Amiről szólni kell

Nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk- mondja Péter és János, amikor meg akarják nekik tiltani Krisztus dicsőségének hirdetését. Az apostolok tanúk, azért így is érthetjük szavukat: nem tehetjük, hogy mást mondjunk, mint amit láttunk, hallottunk! 

Keresztyénnek lenni különleges, egészen pontosan: kockázatos dolog. Mondhatná bárki, hogy ma, Magyarországon ugyan, miről tetszik beszélni. 40-50 éve nem volt egyszerű dolog keresztyénnek lenni, még itt, Fülöpszálláson sem. De ma?  Aki keresztyén akar lenni, addig járja a Jézus útját, ameddig kedve van hozzá, aztán ha már nincs kedve, letér róla. Szabad országban nem nagy ügy ez. S annak, amit Péterék mondtak egykor – nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk –  annak is csak nehéz időkben van súlya. De nézzük az előzményeit! Csoda történt a jeruzsálemi templomban. Egy születésétől fogva béna ember meggyógyult. Ő pedig tele ujjongta a templomot a gyógyulása örömével, tehát közhírré tette, hogy Péterék a csodát a feltámadott Jézus Krisztus nevében tették. Ezért intik őket, hogy ne hirdessétek a Krisztus nevét, ne tegyetek róla bizonyságot. Egyébként minden mást lehet. És máris itt vagyunk önmagunknál. Mindent lehet. Egy lelkipásztor is annyi mindent tehet. Rendbe teszi az egyházközség adminisztratív életét. Megbeszéli a presbiterekkel a tennivalókat, a parókia és a templom körül, kint a temetőben, és még, ami az egyházközséghez tartozik. S talán lesz itt óvoda is, iskola is. De Péterék szava nem erre utal. Péter nem azt mondja ott a Nagytanács embereinek: nézzétek, nem tehetek mást, rendbe kell tenni a parókiát és az adminisztrációt. És ti, fülöpszállásiak se tehettek mást, rendbe kell tenni a temetőt, az ősök sírját is. És oda kell figyelni a templomra, szép templom ez, messze látszik a pusztán. Nem tehetünk mást. Ez a dolgunk. De mit mond Péter? Azt mondja, nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk. Ha valaki odalapoz János apostol első leveléhez, így kezdi az apostol: "ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről." (1Jn 1,1) Mert így küldte el Jézus Krisztus a tanítványait: menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket (Mt 28,18). A keresztyén embernek ez a mandátuma. Ezért azt kell mondania: nem hallgathatok arról, amit láttam és hallottam, nem hallgathatok Jézus Krisztusról.  A beiktatandó lelkipásztorhoz fordulok. Ő ahhoz lelkésznemzedékhez tartozik, amely szívem nagy örömére újra feszegetni kezdte, hogyan lehetne megújítani keresztyénségünket. Ez nem jellemzi az összes lelkésznemzedékünket. Nos, elővették a fiatalok az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet, olvasni kezdték, és rámutattak: így kell! Kell egy új pünkösd, itt a kezünkben a forgatókönyv! Úgy kell tenni mindent, ahogy egykor elindult Jeruzsálemben a bizonyságtétel Krisztusról. És aszerint kell az egyház életét berendezni. Hadd emlékeztessem mindazáltal, hogy az Apostolok Cselekedeteiben csak egy mondat van, amely minden nemzedéket elkötelez, s aminek minden korban úgy kell lennie! És ez a mondat az: nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk. Nem tehetjük, hogy ne szóljunk Jézus Krisztusról. Nem tehetjük, hogy ne hirdessük az Ő nevét.

