Amit az Úr mond - Próféták - 1

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ezt mondja a Zsidókhoz írt levél: próféták által, sok rendben, sokszor szólott nekünk az Isten, majd az utolsó időkben Fia által szólt. Az imént egy hosszú történetet olvastam fel, melyhez csak annyit fűzök, hogy ez számunkra bevezető történet lesz, mert a következő vasárnapokon a prófétákról fogok szólni. Több okból is. Egyrészt, Máté evangéliumát kezdtük olvasni, és lépten-nyomon azt halljuk – mondja az evangélista – hogy: beteljesedjék a jövendölés, vagy: hogy beteljesedjék az írás, vagy: hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak. Most is ezt láttuk. A lekcióban a napkeleti bölcsek történetét olvastam. Hódolni mentek Krisztushoz. Előbb Jeruzsálemben keresték, de ott nem született király; aztán elővették a régi írásokat, hogy mit mondtak a próféták?

Nos, kik voltak a próféták? Bizony, sok-sok alak áll előttünk, Mózestől Keresztelő Jánosig, sőt még az Újszövetségben is hallunk majd prófétákról. Mindenikről nem lesz is majd idő szólani. Ámbár, megjegyzem, ha folyamatosan olvassuk Isten Igéjét, a Szentírást, mindig találkozni fogunk velük. Sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész Szentírás prófétai ihlet alatt van, maga a Szentírás prófétai könyv is. De azért tegyük fel azt a kérdést: kik a próféták, kik voltak a próféták, és ki volt ez a Mikejáhú (vagy régies szóalakkal Mikeás)? Általánosságban azt tudom mondani, hogy sokfélék voltak a próféták, mert ahogy azt Zsidókhoz írt levél mondja, sok alkalommal szólt az Isten a próféták által. Itt egy ritka görög szó áll, a kémikusok tudják, hogy mit jelent az, hogy polimer. Azt jelenti, hogy újra meg újra, sokszor, mindegyre. Isten igéje – elnézést kérek az idétlen hasonlatért – afféle polimer valóság, újra meg újra képződik, mindegyre, de mindig ugyanaz. Továbbá, sokfélék is a próféták, mert azt is mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy sokféle alkalommal is szólt az Isten. Itt a politroposz szó áll. Ez retorikai műszó, az értelme: ugyanazt mondani mindenféle alkalommal, itt is, ott is, térben is, időben is, korban is, különböző helyzetekben is. Sokfélék voltak tehát a próféták. Majd a következő alkalmakkal, ahogy egy-egy prófétáról szólok, részletezni is fogom ezt a sokféleséget. Ma csak azt a szellemes mondást hadd idézzem még, miszerint a próféta az, akinek a végén aztán igaza lesz. Nos, a felolvasott történet is ezt mutatja.

Még néhány megjegyzést hadd fűzzek a történethez, amit, gondolom, nem kell újra mondani.

Arról hallunk itt, hogy a két testvérország kibékült. Jósafát és Akháb sógorok is lettek. Tudjuk, Júda és Izrael (a két ország) Salamon halála után alakult, mert az északi törzsek elkülönültek a déli törzstől, Júdától. A Királyok és Krónikák könyvében arról is olvasunk, hogy nemcsak elszakadtak egymástól, hanem olykor komoly ellenségeskedésbe is keveredtek. Testvérháborúk dúltak köztük. Ám most arról hallunk, hogy kibékültek. A Királyok könyve is elmondja ugyanezt a történetet. Ott így kezdődik: három éve már nem volt háború... Béke volt! A sógorok pedig arra használták a békét, hogy háborúba kezdtek. Ennek a háborús készülődésnek volt egy mély érzelmi oka is: szerették volna visszaszerezni a régi dicsőséget, helyreállítani az néhai dávidi és salamoni országot, ami a nagy szakadás után megcsappant. Igen, a szakadás után kiszolgáltatottak lettek, sőt, mikor egymással is háborúba keveredtek, a környező kisebb és nagyobb országok nyomban kihasználták a testvérviszályt, ezért hol itt, hol ott vesztettek területet. Most így fogalmaz Izrael királya, Akháb: menjünk föl Rámóth Gileádba! Rámóth Gileád afféle határváros volt, a Jordánon túl, keletre terült el, ez volt az utolsó erősség a szíriai sivatag szélén. Aki Rámóth Gileádot birtokolta, az bármikor rövid úton eljuthatott a Jordánhoz, és a Jordán révein átkelve, már benn is volt az ország közepén. Salamon idején Rámóth Gileád regionális és kereskedelmi központ volt, tehát aki birtokolta, azé volt az egész vidék. Most kész a terv, megvan a szövetség. Akháb király évek óta szisztematikusan készült is a háborúra. A régészek feltárták az egyik katonai istállóját, mely négyszáz harci ló befogadására volt alkalmas. Harci szekerekkel vonultak föl, mai nyelven szólva, legalább négyszáz tank állt a rendelkezésükre.  A két ország egyesíti erőit, fogadalmat tesznek egymásnak, szövetségkötésbe illő szavakat hallunk itt: ahova te mész, én is elmegyek oda, az én embereim oda mennek, ahová a te embereid mennek... De! De még meg kell tudakolni az Úr szavát!

