Ami az Istené

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A református egyház nem arról nevezetes, hogy istentiszteletei rendünk olyan kötött lenne, mintha lézerrel metszették volna. Inkább, egyszerű és természetes a mi istentiszteletünk liturgiája. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek viták arról, hogy milyen legyen ez a rend. Egy alkalommal másutt szolgáltam, a záró formulát mondottam, így: “az emberek javára és Isten dicsőségére.” Egy lelkipásztor barátom az istentisztelet után félrevont, és közölte, rossz volt ez a sorrend! Mert úgy kéne lennie, hogy Istennek dicsőségére és az emberek javára. Jól megjegyeztem, hogy majd én is igyekszem ezt a rendet tartani. Ám az igazság az, hogy inkább így szoktam mondani: emberek javára és Isten dicsőségére. S most úgy gondolom, fokozni is kell a dolgot. A felolvasott történet is fölhatalmaz erre, hiszen Jézus az adópénzről folytatott vitában azt mondja: „adjátok meg ami a császáré a császárnak, , és ami Istené az Istennek. Ez sorrend, és ma erről a sorrendről szeretnék szólni. Miért így mondja ezt Jézus, hiszen mondhatná fordítva is.

            A válaszhoz néhány bevezető gondolatot kell mondani. Jézus Jeruzsálemben van, a virágvasárnapi dicsőséges bevonulás után. Tanít, csodákat tesz, vitákat folytat, s minden annak a fényében telik, amit virágvasárnap énekelt az ujjongó tömeg: “Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” Amiről most hallunk, még Jézus halála és feltámadása előtt, az mind ennek a fényében érthető. S ezek a kérdések az emberi élet nagy kérdései, mert az Istennel való kapcsolatunkat érintik. Milyen az Istennek tetsző élet? Ezt egy terméketlen fügefa esete példázza, amelyik gyümölcsöt ígér, de nincs rajta semmi. Jézus megtisztítja a templomot – mert az is az élet egyik alapvető kérdése, hogy amit szentnek tartunk, az valóban teljes körűen legyen tiszta. De firtatják Jézus evangélium hirdetését, honnét kapta a hatalmat, mert szava elérkezik a szívekhez, és változtatásra hívja az embereket. Jézus példázatot mond arról, hogy tartozunk a prófétáknak engedelmeskedni. Ők azok, akik újra meg újra eljönnek és meghirdetik Isten igényét az életünkre. Jézus e próféták sorába állítja magát is. De Ő nem csak egy a próféták közt, hanem Ő a fiú, aki abszolút teljhatalommal hirdeti Isten üzenetét. Tartozunk-e Istennek engedelmeskedni?

            S rögtön erre következik a kérdés az adópénzről. Itt is az Istennek való engedelmesség a tét. Kell-e a császárnak adót fizetni vagy nem, kérdezik Jézustól a korabeli zsidók, akik mindig is rebellisek voltak. Olyannyira, hogy a római birodalomban ők voltak az egyik kedvezményezett nép, akik külön jogot kaptak arra, hogy pénzt verjenek. A birodalmak, persze sok mindent megengednek a leigázott népeknek, például, hogy beszéljenek a saját nyelvükön, esetleg kaphatnak részleges autonómiát, megőrizhetik hagyományaikat, választhatnak maguknak bábkirályt, s tehetnek úgy, minta szabadon élnének. De pénz dolgában, mióta birodalmak állnak fönt, nincs mese, a pénzt a központi pénzverdében verik, és azzal kell fizetni. A zsidók azonban kiharcolták, hogy saját pénzt verhessenek, mert templom-adót gyűjtöttek, s azon a pénzen nem lehetett embert ábrázolni. Nem lehetett arra sem Augustus, se Tiberius császárt ráveretni, se Dózsa Györgyöt, se Kossuth Lajost, az ószövetségi képtilalom azt nem engedte meg. Kiharcolták hát a külön pénzt. Ebből aztán – ahogy lenni szokott – nagy remények is támadtak. Sokan erre úgy gondolták, hogy ha van saját pénzünk, igaz, csak templomi pénz, de mégis a mi pénzünk, jó az arra is, hogy fegyvert vásároljunk belőle, jó arra is, hogy önálló gazdasági életet éljünk.

