Amikor csúfolják a királyt

Most pedig kacagnak rajtam, akik időre kisebbek nálam;

kiknek atyáit nem érdemesítettem juhászkutyáim mellé tenni.  

Kézi erejük is minek lett volna nekem? Bennük elveszett a duzzadó erő;

nélkülözéstől és éhségtől meddők; akik a pusztát rágják romlás és pusztulás éjjelén;

akik parajt tépnek a bokornál, és rekettyegyökér a kenyerük. 

A közösségből kiűzik őket; rájuk riasztanak, mint a tolvajra;  

rémes patakvölgyekben kell lakniuk; föld- és sziklabarlangokban.  

Bokrok között ordítoznak; csalán alatt hevernek. 

Vallástalan fiak, sőt névtelen fiak; akiket kivertek az országból. 

És most gúnydaluk lettem nekik; ezeknek jutottam a szájukra!

 Iszonyodnak tőlem, távoznak mellőlem; és nem átallnak kiköpni előttem. 

 Mert íjhúromat megoldotta és megalázott engem;

tehát a kantárt neki eresztik előttem, jobbra falka támad,

ellökik lábaimat; és töltik ellenem csapásuk útjait.  

Rontják ösvényeimet, segítik szerencsétlenségemet;

nincs, ki segítsen rajtuk, mint tomboló szakadás jönnek;

pusztulás között hömpölyögnek.  Rettenetek vannak rám fordítva;

kergetik, mint a szél, tisztességemet és mint a felhő, elmúlt üdvöm.

És most kiömlik bennem a lelkem; nyomor-napok fogtak meg engem,

éjjel csontjaimat fúrják le rólam; és rágóim nem pihennek. 

Bő erőben álruhává lett rajtam a bőr; mint köntösöm, úgy övez engem.  

A sárba hajított engem; és hasonlóvá lettem a porhoz és hamuhoz.  

Segítségért kiáltok hozzád és nem felelsz nekem; itt állok és nem veszel észre,

kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével támadsz engem.  

Szélre emelsz engem, úgy nyargaltatsz; és elolvasztasz engem zúgásban, 

 mert tudom, a halálba térítesz engem; és minden élő találkozó házába. 

 Bizony nincs imádság, ha valaki kezét nyújtja;

ha szerencsétlenségében van, részükről nincs segélykiáltás.

Bezzeg én sírtam azért, akinek kemény napja volt; búsult a lelkem a szegényért.  

Mert jót reméltem és rossz jött; világosságra vártam és sötétség jött.

Beleim forrnak és nem nyugosznak; nyomor-napok vettek engem elő.  

Komoran járok-kelek, ahol nincs napfény;

ha felkelek a gyülekezetben, segítségért kiáltok.  

Testvérük lettem a sakáloknak; és társuk a struccmadaraknak.  

Bőröm lefeketedett rólam; és csontom lobbot vet a forróságtól;  

és siralommá lett citerám; és sípom sírók hangjává.

(Jób könyve 30. rész)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Jób végbeszédének a közepét hallottuk. Szomorú és megrendítő szavak ezek; látni fogjuk, többszörösen is. Pedig, ha felidézzük Jób könyvét, emlékszünk, szépen indultak Jób beszédei, nagy hitvallásokkal, nagy bölcsességekkel, nagy erőkkel. Amikor mindent elveszített, ezt mondta: „meztelen jöttem anyám méhéből, mezítelen térek oda vissza, az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő neve!„ (1,21) Aztán amikor förtelmes betegséggel támadta meg a kísértő, és a felesége arra bíztatta, hogy átkozza meg Istent, ezt mondta: „a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk?” S hozzáteszi a könyv írója: mindebben nem vétkezett Jób ajkaival. (2,10) Aztán hirtelen mélyre zuhantunk, Jób megátkozta a születése napját. Értetlenségének és tiltakozásának adott hangot a szenvedései miatt. Aztán elutasította a barátainak a vigasztalását. Pert helyezett kilátásba Isten ellen. Egészen pontosan, Istenhez fellebbezett Isten ellen. A barátait pedig ellenségeinek titulálta. És most itt, a barátokkal lefolytatott beszélgetés, vitatkozás, pereskedés, veszekedés végén, mondom még egyszer, végbeszédet mond; a 31. rész így fejeződik be: itt végződnek Jób beszédei.  Ezután még sok minden történik ugyan, Jóbbal is, de Jóbot már nem halljuk. Múltkor, ennek a végbeszédnek az első szakaszában Jób felemlegette a régi időket, de egyúttal reménységének is hangot adott. Szép kifejezéssel így mondta: mikor még Isten barátsága volt az én sátoromon, remélve, hogy Istennek ez a barátsága visszatér életébe, bár most nincs sátora, de egyszer lesz még. Mert amikor Isten barátsága volt vele, mondja, akkor biztonságban élt, volt tekintélye, volt ereje jó tetteket végrehajtani, és áldás volt a mások számára. Ezt a felsorolást azzal fejezte be: ha hozzájuk (másokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz, ismeretlenekhez, erősekhez, gyengékhez, gazdagokhoz, nyomorultakhoz) vettem az utat, mindig a fő helyen ültem, úgy trónoltam ott, mint király a seregben, amint gyászolókat vigasztal (29,25). Mint valami király.

