Ami jónak látszott

Egy időre megszakítottuk a Bírák könyvének a magyarázatát, de talán senki nem bánja, mert volt idő elgondolkodni arról, amit szeptember óta vasárnaponként kisebb-nagyobb szakaszokban hallottunk. Sok ige, sok történet, sok tanulság ülepedhetett le bennünk, s így talán könnyebb emlékezni mindarra, amit eddig láttunk. Most valóban csak a lényeges dolgokra hadd utaljak. Azt hallottuk, hogy Isten népe történetében egy-egy emberöltő után újra visszatért az a súlyos tény, amit ez az ítélet fejezett ki: azt tették, ami gonosz az Úr szemében. Mondhatni, hogy amikor új sort kezdtek hímezni, mindegyre ezt a hamis szálat fűzték be, és ezzel a hamis szállal kezdték saját életüket varrni, szőni, díszíteni. De nemcsak ez tért vissza újra, hanem az isteni ítélet is. Hol innen, hol onnan, más és más körülmények között, többnyire külső ellenség támadt, szorongatta Isten népét, s ez olykor politikai csődöt idézett elő, máskor gazdasági katasztrófát váltott ki, megint máskor rabszolgaságba kényszerítette Isten népét, - és ekkor a nép Istenéhez kiáltott bűnbánattal, és Isten szabadítót küldött. Ezeket a szabadítókat neveztük bíráknak, mert nemcsak katona-politikai értelemben voltak szabadítók. Úgy is, igen – mert bár nem volt hozzá különösebb tehetségük, Isten Lelke megáldotta őket, és akár katonai műveletek levezetésére is képessé váltak. Például, felidézhetjük Debora alakját, aki egyszerű asszony volt, mégis különös tehetséget mutatott a hadvezetésben. Vagy éppen emlékezhetünk Gedeonra is, aki – mondjuk ki őszintén, így szól a története – éppen fusiban, titokban csépelte a gabonáját, mikor elhívta Isten. Ő volt a saját törzsében, nemzetségében, családjában a legkisebb, legtehetségtelenebb, ő volt az ügyetlenke, mégis Isten úgy megáldotta, hogy csodálatos hadvezérként megszabadította Isten népét. Sok hőst láttunk, akik azonban korántsem voltak tökéletesek, és a szó filozófiai vagy antik értelmében egyáltalán nem is voltak hősök. Mégis hősök voltak! Bár a róluk szóló elbeszélések megmutatják gyengeségüket, emberi gyarlóságukat, olykor rettenetes bűneiket, a tragédiájukat is, mindezt azért olvashattuk, hogy lássuk, valóban azért lettek szabadítók és hősök, mert Isten Lelke szállott rájuk és Isten Lelke hatalmával végezték a szabadítást. Vagyis voltaképpen mindig maga Isten volt a szabadító. Ez a Bírák könyvének az egyik nagy összefogó tanulsága: ha Isten népe elfordul urától és királyától, történelmi katasztrófák következnek be, ám ha Isten megkönyörül rajtuk, választ magának eszközt, nem is a legtökéletesebbet, nem is a legalkalmasabbat, s ezzel újra meg újra bebizonyítja népének, hogy Ő a szabadító.

