Amikor király lett a király

Kedves Testvérek!

Az utóbbi időben nagy divat lett a közbeszédben a nyers és durva beleavatkozás a vezető emberek életébe, legbensőbb magánügyeikbe, és azt ország-világ nyilvánossága elé tárni, sokszor aljas és megalázó módon is. Nem tudom, mióta van így, nehéz visszanyomozni, mikor is kezdődött ez a szokás. De ha majd egyszer valaki pontosan meghatározza, azt fogja találni, hogy akkor vált ez bevett szokássá, - tudniillik, hogy egy felelős ember magánéletébe is bele lehet mászni, meg lehet nézni, hogy mi van ott belül, a családjában, a hálószobájában, mi van a rokoni kapcsolataiban – nos, akkor vált ez divatossá, amikor az európai ember elfordult attól, hogy a világ dolgait transzcendens távlatba helyezze.

              Amikor olyan cikkek születnek, olyan könyveket írnak, a TV, a sajtó, a rádió olyan dolgokról zengedezik, melyek csiklandozzák a fülünket, csak egy dolog nem jelenik meg, egy szempont nem hangzik el: megváltozott-e az, akinek egykori dolgairól beszélünk? Netalán megbánta-e azokat? Másmilyen lett-e a szóban forgó illető? Ha volna ilyen szempont, volna ilyen kérdés, volna ilyen távlat, akkor lehetne mondani, hogy még mindig megvan a transzcendens szempont, a szónak nemcsak vallásos, hanem filozófiai értelmében is. Transz-cendálni ugyanis azt jelenti, hogy meghaladni, fölülmúlni. Fölülmúlhatja-e magát az ember önmagát?

              Ha nincs transzcendens távalt, akkor az ember egész élete csecsemő korától kezdve ugyanazzal a súllyal, ugyanazzal a megváltozhatatlansággal, ugyanazzal a megítéléssel görög tovább. Akkor végünk. Mert nincs mód megbánásra, nincs mód megváltozásra, nincs mód megjobbulásra, akkor nincs bocsánat.   

          Milyen érdekes, hogy a mai Magyarországon éppen azok űzik ezt az egyébként világszerte divatos műfajt, akik tíz meg tizenkét évvel ezelőtt majdhogynem térdreborulva könyörögtek a bocsánatért. Akik szinte imádkoztak, hogy töröltessék el a múlt, mindenestől fogva. Most másokkal szemben, politikai ellenfeleikkel szemben nem ismerik ezt, például hogy egy fiatalember megváltozhat. Netalán másképp gondolhatja. Netalán útjait megjobbíthatja. És ez azért van így, kedves testvérek, mert nincsen transzcendens távlat, isteni nézőpont. Ha ez eltűnik, akkor nincs lehetőség megváltozni. Akkor mindig minden ugyanúgy marad. Milyen érdekes, hogy ezek az urak keményen harcolnak is az isteni szempont, a transzcendens szempont visszatérése ellen. Nehogy megváltozzon valami.

              A felolvasott történet szerint Dávid király uralmának a végén járunk. Mint tudjuk, negyven esztendeig volt ő király Izraelben, és az a rész, amit most Sámuel második könyvének végéről felolvastam, már Dávid király végnapjaihoz tartozik. Egy idős és megfáradt uralkodóról van szó, de egy sikeres uralkodóról, aki naggyá tette az országot, aki soha nem látott mértékben megnövelte az ország kiterjedését, aki igába hajtotta, vagy hűbérúri kapcsolatra kényszerítette a szomszédos népeket, aki anyagi és szellemi értelemben is megerősítette az országot. Egy nagy király áll előttünk.

              Mindazáltal, hadd említsek még két szempontot Dávid személyének és uralkodásának az értékeléséhez, s ezek a mostani történet szempontjából lesznek igen fontosak a számunkra. Mind a kettő a királynak a jellemére vonatkozik. Az egyik az, hogy ha végigpillantunk Dávid élettörténetén, azt látjuk, hogy ő soha nem helyezte magát előtérbe. Egészen különös emberről van szó. Valószínűleg, ez alkati tulajdonság nála. Soha nem ugrik előre.