Most a második részben ez a „király” a kiszolgáltatottságát panaszolja. Milyen az, amikor kicsúfolják a királyt? Milyen az, amikor kicsúfolják vigasztalót? Lám, a vigasztalót nem vigasztalja senki, ellenkezőleg, támadják. De kik? Itt azzal kezdi Jób, hogy csúfolói fiatalabbak nála. A régi világban az idős embernek feltétlen tekintélye volt, és ahogy leírta, ha a kölykök meglátták, elhallgattak, megszeppentek. Most olyanok csúfolják, mondja, akiknek az apját arra sem érdemesítette volna, hogy juhászkutyái közé tegye őket, mert semmire sem ment volna velük. Kóborló csavargók voltak, nem volt helyük a közösségben, tolvajnak tekintették őket. Vallástalan bolondok voltak. Ez a 14. zsoltárra utal: „a bolond így szól szívében: nincsen Isten.” Méltatlanok voltak, mondja, és ez is a bolond kifejezése, ahogy ezt a Példabeszédek könyve leírja. Tehát senkiháziak támadnak rá. Ezek, mondja Jób: most kacagnak rajtam, tréfálkoznak fölöttem, a stand up comedy-kban rajtam röhögnek, gúnydalt költenek rólam, kibeszélnek, feltettek a közösségi médiába, vicces mém-eket készítenek rólam, látványosan iszonyodnak tőlem, undorodva tartják a távolságot. Méliusz így fordítja: kerülnek, mint egy dögöt. És leköpnek. Egyszóval: profanizálják a szentet. Jób ugyanis szent ember. De most leköpik. Profanizálják, kigúnyolják. Elvágtatnak mellettem, mondja Jób, hogy beverjen a lovuk pora, és föllöknek. Mint egy leomlott bástya résén, rám törnek, körbe hömpölyögnek, a tisztességemet félre hessentik, semmibe veszik, fütyülnek arra, hogy én valamikor áldásokat kaptam Istentől; nem szabadulok tőlük, nyomor-napokat hoznak rám, a megfeketedett bőröm pedig olyan, mintha álruha lenne rajtam, de tulajdonképpen kényszerzubbony. Pedig, mondja Jób, én sírtam azokért, akik sírtak. Én együtt sírtam a sírókkal, és jót reméltem a számukra, és búsult a lelkem a szegényekért.