A mai igét jó füllel kell hallgatnunk, mégpedig azért, mert ha előre lapozunk, a Bírák könyvének legvégére, ott a 21. rész legutolsó versében így fejeződik be könyv: „ebben az időben nem volt király Izraelben, azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a maga szeme előtt.” A ma felolvasott történetnek is  ez áll a közepén: „ebben az időben nem volt király Izraelben, hanem mindenki azt cselekedte, amit jónak látott.” A Biblia-tudósok igen komoly és – azt gondolom - ez esetben nem is értelmetlen vitát folytatnak arról, hogy ebben a 17. résztől a könyv végéig tartó szakaszban leírt események voltaképpen mikor is mentek végbe. Merthogy itt nem hallunk bírákról, itt nem jelöli meg a leírás az időt, amit egyébként mindenütt megtalálunk, ezzel a kifejezéssel: és akkor. Itt azonban nincs ilyen „és akkor”, hanem szinte meseszerűen kezdődik a történet: volt egyszer. Volt egyszer egy férfiú Efraim hegyén. Mikának hívták, ellopta az anyja pénzét... Anélkül, hogy beleszólnánk a tudósok vitájába, ebből szófordulatból mi is érezzük, hogy ez a történet időtlen. És mivel időtlen, éppen hihetetlenül időszerű is. Ez egy mindenkori történet. Nem kellett ahhoz sem a midiánitáknak jönni, sem a filiszteusoknak támadni, sem kiskirályoknak basáskodni, hogy ez megtörténjen, hogy egy fiú ellopja az anyja pénzét. Ehhez még csak a bírák korában sem kell élni, van ilyen szomorú történet ezerszám ma is, amikor egy gyermek nem bírja kivárni, hogy édes szülője meghaljon, s rá hagyja az örökséget, ami neki van amúgyis félretéve, hanem előbb talán csak a halálát kívánja, aztán, hogy nem akar a mama meghalni, hát belenyúl a bukszába és lop.

Így kezdődik ez a történet, és ennek során jegyzi meg a Bírák könyve, hogy mindenki azt tette, amit jónak látott. De hogy mi ez, hogy azt tette, amit jónak látott, és hogy ez nyilván nem azt jelenti, hogy a jót tette, azt már értjük a kifejezésből is. Itt valami egészen más zajlik. Engedjétek meg, hogy néhány szóban összefoglaljam azt, ami a 17. résztől a 21. részig olvasható. Nem fogjuk ezt már részletesen magyarázni, de néhány lépésben nézzük át. Az első történet, melynek az elejét olvastam, arról szól, hogy ez a fiatalember vallást alapít. A saját házában templomot rendez be, és ott valamiféle vallásoskodás folyik, az egyik gyermekét fölkeni papnak is. A következő történetben Dán törzséről hallunk, kik a honfoglaláskor déli területet kaptak, de most északra vándorolnak, mert az ősi területet nem bírták megtartani. Ellenség nyomul be, elveszítik a földjüket. Vándorlásuk közben találkoznak ezzel a hamis kultusszal, amit ez az efraimi fiatalember alapított, magukkal viszik, mert megtetszik nekik. Utána az egyik törzs szörnyű gaztettet beszéli el a könyv. Gilbea városában megsértik a vendégjogot, s egy arra járó lévita papot előbb egy homoszexuális banda akar megerőszakolni, majd kikapják ennek a papnak a feleségét, akit egész éjszaka gyaláznak, aláznak, erőszakolnak úgy, hogy hajnalra meghal. S miután a bűnösöket a város nem hajlandó kiadni törvényszékre, polgárháború támad Izraelben, melynek során a Benjámin törzsét gyakorlatilag kiirtják. S végül a törzsszövetség megpróbálja megmenteni a maradék benjaminitákat, újra letelepítik őket, feleséget vehetnek más törzsekből és többé-kevésbé helyreáll a békesség. Majd később Sámuel könyvéből megtudjuk, hogy ebből a törzsből, a Benjámin törzséből származott az első király, Saul. Értjük hát, testvérek, ennek a súlyos megállapításnak a mélységét? Ebben az időben nem volt király Izraelben, hanem ki-ki azt cselekedte, amit jónak látott. Mit üzen ez a megjegyzés?

