Amint megmondotta

„És történt, mikor közelgetett Béthfágéhoz és Bethániához, a hegyhez, mely Olajfák hegyének hívnak, elküldött kettőt a tanítványai közül, mondván: menjetek el az átellenben levő faluba; melybe bemenvén, találtok egy megkötött vemhet, melyen soha egy ember sem ült: eloldván azt, hozzátok ide. És ha valaki kérdez titeket: Miért oldjátok el? ezt mondjátok annak: Mert az Úrnak szüksége van reá. És elmenvén a küldöttek, úgy találták, amint nekik mondotta. És mikor a vemhet eloldották, mondták nekik a gazdái: Miért oldjátok el a vemhet? Ők pedig mondták: Az Úrnak szüksége van reá. Elvitték azért azt Jézushoz: és felsőruháikat a vemhére vetvén, Jézust reá helyezték. És mikor ő ment, felsőruháikat az útra terítették. Mikor pedig immár közelgetett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve kezdte dicsérni az Istent fennszóval mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, mondván: Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” Lukács 19,29-38

Szeretett testvérek!

Virágvasárnap története nagy talányt és felséges csodát állít elénk.  És ebből megértjük, hogy Jézus követőinek mindig tanulniuk kell a tanítványság iskoláját.  Bizony, a tanítványok nehezen tudtak a saját meggyőződésüktől eloldódni, és teljes szívvel a Jézus tanítványai lenni. És nekünk is meg kell vívniuk ezt küzdelmet. Így volt és van ez a mai virágvasárnapon is.  A történet az engedelmesség leckéje, mely húsvétig tart.  Akkor tanulják meg a nagy leckét, hogy mindent Jézus dicsőségében lássanak.  

Először hadd szóljak a talányról.  Milyen különös, hogy itt minden el van készítve.   Jézus és a tanítványai már hosszú ideje jöttek Jeruzsálem felé, és nyilván a tanítványokat feszültséggel töltötte el a közeli cél.  Már előttük a szent város!  Ilyenkor kapkodni szoktunk, és gyorsítunk, és mellékes körülményekre nem vagyunk tekintettel.   A tanítványok azonban nem mehetnek egyenest Jeruzsálembe, kitérőt kell tenniük, a mester elküldi őket: “menjetek be a szomszéd faluba, találtok egy szamárcsikót, oldozzátok el, hozzátok ide nekem.”   Megint egy kitérő.  Vajon miért?  

De nemcsak ez a kitérő talányos, hanem  az is nagy kérdés itt, hogy valóban úgy lesz minden, ahogy Jézus megmondta?  Ott lesz-e a csikó, és elhozhatják-e?   Úgy tenni, ahogy Jézus kéri, ehhez nagy alázat kell.   Főleg, mivel a tanítványok korábban nem mindig jártak sikerrel.  Páldául, amikor ötezer ember hallgatta Jézust és megéheztek, Jézus azt mondta tanítványainak: adjatok nekik enni. Ez teljesíthetetlen parancs.  Máskor Jézus elküldte a tanítványokat egy samáriai faluba, hogy szállást kérjenek. De nem adtak nekik, sőt kikergették őket. Most pedig itt  - a nagy cél előtt -  kitérőt kell  tenni: menjetek el, hozzátok ide nekem a szamárcsikót. És ha valaki megkérdezi, miért teszitek, mondjátok, hogy mert a mesternek szüksége van rá.  

De ki az a mester? Aki most jön Galileából?  Lám, aki Jézusnak engedelmeskedik, nyomban talányokba ütközik.   Aztán itt van az is, hogy a szamárcsikó gazdái engednek.  Némelyek szerint a tanítványok csak igazolták magukat, amikor azt mondták: a mesternek van szüksége rá.  Ez volt a jelszó.  Mert meg volt szervezve minden.   Én azonban azt hiszem, hogy ez a szó - “a mesternek van szüksége rá” – olyan erővel szólalt meg, hogy onnan már nem volt több kérdés. Az evangélista meg sem jegyzi, hogy miképpen történt ez. Még azt sem mondja, hogy odaadták volna. Csupán ennyit mond:  “és a tanítványok elvitték Jézushoz.” Az a csikó immár Jézusé.  De nem csak a tanítványok és a szamárcsikó gazdáinak az alázatát látjuk meg itt, hanem Jézusét is.  “Ímé, jön a te királyod; nőstényszamárnak vemhén.”  – így jövendölt egykor Zakariás próféta, aki nem valami a dicsőséges királyról beszél, aki lovon, tankon, helikopteren érkezik.  A megváltó köznapi módon érkezik, szamárháton. Aki arra fölül, az alázatos király.   És kérdezhetem tovább, egyáltalán miért mondja Jézus, hogy a Mesternek van szüksége rá?  Ugyan mi szüksége, miféle hiánya lehet egy királynak?  De Jézus nem lefoglalja, vagy kisajátítja ez a jószágot, hanem elkéri!   Lám, milyen alázatos Jézus! Isten Fia kér, és azt mondja: “szükségem van rá.”   

De fenség is van a történetben.

Mert aki enged Jézusnak, az nem vesztes lesz, az nem rövidül meg semmivel, hanem a király mellett ő is király lesz.  Ez a Jézus iskolája. úIgen, elég Jézusnak engedelmeskedni, elég alázatosan azt tenni, amit ő mond, és elég csak azt mondani, amivel ő elküldött és megbízott bennünket!  Mert ekkor éljük át, hogy voltaképpen nem is erre, nem is arra, hanem rám van szüksége az Úrnak. Tudom, ez a kijelentés nem éppen „református” mondat. Mi abban a boldog hitben élünk, hogy a mi Istenünk szuverén és Neki semmire nincs szüksége.  Nekünk van szükségünk erre, arra, de leginkább Istenre.  Isten nem kér, mi kérünk. Isten nem mondja, hogy Neki kellene ez, vagy az. Nekem van szükségem van rá.  

 Mégis, most az egek királya, Isten Fia mondja: “szükségem van rá” – “szükségem van rád!”  Eszméltető pillanat ez a  tanítványok életében!  De csak pillanat. Majd a feltámadás után eszmélnek fel igazán.  Mert a nagy megrendülés még hátra van. Azt majd a keresztnél éljük át.   Kedves testvérek, Jézus minket is elhívott tanítványai iskolájába, és számtalan ajándékkal, nagyszerű, sokszor talányos csodával ajándékoz meg bennünket.  De arra hívott el, hogy tőle tanuljuk az alázatot, s hogy neki engedelmeskedve ugyanolyan szabadok legyünk, mint Ő.

És ezzel ugyanúgy az Ő királyságához tartozzunk, mint virágvasárnap azok, akik elengedték a szamárcsikót, akik elmentek érte, akik mindenben úgy tettek, ahogy ő mondotta és kérte. Ámen