Kik ezek a vad, istentelen, sehonnai bitang emberek, hogy kerülnek ők ide? Ők a király néhai alattvalói, mert Jób olyan volt, mint egy király, aki a serege közepette táborozott, és vigasztalta a szomorkodókat. Vagyis olyan király volt Jób, aki a hatalmát nem elnyomásra, nem is pöffeszkedésre használta, hanem az övéi felemelésére. Kegyes király volt szent Jób. Dehát ilyen király nincs is! – mondhatnánk. Lám, a népének van szüksége rá, és nem neki a népére. Volt ilyen király valaha? Csak egy, az igazi Jézus Krisztus! De miért viselkednek így ennek a királynak ezek a néhai alattvalói?
Ha meggondolom, talán azért, mert magyarok. A középkorban nagy divat volt a különböző népeket kategorizálni, és ekképpen leírni, hogy milyenek az angolok, a spanyolok, a németek, a taljánok, és persze, milyenek a magyarok. Csak kettőt-hármat idézek. Azt mondták régen, hogy a németek nagyon szorgalmasak, de könnyen felbőszülnek, az angolok nagyon udvariasak, de egy szavukat se hidd el; az olaszok állandóan fecsegnek, de tőr van elrejtve a kezükben. A magyarok pedig mindig azt választják királynak, akit utálni akarnak. Ilyenek a magyarok. De félretéve a tréfát, talán René Girardnak, a nagy tudósnak van igaza, aki nagy tanulmányt írt a Jób könyvéről, és ebben azt mondja, hogy Jób könyvéhez el kell olvassuk a 22. zsoltárt is, és el kell olvassuk Jézus Krisztus passióját is, főleg Jézus szavait a kereszten. S mindent összevetve látjuk már, hogy Jóbból tulajdonképpen bűnbakot csinálnak itt. Erről szól a 30. rész.  Igen, így bánnak a bűnbakkal.  Ez egy őrjöngő, megsemmisítő rítus. A bűnbak a közösség áldozata, az egész nép közös áldozata. Így is mondta Jób a barátainak, már a 12. részben, mikor méltatlankodik támadásaik miatt: valóban, ti vagytok a nép (12,2). A közösség a bűnbakot odadobja a semminek, azzal a képzettel, hogy a bűnbakkal együtt eltűnnek a közösség nyomorúságai is, melyekért, természetesen, a bűnbak felelős.  Voltaképpen, ez a bűnbakképzés lényege: meg kell keresni, és meg kell büntetni azt, aki minden bajért felelős. A rítus pedig arra való, hogy nyilvánosan kiközösítsük, megalázzuk, és a bűnöket (a magunk bűnét is) is ráaggassuk, és ahogyan az ószövetségi időkben a főpap a kiválasztott kecskét, a bűnbakot kikergette a pusztába, és  az elvitte a nép bűneit (3Mózes 16), akként az efféle bűnbak is elveszi a közösség bűneit. Jób tehát egy ősi rítust ír itt le, mondja Girard, és ez a rítus újra meg újra, kicsiben és nagyban, ismétlődik az emberi történelemben - hacsak nem vagyunk Krisztus hívők. De honnan kerülnek ide a király egykori alattvalói, akik most hóhérok? És honnan kerülnek elő az egykori tisztelők, akik most csúfolódók, az egykori kliensek, akik most néhai támogatójukat teszik tönkre végképp? Kiközösített tolvajok voltak, immár bennfentes gyalázkodók, istentelen számkivetettetek voltak, most pedig leköpdösik a szent embert.  Senkik voltak, és most porba rángatják a tekintélyest. Azt mondja Girard, hogy ez a rítus egy nyilvános konstruált per záró akkordja. A mi fülünkben a koncepciós per ismerősebben cseng, bár az 1950-es években még konstruált pereknek nevezték azokat az eljárásokat, melyek során kikaptak valakit a sorból, a közvélemény előtt megalázták, nyilvános tárgyaláson elítélték, aztán kivégezték. Rajk-per, az 1956-os forradalmárok pere, egyházi személyek elleni per 1960-as években, sorolhatnánk. Ennek csak kisebb célja volt a megfélemlítés és a bajok elkendőzése. A rítus sürgető igénye volt az igazi ok, valódi, mély lélektani ok. Jób is efféle konstruált perbe keveredik. Ő, az egykori híresség lesz a bűnbak. Igen, Jób afféle celeb volt. Mindenki ünnepelte, tisztelte, mindenki hallgatott rá. Múltkor a divatos szót használtam erre: Jób afféle influenszer volt.