            Továbbmenve, a vita szimbolikus ügyet is érintett, – a szimbólumoknak nagyon nagy ereje van az emberi életben. Vagyis fizessenek-e egyáltalán a császárnak adót? Mert működött az adóprés, római császárok is megírták a leigázott népeiknek, hogy a birodalom stabil, semmiféle veszedelem nincs, az adókat is lehetne csökkenteni, dübörög a gazdaság, előre megy az ország. De az az igazság, hogy tekerték az adót. Egyre többet és többet kellett adóba fizetni. Vagyis minden együtt volt ebben a kérdésben, hogy fizessünk-e a császárnak adót. Vagy lázadjunk? Fizessünk-e a császárnak adót vagy igyekezzünk a saját életünket berendezni? Fizessünk-e a császárnak adót vagy nyilvánítsuk ki azt, hogy egy életem egy halálom, én szabad ember vagyok? Én nem vagyok a birodalom foglya, én nem vagyok köteles a népet leigázó hatalomnak ilyen módon sem engedelmeskedni.

            Márk evangélista elmondja, hogy amikor Jézust ezzel kérdezik, noha súlyos kérdést érintettek, merthogy ez a szabadságnak, az önrendelkezésnek a kérdése, mégiscsak provokációnak szánták a mondtak. Így kezdődik a történet: odamentek Jézushoz a farizeusok és a Heródes-pártiak, hogy megfogják őt a beszédben. Azért érdekes ez, mert ez valami olyasmi, mintha azt mondanám, hogy odamentek a MIÉP-esek és az SZDSZ-esek, bocsánat. A két szélső póluson álló politikai párt áll most össze, hogy Jézust beszédben megfogják. A farizeusok és a Heródes-pártiak ugyanis, gyűlölték egymást. Nem is álltak szóba egymással. A farizeusok szabadságért harcoltak, s azt gondolták, hogy vallási alapon kell berendezni az életet. Ara igyekeztek, hogy Isten népe szent tisztaságban különüljön el minden más néptől. Ne legyen semmi közük sem a rómaiakhoz, sem a hellenistákhoz, sem a jöttmentekhez, senkihez. A Heródes-pártiak viszont árulók voltak, ők voltak a labancok. Ők megegyeztek Rómával, és Róma érdekeit képviselték a törvényhozásban, s mindig úgy szavaztak, ahogyan azt Róma megkívánta. Róma kegyeitől függtek. De most az egymást gyűlölők összefognak, egymásba karolnak, hízelegnek is Jézusnak, noha el akarják veszíteni, és azt mondják: Mester, mi tudjuk, hogy igaz vagy, és nem gondolsz semmivel, és nem tekintesz embernek személyére, mivelhogy igazán tanítod Istennek útját. Mondd, szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem?

            Milyen rafinált a kérdés: „szabad-e?” Merthogy adót fizetni nem szabadott, hanem kellett! Az sosem volt kérdés, hogy szabad-e vagy sem. Kellett! Ám ők mégis úgy kérdezik, mintha ezt most lehetne eldönteni. Úgy kérdezik Jézustól, mintha most indulnának a parlamentbe, ahol lesz egy törvény előterjesztés, hogy fizessenek-e a császárnak, vagy ne fizessenek. Hát döntsük el most. Szabad-e vagy sem? Pedig kellett! Évtizedek óta, nemzedékek óta mindig kellett.