Az értelmét leginkább a mai ige tárja meg. Ennek az asszonynak és fiának, Mikának a története legelőbb azt mutatja, hogy a pénznek - pontosabban, a pénzvágynak – démoni hatalma van. Mika meglopta az édesanyját. A kétségbeesett asszony annak rendje-módja szerint megátkozta a tolvajt, nem tudva, hogy ki a tolvaj, és ezt az átkot a fia fülébe is belekiabálta. Az egyik középkori Biblia-magyarázó szerint talán azért, mert sejtette, hogy a fia volt a tettes, és ahogy szokták mondani: „a fiamnak mondom, a menyem is értsen belőle” - hát az ő fülébe is belekiabálta az átkot az ismeretlen tolvaj ellen, hogy értse már, elő kéne adni a lopott pénzt. A fiú megijedt, s megvallotta anyjának, hogy ő a tolvaj, és maradéktalanul visszaadta a pénzt. Mire az anyja megáldotta a fiút, ami régi szokás szerint az átok feloldását jelentette: légy megáldva fiam. A fiú tehát visszaadta az ezeregyszáz ezüstpénzt, az anyja pedig azt mondta: szentelve szentelem ezt a pénzt az Úrnak. Eddig ez szép. Megható történet, lehetne mondani: megtérés-történet. Megtér a tolvaj, visszaadja a pénzt, az anyja pedig afölötti örömében, hogy megkerült a pénz, odaszenteli az Úrnak. Befizeti templomadónak, valami kultuszi ügyre, szent célra.

Ám ezután, koppan a mondat: szentelve szentelem ezt a pénzt az Úrnak kezeimből fiamért, - hogy egy faragott és öntött bálványt készítsenek abból! Bizony, bizony, testvérek most jó sokáig csendben kéne maradnunk. Hát hogy van ez? Az Úrnak szentelem, az Úrnak, aki kiszabadított minket, az Úrnak, aki azt parancsolja a szabadítás nagyszerű törvényében, a Tízparancsolatban: Ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat. És most ez az asszony azt mondja: az Úrnak szentelem a pénzt – hogy csinálunk belőle bálványt. A Királyok könyvének végén olvasunk egy megrendítő megjegyzést. A fiatal Jósiás király idejében – ez körülbelül ötszáz évvel a bírák kora után van – ezt írja a krónikás: megtisztították Isten templomát, áldozatot mutattak be, és hozzáteszi: ilyen tiszta áldozatot a bíráktól fogva, egy király idejében sem mutattak be. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a nándorfehérvári diadal óta vagy a mohácsi csata óta Magyarországon nem volt rendes istentisztelet. Fölajánlom az Úrnak – mondja az asszony, és itt ez a szó: Úr, ez Jehova, ez a szabadító Isten egészen különös, sajátos neve, amit nem is lehetett zsidó embernek kimondani, helyette mindig Adonájt mondtak, ezért fordítjuk Úr-nak. Tehát Mika anyja tudja, hogy ki az Úr, tudja, hogy ki az Isten, tudja, hogy kinek ajánlja föl a pénzét – és mégsem tudja. Mondhatnánk itt, hát mi a baj ezzel? Végülis, ez az asszony vallásos! S mondhatnánk mi, kiszáradt, 21. századiak, a szekularizmus, a vallástalanság, sőt a vallásellenesség évtizedei – mi több, évszázadai – után, tessék már örülni annak, hogy legalább vallásosak az emberek. Az, hogy egy kicsit össze van keverve a dolog? Ugyan! Nemrégiben egy pap azt javasolta, hogy az Ószövetséget ki kellene tépni a Bibliából és a helyébe minden népnek bele kéne tennie a maga mítoszait. Az angoloknak a kelta mítoszokat, a németeknek a Wotan-történeteit, a magyaroknak meg a Fehér lovat, hadd olvassa mindenki a magáét, aztán majd az Újszövetség elvégzi azt, amit kell. Vagy amikor a fülembe súgta egy drága jó keresztyén: Püspök Úr, eljönne fehér lovat áldozni? S amikor azt mondom neki, ne komolytalankodjon már, ő kikéri magának: miért nem tetszik annak örülni, hogy vallásosak vagyunk? Íme, itt is egy vallásos korban vagyunk. Mi hát a baj?