Kik ezek a pribékek, a rítus ordenáré szerpapjai? Néhány lehetséges választ összeszedtem. Talán azért lehet azt mondani, hogy itt egy nyilvános megalázásról van szó, mert a barátok és Jób beszélgetései is nyilvános beszélgetések volt. Erre közvetett bizonyítékunk is van. Egyrészt, hamarosan fellép egy negyedik alak, Élihú, aki eddig nem szólt, ám azzal kezdi beszédét, hogy türelemmel, alázattal végighallgatta a beszélgetéseket (32. rész), és megunta a barátok tehetetlenségét.  Szót kér, beavatkozik. Tehát, amit eddig olvastunk, nyilvános beszélgetés volt. Továbbá nyílt terepen is zajlott a vita. A Szeptuaginta fordítása szerint Jóbot kiutasították a városon kívül, ott élt egy szemétdombon. S ezzel tulajdonképpen közszemlére tették ki őt. A szemetet és a trágyát a kapukon kívül vitték, de nem túl messzire a házaktól, így aki a városba jött, vagy onnan távozott, láthatta ezt a szerencsétlen embert, és, persze, hallhatták a beszélgetést is. Valószínű az is, hogy nagy sokadalmat vonzott a barátok érkezése is, hiszen messziről jöttek, s bizonnyal tehetős emberek voltak, és ez bizony csődületet támasztott. Híres emberek jöttek az egykor híres emberhez, gazdagok az egykor gazdaghoz.
De leginkább talán egy időtényezőt kell itt figyelembe vennünk. A vita egyik tétele az volt, hogy Isten mintegy meghosszabbította Jób számára a kegyelem idejét. Időt adott neki, hogy megtérjen. Vagyis amíg tartott a vita (s hogy hány napig? kettőig, húszig, két hónapig? - nem tudjuk pontosan), aközben újra meg újra azt hallottuk a barátoktól, hogy: térj meg, Jób, térj észhez! Bánd meg a titkos bűnödet! Legyél alázatos! Fogadd el a vigasztalásunkat, élj a régiek bölcsességével, és akkor, ha ezt megteszed, áldás tér rád! Ez a barátok nagy igyekezete. Bildád hangot is adott értetlenségének, hogy Isten miért nem sújtott már le Jóbra, miért él még egyáltalán, miért nem zuhan a teljes megsemmisülésbe?! Talán ezért, élnek a feltevéssel, mert meg van hosszabbítva a kegyelem ideje, még van egy kis idő, de aztán majd elfogy ez az idő.  Addig is azonban, mondják-mondják a magukét a barátok, akik meg akarják menteni Jóbot. Vagyis amíg tart a vita, addig meg van hosszabbítva a kegyelem, és amíg ők lassan vagy gyorsan elmondják a magukét, addig nem zárul be a kapu.  A barátok igyekezete, vélhetnénk mi is, mindegyre ajtónyitás a kegyelem felé. Aztán kiderül, hogy van itt egy másfajta időeltolódás is, ami szintén abban az általános kérdésben rejlik, hogy miért nem sújtotta le Isten azonnal Jóbot? Hát miért nem úgy működik az örök rend, hogy ha elkövettem a bűnt, a következő másodpercben máris lesújt a villám? Vagy másnap? Vagy amikor napvilágra kerül a titok? De leginkább: miért nem azonnal? Ez okán tolul föl a szívünkbe a 73. zsoltár szava: bizony majdnem elcsúsztam, bizony majdnem elhanyatlottam Istentől, mert „irigykedtem a kevélyekre, látva a gonoszok szerencséjét.” (Zsoltár 73,2-3) Ebben a „szerencsében” az is benne van, hogy a gonoszok megússzák a büntetést. Miért nem jön azonnal büntetés? És én? Miért nincs ott mögöttem Isten fegyelmező őrangyala? Vagy maga Isten? -  ahogy József Attila mondja: „Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menyköveddel.”  Miért nem?  Miért?