              Egyetlen példát hadd hozzak fel rá. Dávid alázattal, töredelmes szívvel elfogadja, hogy nem ő építi meg a templomot, pedig nagyon szeretné. Kívánná, ha a templomépítés valahogy úgy menne majd be a történelembe, hogy a Dávid temploma az. Nem így ment be, hanem úgy, hogy az a Salamon temploma. Dávid nem építheti meg, s ez személyesen nagy vereség. Az alkotó emberek, ha bevallják, ha nem, azért remélik, hogy a kézjegyük rajta marad a dolgokon: az ő idejükben épült, az ő támogatásukból épült, az ő gondolatukból fakadt... S valóban, a templom Dávid gondolata. Ezt ő találta ki. Elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzeusoktól, megtisztította, mindent előkészített, fölépítette Jeruzsálemet nagyvárossá, aztán odaviszi a lévita rendet is, akik ott szolgálnak, ott van a szent sátor is Jeruzsálemben. Minden elő van készítve. S mégis, hallania kell az isteni döntést: nem te, majd az utódaid.

              El kell fogadnia Dávidnak ezt, és ő elfogadja. Nem makacskodik, nem próbálja meg Istent kijátszani, mondván: rendben van Uram, de azért az alapokat hadd építsem meg én, rendben van Uram, nem adtál építési engedélyt, megépítjük építési engedély nélkül, aztán majd utána kapunk rá tőled fennmaradási engedélyt. Így szokták ezt Magyarországon csinálni. Dávid nem teszi magát előtérbe. És sok más esetben is azt látjuk Dávid életében, harcaiban, küzdelemeiben, politikai döntéseiben tud a háttérben maradni. Nem akar mindig, mindenáron első lenni. Noha ő az első.

              Aztán az is szembetűnik, hogy Dávid soha nem tartotta magát többnek az ügynél. Ő ügyekben gondolkodott, és a személyét soha nem emelte az ügyek fölé. Sok olyan döntő mozzanat van az  életében, amikor mondhatta volna, én most fontosabb vagyok. Mi magunk is sokszor vagyunk ilyen helyzetben, amikor van valami ügy, s valahogy úgy bonyolódnak a szálak, hogy az a képzetünk támad, ha én nem, vagy ha nem én, akkor vége a dolognak, akkor vége az ügynek. Ha nem te csinálod ‑ sokszor mondják is nekünk - akkor vége az egésznek. Neked kell csinálni! Mert ha te nem csinálod, nem csinálja senki. És ekkor máris ott vagyunk az ügy mellett, egyvonalban állunk vele, aztán egy fél lépést előrébb, aztán már én állok legelöl, aztán már az ügy mögöttem van, aztán egy idő után már nincs is ügy, csak én vagyok, olyannyira, hogy törnöm is kell a fejemet, milyen jó ügyet találjak ki, hogy fontossá tegyem magát. Csakhogy ez már nem ügy, hanem ürügy.

              Dávid életében azt látjuk, sosincs ürügye, mindig ügye van. Megdöbbentőek azok a momentumok, amikor például a királyságról van szó, amikor a saját fia föllázad ellene, puccsot szervez ellene, és Dávidnak menekülnie kell. Mikor aztán hűséges emberei csatára mennek Absolon ellen, és Absolon elesik a csatában, és ők mennek boldogan jelenteni a győzelmet és a lázadó halálát, Dávid nem a kezét dörzsöli,  mondván, elbukott a trónbitorló, úgy kell a lázadónak, mégiscsak engem illet a trón. Nem. Dávid olyan mélyen siratja el Absolonot, hogy a saját hűséges emberei háborodnak föl, akik kiálltak mellette, és harcot vívtak érte. Joáb, a legjobb embere, bemegy hozzá, és kikéri magának: Sírni mersz a trónbitorló halálán? Az életünket kockáztattuk érted! Ha nem hagyod abba ezt a jajveszékelést, megnézheted magadat reggelre, hány ember lesz még itt a táborban!

              De értsük jól, Dávid az ügyet siratja, merthogy Absolon lett volna a trónörökös. Az ügyet siratja. Neki az ügy fontos. Nem a saját személyén ujjong, vagy a túlélésén. Ilyen ember ő.