Három egyszerű indokot sorolok fel e mellett, mert éppenséggel nem könnyű szó az apostoloké, nehéz döntés van mögötte, de egyszerűen kimondható. Először is, az apostolok tanúk voltak. Ők voltak azok a galileai halászok, akik elindultak Jézussal Galileát bejárni. Ők kísérték el Jeruzsálembe, és lettek ott halálának és feltámadásának tanúi. Miről másról beszélhetnének? De mind emögött ott van. Jézus szava: aki engem röstell az emberek előtt, azt én is röstelleni fogom az én mennyei Atyám előtt. Aki rólam bizonyságot tesz az emberek előtt, arról én is bizonyságot fogok tenni az én mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32-33) És ez nem papi, presbiteri, hitoktatói, hanem egyetemes keresztyéni feladat, kötelesség és egyúttal kockázat. Ha őszintén beszélünk, mondhatom, mindannyian ismerünk olyan pillanatokat, amikor kiderült, hogy keresztyének vagyunk, és az emberek furcsálkodva kezdtek ránk nézni: hát te is? Te is bolond vagy? Pár nappal ezelőtt mesélte egy német ismerősöm. Két fiatal beszélgetett Berlinben, egy tizenéves szép szőke kislány, aki az őseit Luther Mártonig vissza tudja vezetni, meg egy mohamedán kislány. Ahogy beszélgetnek egymással, mondja ez a mohamedán kislány a másiknak, hogy ő nagyon hisz Allahban, és tartja is a muszlim szabályokat. Mire mondja neki ez a német kislány: én nem hiszek semmiben, én ateista vagyok. És ránéz a másik kislányra: te még olyan bolond vagy? (Azaz: te még vallásos vagy?) De mi is átélhettük már ilyen pillanatot. Mégse féljünk Jézusról beszélni, inkább féljünk nem beszélni róla! Lám, Péter mondja itt ezeket a szavakat, aki egykor Nagypéntek hajnalán, a főpap udvarán háromszor megtagadta Jézust, és azt mondta riadtan: mondani: nem ismerem őt, semmi közöm nincs hozzá (Mk 14, 68-72). De lám, most éppen ez a Péter mondja: nem tehetek mást, szólnom kell Jézusról. Vasárnap jövünk fel templomba. Kinéz valaki a portája hátsó udvaráról. Nem is szól, csak néz, és mi érezzük a hátunkon a furcsálló, gúnyos tekintetét: no, ez a bolond még templomba jár. S főleg, ha még mondják is, hogy amúgy milyenek legyenek a keresztyének. Mondják: a keresztyének legyenek jó feje, de főleg a lelkipásztor legyen jó fej. Mondják: Krisztusról nem kell olyan sokat beszélni, nem kell hívősködni annyit. Mondják: legyenek a keresztyének segítőkészek, önzetlenek. Emeljék fel az elesetteket, gyógyítsák a betegeket, nyissák tágra a kapukat, fogadjanak be mindenkit, engedjék el mindig mindenkinek minden bűnét. Mondják: ez a keresztyénség lényege. Na igen, és délben ne harangozzanak, mert az zavar a pihenő időben. Maradjanak csendben, legyenek tapintatosak. Észre se lehessen őket venni. És még sorolhatnám, hosszú a lista. De hát Jézus Krisztus parancsolja ezeket nekünk? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus: legyetek jó fejek!? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus, hogy legyetek modernek? Mondja valahol az Úr Jézus Krisztus, hogy úgy éljetek, hogy semmiféle kellemetlenséget ne kelljen elviselni? Annyit mond csak: aki énrólam bizonyságot tesz, arról én is bizonyságot teszek. Aki engem szégyell, azt én is szégyellem az én mennyei Atyám előtt.

A másik indok: ha Jézus Krisztusról nem beszélünk, akkor nem beszélünk az üdvösségről, vagyis hallgatunk azélet végső értelméről. S akkor csak múlandó dolgokat halmozunk egymásra. Lehetnek ugyan roppant igyekezeteink, építhetünk civilizációkat, de ez csak olyan, mint a csutkavár, amit gyerekkoromban raktunk. Meddig lehetett azt felrakni? Én 14-ig fel tudtam rakni. Utána széthullott. Ennyi a civilizáció. Jézus azt mondja a tanítványainak az utolsó vacsorán: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek (Jn 15,1). Ezt én így szoktam fordítani: nála nélkül a semmit cselekesszük.  Eredmény eredményre, nemzedék nemzedékre, de minden összedől. Ha Jézusról hallgatunk, nem tudunk az üdvösségről beszélni. A tanítványok nem azért hirdették Jeruzsálemben és szérül-szerte a világon Jézus nevét, mert valami érdekeset akartak mondani, hanem mert az üdvösségről beszéltek. A megoldásról beszéltek.  Gyógyulásról és az élet értelméről beszéltek. Azt hirdették, hogy hazatalálhat az ember Istenhez és megbékélhet Teremtőjével. Azt tanították, hogy Istenben van a legcsodálatosabb életrend. Boldog lehet az az ember, aki nem a múlandóra építi életét. Mi is ezt hirdetjük, erről beszélünk, ezt tanítjuk, erről szólunk. Nem percnyi örömökről, vagy kétnapos sikerekről, hanem boldogságról. Nem tehetünk mást. Ha ezt nem mondjuk, nem mondtunk semmit.  Nagytiszteletű úr, ha ezt nem mondod, akkor legföljebb csak Magyar Csanád show lesz itt vasárnap, és csak szóval tartod a gyülekezetet. Mondanod kell! Mondanod a lényeget, az üdvösséget, Krisztust. Nélküle minden más semmi.