Döbbenetes, hogy összekeveredik minden. Egy asszony, akinek szívében felgyullad a hála és felajánlja a magáét az ő szabadító Istenének, nem tud mást, mint bálványszobrot önteni. S aztán folytatódik a történet, s nemcsak azzal, hogy ki lesz öntve a bálványszobor, hanem azzal is – és itt megint a pénz hatalmáról kell beszélni – hogy az asszony eredetileg ezeregyszáz ezüstről beszélt. Nagy pénz ám az! Emlékszünk, ez volt Sámson vérdíja. Pontosan ezeregyszáz ezüstöt ígértek Delilának, és nem is egy, hanem öt filiszteus külön-külön. Az ötezer-ötszáz ezüst, komoly pénz az. Az asszony is rájön egy pillanat alatt, hogy ez komoly pénz, úgyhogy végül csak kétszázat ad az ötvösnek bálványöntésre. Mennyit ajánlott eredetileg? S itt tűnik ki az a különbség, amit az élő Istenbe vetett hit és a vallásoskodás mutat. S nagy különbséget ez. Az élő Istenbe vetett hit nem kívánja tőlünk, hogy ezeregyszázat ajánljunk föl, nem kívánja, hogy százat ajánljunk föl, nincsenek mértékek és normák, szabadon ajánljuk föl, amink van - de amit fölajánlunk, amire kimondtuk, hogy az Úré, az az Úré. S ebben a másik világban, ahol bálványok, mindenféle bálványok meg vallások vannak, itt lehet alkudozni. Ezeregyszázat ígértem, megteszi kétszáz is! Tartalékba eltesszük a többit, s ha szükség lesz rá, adunk még. Idézzük fel Anániás és Zafira történetét az ősgyülekezetből. Eladják a földjüket és jelzik az ősgyülekezetnek, hogy a pénz  felajánlják az Úrnak, de útközben meggondolják, és egy részt zsebretesznek. Hát kit csapnak be ők? Magukat? Istent? A gyülekezetet? De nem így kell feltenni a kérdést, hogy kit akartak becsapni! Itt ez az asszony sem akart senkit sem becsapni – ő csak alkudozott. Ez volt a rend: ezeregyszázat fölajánlok, elég lesz talán kettőszáz is.

 Majd folytatódik a történet. A fia, Miká, aki megúszta az átkot, mert visszaadta anyjának az ellopott pénzt, látván a két bálványszobrot, csettint egyet, és azt mondja: csináld magad! Utaltam már arra, hogy a bírák kora nagyon hasonlít a mi korunkhoz vallási szempontból is, ez amolyan Csináld magad világ. Gyerekkoromban járattam egy barkács-újságot, ennek volt egy rovata: Csináld magad. Csinálj magad polcot, csinálj magad asztalt, csinálj magad ezt, csinálj magad azt, nem olyan érdekes dolog. Ha ma bemegyünk bármelyik könyvesboltba, ezt látjuk: szépirodalom három sor, épületgépészet egy sor, közlönyök fél sor, politika egy kötet, hit semmi, - ezoterika: az egész könyvesbolt. Csináld magad, csináld magad. És ez a fiatalember is csinálja maga. Fogja ezt a két bálványszobrot, ezek terminus technikusa az Ószövetségben teráfim, aztán csináltat magának egy efódot – ez papi mellény -, ezen elől-hátul rajta van Izrael tizenkét törzsének a neve, az efód zsebében ott az urim és a tumin, a sorsvető eszköz, ha nagy vita támad, a pap sorsvetéssel döntsön, és végül az egyik fiát kinevezi papnak. Hát ilyen egyszerű ez, kedves testvérek. Ha egy üzlet egyszer beindul. Be lehet menni a hónunk alatt egy telefonkönyvvel a bíróságra, amiből kiírtunk száz nevet, ha ismerjük, ha nem, s a bíróság bejegyzi nekünk az új egyházat. Lehet vallást alapítani. Az elmúlt három évben Magyarországon 140 új egyházat jegyeztek be. Az egyiket – megnéztem a listát - a dzsumbujban, a Bihari út 8/c 2. emeletén jegyezték be, ahol Julika néni, Horthy Miklós utolsó takarítónője lakott. Nem hinném, hogy Julika néni alapított volna vallást, valószínű, hogy a Mázsa téri piacon két fröccsért aláírt valakinek egy papírt. Így megy ez. Mindenki azt tette, amit jónak látott, - mindenki azt tesz, amit akar.