  Meg akarták fogni Jézust a beszédben. Ám Jézus azonnal leleplezi őket, mégpedig nagyon egyszerű módon. Úgy tesz, mintha soha nem látott volna pénzt. Lehet, hogy Jézus soha életében nem is látott pénzt? A tanítványoknak volt kasszája, volt pénztárnuk is, Júdás, aki olykor lopott is belőle. Az viszont igaz, hogy Jézust nem igazán érdekelte a pénzkérdés, Ő valóban szabad ember volt. Ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartotta, hogy a pénz fontos és komoly eszköze az emberi életnek. Jézus nem volt anarchista és nem mondta, hogy dobjátok el erszényeteket, szabad legényként járjatok, keljetek. Nem, Ő tudta azt, hogy a pénznek nagyon nagy jelentősége van. De most úgy tesz, mintha nem tudná, hogy miről van szó. S mondja: adjatok hát egy pénzt, hadd nézzem meg, miről beszélünk. Mindjárt elő is kapnak az erszényből egy pénzt, s Jézus megkérdezi: “kinek a képe van rajta?” S mondják, a császáré. S ebben van a leleplezés. Hiszen használják a császár pénzét! Van belőle náluk! Befektetik, kamatoztatják, kölcsönadják, fizetnek vele, használják a császár pénzét. Adót fizetni? Azt nem? A pénzt használni? Azt igen? Adót fizetni a császárnak? - soha? De a Római Birodalom központjában veretett, jó értékű, megbízható pénzt erre, arra, amarra használni? Ott van a zsebben! Igen?

            De nem ér itt véget a történet, mert kell még az engedelmesség nagy kérdéséről is szólni, mégpedig abban a sorrendben, ahogy Jézus felel itt. Mert valóban ez a döntő kérdés, még ha Jézus ellenfelei, a provokátorok ezt nem is tudják, nem is erre keresik a választ. A nagy kérdés az, hogy kinek is tartozok én? Kinek tartozok az életemmel? Ez a nagy kérdés. Azt tudjuk, hogy a pénz nagyon komoly hatalom. A pénz életre-halálra befolyásolhatja az emberek sorsát. A pénz nagyon jól ki tudja fejezni, hogy milyen viszonyrendszerben élünk. Jézus ki is mondja: nem lehet két úrnak szolgálni, a Mammonnak, a pénz-istennek, és az igazi élő Istennek.

            S mégis van szegénykassza a tanítványi közösségben, s éppen itt, a jeruzsálemi templomban Jézus majd odaáll és nézi, hogy miképpen adakoznak a hívek, és fölmagasztalja szegény özvegyasszonyt, aki a két fillérjét teszi a perselybe. Jézus tökéletesen tudja, és nekünk is tudni kell, hogy itt viszonyulásokról van szó. Arról, hogy kinek is tartozom. Kié is az életem? Kinek is kell fizetni? Ha a pénzen rajta van a római császár képe, emberi ábrázolás, abból tudhatjuk, hogy ő verette, ő nyomtatta, ő bocsátotta ki. Ő a gazdája annak a pénznek. Amivel tartozunk, azzal tartozunk, azt meg kell adni. Ami adó, adó. Még ha soknak vagy elviselhetetlennek is tartjuk, még ha lehetetlennek is érezzük, az adó adó. Akinek a pénze, annak tartozunk. Ezért mondja Jézus ezeket a szavakat: adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené az Istennek. Adjátok vissza a császárnak azt, amin rajta van a képe. Ezt jelenti Jézus szava. Azon a sestertiuson, vagy denariuson rajta volt a római uralkodó képe. Az övé tehát! Adjátok vissza neki! Tartoztok vele, adjátok meg neki!