Ezt mondja Jósafát király: keressük meg (kutassuk ki) az Úr szavát. Ez az igény valamiféle visszhangja a prófétai üzeneteknek. Mert nemcsak ebben a korban, hanem sokkal korábban is, és aztán később is halljuk a próféták szavát: keressétek az Urat, amíg közel van, kutassátok az Ő tanácsait, kérdezzétek az Úr igéjét! Mintha Jósafát kérésében ez visszhangozna: kérdezzük meg az Urat, adjunk helyet az Úr szavának is, tudjuk meg, mit mond az Úr minderre, mit szól hozzá? Bár minden el van rendezve, a harci készületek megtörténtek, a csapatok fel vannak szerelve, a két király együtt van, a harci szövetséget megkötve..., de azért kérdezzük meg az Urat! Megvan annak a módja, hogy miképpen hagyja jóvá Isten a tervet. Nem akarok nagyon elugrani a történettől, de érezzük, ahogy itt sorjáznak elő az események, mennyire megvilágosító, ahogy a krónikás leírja mindezt. Ez bizony, egy igen-igen általános – egészen pontosan nem is annyira általános, inkább azt mondanám, hogy nagyon is vallásos, mi több, nagyon is keresztyéni magatartás. A szándék és a terv megvan, erőinket egybevontunk, döntöttünk - de azért kérdezzük meg az Urat!

Ezt úgy szokták mondani a tudós teológusok, hogy: helyet adunk az Istennek a dolgaink közepette, az eltervezéseink közepette, a nagy szándékaink közt. Holott helyet kéne neki hagyni Istennek. Nem helyet adni, hanem hagyni. Mert ha helyet adunk, akkor eleve tudjuk és megmutatjuk, hol volna Istennek a helye. Évtizede történt, fent a Normafánál. A kerületünk testvérvárosa, Székelykeresztúr egy székely-kaput hozott, amit szépen, székely emberek módjára össze is raktak, úgy hogy már csak egyetlen egy ponton egy tölgyfaszöggel kellett egybeütni az egészet. Ott voltam az avatón, láttam, amint beütötték azt az egy szeget, és azóta is ott áll az a kapu. Sokszor vagyunk vele, hogy na, hát, az lenne az Isten dolga, hogy miután mi mindent összeraktunk, szépen rendben, hézagmentesen illeszkedik egymáshoz minden, jöjjön Isten, és üsse be azt a szöget, vagyis jóváhagyását. Megvan hozzá az Isten helye. Ám a próféták üzenete - keressétek az Úr szavát, keressétek az Urat! – , ahogy a szóból kitetszik, azt jelenti, hogy még keresni kell azt a helyet, vagyis  és helyesen keresni kell Istent: helyet kell engedni Istennek, helyet kell hagyni Neki. Hát keresem én az Urat, ha tudom, hogy hol a helye? Akkor nem keresem, hanem elvárom, hogy a helyére álljon és tegye a dolgát. Akkor az érdeklődés, a nyomozás, a imádság, a kutatás teljességgel szükségtelen. 

