Ami híja van

Aki keresztyén lesz (vagy egyszerűen szólva: aki a Krisztus követője lesz; vagy inkább református belátással szólva: aki a Krisztus tulajdonává lesz), az új teremtés lesz, mert Krisztus úgy veszi őt a tulajdonába, hogy a Lelke által újra szüli, 

– és aki ilyen, annak számára a régi dolgok elmúlnak, és szent életben kezdi magára ölteni az új embert, és csatlakozik az Isten népéhez és útnak indul az új Jeruzsálem felé világhosszan tartó zarándoklatra, mely az Isten Országának eljöttéig tart, 

– aki keresztyén lesz, vagyis Krisztus tulajdona lesz, annak  új életszemlélete lesz, és e világ oksági viszonyait is meg tudja fordítani,  vagyis világosságot talál ott, ahol sötétség van, tüzet talál a vízben, életet a halálban, és örömöt a szenvedésben.  Most azért örülök, mondja Pál, örülök... a szenvedéseknek.

Ez az öröm nem csoda révén adatik, hanem mély megfontolásból (belátásból) fakad - vagy ha úgy tetszik, ez az igazi csoda: ez a mély megfontolás: kipótolom, ami híja van a Krisztus szenvedésének - vagy másképpen szólva: betöltöm egészen, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az ő testéért - az én testi-lelki-fizikai valóságomban az ő testéért (itt másképp mondja a test szót), ami az egyház - az én hús-vér ember voltomban, sorsomban, helyzetemben, meghatározottságaimban, itt Erdélyben, a magyar reformátusok közösségében, kétszeres kisebbségben -  szenvedek a közösségért, a Krisztus testéért - az egyházért.

Ez az igazi apostolica successio - mert azok közül, akik keresztyének lesznek, Krisztus némelyeket az ő teste, az egyház szolgálatára rendel - tanítással, prófétálással, látásokkal, hűséggel, igével,  - és szenvedéssel is. A jó pásztor - mondja Mesterünk - életét adja juhaiért (Jn 10). És - mondja levelében Péter, az apostolok közt az első - jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így rendeli Isten akarata, hogynem gonoszt cselekedve, mert a Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen, megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén  lélek szerint (1Péter 3,17-18).

Pap Géza szenvedő ember volt - a sokféle betegség, a testi bajok, a közeli és távoli rokonság nyomorúságai, a magyar élet minden baja közepette  - de leginkább az egyházáért! De értsük jól az apostol szavát: nem az egyház miatt szenvedett, hanem az egyházért. Ismerte József Attila fájdalmas titkát a mi egyházunkra nézvést is, aki  nyugalmat nem lelt, csak papot a görög-keleti vallásban.  

 – ismerte és szenvedte azokat, akik annyira feltornyozták önmagukat méltóságban, rangban, fontosságban, hogy Isten és ember közé állva, eltakarták még a kegyelem árnyékát is

– és ismerte és szenvedte azokat is, akik pedig annyira lealacsonyították a szent szolgálatot, hogy akik velük találkoztak, már-már nem hihették, hogy volna kegyelem 

– és ismerte azokat, akik folytonos feladványként rótták reá, reánk, hogy éljük már valahogy túl a múltat (és végigvezette egyházában a múltfeltárást), 

és ismerte és szenvedte a bosszúért lihegők telhetetlen dühét,

 – és ismerte és szenvedte a folyton fanyalgók álságos mártiriumát....

De ezek nem az ő szenvedései voltak, - ezek a mi szenvedéseink.  Ő a maga részéről, a maga szenvedéseivel töltötte ki a Krisztus szenvedésének híját....éspedig a Krisztus testéért, az egyháért, amelynek szolgája lett Isten szent elrendezése és elhívása szerint, hogy megismertesse annak a titoknak a dicsőségét, hogy a Krisztus miközöttünk van (nem másutt és máshol, és nem másoknál, vidámabbaknál, jobb sorsúaknál, hanem nálunk, közöttünk), és hogy ezt prédikálja, és ezáltal állítson minket Krisztus elébe tökéletességben (célhoz jutván), minket és minden embert,  és egész életében erre igyekezett tusakodván (szószerint: agonizálván), a benne hatalmasan munkálkodó Lélek által. Ez az igazi apostolica successio - ez volt lelkipásztori, püspöki, tanítói szolgálata  

Sokat kellene beszélni most a szenvedésről, mert érzéketlen világba jutottunk - és ezért nem fogjuk fel még a magunk szenvedését sem igazán, talán itt a gyászban sem.

– ez a szenvedés, amiről Pál beszél, nem forrása az örömének, amelyről szintén itt szól, mondván: most pedig örülök a szenvedéseknek...

úgy kellene mondanunk helyesen: hogy az örömének a tárgya a szenvedése.

Nem lenne oka örülni, ha nem lennének szenvedései, mert a  szenvedése - amivel nem terheli az egyházat, sajátos és krisztusi - nem az egyház miatt, hanem érette szenved: az egyházért, vagyis értetek (mondja az apostol), és a testemben szenvedem meg ezt, de nem magam miatt szenvedek, hanem értetek - nem pro me, hanem pro vobis vagy még inkább pro vestro commodo - a javatokra.

– és olyan közel van Isten, hogy még a szenvedésben is áthat  az ő közelségének öröme, hogy a kudarcban is (emberileg szólok!) felleljük a győzelmet (istenileg szólok!), hogy még a gyászban is biztos reménység vigasztal, hogy a halál árnyéka völgyében látom, hogy Isten a bőség asztalát teríti meg nekem.

– tehát nem azért örül, mert  nem érzékeli a fájdalmat (vagy mert érzéketlen a nyomorúságra), ha ez így lenne, az csak múlandó fél-öröm lenne (ahogy John Donne magyarázza), mert az még nem öröm, hogy nem szenvedünk - 

hanem az az öröm, hogy dicsőségünk van a Krisztusban

a bűnön-halálon győztes Feltámadottban, az élet szerzőjében és ajándékozójában

– vagyis nem a semmi felé megyünk, hanem a feltámadás és az új élet felé  - és ez a teljes öröm

 – az apostol öröme nem is támogató öröm, amit mindig megkapunk a szenvedések elhordozására, hanem alapvető öröm, radikális öröm (ha lehet itt ezt a szót használni), amely éppenséggel a nyomorúság mélyéből vagy a szenvedések anyaméhéből születik meg.

Nem azt mondja itt Pál: hogy bár szenvedek, de azért örülök, hanem azt mondja: örülök, mert szenvedek, mert méltóvá tett Isten, hogy a Krisztusért és az egyházért szenvedjek! 

Azt mondja a Mester: boldogok vagytok, ha énérettem és az igazságért üldöznek  titeket (Máté 5,11); Pál elhívásakor pedig ezt mondj róla az Úr: megmutatom neki, hogy sokat kell a nevemért szenvednie (ApCsel 9,16. Nem szerzett szevedés ez, hanem feladatul kapott szenvedés

Ma egy apostoltól búcsúzuk itt, aki bevégezte pályafutását, és immár a néki eltett korona vár reá - és reánkhagyta a nagy titkot - szenvedni az egyházért - a Krisztustól kapott szent méltósággal - és örülni a szenvedéseknek, és megküzdeni a szenvedésekkel - értetek, hogy tökéletesen álljatok majd a Krisztus elé. A sok kis unoka most szomorúan tanulja, hogy a nagypapa nem nyitja már az ajtót hazaérkezvén - mi pedig tanítsuk meg nekik, hogy végleg hazaérkezett, és a győztes Bárány nyitott neki ajtót.

Ámen