Amíg időnk van!

Kedves testvéreim! 

Egy nagy svájci teológus, Karl Barth szerint a keresztyén ember, de különösen is az igehirdető mindkét kezét használja. Az egyik kezében ott van Isten Igéje, a Szentírás, a másik kezében pedig a napilap. Ezzel a képpel próbálta a nagy teológus kifejezni, hogy Isten gyermekeként csak úgy élhetünk helyesen és jól ezen a földön, ha a mindennapos aktualitások mellett, fölött és azokon túl Isten Igéje vezet bennünket, és megfordítva, csak akkor olvassuk helyesen Isten Igéjét, követjük az Ő szavát, ha ez itt és most, mindennapjainkban történik.

Azt hiszem, sokan voltunk, s talán vagyunk is úgy a mostani időkben, hogy szívesebben mondanánk: Csak az egyiket! Mondjuk, csak az Igét. Vagy, amire mostanában nagyobb volt a kísértés: csak a napilapokat! Az elmúlt hetek, napok eseményei - hacsak nem egy másik világban élt valaki - mindenkit érdekeltek, fölzaklattak, fölkavartak és földúltak. Nem tudunk úgy tenni, nem is tehetünk, mintha egy másik világban élnénk. Nem tudunk úgy tenni, hogy odakint az utcán, meg a közéletben zajlanak az események, itt bent, a templom falai között, bibliaórán, imaórán, vagy otthon a magunk csendességében kinyitva a Bibliát, belépünk egy másik világba, és ennek a kettőnek nincsen köze egymáshoz.

Megvallom őszintén, engem is igen felzaklattak az elmúlt hetek eseményei, de nemcsak az események, hanem - ezt is meg kell vallanom, s talán ez Isten különös kegyelme a számomra - az a levél is, a Galatákhoz írott levél, amely bibliaolvasó kalauzunk szerint az elmúlt napok bibliai olvasmánya volt. Igen, fölkavart ez a levél is. A többiről nem akarok beszélni, azokat, gondolom, nem kell most másokkal megosztani, azokat hétköznap már megosztottuk egymással. Én ma őszintén és egyszerűen azt szeretném megosztani a gyülekezettel, hogy miért volt a számomra ez a levél és benne ez a néhány vers, amit fölolvastam, oly mértékben nyugtalanító és felkavaró, hogy nem tudok tőle szabadulni. Engedtessék meg ezen a mai napon nekem ennyi személyesség.

A Galata levél egy rendkívül súlyos konfliktust mutat be az első keresztyén időkből. Egyszerűsítve így lehetne ezt  összefoglalni: Kis-Ázsiában van egy kicsinyke gyülekezet, tagjai éppen csak megtértek, éppen csak elindultak a hit útján, éppen csak kóstolgatják, ízlelgetik, mit jelent keresztyénnek lenni, mit jelent Krisztust követni, amikor megjelennek közöttük némelyek, akik azt mondják nekik: Megismertétek a Krisztust? És hisztek Benne? Fantasztikus! Ez csodálatos! De ez még nem minden! Most jön a java! Mi az a java? Mi az a több? - kérdezi jó néhány ember a Galácia-beli gyülekezetben. S akkor ezek a tanítók, illetve tév-tanítók, akik megigézik őket, - ahogy az apostol mondja - azt felelik nekik, hogy az a szabadság, amit Krisztusban kaptatok, kevés, valamit még hozzá kell tenni. Mit kell hozzá tenni? S akkor azt felelik: A régi világot. Azzal lesz teljes a kör. Az apostol ‑ akinek sok köze van ehhez a gyülekezethez, hiszen ahogy a 4. részben mondja, fájdalommal szülte őket ‑ azt veszi észre, hogy az övéi szabadságból rabságba, evangéliumból törvényeskedésbe, hitből érdemekbe, csodákból emberi küszködésbe, hálából dicsekvésbe, egyszóval szabad életből újra rabságra akarnak menni.

Fölzaklatott a levél, mert bár sokszor olvastam, sőt annak idején, a teológián vizsgázni is kellett belőle, tehát, ha úgy tetszik, kívülről tudom, mégis megráztak az apostol kemény szavai. Nem szokott ő ilyen keményen beszélni: „Ó, ti bolond galáciabeliek, kicsoda hitetett el benneteket, ki igézett meg benneteket? Hogy azt a jót, amit elkezdtetek a Krisztusban, végezetre lerontsátok.” De ne értsen félre senki, nem azért kavart föl a levél, mert a másik kezemben ott volt egy napilap, és összeolvastam volna a kettőt. Nem. A levél valóságos tartalma olyan felkavaró, mert amit az apostol itt bemutat, az egy örök és állandó, az ember szellemi valóságára tartozó küzdelem. Ez nem két hétnek, nem egy választási időszaknak, nem politikának, nem országos ügyeknek, nem emberi esélyeknek a kérdése. Amiről az apostol beszél, az a te lelked, az a te ügyed. Akkor is, ha egyedül vagy. Akkor is, ha sokan vannak veled. Akkor is, ha magadra maradtál, mint a kisujjad. Akkor is, ha mindenki ugyanazt mondja, amit te gondolsz, és mondasz. Ez a harc a te harcod. Ez a harc a lélek harca. Ez a kérdés örökös kérdés: szabadságból rabságba, evangéliumból törvénybe, hitből érdemekbe, hálás életből önmagával dicsekedő, hiábavaló életbe? Ez a kérdés.