Végül, harmadszor, azt mondja a mi Urunk tanítványainak: ha valamit kértek az én nevemben, azt bizton megadja nektek a mennyei Atya (Jn 15. Nemrégiben olvastam egy hosszú, alapos tanulmányt, amelyben a szerző a magyar embert próbálja jellemezni (még a kunokat is beleveszi). Szerinte a magyar ember kiismerhetetlen fajta, és éppenséggel azért, mert minket, magyarokat kettős teher nyom. Mi itt élünk a nyugati civilizációban, de azért keleti fajta vagyunk. Nem Brüsszel felől jöttünk ide honfoglalóként. A nyugati civilizációt leginkább az sújtja, hogy az emberek reszketnek a kudarctól.  A keleti embert pedig a szégyen gyötri, a megszégyenülés, ha netán gyengének bizonyul vagy kiforgatják a méltóságából. Nos, minket, magyarokat, akik keletiek vagyunk, de itt élünk nyugaton, egyszerre sújt mind a kettő. Reszketünk a kudarctól, de a méltóságunkat nem hagyjuk.  Kudarc és szégyen. Jézus Krisztus azt mondja a tanítványainak, hogy ha valamit az én nevemben kértek, megadatik nektek. Hogy mondja a magyar költő? "Nekem kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." Hát nem kérjük, aztán fel vagyunk háborodva, ha nem kapjuk. A keresztyének arra emlékeztetik a világot, hogy a Krisztus nevében van elrejtve minden isteni kegyelem. Isten óv meg a kudarctól, és Isten adja meg a személyünk igazi méltóságát. Nem tehetjük hát, hogy szótlanságba vonjuk Krisztus nevét, Akiben Isten megalapozta a mi igazi jövendőnket. Ezért, ha azt várjátok, hogy lelkipásztorotok betöltse hivatását, várjátok el tőle, hogy mindenekelőtt Jézus Krisztus tanúja legyen! És hordozzátok őt imádságban, hogy mindig legyen bátorsága, szíve, lelkesedése azt a Jézus Krisztust hirdetni, aki által Isten nekünk üdvösséget és életet szerzett. 

Hozzátok is szólok, kedves lelkipásztor testvérek, akik sok helyről jöttetek áldást mondani. Kérlek, hordozzátok a fülöpszállási gyülekezetet és beiktatott lelkipásztorát buzgó imádságaitokban. Hiszen a szentek, bárhol is vannak a világon, hordozzák egymást imádságban Hordozzátok ezt a gyülekeztet is, és lelkipásztorát is, hogy találjanak egy szívre, egy lélekre, egy örömre Jézus Krisztusunkban. Mi magyarok tudjuk, a történelem megtanított rá: mindent el lehet tőlünk venni. El lehet venni a vagyonunkat, a sikereinket, a méltóságunkat, a becsületünket, talán még a nevünket is. Mindent el lehet venni. Csak egyet nem, hogy ti.  kiéi vagyunk mi. A Káténk így kezdődik: Az az én vigasztalásom, hogy nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, Jézus Krisztusé. Ha pedig téged Jézus Krisztustól nem lehet elvenni, már boldog ember vagy. Akkor már megízlelted az eljövendő világ erőit. Így kívánjuk áldást a lelkészre és a gyülekezetre! Hadd mondják örökérvénnyel: Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.

Ámen