              Most azonban hirtelen történik valami. A szentíró sem nagyon tudja ezt megmagyarázni. Felgerjedt Isten haragja Izrael ellen, és felingerelte ellenük Dávidot - így mondja. Talányos szavak ezek, nem tudunk mi sem igazán mögéjük látni. Csak annyit látunk, hogy Dávid a fejébe vesz valamit, s elrendel egy népszámlálást. Hiába a koronatanács aggodalma, hiába az arisztokrácia vonakodása, hiába a hadsereg ellenkezése, az ő szava erősebb most már mindenkiénél. Uralkodása teljes pompájában, fenségében áll, egy megszilárdult ország abszolút tekintély ő, hiába akár a mózesi törvények óvása és intelmei a népszámlálás ellen, Dávid kiküldi az embereit a feladatra. Majdnem egy évig tart a népszámlálás. Ez azt mutatja, hogy komolyan vették Dávid utasítását. Akkoriban még el kellett menni portáról portára, be kellett kopogtatni mindenhova. Egészen biztosan nem ment ez inzultusok nélkül, mert ahogy a végeredményből kiderül, nem is arra kíváncsi a király, hogy összesen hány lakosa van a birodalmának, nem az érdekli őt, hogy hány tizennyolc év alatti van, és ez majd mit fog jelenteni a kincstár szempontjából. Nem az érdekli az sem, hogy hány fogyatékos, súlyosan beteg van az országban, hogy hány kórházat kell még építeni. Egy érdekli: Hány fegyverfogható férfi van az országban?

              Így volt ez mindig is a régi időkben, a régi keleti világban, és azért tiltotta Isten a népszámlálást, mert az uralkodót csak két szempont miatt érdekelte, mennyi a népe. Az adó meg a katonaság miatt. Amikor az Újszövetségben arról a bizonyos népszámlálásról olvasunk, amit Augustus császár rendelt el, ott sem arról van szó, hogy a római császár olyan nagyon kíváncsi lett volna, hogy 41.412,000 polgára van-e a római birodalomnak, vagy 42.345,000. Az adó érdekelte, meg a fegyverre fogható férfi.

              Itt is ez történik. Megtudja hát Dávid, hány potenciális katona van a birodalmában. De már abban a pillanatban, amikor visszajönnek emberei, és jelentik a számot, és ebből rá kell jönni Dávidnak, hogy bizony nem sinkófálták el az ügyet, hogy hibázott. Ostobán cselekedett. Esztelenül cselekedett. Ítélet fog következni. Bűnhődni kell.

              Itt érkezünk el ahhoz, amit a mai igehirdetésben szeretnék a középpontba állítani. Talán mindannyian érezzük az eddigiekből, hogy az uralkodás hallatlan felelősséggel jár, de nem csak abból a szempontból, hogy az uralkodóval magával mi lesz. Nem csak abból a szempontból vetődik fel a kérdés, hogy megmarad-e a trónon, megmarad-e a hatalomban. Nem csak az jön itt számításba, hogy a történelem fényes lapjain örökítik-e meg a nevét. Nem csak azt kell latra vetni, hogy valami talapzatra oda lesz-e írva tetteinek dicsőség-listája. Az igazi felelősség az uralkodón mindig azokért van, akik rá vannak bízva. Döntéseinek következményei a népét érik. Egészen különös, sokunk számára talán fölfoghatatlan felelősség ez. Mi úgy tanuljuk, hogy mikor az ember felnőtt lesz, vagyis felelős lesz, akkor önmagáért felel. Meg legfeljebb a kiskorú gyermekeiért. Ki másért? Boldog világ! Csak magamért vagyok felelős! Ám akire vezetés bizatott, akár egy munkahelyen egy csoport, akár egy iskolában egy osztály, vagy bármilyen más közösségben akárcsak két-három ember vezetése, az tudja nagyon jól, micsoda hallatlan felelősség dönteni, tudván, hogy döntéseinek a többiekre nézve is következménye lesz. Ez Dávid felelőssége.  Ez a király felelőssége.