S mindezt megtetézi az apostol azzal az intelemmel, amit a felolvasott részben hallottunk: „Ne tévelyegjetek! Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is.” Ne tévelyegjetek! Nagyon egyszerű a kép, mindannyian értjük, nem szorul különösebb magyarázatra. Azt akarja ezzel az apostol mondani, hogy ha az ember jó helyen állt, jó úton járt, ám egyszerre csak valami varázstól indíttatva úgy érzi, hogy azt a jó helyet ott kell hagynia, arról a jó útról le kell térnie, nos, ez a tévelygés. Ezzel újrakezdődik a lélek bolyongása, megint elkezdődik az útkeresés, megint elkezdődik a bizonytalanság. Ne tévelyegjetek!

Hozzátesz azonban ehhez az apostol egy határozói mellékmondatot, mert így folytatja: Isten nem csúfoltatik meg. Szó szerint fordítva, - és ez megrendítő irónia, fölemelő és fölszabadító szent humor! ‑ Istent nem lehet orránál fogva vezetni. Egyetlen egyszer fordul elő ez a szó az Újszövetségben, ezért különböző módon fordítják. Ha megnézzük az apostol-korabeli görög nyelvezetet, azt látjuk, hogy ez a szó egészen pontosan ezt jelenti: valakit orránál fogva vezetni. Megfogni az orrát, aztán hol erre húzni, hol arra húzni. Ne tévelyegjetek! Lehet, hogy a te orrodat meg lehet fogni, téged lehet erre húzni, meg arra húzni, erre téríteni, meg arra téríteni, ide hívni, meg oda vonni. Ám Isten helyben marad. Ő nem fog letérni arról az útról, amelyiken eljött hozzád. Ő nem fog eltérni attól az igazságtól, amit Krisztusban kinyilatkoztatott. Ő ott van. Most is ott van.

S mindezt, az apostol egy nagyon egyszerű és világos képpel viszi tovább, amikor azt mondja: Mert amit vet az ember, azt aratja is. Csak nem gondolja közülünk bárki is, hogy krumplit vet, és kukoricát fog majd szedni, köménymagot vet, és abból alma fog teremni?! Amit vet az ember, azt aratja, és aki a testnek vet, - s itt a test az Isten-ellenességet, az ön-törvényűséget, a magunk-csinálta világot jelenti ‑  annak a gyümölcsét fogja aratni, minden alkalommal, újra meg újra, mikor eljön az aratás. Egészen pontosan: semmit fog aratni. Romlandóságot fog aratni. Pusztulást fog aratni.

Aki pedig a hitnek vet, a léleknek vet, aki be tud lépni az Isten szellemi világába, és ott is tud maradni, megkapja annak gyümölcsét, az örök életre. Korábban már szólt az apostol, a lélek gyümölcséről, amikor azt mondja, hogy: Ez a szeretet, az öröm, a békesség, a békességes tűrés, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a mérsékletesség, a hűség, és az ilyenek ellen nincsen törvény, mert ezek szabadok, ezek mindenkiéi lehetnek Krisztus által.

Az Istent nem lehet az orránál fogva vezetni. Ha én lemegyek az útról, ha én otthagyom az igazságot, azt remélve, hogy jön majd velem az én Istenem is, csak azt fogom hallani: Fordulj meg! Térj meg! Gyere vissza! Mert én, a te Szabadítód azon az úton vagyok, állok és járok, amelyiken eljöttem hozzád.

S végül az apostol egy megrendítő kifejezést használ, és én ma ezt szeretném hangsúlyossá tenni és kiemelni. Ezt mondja: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk. Annak okáért, míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel…” Míg időnk van. Nos ez a „míg időnk van”, ez zaklatott föl engem rendkívüli mértékben. Meddig van időnk? Meddig lesz időnk? Elmúlt már az ideje? S mostmár lecsüggesztjük kezeinket, és azt mondjuk: többé nem lehet jót tenni?! Eltelt ennek az ideje és legfeljebb szorongó szívvel számlálgatjuk, hogy mit mulasztottunk!? Mit nem végeztünk el? Mennyi minden jó lehetőséget aludtunk át? Mennyivel több lehetne mégiscsak meg, ha már most nincs itt az idő?

Ha figyelmesen megnézzük a szöveg és az egész evangélium tágasabb összefüggését, valami más derül ki, s ebben van a vigasztalás, elkötelezés, az intés, a feddés: de mindenképpen a buzdítás. Ugyanis az a görög szó, amit az apostol itt használ, nem időhatározó. Így fordítja Károli Gáspár és minden más fordítás is, időhatározóként: „míg, amíg”, ám itt egy vonatkozó határozószó szerepel, tulajdonképpen hasonlító határozó. Ezt a kis görög szót, „hósz”, ami itt áll, mindenütt, minden más összefüggésben úgy szokták fordítani „mint, amint”, „olyan nagy, mint”, „olyan kicsi, mint”, „akkora, mint”. Vagyis az itt szereplő szó nem időhatározó. Mit jelent ez? Miért ez a különös szófordulat? Azért, mert az apostol valami minősítést jelez. Engedjétek meg, hogy néhány szerény fordítási kísérletet felsoroljak itt. Meggyőződésem szerint, mindegyiknek van értelme.

Lehetne így is fordítani: Cselekedjünk jót, amint, tüstént, nyomban, mihelyst van időnk. Ez a legáltalánosabb lehetőség és felfogás, azt hiszem. Amikor van időm, ahogy eljön a pillanat, elkövetkezik a cselekvés órája, én, aki már kész vagyok lélekben jót tenni, fölismerem a lehetőséget, megragadom, és megteszem. Úgy tűnik, így is lehet jól fordítani ezt a szakaszt. Szerelmeseim - mondja az apostol - ne vezessen benneteket senki félre, és ti se próbáljátok meg az Istent félrevezetni, ha itt az idő, most vagy soha - rabok legyünk vagy szabadok?  ez a kérdés, válasszatok! -, tegyük a jót. Itt az idő, kezemben az eszközök, lelkemben a cél, megteszem, nem mulasztom el. Cselekedjünk jót, amint van rá időnk.

Aztán, a szóban foglalt sokféle jelentés megengedi azt a fordítást is, hogy cselekedjünk jót, mivel, minthogy van időnk. Mindig van idő jót tenni. Senki nincs itt közülünk, aki azt mondhatná, hogy neki tegnap nem volt, vagy ma nincs, vagy holnap nem lesz egyetlen egy perce sem, hogy jót tegyen. Nos, van idő, a nap huszonnégy órája rendelkezésre áll. Ki az, aki közülünk azt merné mondani: kérem, ne mondjon nekem ilyet az apostol, mert engem napi huszonnégy órán keresztül az életem, a sorsom, a főnököm, a hatalmasságok, nem tudom én micsoda, arra kényszerít, hogy rosszat tegyek, vagy arra kényszerít, hogy ne tegyek semmit, vagy arra, hogy közömbösködjek! Persze, igen, azért mégiscsak meg kell számolni az elmulasztott perceket, az átszundikált órákat, az áttotojázott éveket. Megvolt az eszköz, megvolt a cél, aztán valahogy csak az akarat nem volt meg. Vagy talán az akarat is megvolt, csak a kivitel nem volt meg. Talán az is megvolt, csak valahogy belekeveredett valami nagy tunyaság, és nem lett meg. S most azt mondja az apostol: Kedves testvérem, mivel van időd, s mivel azt nem vehetik el tőled, mivel az a rendelkezésedre áll, mivel szabad ember vagy, cselekedd a jót. Ezt is jelentheti tehát ez a különös határozószó!

Mindazáltal, természetesen, döntő módon, azt jelenti: amíg van időd.  Annakokáért, míg időnk van, cselekedjük a jót. Nem azt akarja mondani ezzel az apostol, és ez igazán a megrendítő a számomra, hogy ez az idő el fog fogyni. Ebben nem fenyegetés vagy szorongató intelem van, hogy tudniillik fogy ez az idő, és amíg még van, addig gyorsan igyekezzünk. Amíg van idő, addig minden erővel törekedjünk, mert aztán jön a fenyegető ítélet, mert aztán lezárulnak a lehetőségek, mert aztán elveszik tőlünk az eszközöket, mert aztán elpállik lelkünkben minden jó célunk és ügyünk, és aztán már nem lesz idő, és akkor, jaj nekünk. Nem, nem ezt jelenti, nem ilyen értelemben kell fordítani! Ez nem fenyegető kijelentés! Ugyanis amikor az időről beszél az apostol, akkor nem a zsebórával vagy a digitális órával mért időt jelzi - ami számomra itt a szószéken is mindjárt le fog járni ‑, hanem a minősített időt, az alkalmat. Amíg van alkalom, cselekedjétek a jót. S máris emlékszünk Jézus szavára ott a bethániai megkenetéskor, amikor a morgolódó tanítványok megjegyzik, hogy kár volt elpazarolni a mesterre ezt a drága kenetet, el lehetett volna adni, s az árát szegényeknek szétosztogatni. Erre azt mondja Jézus: A szegények mindenkor veletek lesznek. Mindig lesz alkalmad. Miből gondolod, hogy holnap nem lesz alkalmad jót tenni? Miből gondolod, hogy holnap elvétetik tőled a lehetőség, hogy vigasztalj, bátoríts, erősíts, hogy hűséges legyél, hogy elvégezd a kötelességedet, hogy bizonyságot tegyél az Istenről és dicsőítsed őt életed cselekedeteivel? Amíg alkalom van…mert mindig van alkalmad.

Mert ez az alkalom nem az idő különös konstellációját jelenti, hanem az Istentől adott lehetőséget. Amíg ezt az Isten meg nem vonja tőled, cselekedd a jót. De hogyan és miért vonná meg? Ez Ővele együtt adatik neked. S amíg Isten jelen van az életedben, addig lesz alkalom. Hadd fordítsam meg, és talán így tárul föl igazán ennek a mondatnak az értelme: Amíg teszed a jót, addig van alkalom.

Mert az, az igazság, hogy a jó dolgokkal valahogy úgy van az ember, hogy az egyikből jön a másik. Egy lelkész kollegámmal beszélgettem nemrégiben. Ő már kicsit hajlamos a csüggedésre, ezért időnként vigasztalgatni kell, és próbáltam is bíztatni őt arra, hogy igyekezzen a gyülekezetében nagyobb hűséggel, próbáljon meg állhatatosabb lenni, vegye észre a szomorkodókat, az elesetteket, vigasztalgassa őket. Erre az történt, ami általában kedélytelen embereknél szokott, mert a depressziós embereknek nagyon gyorsan forog az agya, ha arról van szó, hogy mit miért ne tegyenek. Ő is rögtön kezdte nekem magyarázni: Nézd, hogyha én most elmegyek ahhoz a nénihez, és megvigasztalom, meg fog lelkesedni, s akkor majd járni fog hozzám az újabb meg az újabb kérdéseivel, mennyi munka lesz belőle! Jaj, mondtam neki, értem már a te nagy depresszióidat! Attól félsz, hogy az egyik jó megcselekvéséből következni fog a másik jónak a lehetősége.

Mert bizony, ez így van, de ezt most ne depressziósan mondjuk, hanem reménykedő szívvel. Ez az „amíg”, ez a minősített idő nem akkor születik meg, amikor az ember eltervezte, megálmodta a céljait, megszerezte hozzá az eszközöket, és azt mondja, hogy: Itt vagyok, Uram, én készen vagyok, mostmár jöjjön hozzá az idő. Amíg jót teszel, addig van a jóra idő. Amíg hűséges vagy, addig van a helytállásra idő. Amíg szabad vagy lélekben, addig van a szabadságra idő. Amíg tiszta vagy, addig van itt a tisztaság ideje. Ez az Isten titka.

Ha úgy kellene ezt az igét fordítanunk, hogy cselekedjünk jót, mihelyt lesz rá időnk, az a mi kalkulusunk lenne. Ha úgy kellene fordítani, hogy cselekedjünk jót, mivelhogy idő teremtődött rá, ez talán a történelem sodra lenne. Ám most az apostol a léleknek és a történelemnek az Uráról beszél, aki azért hívta el gyermekeit, azért közölte velük Krisztus kegyelmét, hogy jótetteik által, Istent dicsőítő tetteik által ezt az időt megteremtsék, ezt az időt kibővítsék, ezt az időt teljessé tegyék.

Ne tévesszen meg benneteket senki, sőt, még a saját lelketek kétkedő hangja se, ne tévelyegjetek még akkor se, ha a világ másfelé indulna, még akkor se, ha az Isten igazsága mellől sokan elszaladnának. Isten mindig azon az úton jön, és mindig azon az Úton vezet, amelyiken Krisztus jött, és amire Ő elhívott bennünket. Isten igazsága tegnap és holnap is ugyanaz az igazság volt és lesz. És ma is, ahogyan tegnap, és holnap is, ahogyan ma, volt-van-lesz idő jót tenni. Jót tenni annyi, mint alkalmat teremteni a következő jóra.

Adja meg Isten mindannyiunknak ezt a boldog, belső, szellemi látást, hogy valóban azt arassuk, amit hitünk szerint vetünk. Vessük a lelkieket, hogy arassuk annak gyümölcsét az örök életre.
Ámen