Nos, Jób barátainak van erre egy ijesztő felelete: Isten azért vár ki a büntetéssel, magyarázzák Jóbnak, a te esetedben pedig különösen is, hogy aztán annál látványosabb legyen a bukás magasból a mélybe! Mintha, bizony, Isten valami botcsinálta drámaíró lenne, aki csak fokozza tétet, már a negyedik felvonásnál tartunk, még semmi ne történik, már az ötödikben járunk, most már tényleg bűnhődnie kellene a bűnösnek, alá kéne hullania, de csak a legvégén, a forrponton, mint egy villanás, hull alá a gonosz.  Nos, a barátok szerint valami ilyesmi volna ez az isteni „dramaturgia”. Vagy még inkább azért késlekedik az Úr az ítélettel, fokozzák a tétet, hogy maga az elbizakodott ember okozza önnön rettentő vesztét. Afféle szadista játék ez, kedves testvérek. Tényleg, Isten játszik a bűnössel, mint a macska az egérrel? Játszana Isten a gonoszokkal, elhitetve velük, vagy hagyva, hogy elhitessék magukkal, hogy nekik mindent lehet, aztán amikor belekényelmesednek ebbe a gondolatba, na, akkor lecsap rájuk?  Ilyen volna Isten? Most kezdjük megérezni, hogy miből fakadt Jób heves tiltakozása.  Mert bármilyen gyönyörű képet festenek a barátai az örökkévaló Istenről, az igazság Istenről, a megfizetés Istenéről, a Mindenható Istenről, a késleltetett bosszú logikáját Jób nem fogadja el.  Egyszerűen nem ilyen Isten. Ez az Isten, ez az Isten nincsen. A barátok ilyenek. Ez csak az ő érvelésük, ez a barátok gondolata. Igen, az ő istenük ilyen volna, ha volna ilyen Isten; vagy még inkább, ők ezt csinálnák, ha ők lennének Isten.  Ezért mondja nekik az Úr a történet végén, hogy nem szóltatok felőlem igazán, mint Jób az én szolgám (42,7). Ti hazudtatok rólam.

Amikor aztán a barátok befejezik az érvelésüket, ezt fenti érvelést, és ellegyintik Jóbot, akkor egyúttal leveszik róla a kezüket, hiszen nekik nincs másfajta érvük. Nem prolongálják tovább a kegyelmi időt, amit ott a nyilvánosság előtt váltig hangoztattak. Jób reménytelen eset. Ez a Jób nem fog megtérni, nem fog megváltozni, nem akarja a régiek bölcsességét, nem akarja az ő igazságukat. Ez a Jób nem iratkozik be teológiájukra, hogy kitanulja tőlük, a nagy professzoroktól a sok okosságot. Hát legyintenek rá, és átadják a közutálatnak. És kezdődik az, amit a 30. fejezet ír le. A rítus. René Girardra visszatérve, ő azt mondja, hogy Jób barátai azért tesznek így, mert irigyek. Én ugyan azt gondolom, hogy ez inkább a pszichológus magyarázata, de van benne sok igazság. De vajon mit irigyelnek a barátok? - kérdezhetnénk. Talán irigyek voltak a vagyonára? Odalett mindene. Irigyelték csodaszép családját? Hiszen meghaltak a gyerekei, a felesége pedig otthagyta. A régi
Jóbra voltak irigyek, a sikeres emberre, akinek méltósága volt. Irigyelték a rangját. Irigyelték a királyt. És ezért tulajdonképpen gyűlölték. Gyűlölték a sok áldás miatt, amit Istentől kapott. Talán nem is vigasztalni mentek, mint az olykor-olykor kiderül a beszédeikből, hanem Jób riválisaiként csak szemlét tartottak. Irigyelték Jóbot, vagyis szerettek volna olyan lenni, mint ő. A társas lélektan tanítja, de aki volt gyerek, az maga is tudja, hogy mit érzünk az irigyelt testvér, az irigyelt osztálytárs, az irigyelt szülő iránt, akivel rivalizálunk, mert olyanok akarunk lenni, mint ő.
Ha viszont nem megy az utánzás, akkor a bálványozott emberből bűnbak lesz, a királyból utolsó senki. A minta (most Jób a minta), akit követni akartak, valójában akadály. A lélektan ezt a jelenséget „akadályozó mintának” nevezi. Paradoxon ez: egy mintát akarok követni, de maga a minta nem teszi lehetővé, hogy megvalósítsam, mert nem tudok olyanná lenni.  Jób király, királyból pedig csak egy van. Vagyis a barátok éppen Jób miatt nem tudnak olyanok lenni, mint Jób. Aztán amikor beütött a nyomorúság és a kísértés, jött vele együtt a teória is, hogy azért nem működik ez a modell rendesen, mert Jób életében rejtett hiba volt. Hát most rázúdítják korábban fölgyűlt összes irigységüket, de összegyűjtik Jób ellen az összes irigyét is. A három barát, meg a jöttmentek, a senkik, meg az országból kivertek, a bozótlakók, meg a vademberek és a fellázadt alattvalók, itt vannak mind.