Nos, jöjjenek a próféták! Négyszázan vannak, egész udvari sereglet. Meg is rökönyödünk ezen. A mi képzeteinkben ugyanis a próféta afféle magános alakként jelenik meg. A múlt századok romantikus próféta-olvasatai után nem is csoda, hogy ilyennek képzeljük a prófétákat. Kik a próféták? A próféta egy költő, ő a Hortobágy poétája; a próféta művész, aki jövőbe látó módon interpretál valamit. A próféta közéleti ember. Na, talán egy politikus, aki bátran képvisel egy ügyet, bár mindenki ellene van, ő meg egyedül, mint az ujjam, de majd az idő igazolja. Ki a próféta? Akinek majd a végén igaza lesz. Ki a próféta? Talán egy tudós, aki a laboratóriumban bütyköl valamit, mindenki kineveti, kicsúfolja, de ő bizton tudja, hogy abba az irányba kell menni. Négyszáz próféta?  - hát mi van itt?! Tudnunk kell azonban, hogy Akháb király nem csak a testvérország királyával került sógorságba, hanem Fönícia felé nősült. Feleségének nevét mindannyian ismerjük: Jézábel. Jézábel. Jézábel úri nő, nagyasszony. Lady Macbeth előképe. Ha nagyon keletre tenném Magyarországot, mondhatnám, hogy ő képviselte Párizst, Londont, a Nyugatot, az előkelőséget, a fennköltséget, nagyasszony volt Jézábel. De a dinasztikus házasságnak az volt az ára, hogy hozta vallását is, a Baál-kultuszt. És hozta a Baál-papokat és a maga jövendőmondóit, úgymond, fölfuttatta a vallási életet. Mikeás kortársainak, Illésnek és Elizeusnak a történeteiből is tudjuk mindezt. Ez a négyszáz udvari próféta volt mind. 

Jeremiás próféta – akiről majd fogunk szólni – amikor feddőzik a hamis próféták ellen (Jeremiás 14), a király tányérnyalóinak nevezi őket. Hát persze, hogy jót mondanak itt is, amit a király hallani akar. Amikor Akháb elküldet Mikeásért, az udvarnok, aki előrángatja őt, útközben azt mondja neki: nézd, itt mindenki, mind a négyszáz egyhangúlag, csak jót mond a királynak, mindenki jót jövendöl, jövendölj te is jót, legyen végre teljes konszenzus, társadalmi harmónia! Ebben figyelmeztetés is van. Tudjuk ugyanis, hogy azok a próféták, akik nem mondtak jót, vagy akik Isten szövetségi rendjét képviselték, például Illés próféta, azoknak menekülniük kellett. A Királyok könyve leírja, hogy Jézábel azzal kezdte királynői működését, hogy lemészároltatta az Úr prófétáit és helyükbe betette a Baál-papokat. Ez a négyszáz próféta itt megfelel a követelményeknek! Sőt, mi több, még vallási kifogást sem lehet tenni. Figyeljük a szavukat! Ezt mondogatják újra meg újra: Isten a király kezébe adja Rámóth Gileádot, az Úr a király kezébe adja azt. Ezek vallási terminusok. Ha a héber szöveget megnézzük, látjuk, ott olyan isten-nevek állnak, amit csak Izraelben használtak. Olyan ez, mintha valaki elkezdene a Szentháromság-Isten nevében beszélni. Azért az mégiscsak keresztyén beszédmód! Igen, lehet Istenről beszélni úgy is, mint végtelen nagy kozmikus hatalomról vagy világrendező elvről, de ha valaki azt mondja, hogy: Atya, Fiú, Szentlélek, akkor az keresztyén, legalábbis beszédében. Itt pedig mondják a régi héber isten-neveket, vagyis az egy-Istenre vonatkoztatnak mindent. Persze, ott van Jósafát, Júda királya, a templom és a szövetségláda őre, most nem lehet Baál-kultuszt csinálni, most elő kell venni a régi terminusokat és így kell jót kívánni!

De itt van ez az egy-valaki... Még egyszer mondom, nem kell feltétlenül a berögzöttségünknek engednünk, miszerint az volna az igaz próféta, aki egymaga van, és mindenkivel szemben áll, ám ez a történet most valóban ezt hozza elénk: van egy-valaki (még van egy valaki!), akit meg lehetne kérdezni, a haditerv felől. (Vagy Isten igéje felől?) Hát, biztos, ami biztos, kérdezzük meg, legyen az ő szava a végső kalapácsütés, mely beüti azt a szöget a helyére. 