              S most az a megdöbbentő, hogy ez a Dávid, aki mindig, mindig, mindig hátul tudott maradni, mindig az ügyet tartotta fontosabbnak és sosem akart előre nyomulni, - hadd fogalmazzam meg így - most is hátul marad. Pedig most előre kéne állnia. Most is hátul marad. Mikor felkeresi a próféta, és elmondja az isteni ítélet lehetőségeit, vagy hét évig tartó éhínség, vagy három hónapig tartó menekülés az ellenség elől, vagy három napos dögvész, akkor Dávid hamis kegyességgel,  szemforgató módon azt mondja: minek essem én az emberek kezébe? Essem én az Úrnak kezébe, mert Ő talán megirgalmaz! Vagyis jöjjön a dögvész. Mármint a népre. Olyan ez az eljárása Dávidnak,  mint amikor Jákobnak találkozni kellett Ézsauval, és ő rettegve előreküldte a családját. Ha haragra gyullad Ézsau, akkor őket üsse, ő majd kivárja a végét. Olyan ez, mint amikor csata dúl, ám aki elkezdte a háborút, jó messze, egy biztonságos dombon távcsővel nézi a fejleményeket, míg a katonái hullanak az első vonalban. Olyan ez, mint amikor valakik kifosztanak egy országot saját zsebre, aztán valamelyik off-shore cégnél kereshetjük az ország pénzét, s közben meg nyögjük az adósságot, és fizetünk. Fizetünk azért, amit soha nem láttunk.

              Dávid most is hátul marad, pedig most előre kéne állnia, mert ő a felelős. Az a király, aki mindig a népe ügyét tartotta szem előtt, most hirtelen valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megszeppen, megrémül S mivel jól a kegyes nyelvet, Isten irgalmára, meg könyörületes szívére hivatkozva, no meg arra, hogy Isten megváltoztathatja akaratát és ítéletét, azt választja, hogy jöjjön a dögvész a népre. Hetvenezren pusztulnak bele ebbe a hirtelen támadt járványba. Dávid nem vállalja az egyéni felelősséget döntéseiért.

              Amikor arról beszéltünk, hogy egy királynak az a roppant felelőssége, hogy döntéseinek következménye van minden általa vezetettre nézve, ezzel nem azt mondjuk, hogy nincsen egyéni felelőssége. A cinikus politikusok szokták így csinálni. Döntenek, és ha rosszul döntenek, és döntésük súlyát és következményét hordozza az egész nép, ők csak kivonják magukat ezalól, és azt mondják, világos, kérem, ez a politika, sajnos, az efféle kockázattal jár, elnézést kérünk, rosszul döntöttünk, majd legközelebb jól döntünk.

 Dávid történetében egészen nyilvánvalóvá válik, hogy nem így van ez! Természetesen, mondhatjuk, miért ne dönthetne így Dávid. Az éhséget már ismeri,  tudja nagyon jól,  milyen súlyos következményekkel jár az. Korábban olvastunk Sámuel könyvében, hogy nemrégen ért véget egy három évig tartó nagy éhínség. Hányan elpusztulhattak abban! Mennyire leépülhetett abban az ország. Most jöjjön egy hét évig tartó? Aztán arról is tudunk, hogy Dávidnak sokszor kellett bujdosnia. Még Saul régen elől, aztán a saját fia elől is.  Tudja Dávid nagyon jól, milyen rettenetes dolog ember kezébe esni. Mondhatnánk tehát, nem is olyan kegyeskedő ez a döntés, nem is bújik el Dávid a felelősség elől, hanem, ellenkezőleg, a legkisebb rosszat választja. Lehet. Ám az a megdöbbentő, hogy ebben a legkisebb rosszban ő még mindig nincsen benne. Ő még mindig kivonja magát ez alól. Csak amikor Jeruzsálembe ér az ítélet angyala, akkor döbben rá Dávid arra, hogy itt neki valami sokkal mélyebb felelőssége van. S akkor mondja ezeket a szavakat: „Ímé vétkeztem, és én cselekedtem hamisságot, de ezek a juhok ugyan mit cselekedtek. Kérlek inkább, forduljon a Te kezed ellenem, és az én atyámnak háza népe ellen.” Ez a bűnbánat hangja.