            Ilyen értelemben tanít Pál apostol is arról, hogy senkinek semmivel ne tartozzunk. Akinek vámmal tartozunk, annak adjuk meg a vámot. Akinek adóval tartozunk, annak adjuk meg az adót. Senkinek ne legyetek elkötelezettjei, senkinek ne legyetek adós-rabszolgái. Éljetek szabadon. Add vissza neki. Csak eggyel tartozzatok, mondja az apostol, és ez nyitja meg Jézus válaszához is az ajtót: csak eggyel tartozzatok, hogy egymást szeressétek. Tehát adjátok meg Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? Min van rajta Istennek a képmása? - most ilyen egyszerűen, a jézusi eljáráshoz igazítva tegyük fel a kérdést, kedves testvérek. Tudunk valamilyen pénzt mutatni, amire azt mondahatjuk: Nahát, Isten van ráverve?! Nahát, ez biztos a mennyei pénzverdében készült. Akkor ez megy vissza Istenhez. Tudunk ilyet mutatni? Nem tudunk. Egyáltalán hol találjuk meg igazán és egyértelműen a lenyomatát annak, hogy az, amit látunk, az abszolút módon az Istené, és azzal tartozunk is Neki?

            Így kezdődik a Bibliában, a teremtéstörténetben az ember egész élettörténete, Istenhez tartozó élete: és teremtette Isten az embert, a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ez te vagy, s ezzel a magaddal tartozol Istennek. Mert te hordozod Istennek élő képmását. Isten tereád tette le örökkévaló, szellemi szeretet-valóságának a lenyomatát. Sehova máshova nem nézhetünk, csak az emberre, akiben abszolút módon láthatjuk ezt. És ez nem az ember megistenítése! Szeretnék mindenkit óvni ettól! Nem erről szól most Jézus szava. Nem azt akarom mondani, hogy az egész teremtett világ mintegy piramis- szerűen épül föl, s ennek csúcsán az ember áll. Ezt hirdetik azok, akik az evolúció-elmélet különböző felfogását hirdetik, s meghagyom, lehet úgy is látni a világot, hogy mi vagyunk a csúcson. Az ember az a biológiai, fizikai, szellemi létvalóság, aki az általunk ismert élővilágnak a csúcsán áll. De sokkal egyszerűbben úgy kell a kérdést feltenni, hogy miben gyökerezik az életem? Honnan van az életem? Honnan származom én egyáltalán? És hova kell az életemet bekötni? Ekkor mondja Jézus: adjátok meg, ami az Istené az Istennek.

Legvégül tehát, ahogy mondottam, a sorrendről is kell néhány szót szólni. Miért így van: adjátok meg ami a császáré a császárnak és ami az Istené, az Istennek. Ez sorrend. Amikor Jézushoz viszik a kérdést és provokálják, a mindentől megszabadulni akaró farizeusok, a magukat a Római birodalom hatalmi rendszerébe bekötött Heródes-pártiak, a kurucok meg a labancok, és együtt támadnak Jézusra, hogy megfogják Őt beszédében, zavarba kerülnek. S természetes is, hogy zavarban vannak, mert Jézusban egy eddig soha nem látott, soha nem tapasztalt találkoznak. S érzik, hogy Jézusnak ez a szabadsága nem az alkalom szabadsága, nem az egyes ember hihetetlen nagy akaratából következik, hanem ez a szabadság örök meghatározottságban gyökerezik. És ez mérhetetlenül zavarba ejti az embert, mert mi a szabadságról azt szoktuk gondolni, hogy – ha már a történetnél vagyunk – akkor vagyok szabad, ha nem tartozom senkinek. Az már szabadság. Meg akkor vagyok szabad, ha nekem se tartozik senki. Ennél boldogabb állapotot a pénzvilágban nem ismerek. Nem kell azon aggódni, hogy én hogy fizetem meg, meg azon se kell törni a fejemet, hogy a másik nekem hogy fogja megadni. Szabad vagyok.