Akháb király azonban vonakodik. Igen, Mikeást is idehívhatnánk, hogy kérdezze meg nekünk az Urat, tudakolja meg az Úr akaratát, az Úr igéjét, csakhogy, mondja Akháb: én gyűlölöm őt. Egészen pontosan ezt mondja: megtanultam gyűlölni, meggyűlöltem. Miért is? A tudósok szerint ez a Mikeás próféta az a névtelen próféta, aki egy korábbi eset kapcsán megrótta a királyt. Az történt ugyanis, hogy Akhábnak egyszer egyedül kellett csatába menni Damaszkusz királyával, Benhadáddal szemben, de megnyerte az ütközetet, elfogta a szír királyt, aztán szabadon engedte, cserébe területeket kapott vissza tőle. Egyszóval, reál-politikai döntést hozott. Csakhogy bement hozzá egy próféta (nem tudjuk a nevét!) és megrótta, sőt, megfenyegette a királyt, hogy nem az Úr igéje szerint járt el. Akháb a nagy diadal után szívében megkeseredve ment haza. Némelyek szerint, az a névtelen próféta Mikeás volt, és ekkor gyűlölte meg őt Akháb király. A próféta elvette tőle a győzelem jó ízét. Kiűzte a szívéből azt a önelégült gondolatot, hogy a győzelem mellé egy helyes reál-politikai döntést is hozott. Ez az ember, mondja a sógor-királynak, sohasem mond felőlem jót, csak rosszat, ezért gyűlölöm őt.

Mégis behívják a prófétát, hogy jövendöltessenek vele. Mikeás valószínűleg ugyanabban a prófétai körben nőtt fel, amelynek vezetője előbb Illés próféta volt, aztán Elizeus. Ők aztán  mindig mindenbe beleszóltak. Például, amikor Akháb király és Jézábel elorozták Nábót szőlőjét (1Kir 21), mert, kellett Akhábnak a Nábót kicsiny birtoka, de nem adta, nem kótyavetyélte el az örökségét. Erre bevádolták a szerencsétlent azzal, hogy felséggyalázó és istenkáromló, holott, ellenkezőleg, az Isten törvényét akarta megtartani, mert az örökséget nem tékozolta el.  Hamis vád alapján elítélték, kivégezték és rátették a kezüket arra a kis szőlőbirtokra. Ezek után Illés adja tudtul Isten büntetését. De beleszóltak a próféták abba is, amikor behurcolták a hamis isteneket, és beleszóltak a próféták abba is, amikor a királyok a néppel fizettették meg a béke árát, és mindenütt terjedt a hamis kultusz, a hamis törvénykezés, termett a hamis tanú, virágzott a hamis gazdaság és a hamis béke, és voltak mindehhez hamis próféták is. Itt minden hamis - hirdették a próféták. Hát hogyne gyűlölné a király ezt a Mikeás prófétát; gyűlölte Illést is, gyűlölte Elizeust is; Jézábel pedig már pusztította is őket. Minek ide ez a beleszólongató, aki sosem mond jót, mindig csak rosszat!

Mikeás jövendölése úgy indul – látszatra –,  hogy csak megismétli, amit a többiek mondottak. Erre instruálta az udvari ember, amíg mentek a királyok elé: itt konszenzus van, mind a négyszázan ugyanazt mondják, mondjad már te is, egyszer mondjál már jót is, tudod, el van döntve a dolog, miért akarsz magadnak rosszat? Mikeás azt felelte erre: én csak azt fogom mondani, amit az Úr mond. Nahát, megdöbbenünk, mert így kezdi: menj el, járj szerencsével, a kezetekbe kerül Rámóth Gileád. De figyeljük meg: Mikeás nem mondja ki Isten nevét! És Akháb király máris gyanút fog. Hadd olvassam, hogy értsük. Ezt mondják a próféták (ott, négyszázan): vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt [ti. Rámóth Gileádot]. Majd, amikor Sedékiás, a főpróféta kiállt egy vas szarvval – hát az nem egy perc alatt lett ám kikovácsolva, testvérek, elő volt az készítve, az egész nagy performansz meg volt rendezve! –  és ő is ugyanezt mondja: menj el, sikerrel jársz, az Úr a király kezébe adja azt. Vagyis Isten fogja a király kezébe adni a várost. Mikeás pedig ezt mondja: menjetek el – többes számban! nem is egyes számban! –  a kezetekbe kerül. Nem mondja ki Isten nevét. És Akháb itt gyanút fog. Hiszen mégiscsak egy betanult szövegről, egy szlogenről volt szó, és úgy igazi a  konszenzus, ha mindenki betűről betűre ugyanazt mondja. Ez itt ugyanis rítus.