              Dávid mindig tudott bűnbánatot tartani olyan bűnökért és vétkekért, amelyeket ő követett el, és amelynek a következményei őt, magát, vagy a családját érintették. Emlékezzünk a legnevezetesebbre, és egyben a legiszonyatosabbra: a Bétsabéval való kapcsolatára, amely miatt  megöleti Bétsabé férjét, hogy az asszonyt, akivel parázna kapcsolata van, elvehesse. Ennek a bűnös és tilalmas kapcsolatnak minden ódiuma, minden terhe Dávidra száll. De ez - ha szabad mondani - egyéni ügy volt. Most azonban Dávid egy olyan ügyben vállalja a felelősséget, amely az egész országot érinti, és az egész országot sújtja. Ez az a pont, ahol előre tud állni, mert előre kell állnia: Én követtem el, és szálljon rám, énrám és az én családomra ezért az ítélet. Vállalja az egyéni felelősséget az olyan döntésért, aminek közösségi konzekvenciája van.

              Nyugodt szívvel mondhatom, ez az a pont, ahol Dávid igazán királlyá lesz. Most lett királlyá ő. Eddig is az volt, természetesen. Sámuel fölkente, a trónharcokat megvívta, harmincegynéhány esztendeje uralkodik a trónon, naggyá lett az ország, tehetségével, hadvezetésével, építkezéseivel, bel- és külpolitikájával fényesen bizonyította, hogy ő király. Király, született király! Választott király! Nagy király! Mégis, most lett királlyá. Mert a saját vállára veszi, a saját életére odateszi egy rossz döntésnek minden súlyát és terhét. Pap-király lett! Másokért közbenjáró, felelősségében megszentelt ember.

              Kérek mindenkit, hogy majd otthon nyissa fel a Bibliáját, és keresse ki a mai textust Sámuel második könyvének 24. részéből. A következő oldalon azt fogja olvasni: A királyokról írott első könyv. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy nem is érti tulajdonképpen,  Sámuel könyve miért nem addig tart, amíg meghal Sámuel, mert utána már a Királyok könyvének kellene következnie. Ám Saulról, az első királyról teljes történetében, majd Dávidról derekas módon Sámuel könyvében olvasunk. Azért van ez így, kedves testvérek, mert most lett királlyá Dávid. És innen kezdődik a királyok könyve. Most mutatkozik meg, és most világlik fel mindannyiunk számára, mi ez a királyi felelősség.

              Ugyanakkor szeretném azt is hangsúlyozni, hogy Dávid ezzel a döntésével, a bűnbánatával és felelősségvállalásával előkép. Mert eljön majd Valaki, aki azt mondja mindannyiunkért, mindannyiunkért, akikre Isten ítélete szállna, akikért eljöhetne Isten bosszúálló angyala: Ezek ugyan mit cselekedtek… kérlek inkább, forduljon a Te kezed ellenem. Ez a Valaki: Jézus Krisztus. Dávidot nem ok nélkül tartották a próféták, a szentírók, az apostolok, az óegyház nagy egyházatyái Jézus Krisztus előképének. Magára veszi a többiek bűnét is. Odaáll értük és helyettük. Így kezdődik az, amit úgy nevezünk: Királynak lenni.

              Mi nem vagyunk királyok, mondhatná bárki. Miről beszéltem hát most? Nincsenek is ma már királyok. De felelősök vannak. De döntéshozók vannak. De törvényhozók vannak. De elöljárók vannak. S azt parancsolja az apostol, imádkozzunk minden elöljárónkért.

              Nemsokára választások lesznek ebben az országban. Döntenünk, választanunk kell. Szabad úgy körülnéznünk a felelősségre fölkínálkozók között, szabad úgy nézzünk azokra, akik ambicionálják, kérik, igénylik vagy vállalják a hatalmat, hogy közben megvizsgáljuk, kik azok, akik érvényesítik életükben ezt a transzcendens dimenziót. Kik azok, akik önmagukra és másokra nézve is gyakorolják, vagy tudják gyakorolni azt, hogy Isten hatalma, Isten világossága, Isten ereje erőterében meg lehet és meg is, kell változni? Mert akik ezt látják, hiszik és gyakorolják, azok lesznek képesek arra, hogy felelősséget vállaljanak értünk is, felelősséget vállaljanak olyan döntéseikért is, amelyek bennünket is érintenek, akik magukra tudják venni egy országnak és népnek minden terhét.
Ámen