            Ám Jézus szabadsága nem ebben az eloldottságban gyökerezik, hanem éppen ellenkezőleg, a kötöttségben. És ez zavarba ejtő: az ő szabadsága abszolút módon megalapozott és kötött. Egy 19. századi nagy református teológus ezt így fejezte ki: Jézusban látjuk teljes módon megjelenni az ember abszolút függés-tudatát. Abszolút függés-tudat. Ha valamit igazán látunk Jézus igaz emberségében az az, hogy Ő teljesen Istenhez kötötten él. Abszolút függés-tudatban él. Egy gondolata, egy szava, egy mozdulata, egy tekintete nincs, ami ne az Istenhez kötné. És milyen érdekes: mégsem rabszolga. Milyen érdekes: nem bábu. Milyen érdekes: nem marionett-figura. Hanem szuverén. Ezért Jézus azt tanácsolja, hogy először add meg a császárnak, ami a császáré, oldozd föl magadat alóla. Ne kösd magad hozzá, add meg neki, ami az övé. Vigye el, az övé! Majd, miután ez alól föloldoztad magadat, kösd oda magadat teljesen Istenhez, így add meg az Istennek, ami az Istené,. Magadat add meg Istennek. Mert nem tartozol semmi mással Istennek, csak magaddal. És Ő nem kér tőled semmi mást. A legtöbbet kéri.

            De jó lenne, gondoljuk sokszor, ha a Mennyei Atya beérné az egyházfenntartói járulékkal s még reggel is egy kis csendességgel. Meg este egy imádsággal. Na jó, alkuszunk tovább, - igyekezni fogunk a tízparancsolatot is úgy-ahogy megtartani. De jó lenne csak ennyi, és aztán meg egyébként szabad vagyok. Isten tőled a legtöbbet kéri. Téged kér. Ha te úgy érzed, adósa vagy Istennek, tudnod, kell magaddal vagy adós. Milyen szépen megvilágítja ezt az a pillanat, amikor Jézus – nem tisztelve a személyiségi jogokat – odaül átellenben a persellyel, és nézi, hogy miképpen adakoznak az emberek. S lát olyanokat, akik nagy mellénnyel, pénzt csörgetve adakoznak. Beszél is a képmutató farizeusokról, akik még kürtöltettek is maguk előtt, amikor adakozni mentek, és kétszer adtak tizedet, és elől-hátul donátori táblák lógtak a nyakukban: „a Mennyei Atya hálásan köszöni, hogy x.y. méltóztatott támogatni a mennyek országa projektjét ennyivel meg ennyivel!” Majd odamegy egy szerencsétlen, szegény özvegyasszony és bedobja az utolsó két fillérjét. Jézus megkérdezi a tanítványoktól, hogy szerintetek ki adott többet? S milyen világos a felelet: nem az, aki három fillért adott, aki tizenöt sestertiust adott, aki negyven dénárt adott. Hanem ez az özvegyasszony, mert ő nem a fölöslegéből adott, hanem mindenét odaadta, amije volt. Amazok a fölöslegükből adtak, ő viszont – mert így is ki lehet ezt fejezni – amije volt, vagyis önmagát adta. Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy nem? Fizessünk-e vagy sem? Adjátok meg, testvérek, a császárnak, ami a császáré. Akinek a vámmal, a vámot, akinek az adóval az adót. Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. És így és ez által adjátok meg, ami az Istené, az Istennek. Jézus csodálatos szavakat mond arról, hogy az Atyával való egysége, Istenben való élete milyen fölfoghatatlan erőt áraszt ki a világba, és bennünket is meghív erre az Istennel való csodálatos egységre. De csak úgy lehet Istennel egységre jutni, ha az ember letesz mindent, minden szuverenitást, minden hatalmat, minden érdeket, minden megfontolást, ami őt az teremtőjétől elválasztja, és boldog szívvel odaadja magát annak, aki a saját képét és hasonlatosságát helyezte reánk, az életünkbe, a szívünkbe és a szellemünkbe. Boldog, aki megérti, meghallja Istennek ezt a nagy hívását és még boldogabb, aki a Szentlélek segedelmével azt tudja mondani: Uram, én senkinek semmivel nem tartozom, csak a Te adósod vagyok, de add, hogy Szentlelked által meg tudjuk tartani törvényedet, s egymást bőséggel szeressük.

Ámen