Ráreccsen a király a prófétára: hányszor megeskettelek, hogy csak azt jövendöld nekem, amit az Úr mond! (Jaj, milyen átlátszó ez a kegyekedés!) De a próféta  mindjárt két látomást is elmond. Az első látomása: egy nyáj, melynek nincsen pásztora. És ehhez hozzáfűzi: így szól az Úr: ezeknek nincsen gazdájuk, menjen haza ki-ki békével a maga hazájába! Mélyről tör fel ez a prófétai szó: megvered a pásztort és elszéled a nyáj (Zakariás 13,7). Nyilvánvaló, azért árva a nyáj, mert megverték a pásztort, vagyis meghalt a pásztor, elveszett a pásztor. Ekkor fölhörren Akháb, és mondja Jósafátnak, a sógor-királynak: látod, mondtam én, ez csak rosszat tud felőlem jövendölni! De Mikeás folytatja, és elmond egy másik látomást is. Szinte meseszerű ez az előadvány. Istent látja mennybéli trónusán. Az Úr keres valakit az isteni lelkek körében, talán egy angyalt, hogy általa rászedje Akhábot, hogy elmenjen harcba Rámóth Gileádért, csatába bocsátkozzék, és ott haljon meg. Az egyik lélek ezt mond, a másik azt. Végül előáll egy lélek és azt mondja: én megoldom ezt a problémát, hazug lélek leszek, és a próféták szájával hazugságot fogok szólni. Van, aki így fordítja, hogy: hamis lélek leszek. És talán jobb is így fordítani, itt ugyanaz a szó szerepel, mint amit a parancsolatban hallunk: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ez a rászedésnek a szava, a csalásnak a szava, a hamis mérlegnek a szava, a tudatos megtévesztésnek a szava. Ne tégy hamis tanúbizonyságot, vagyis ne téveszd meg a bírót, ne juttasd oda a dolgot, hogy csalárd ítéletet hozzon óhatatlanul is. Elmegyek, mondja az isteni lélek, és hazug lélek leszek, rászedő lélek leszek, becsapó lélek leszek a négyszáz próféta szájában és mind azt fogják mondani, hogy menjen el Akháb a háborúba. Mikeás látomása tehát leleplezi a próféta-seregletet. És, persze, megkapja érte a szájulverést meg a börtönbüntetést.

De hát, mondottuk, az a próféta, akinek a végén mégiscsak igaza lesz. Lám, megdöbbentően zárul az egész eseménysor. Ahogy tervezték, a királyok elmentek a csatába. Akháb azonban trükköt eszelt ki, gyalogos ruhába öltözött, Jósafátot pedig megkérte, hogy viselje a királyi pompát. Amikor aztán előretört az ellenség, Jósafát rémülten kiáltozni kezdett, és rájöttek, hogy nem ő kell nekik, ott is hagyták. Az volt a parancs ugyanis, hogy Akhábot keressék, őt szedjék ki a sűrűből. Se kicsit, se nagyot ne bántsatok – mondta a csata kezdetén a damaszkuszi király – csak Izrael királyát. De nem találták meg. Bevált Akháb trükkje? Nem vált be. Mert megtalálta egy vaktában kilőtt nyíl. Nem célzott lövés, csak egy vaktában kilőtt nyíl. Végzete pedig így teljesedett: a király nem tudott kiszállni a harci szekérből, mert sűrű volt a harc, nem tudták kivinni, hogy sebesültként ápolják, ott vérzett el a harci szekerén.

