nem vetette el népét, és ezért – és csakis ezért -  Illést sem veti el. Hűséges népéhez és ezért hűséges Illéshez. Ad jövőt az Ő népének és ezért ad még feladatot Illésnek. Az ember azt látja, ami a szeme előtt van, Isten azt, ami a szívekben van. És ekkor egy halk és szelíd szó szólt. Akinek van füle, hallja, amit mond a Lélek a gyülekezetnek.
Ámen

Imádkozzunk: Urunk, köszönjük, hogy amit szemünk nem látott, szívünk el sem gondolt, azt készítetted a Téged szeretőknek. Köszönjük, hogy ez a Te utad velünk. Köszönjük, hogy a legnagyobb mélységekben odahajolsz hozzánk, és köszönjük, hogy szólsz a szívünkhöz. Köszönjük, hogy megóvsz bennünket attól, hogy végleg magunkra maradottaknak gondoljuk és tudjuk magunkat. Leginkább megóvsz minden önáltatástól és önbecsapástól. Köszönjük, hogy amikor úgy látjuk, minden összezárult körülöttünk és nincs tovább, akkor Te csodálatos távlatokat nyitsz számunkra. Ezért add Urunk, hogy minden időben mindig Hozzád tudjunk emelkedni. Nyomorúságban és bajban, küzdelemben és kudarcokban, de add, hogy a siker óráin és az áldások közepette is Hozzád tudjunk emelkedni, mert nem vagyunk jobbak valóban, mint atyáink voltak, akik előttünk jártak. De a Te kegyelmed jó, a Te kegyelmed áldás, és a Te kegyelmed szabadítás. És minden kegyelemből van. ezt a kegyelmet add nekünk, ezzel erősítsd életünk és engedd, hogy Szentlelked erejével, boldog és hálás szívvel formáljuk egész életünket a Te szent akaratodhoz, üdvözítői ígéretedhez, legyünk a mi Urunk Jézus Krisztusunk követői, szavának megtartói.

És segítsd Urunk az elesetteket, és segítsd azokat, akik magukra maradottnak tudják magukat, így hajolj a betegekhez, az árvákhoz, a gyászolókhoz, a küzdelmeket folytatókhoz, és így add nekünk Urunk áldott Igéd gazdag magvetését, hogy szent élettel, törvényed betöltve tudjuk nagy neved dicsőségét szolgálni. Köszönjük Igédet, köszönjük halk és szelíd szavadat, köszönjük vigasztalásodat és erőidet.

Ámen