S éppen a csak felsorolt történetekből, a hamis kultuszból, a lévita meggyalázásából, a felesége meggyilkolásából, a polgárháborúból, egy törzs majdani elveszéséből, mindebből az látszik, hogy szörnyű süllyedés indul meg, szörnyű romlás kezdődött meg. S az a fantasztikus itt a Bírák könyvének a végén, ebben a négy fejezetben, ami kortalan, időtlen és mindenkori, hogy megmutatja mindennek a gyökerét is. Nem azért van süllyedés, mert a Világbank úgy döntött, hogy ezt a régiót kiaszalja. Szeretnénk jófajta összeesküvés elméletben hinni, én is szeretnék hinni. De nem azért van süllyedés, mert még itt voltak a bolsevikok, vagy még itt vannak, tudjuk. Ó, én is szeretnék mindent megmagyarázni ezzel. Nem azért van süllyedés, mert föltámadt a Kisantant és szorongatnak bennünket! Föl is támadt, szorongatnak is bennünket – de meg lehet ezzel magyarázni mindent? Nem azért van így a világunk, mert szegény árva magyar népünket a 20. században annyit rúgták, ütötték, vágták, alázták, hogy nem bírunk azóta sem föltápászkodni, ez is igaz, persze! Nem azért van így, mert ahogy a slágerben énekeltük: „kár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem is akarja megtanulni!”, vagyis minket nem ért meg senki. Miért, kedves testvérek – az örményeket vagy a kurdokat megérti valaki? Miért, a kecsua indiánokat megérti valaki? Miért, az ewe törzset Ghánában megérti valaki? De jó, de egyszerű magyarázat lenne ez!

 Azért van ez így, mert mindenki azt teszi, amit jónak lát! S az élet legmélyén, az emberi történelem, az emberi társadalom szíve közepén is azt teszi. Ez pedig a hit, ez pedig a vallás. S ezek a történetek most azt mutatják, hogyha ott, tudniillik az élet közepén nincs világosság meg jó isteni rend, akkor a vallás – láss csodát! – a vallás Isten ellenségévé lesz. Ez megdöbbentő, pedig erről van szó itt. Ez a Miká, még papot is fogott magának, egy kóborló, elcsapott lévitát, akit elkergettek a szentélyből, magyar nyelven szólva megfosztották a palástjától, kitették az egyházából. Mika fölfogadja. És vallásoskodnak, de immár mint Isten ellenségei. Amikor tehát azt olvassuk, hogy nem volt király, és ezért mindenki azt tette, amit jónak látott, nekünk legelőbb Gedeonra kell emlékeznünk. Igen, Gedeont a csodálatos győzelem után királlyá akarták tenni. Ilyen ember kell nekünk, ilyen szabadító kell nekünk! De Gedeon azt mondja, hogy nem leszek királyotok és a gyermekeim sem lesznek királyok fölöttetek. Isten a ti királyotok. Vagyis, amikor a Bírák könyve azt mondja, hogy nem volt király, akkor nem Saulra, nem Dávidra gondol, nem arra utal, hogy de jó lett volna, ha Gedeonból mégis király lett volna, vagy Deborát királynővé választják, mert akkor nem következtének be ilyen történetek, hanem azt mondja: Nem volt király – vagyis nem volt Isten. Íme, egy vallásos kor, de nincs Isten, íme, egy vallásoskodó nép, de  nincs Istene? Hát hogy lehet ez? Úgy, testvérek, hogy mindenki azt teszi, amit jónak tart, és nem azt, amit Isten tart jónak. Már Mózes V. könyvében, még a honfoglalás előtt arról olvasunk, hogy Mózes intelmet ad át, mely szinte az utolsó intelmei közé tartozik: ti ne tegyetek úgy, mint azok ott, akik ott azt teszik, amit jónak látnak. Pontosan, szóról szóra ugyanez a kifejezés áll ott is, mint itt. Az ott prófétai intelem: tartózkodjatok ettől. S lám, a honfoglalás után, nem is tudjuk, pontosan mikor, nem is tudjuk, hogy melyik szakaszban, vagy mindenkor, állandóan? – azt teszik, amit jónak látnak, mert nem volt király. Mert nem engedték, nem akarták, hogy az Úr uralkodjék rajtuk. S ha nincs Isten, akkor csak sok-sok istenség van. Vannak terafimok – kisebb-nagyobb bálványocskák –, vannak szentélyek, házi szentélyek, melyeket ki lehet adni gebinbe, lehet belőlük vallási kft.-t csinálni, meg is lehet belőlük élni. Istenkék vannak itt, vagyis emberszörnyek vannak itt, lopás van, hazugság van, gyalázat van, gyilkolás van, pusztulás van, elveszés van.