Ki tehát a próféta? Ítéljünk talán eszerint: majd meglátjuk a végén!? De hát, mikor van a vége, kedves testvérek? Mikeás rövid történetében, úgy tűnik, az a próféta, aki egymagában áll. De mond Mikeás egy fontos mondatot, amikor hívatják: csak amit az Úr mond nekem... Tehát a próféta az, aki csak azt mondja, amit az Úrtól hallott. Vagyis nem arról van szó, hogy mindig mindenkivel szemben kell állnia. Igen, most itt ilyen a helyzet: sokakkal szemben kell mondania az Úr szavát - de az Úr szavát kell mondania. Nem attól próféta a próféta, hogy mindig nemet mond, vagy mindig rosszat jövendöl. Ez ilyen ember csak az afféle örök nyakaskodó, aki megmaradt kamasznak. A próféta az, aki az Isten szavát mondja. Még egyszer, nem az a próféta, aki mindig mindenkivel szembeszáll. Itt is, most itt Isten az, aki szembe száll az emberi becsvággyal. Az Isten akaratát kell itt megtudni, és az Isten akarata ütközik az emberi becsvággyal. Vagyis, nem az a próféta, akinek a végén majd úgyis igaza lesz, hanem az a próféta, aki Isten szavát szólja az elején és a közepén is. Istennek ugyanis mindig igaza van - az elején és a közepén is. Fordítva, Kierkegaard mondásával élhetünk: Istennel szemben soha sem lehet igazad.

Hogy tud-e a próféta jót is mondani? Igen, egészen biztos, hiszen a látomásában, melyben a pásztornélküli nyájat lát a hegyoldalon, egy mély tapasztalat sejdül, egy mély váradalom fogan meg, egy mély kép bontakozik: Jézus Krisztus nélkül mi csak szétszéledt nyáj vagyunk, az Isten akaratának tökéletes kinyilatkoztatása nélkül, aki maga a Krisztus, mi bizony, pásztor nélküli juhok vagyunk. És hiába a sok egyenszöveg (közte a sok kegyes egyenszöveg!), és hiába akár négyszáz próféta mondása is, nekünk át kell mennünk  azon a nagy ütközeten, hogy mit akarok én és mit akar az Isten?! Ha csak helyet adsz Istennek, nem négyszázat, négyezer prófétát is megkérdezhetsz! Nem fognak segíteni. Sőt férevezetnek! De csinálhatod ezt egyesével is! Ha azt gondolod, hogy a próféta magános alak, kereshetsz ilyet is. Ezzel is, azzal is tele a világ, tele Magyarország és tele Európa – hű, de sokan vannak, együtt is, meg egyesével is! Az Úr, az Úr mit akar?!  - ez a kérdés. Vagy csak a hozzájárulását szeretnéd?

Idézzük fel, hogy kezdődött a történet. Kérdezzétek meg az Úr szavát, keressétek az Úr igéjét, tudjátok meg az Isten akaratát - ezt a parancsot kapták a próféták. De ez örök parancs: keressétek az Úr igéjét! Isten pedig az Ő fiában mondta ki akaratát  - egészen, egyértelműen, világosan - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja:  most ez utóbbi időkben, vagy: most, az utolsó időkben, vagy: most legvégül - minekünk! De ott szólt ez már Mikeás próféta látomásában is, ott szólt ez abban is, amikor leleplezte a négyszáz hamis prófétát, a mindig jókat mondókat. Mikeás próféta arra tanít minket, most ennek az esztendőnek az első vasárnapján, amit Kálvin így mond: begyakorolni magunkat az igaz keresztyén vallásba, hogy ne helyet adjunk, hanem helyet hagyjunk az Istennek. Nekünk kell Istent megkeresnünk, mert Nála van minden jónak a bősége.
Ámen

Imádkozzunk! Késztess bennünket, mennyei Atyánk, hogy szüntelenül keressük szavadat, mert az a boldog ember, aki éjjel és nappal szent élettörvényeden gondolkodik, és abban van gyönyörűsége. Késztess hát bennünket is, mert sokféle tervünk van, sok mindenről döntöttünk már. De Te késztess szavadat keresni, és ha kell, új és más döntést hozni. Leginkább azért könyörgünk, hogy Jézus Krisztusunk szava hassa át teljesen életünket. Az a szó, amely meghív, hogy követői legyünk, az a szó, amely megnyitja nekünk az élet útját, az a szó, amely Tehozzád vezet, az a szó, amely megoldja, megváltja, megszabadítja és megszenteli életünket. Hadd hallgassuk mindig Őt, hadd kövessük mindig mindenben Őt, szilárd hittel, élő reménységgel, szereteted törvényét betöltve. Gyógyítsd betegeinket, vigasztald a gyászolókat, mutass utat az eltévelyedetteknek, és segíts bennünket, hogy akaratod szerint éljünk embertársaink javára, neved dicsőségére. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen