Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Virágvasárnap története egy különös talányt és egy felséges csodát állít elénk, és ebből megértjük, hogy a tanítványoknak és Jézus követőinek az utolsó pillanatig kellett a tanítványság és az alázat iskoláját tanulni. Azért mondom ezt, mert a tanítványok nagyon nehezen tudnak önmaguktól, a saját gondolkodásuktól, meggyőződésüktől eloldódni, és teljesen, igaz szívvel a Jézus tanítványai lenni. Életükben sokszor megláthatjuk ezt: bármi is történik velük a Jézus követésében, bármilyen különös, vagy éppen nagyszerű, megnyugtató, vagy drámai esemény, bizony, ezt küzdelmet meg kell vívniuk. Így van ez virágvasárnapon is. Ez itt a tanítványok számára az alázatosság nagy leckéje, s ugyanakkor egészen húsvétig, Jézus feltámadásáig tart ez a lecke, amikor majd valóban megtanulják a nagy leckét, hogy mindent Jézus dicsőségében lássanak. Itt még nem feltétlenül világos a számunkra, hogy mire vezeti őket Jézus.

Először azonban hadd szóljak a talányról. Milyen különös, hogy itt minden el van készítve. Tessék elgondolni, hogy Jézus és a tanítványai már hosszú ideje közelednek északról, Galileából Jeruzsálem felé, zarándokúton vannak, s nincsen közlekedési eszközük, az út sokáig, talán több hétig tartott, megszakításokkal. Fel kellene érkezni már Jeruzsálembe nagy ünnepre. Bizonyos vagyok benne, hogy ahogyan bennünket is, úgy a tanítványokat is nagy nyugtalansággal tölti meg a célhoz való közeledés. A cél már közel, s ez az érzés valamiféle feszültséggel telíti meg az embert. Ilyenkor kapkodni szoktunk, nincs már messze a cél, szívesen gyorsítunk hát. Ilyenkor már a mellékes körülményekre sem vagyunk tekintettel. Valahogy úgy van ez, mint amikor vonattal valaki érkezik vissza Budapestre, haza, ismerős már a külváros, s mi szépen fölállunk a kupéban, elpakoljuk az olvasnivalót, előkészítjük a csomagokat, fölvesszük a kabátunkat, s ekkor már nem nagyon törődünk mással, hamarosan megérkezünk és leszállunk. Ekkor már nem kezdünk bele hosszasabb beszélgetésbe, már nem csomagoljuk ki a tízórait, hogy még elfogyasszuk, már közel a cél. Ám lélektanilag még jobban igazolható, hogy a célhoz közeledő embert egyfajta lázas türelmetlenség fogja el.

A tanítványok azonban mégsem mehetnek azonnal Jeruzsálembe, kitérőt kell tenniük, a mester elküldi őket: “menjetek be a szomszéd faluba, találtok egy szamárcsikót, oldozzátok el, hozzátok ide nekem.” Megint egy kitérő. Mint megannyiszor megint megszakad valami, pedig már be lehetne menni Jeruzsálembe. Talán a tanítványok még azt sem sejtik vagy érzik, hogy ez a Jeruzsálembe való bemenetel hirtelen majd nagy ünnepséggé változik, afféle királyi eseménnyé, s Jézus mint messiási király vonul a városba. De nemcsak a kitérő talányos, hanem az is,hogy valóban minden úgy lesz, ahogy Jézus megmondta. S bizony úgy tenni, ahogy Jézus kéri, és majd úgy találni, ahogy Jézus megmondta, ehhez a tanítványok részéről nagy alázat szükségeltetik. Meg is mondom miért. Jézus már több ízben elküldte tanítványait így, és nem mindig jártak sikerrel.

Emlékezzünk arra, amikor ötezer ember hallgatja egész  nap Jézust, a tanítványok pedig küldenék haza a őket, és kérlelik Jézust is, hogy engedje el őket, hiszen éhesek, fáradtak, s ha későn indulhatnak haza, kidőlnek az úton. Ekkor Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti. Ez teljesíthetetlen parancs. Ötezer embernek félóra alatt eleséget szerezni? Aztán emlékezzünk arra, amikor Jézus elküldi a Zebedeus-fiakat egy samáriai faluba, hogy szállást kérjenek. Ők bemennek a faluba, de onnan kikergetik őket. Visszamennek a mesterhez és azt mondják: Mester, nem fogadtak be minket, bocsáss tüzet a falura. Álljunk rajtuk bosszút. Egyszóval, nyugodtan mondhatom, kedves testvérek, hogy a tanítványok már több alkalommal sem jártak sikerrel, amikor Jézus elküldte őket. Lehet, hogy azért vallottak kudarcot, mert nem azt tették, amit Jézus kért, vagy talán éppen azért, mert pontosan azt tették. Most hát itt a cél előtt, amikor már igyekezni kéne be a városba, már látszik a városba felvezető út, látszik a kapu, mégis kitérőt tenni egy ilyen –  hogyis mondjam – biciklilopási ügyben, - talán így lehetne visszaadni itt néhány érzést. „Menjetek el, találtok ott egy bringát, hozzátok el. Menjetek el, van ott a főtéren egy autó, üljetek be, hozzátok ide nekem. És ha valaki kérdezi, hogy miért teszitek ezt, mondjátok, hogy mert a főnöknek szüksége van rá.” Borzasztó feladat ez, kedves testvérek. Odamenni, eltulajdonítani valamit, egy faluban, ahol pár tucat ház áll, mindenki mindent lát, s nyilván meg fogják kérdezni, és akkor ott leállni és magyarázkodni, hogy “a mesternek…kell” S ki az a mester? Aki most jön Galileából? Onnan mindig mindenféle nyugtalan emberek jönnek ide! Názáretből jön Jöhet Názáretből valami jó? És akkor ott hittanórát kellene tartani, identitást tisztázni, bármi egyebet... Kedves testvérek, azért mondom ezekkel a szavakkal, hogy próbáljátok magatokat beleélni a tanítványok helyzetébe, a feladat abszurditásába, s próbáljátok megérteni, milyen nagy alázat kell ahhoz, hogy valaki a Jézus tanítványa legyen, mert az azt jelenti, hogy a Jézus parancsainak kell engedelmeskednie, s Jézus világa tele van különös talányokkal.

Nem az a Jézus tanítványsága, hogy mi szép és okos dolgokat tudunk Őróla mondani. Nem az a Jézus tanítványsága, hogy alkalomadtán meg tudjuk győzni a másik embert, hogy “igen, Jézus a Megváltó, Ő a Mester, Ő az Isten Fia.” Nem az a Jézus tanítványsága, hogy kiválóan megvédjük saját mivoltunkat. Ezek is hozzá tartoznak a tanítványsághoz, de az elsőrendűen azt jelenti: engedelmeskedem a Mesternek. Márpedig az ember úgy van, hogy minél többet tud, minél tapasztaltabb, minél több jó és rossz élmény érte, annál megfontoltabb. Minél jobban előrébb jutott a Jézus iskolájában, – vagy katonai kifejezéssel – minél feljebb jutott a ranglétrán, annál kevésbé érzi magát közlegénynek, akinek parancsol az őrmester, parancsol a tizedes, parancsol a hadnagy, parancsol az ezredes, neki mindenki parancsol. S a katona dolga, hogy kérdés nélkül végrehajtsa a parancsot. A tanítványok már nem közkatonák, inkább ők a vezérkar! “Üljünk hát le, vezérlő tábornokunk, beszéljük meg ezt a dolgot. Nem lesz ebből botrány? Nem lesz ebből baj, hogy mi elmegyünk, aztán ott ragadunk előzetes letartóztatásban. Szép kis virágvasárnap lesz ez! És se szamár, se bevonulás, s oda a tanítványi meg a mesteri dicsőség!” Milyen nagy alázat kell az engedelmességhez! Hányszor van úgy a hívő ember, hogy valamikor szíves és kész volt Jézus parancsának engedni, még ha különös és furcsa is volt, kész volt különös és bonyolult helyzetekbe is belebocsátkozni, s olykor meg is égette magát. De most már azért megfontoljuk, most már azért meggondoljuk, s ha megyünk is, csak ímmel-ámmal. S ha kérdezik, hogy “mit csináltok ti?” - rögtön mondjuk a mindenkori ember válaszát: “jaj, semmit, bocsánat, félreértés történt!” Aztán még a történet talányához tartozik az is, hogy milyen alázat kell a szamárcsikó gazdái részéről is. Vannak bibliamagyarázók, akik úgy magyarázzák,– s így meg lehet valóban magyarázni – hogy evidens volt ott minden, a tanítványok voltakképpen csak igazolták a kilétüket ezzel a mondattal, hogy “a mesternek van szüksége erre”, nehogy félreértés történjék. Meg volt ez rendezve előre, meg volt szervezve minden. Jézusnak voltak más tanítványai is, más emberei is, előre el volt ez készítve az akció, annak rendje-módja szerint. Az, hogy a “mesternek van szüksége rá” - csak jelszó volt. Ki kell mondani a jelszót, és szabad a vásár. Én azonban nem így gondolom ezt: azt hiszem, hogy ott ez a szó - “a mesternek van szüksége rá” – hirtelen erővel szólal meg, és azért nincs tovább kérdés. Azok, akik ezt a kis szamárcsikót nem engednék, , s joggal nem engednék, hiszen az övék, néhány gyakorlatias kérdést is feltehetnének: “jó, rendben van, odaadjuk, de hogy kerül majd vissza?” “Rendben van, viheti a Mester, de mikor kerül vissza?” “Rendben van, odaadjuk, de talán valami kompenzációt kapunk talán érte?”  De nincs kérdés. Azt mondja Lukács evangéliuma: a tanítványok a kérdésre ezt felelték: „az Úrnak szüksége van rá” És még azt se halljuk, hogy elengedték és odaadták volna. Csak ezt:  “elvitték azért azt Jézushoz.” Az a csikó immár Jézusé. Nagy-nagy alázat kell azok részéről is, akik nem voltak Jézus tanítványai, nem kísérték őt végig útja során, talán soha nem hallották a csodálatos hegyi beszédet, talán soha egyetlen-egy csodát sem láttak, – mondjam így egyszerű mai magyar szóval – semmiben és semmivel nem voltak Jézus lekötelezettjei, és mégis úgy tesznek, mintha valóban mindenük a mesteré lenne.

Ennek a történetnek a fényében azt is el kell mondanunk, hogy nem csak a tanítványoknak, a szamárcsikó gazdáinak, hanem Jézusnak az alázatát is megláthatjuk itt. “Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő…nőstényszamárnak vemhén.” így jövendölt egykor Zakariás próféta, és ebben a jövendölésben nem a dicsőséges királyról beszél, aki lovon érkezik, vagy tankon, vagy helikopteren érkezik, – nem is tudom, ma mi fejezhetné ki a nagyságot, a dicsőséget, a hatalmat – szamárnak vemhén jön, szamárcsikón. Aki arra fölül, az alázatos király. Sőt, tovább megyek, és kérdezhetem, hogy egyáltalán miért mondja Jézus, hogy majd mondjátok meg nekik: “a Mesternek van szüksége rá.” Ugyan mi szükség, mi gond, miféle hiány jelenik meg egy király életében? Ezt nem úgy szokták mondani a királyok, hogy “a királynak szüksége van rá”, hanem úgy: a király lefoglalja! A király kisajátítja! Használatba veszi. Eleve az az övé! Mi az, hogy szüksége volna rá? Tudjátok, kedves testvérek, amikor a másik embertől kérünk, és azért kérünk, mert szükségünk van valamire, az a kérés emberi lélek egyik legnehezebb feladványa. Már kicsi gyerekkorunktól kezdve arra tanítanak bennünket, hogy miképpen illik kérni, hogyan szükséges kérni, hogyan való az, meg udvariasnak is kell lenni, alázatosnak is kell lenni. Azért aztán tudunk mi úgy kérni, hogy nem kérünk.

Nemrégiben jártam valahol, ahol a házigazda beszélgetés közben odaszólt a feleségének: “kéne kávé az asztalra!” Nem azt mondta, hogy “édesem, kérlek, hozzál már egy kis kávét.” – “Kéne kávé az asztalra!” Pedig, vegyük úgy, éppen szükség is volt rá. S hány ilyen példát lehetne mondani, mikor mindenféle szép, parancsoló, szükséget valami más módon jelző úton elmondjuk, hogy mit akarunk, milyen hiányunk van, de mégsem kérünk. Nem mondjuk, hogy “szükségem van rá.” Ismerjük mindannyian, nagy sláger volt egy időben, Nagy László szép verse: Adjon az isten szerencsét. A végén azt mondja: “nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem!” Na igen, ezt is jól meg tudjuk tanulni. “Adjon úgy is, ha nem kérem.” Találja ki, vegye észre! Sőt, szégyellje már magát, hogy még mindig nincs nálam, ami kell! Azért van ez így, mert az ember, ha a szükségéről, hiányáról szól, a gyengeségéről is szól. Akinek szüksége van valamire, az abban hiányt lát. És ha hiányt látunk, nem kerek az életünk. Nem teljes az életünk. Akkor van egy gyönge pontunk, vagy nem is egy, talán több is. S lám, milyen alázatos Jézus, Istennek Fia, kér, és azt mondja: “szükségem van rá.” Hiányom van benne. Hozzátok el nekem.

Aztán látjuk, hogy ebben a történetben nem csak talányok állnak előttünk és nem csak az alázatnak az iskoláját tanulhatjuk, hanem fenségesség is van a történetben. Nem véletlen, hogy Lukács evangélista kétszer mondja el azt, amit a többi evangélista csak egyszer jelez: elküldi Jézus két tanítványát: “hozzátok el a szamárcsikót, és ha valaki kérdezi, miért oldozzátok el, mondjátok, az Úrnak szüksége van rá.” Márk evangélista szűkszavúan annyit mond: “és elvitték Jézushoz”. Máté evangélista még egyszerűbben csak annyit mond: “s úgy tettek”. Lukács azonban részletesen leírja a jelenetet: tehát leírja még egyszer, hogy a tanítványok valóban kimondták, hogy az Úrnak szüksége van rá. Ebben nagy-nagy alázat van. Én el tudnám képzelni ezt a történetet úgy is, hogy elmentek a tanítványok a faluba, meglátták a szamárcsikót, s már oldozták is el. S persze rájuk kiabáltak: “mit csináltok ti ott?!” Én azt mondanám: “a főnöknek kell!” Vagy azt mondanám: “Hát nem tudjátok? A királyok királya igényt tart rá!” De ők csak megismétlik, amit a Mester mondott, és azzal, hogy alázatosan megismétlik a jézusi indoklást, az egyszerre csak parancsoló igévé lesz. És ez mindig így van. Ha te csak azt mondod, te csak azt ismétled meg, amit Jézus rád bízott, amit neked mondanod kell, ha nem költesz hozzá, nem nagyítod föl, nem fűzöl hozzá huszonhárom lábjegyzetet, negyvenezer kommentárt, nem akarod jobban mondani, mint ahogy Jézus mondta, akkor abban a szóban fenségesség, hatalom és lenyűgöző erő jelenik meg.

Néhány variációt hadd mondjak el, hogy lehetne Jézus kérésér sarkosabbá, határozottabbá, indoklásában erősebbé tenni, és ezekből is megértjük, miért olyan nagyszerű módon alázatosak ezek a tanítványok. Lehetne a hangsúlyokkal játszva – ezt minden nyelv lehetővé teszi – azt mondani: “mert az Úrnak van rá szüksége”, vagyis az Úr az, akinek szüksége van rá. Egyből nyomatékossá válik: “az Úr az! Nem nekünk kell, nem, mi parancsra cselekszünk. Az Úr az, akinek szüksége van rá. Hány ilyen mondatunk van, kedves testvérek? Nekünk nem elég, ahogy az igében van, nem elég, ahogy a Szentlélek Isten ezt velünk megérttette, mi egy kicsit odahangsúlyozunk. “Az Úr az! Az Isten az! Ő az! A felséges király az! Aki ezt mondta, ezt akarja, így kívánja!” Lehetne azután azt is mondani, hogy “ez az, amire az Úrnak most szüksége van!” Nem sok ez, alkudjunk meg, nem sok egy szamárcsikó. Ez az, amire most az Úrnak szüksége van. Add ide, s utána békén hagy az Úr. De sokszor áldozunk így: “ez kell most az Úrnak!” Jó, megadom. Megértem, elfogadom, ebben a nagy ügyben, ebben a nagy szent dologban éppen most erre van szükség. Aztán egy darabig nekem nyugtom lesz. Vagy nem is mondjuk ezt, hanem azt mondjuk: Erre van szükség? Hát ilyen másnak is van! Adja más! Miért pont én az enyémet? Miért pont azt, ami nálam van? Miért én?

Ám a tanítványok szó szerint megismétlik: “az Úrnak szüksége van rá.” És egyszerre csak ez az ige, miközben a tanítványok oldják a kötelet, eloldja a szamár gazdáiban a féltés kötelét, eloldja az önzés kötelét, eloldja az aggodalom kötelét, szabad emberré teszi őket, és ők szabadon rendelkezésre bocsátják. Ettől olyan fenséges ez, mert amikor így és ilyen módon kerül az ember viszonyba az ő mesterével és szabadítójával, ezzel az alázattal és nagyszerű belátással enged neki, azt kell észrevennie, hogy közben ő maga is szabad lesz. Ő is szabad lesz. Nem vesztes lesz, nem megrövidül valamivel, nem az történik, hogy már megint oda kellett adnia valamit, hanem a király mellett ő is király lesz. Ezek a falusi emberek, mivel oda tudták engedni a szamarukat, királyok lettek a király mellett. Ez a Jézus iskolája. Ezért hát, amikor ezt a történetet elolvassuk és belátjuk, hogy elég Jézusnak engedelmeskedni, elég alázatosan csak azt tenni, amit ő mond, s bőségesen elegendő csak azt mondani, amivel ő elküldött és megbennünket bízott, akkor mint megszabadított és szabad emberek azt éljük át, hogy voltaképpen nem is erre, nem is arra, nem is amarra, hanem rám van szüksége az Úrnak. Rám van szüksége az Úrnak. Én tudom jól, hogy ez a mondat nem „református” mondat. Mi abban a boldog hitben élünk, hogy a mi Istenünk szuverén Isten, abban a boldog Isten-látásban éljük az életünket és állunk Istenünk elé, hogy Neki semmire nincs szüksége. Ő a mindenható, az ég és a föld királya. Nekünk van szükségünk Rá, nekünk van szükségünk erre, arra, mindenre, de leginkább Istenre. Nem Ő kér, mi kérünk. Nem Ő mondja, rátevén kezét erre, arra, amarra: “kéne az asztalra kávé! Kéne a bukszába pénz! Kéne az életbe boldogság! Kéne a betegbe egészség! Kéne a céltalannak cél! Kéne a szétszórtaknak egybegyűjtetés!” Ezt mi mondjuk - kérjük. Ezek a szükségeink. Ezek orvoslása híján nem tudunk meglenni. S mégis, most egy pillanatra az egek királya, Isten Fia mondja: “szükségem van rá”, “szükségem van rád!” Amikor azt mondottam, hogy ez egy különös és eszméltető pillanat a tanítványok életében, amire majd a feltámadás után eszmélnek vissza igazán, mert még addig annyi minden történik, ami azt mutatja, hogy ezt a leckét sem értették meg teljesen, ezt azért mondottam, mert van a történetben némi kétértelműség, a folytatás tekintetében mindenképpen. Elmondottam azt is, hogy a tanítványokat sokszor érte kudarc, amikor a Jézus nevében jártak el, vagy éppen azért, mert a Jézus nevében jártak el. Ám mindeközben mindig ott volt a tanítványokban az a gondolat, hogy csak ők gondolják jól az Isten országát, csak ők gondolják jól, hogy mit kéne Istennek tennie, mit kéne Jézusnak tennie, hogyan kéne a dolgokat itt elrendezni. S lehet, hogy most az alázatból újra ebbe a gondolatba esnek. Hiszen itt minden a helyén van, ott a falu, ott a szamárcsikó, ott az a parancsoló szó, ott vannak az engedelmes falusiak, itt minden a helyén van. Miként majd pár nappal később, amikor Jézus elküldi két tanítványát, Pétert és Jánost Jeruzsálembe, hogy elkészítsék a páskvacsorát. Elmentek és akkor úgy volt, ahogy Jézus előre megmondta. Mondhatják hát a tanítványok: “Na végre, mégiscsak minden úgy alakul, ahogy mi gondoltuk.” Majd amikor az utolsó vacsorán Jézus azt mondja nekik, adjatok el mindent és vegyetek kardokat, bizony, nem szaladnak ki Jeruzsálembe kardot vásárolni. Csak előhúzzák a köpeny alól: Mester, máris van kettő! Mit jelent ez? Azt, hogy mégsem tanulták meg igazán a leckét. A leckét teljesen ugyanis a keresztnél tanuljuk meg. A leckét akkor tanuljuk meg, amikor az összetört szívű, Jézusukat gyászoló emmausi tanítványok módjára azt mondjuk annak a különös idegennek: “immár mindjárt beesteledik, gyere be hozzánk.” Ott majd ő megtöri nekik és nekünk a kenyeret. Akkor értjük meg, hogy Jézusnak van szüksége ránk. Azért, hogy teljesen szabaddá tegyen bennünket.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jézus minket is elhívott tanítványai iskolájába, ahol annyi csodával, annyi nagyszerű, számunkra talányos, titokzatos, de mégis mindent elrendező, megnyugtató ajándékkal ajándékoz meg bennünket. Elhívott bennünket is, hogy tőle tanuljuk az alázatot, s hogy neki engedelmeskedve ugyanolyan szabadok legyünk, mint Ő. És ezzel ugyanúgy az Ő királyságához számoltassunk, mint virágvasárnap azok, akik elengedték a szamárcsikót, akik elmentek érte, akik mindenben úgy tettek, ahogy a Mester mondotta volt. Adja Isten Szentlelke, hogy mi is megértsük, hogy amikor Jézus tőlünk kér, valamire bennünket utasít, amikor azt halljuk ki szavából: “Szükségem van erre, arra”, vagy még inkább “szükségem van rád”, akkor Ő maga mellé akar bennünket állítani, dicsőségében, szeretetében, örök isteni igazságában.

Ámen