Aminek értelme van

"Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös" (mondja korunk egyik "rebellise", a kanadai Jordan Peterson). Tedd azt, aminek értelme van, és ne azt, ami haszonszerű.  Csakhogy aminek értelme van, az gyakran elrejlik; ami előnyünkre szolgál, az pedig leginkább kézenfekvő. Mert aminek értelme van, ahhoz halálos mélységekbe kell aláereszkedni; ami előnyös, az pedig nem enged időt, nem tűr aláereszkedést, nem ismeri ezt a kifejezést sem, például, hogy: morális ok. Aminek értelme van, a kötelességedre emlékeztet - arra, amit a nagy erkölcsfilozófus így fejez ki: meg tudod tenni, mert meg kell tenned (Kant); viszont ami előnyös, az nem ismeri el az áldozat erejét, legkevésbé a jó áldozat hatalmát, nem tud lemondani, legkevésbé áldozatot hozni.

Aminek értelme van, azt a legmélyebben Jézus szavaiból értjük meg: "nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket arra, hogy gyümölcsöt teremjetek." Igen, ezt a legmélyebbet Krisztus szavaiból értjük meg – azokból a szavaiból, melyeket tanítványainak mondott,  éppenséggel a halálára, az áldozatra készülve; éppenséggel akkor, amikor döntést kell hozni aközött, aminek értelme van és aközött, ami előnyös. 

Jézus Nagyhéten, ma este, most  mondja e szavakat, az utolsó vacsorán, értetlenkedő övéi körében. Azok körében, akik már annyiszor tekintették lehetetlennek az áldozatot, s még ennél is lehetetlenebbnek a Mester önkéntes áldozatát. "Mentsen Isten, uram, ez nem történhetik meg veled!" - kiáltott rá Péter, aki majd nemsokára, a színeváltozás hegyén láthatja Krisztust teljes isteni dicsőségében, ezt hallva a Mestertől: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Ember Fiát elárulják, megkínozzák, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnapra feltámad (Mt 16,22). Ez nem expediens, ez nem segít, ez nem old meg semmit - az áldozat nem vezet sehova! És máskor, már úton Jeruzsálembe, miután Jézus harmadszor jelenti övéinek önkéntes áldozatát, és jelzi, hogy ez az áldozat a gyökere az Isten Országának, ebből táplálkozik az igazi reménység, ezt hallván a  tanítványok mégis rang-vitába bonyolódnak egymással, és közülük ketten - édesanyai protekcióval - külön kérlelik meg a Mestert a hatalomért (Mt 20,20), mert az mégiscsak expediens, előnyös és haszonszerű és célravezető. És most is, mikor e szavakat mondja Jézus: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket..., most is mérhetetlen szomorúság ragadja magával a tanítványokat: hát a mester nem azt készül cselkedni, ami előnyös?! Akkor hát mit cselekszik? Azt, aminek egyedül értelme van: áldozatot hoz.

Áldozat? - korszerűtlen érvelés, mondhatná valaki, vagy legalábbis nem haszonszerű.  Igen, de éppenséggel arra az egyetlen egyre utal, ami sem nem előnyös, sem nem haszonszerű, nem expediens - hanem értelmes! Az isteni rendeltetés értelme az, hogy nem mi választunk expediensen, hanem ki vagyunk választva Isten titkoztatos, de legmélyebb értelmű döntése folytán; nem mi keresünk a magunk számára a helyet, ahova felkerekedünk, hanem az Élet Ura küld és rendel minket oda, ahol gyümölcsöt kell teremnünk.

Ma az a keresztyénség (a civilizációs értelemben vett keresztyénség) nyomorúsága, hogy feledésben élünk - azt véljük: nem kell megmagyarázni azt, ami Krisztus áldozatából és feltámadásából következik - hogy, például, az ember és az Isten kvalitatív különbsége nem elviselhetetlen isten-mániát válti (A. Koestler), hanem felszabadít az alól, hogy bármilyen teremtményt istenítsünk, vagy hogy nem magától értetődő, hogy a hatalmasok maguknak kedvezzenek, vagy hogy mindenki, aki istenképmás: egyenlő - Isten előtt is, a törvény előtt is -, vagy hogy van egy történet, az istenember, Krisztus története, amely megtöri a gonosz megkérdőjelezhetetlen evidenciáját (érdekes, csak az örök jó, az isteni felől tudunk ateista, agnosztikus és mindenféle kétséget támasztani, a rossz tényét nem tudjuk kétségbe vonni!); igen, a passió felidézésében újra és újra át kell élnünk, hogy a gyümölcs (a maradandó gyümölcs) nem evidens; hogy ami értelmes az nem "evidens", hanem isteni adomány: csoda.

Nagycsütörtökön a halál árnyékának völgye felé indulunk - és azt kell éreznünk: vereséget szenvedtünk, hiszen minden halállal vereséget szenvedünk - azéval is, akit meg akartunk menteni, azéval is, akit nagyon szerettünk, és a magunkéval is. De a létünk legmélyebb értelme mégis ott és abban tárul fel, hogy az az egyetlen egy halál, a Krisztus halála mindazáltal győzelem volt - mert szabad és önkéntes áldozat volt érettünk. 

Krisztus nemcsak a halálról beszélt tanítványainak, hanem feltámadásáról is. Felemelni, építeni, az áldozati alapra állni, a haszonszerű helyett az értelmes-t választani, a múlandó időt végig-élni, továbbá a rossz rettentő tényei között és a halál dacára marandandó gyümölcsöt teremni, mindezt csak a feltámadás erőiből lehet - mert  onnan sarjad, abban gyökerezik az, aminek értelme van. Akiket Krisztus kiválasztott és gyümölcsöt teremni elrendelt és elküldött - azok halálukban is ennek az eljövendőnek a reménységét hordozzák. Ez az ő igazi örökségük. 

 Cselekedd azt, ami értelmes, és ne azt, ami előnyös! Keresd a vigasztalást, és ne a feledést! Engedd, hogy átjárjon a feltámadás ereje, és űzd el a csüggedést!  A halandó élet, mondja Pál apostol, mint a gabonamag, elvettetik romlandóságban, de feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik erőtlenségben, de feltámasztatik erősben; elvettetik gyalázatban, de feltámasztatik dicsőségben (1Kor 15) – másnak nincs értelme! De a Krisztus halálában és feltámadásában, bűnön és halálon aratott győzelmében  benne rejlik minden okunk, hogy éljünk és gyümölcsöt teremjünk.

Ámen