A revideált Károli fordításban igen érdekesen, két módon olvassuk a döntő kifejezést, erre csak a magyar nyelv képes. Szó szerint így kell fordítani a héber mondatot: mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Minden más nyelven pontosan ugyanígy adják vissza a 17. rész elején, és a 21. rész végén álló, tökéletesen egyforma mondatot. Ám, figyeljetek, testvérek, a 17. részben mi még így halljuk: hanem ki-ki azt cselekedte, amit jónak látott, a 21. rész 25. versében viszont ezt olvassuk: ki-ki azt cselekedte, ami jónak látszott. Ici-pici kis különbség, de az eredeti szöveg meg engedi, hogy így fordítsuk.

S így csúsztunk le nagyon hamar. Előbb még az áll, hogy mit akarok én, mit tartok jónak én, mi a jó nekem, amire még egy kis kanti filozófiát is rá lehet tenni: az a jó nekem is, ami másnak jó, az a jó, ami egyetemesen jó, ami kategorikus feltétlenség, Ding an Sich, mindenkinek jó, - meg lehet szépen magyarázni, csodálatos! De a végén már az áll, hogy azt tették, ami jónak látszott – és az már nem az előző, ez már a balítéleteknek, a véleményeknek, s ha szabad ezt mondanom, ez a posztmodernnek a világa, mert a posztmodern éppen az, hogy nincs semmi, ami megmutatkozik, úgy ahogy van, hanem minden csak látszik. Ez a végállomás. De milyen jó nekünk Ézsaiás prófétától hallani, hogy az a nép, amelynek nincsen már hajnala, az a nép, amelyik reménytelenül virraszt, az a nép, amelyik fölnéz az égbe, aztán lenéz a földre és pusztulást és nyomorúságot és elveszést lát, hallhatja a boldogító szót: de nem lesz mindig sötétség ott, ahol most szorongattatás van, nem lesz nyomorgattatás ott mindig, ahol most nyomorúság van, mert az Úr ad szabadítót! Aki nem látszódik, hanem megmutat, aki maga nem látszat, hanem élő valóság, aki ezt mondja magáról: én vagyok az igazság, az alétheia, a lelepleződő, föltáruló igaz isteni valóság.

Mindenki azt tette, amit jónak látott, aztán mindenki azt tette, ami jónak látszott. Boldog az a nép, amelyik arra igyekszik, hogy azt tegye, ami jó az Úr szemében, amit Ő jónak rendelt, népétől elvár, s megcselekvőit meg is áldja gazdagon.

Ámen