De talán a leginkább azért irigyek rá, mert, amint a történet elején hallottuk, s amit Isten maga jelentett ki Jóbról: nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő. Király ő, de nem születés jogán, nem örökölte a trónt, hanem a tiszta élete okán szent fejedelem. Kegyes királyság az övé. S mivel ez a királyság nem megosztható, a barátok vitatézisei tulajdonképpen bosszútézisek. Eljött számukra az idő, végre rá lehet zúdítani Jóbra mindent. Holott a szent királysághoz vezető út, a bölcsesség, amely Jóbban lakozik, elkérhető Istentől. Jakab apostol így mondja: ha valakinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, hittel kérje, és Isten szemrehányás nélkül megadja neki. (Jakab 1,5) És tanulható is ez a bölcsesség. Megint Jakab mondja: vegyétek példaképpen Jóbot a szenvedésben és béketűrésben! (Jakab 5,10) Ezékiel próféta pedig azt mondja, ha beüt a nagy veszedelem, Jób sem tudná megmenteni a népet, az országot, csak magát tudná megmenteni. (Ezékiel 14) Mentsétek meg magatokat! Ez a próféta üzenete. Mentsétek meg magatokat! Ez megtanulható Jóbtól.

De most csúfolják a királyt. Olvassuk el hozzá 22. zsoltárt, és olvassuk hozzá az evangéliumokat, a passiókat, amelyek leírják, hogy miként gyalázták az örök királyt. Mert Krisztus királyként gyalázták. Pilátus elképedve kérdezte tőle kihallgatásakor: király vagy, csakugyan? (János 18,37). Erre azt feleli Jézus: az én királyságom nem ebből a világból való. Jézus keresztjén pedig ott az ítélet indoka: a zsidók királyának mondta magát. Máté evangélista azonban megjegyzi, Pilátus is tudta, Jézust irigységből adták kézre. (Máté 27,18)

Azt láttuk mindeddig, hogy Jób a tiltakozásával, az ellenvetéseivel, de leginkább a reménységének a megfogalmazásával elutasította a barátai felfogását, és nem volt hajlandó alávetni magát ennek a rítusnak. Jób nem jó bűnbak. Nem akar bűnbak lenni. Nem ismeri el, hogy bűnhődnie kell.  Másféle értelmét keresi a szenvedésének. Másutt rejtőzik a szenvedés titka. És amikor azt mondja, hogy: „tudom, hogy az én megváltóm él” (19,25), már jelzi, milyen értelemben előképe ő Jézus Krisztusnak. Jób nem hisz a barátok fiktív istenében. Nem hisz a filozófusok istenében. Ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében, Jézus Krisztus Atyjában hisz. Nem a dogmatika-könyvek istenében hisz. Nem az okoskodásaink, az irigységünk, a bosszúvágyunk istenében hisz, hanem a Mindenhatóban hisz, akinél örök a kegyelem, és aki nem kiporciózva adja időkre, meg időkre, meg időkre. És ez a kicsúfolt király most ehhez az Istenhez folyamodik kegyelemért, azt a kegyelemet kéri tőle, amelyből eddig is élt. Az örök király kegyelmét (clementia regis aeterni) kéri. Krisztus szenvedésében látjuk hát az áldozat titkát. Ekképpen az erkölcsi király, Jób szenvedése, a felkent király, Dávid szenvedése és az örök király, Krisztus szenvedése összeérnek, ám úgy, hogy csak a Krisztus szenvedése nyit utat Isten felé. Krisztus nem vitatkozik a vádlóival. Ahogy Ézsaiás próféta mondja: önként, néma bárányként hordozta el a szenvedést (Ézsaiás 53), mert csak ezzel lehet megtörni az irigység rettenetes önismétlő rítusát. Krisztus nem akadály, hanem szabadító. Ezt mondja: Jer és kövess engem, vedd fel a keresztet!  (Máté 16,24) Márpedig a keresztfelvételnek és Krisztus követésének az egyik mellőzhetetlen lépése, olykor talán az első lépése éppen az, amit a Példabeszédek könyve mond: ne irigykedj a bűnösökre! (Péld 23,17) Ne irigykedj a bűnösökre! Kövesd Krisztust, aki ezt mondja feltámadott úrként is: Kövess engem! (János 21,22) Kövesd Krisztust! Ámen! Ámen!