Ámen és Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Feltehetően puszta közhelyként hangzik, ha azt mondom, hogy igen furcsa nép a magyar, és igen különös a magyar nép sorsa. Amikor ünnephez érkezünk – mégpedig olyan ünnephez, amelyet nálunk jobban és méltóbban ünnepel meg a világ sok népe, és így emlékezik arra, hogy 1956-ban mit tett és mit áldozott a magyar nép a szabadságért, az igazságosságért –, akkor valóban úgy tűnik, közhelyeket mondunk azzal is, hogy mi még ezt az ünnepet nem tudjuk megünnepelni. Ám természetesen nem az a döntő dolog, hogy hogyan és miképpen ünnepelünk. Igen, ilyen kérdéseket is lehetne felvetni, hogy igazán hálaadó ünnep-e ez, vagy valóban méltósággal ünnepeljük-e ezt az ünnepet, vagy reménykedő szívvel gyülekezünk-e egybe ezen a napon, akár itt a templomban, akár különböző helyeken a városban? Hogyan emlékezünk meg az 51 évvel ezelőtti dolgokról? Ám nem ez a döntő kérdés, hanem az, hogy miért is ünnepelünk? És ha erre helyes választ találunk, akkor, azt hiszem, sokkal közelebb kerülünk ahhoz is, hogy jól ünnepeljük az ünnepet, ünnepként ünnepeljük, hálával, méltósággal, reménykedő szívvel.

Miért ünnepelünk hát? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segít mind a lekcióban hangzó 89. zsoltár, mind pedig az, amit az apostolnál a Korinthusi levélben olvastunk. A 89. zsoltár az egyik legkülönösebb a Zsoltárok könyvében. Csodálatosan kezdődik és csodálatosan ér véget. Isten magasztalásával, jóságának, hűségének újbóli fölemlegetésével kezdődik a zsoltár. A világot teremtő Isten igazságossággal, szeretettel, hűséggel tartja fenn teremtését fönntartó, Őt magasztalja a zsoltár, Istent, aki különös szövetséget kötött választottjával, Dáviddal, szolgájával, külön ígéreteket adott uralma megmaradására, hogy mindig mellette áll, hogy a szövetségben vállaltakat magára nézve mindig teljesíteni fogja. Aztán a magasztaló zsoltár panaszénekké változik, s ebben a zsoltáros – ha szabad ezt mondani – mintegy fölrója Istennek nehéz helyzetét. Te fölmondottad szolgáddal való szövetségedet, szolgádat, leszármazottjait kiszolgáltattad ellenségeinek, megverted a csatában, erejét megrövidítetted, életének napjai megkevesbedtek, fiai, gyermekei, unokái szégyenben élnek, és nemcsak a maguk szégyenét, hanem más népek szégyenét is kénytelenek hordozni. Aztán a panasz-zsoltárokra oly jellemző fordulattal így kiált fel a zsoltáros: - Meddig? Sok helyütt találkozunk a zsoltárokban ezzel a felkiáltással, és itt is ezt halljuk: meddig rejtegeted még Magadat, oh Isten, szüntelen, és ég a Te haragod, mint a tűz? Panaszéneket hallunk tehát belerejtve a hálaadásba és a dicsőítésbe, és ez az, ami talán közelebb visz bennünket mai állapotunknak a megértéséhez.

Igen, kedves testvérek, van miért ezen a napon hálát adnunk! Isten szíveket, lelkeket gyújtott lángra 51 esztendővel ezelőtt, s megengedte, hogy ez a megkötözött, gyalázatba vitt, megvert, rabságba döntött kis nép kiálljon, és nagyot tegyen a szabadságért. Igaz az 1956-ra emlékező filozófus mondása, aki szerint a 20. században egyetlen nép sem tett annyit a szabadságért, mint a magyar. Igen, van miért hálát adnunk. Mégis, a hálaadásba talán nekünk is bele kell foglalnunk a zsoltáros panaszát: meddig rejted még el Magadat, Uram? Mert ez a mostani ünnepünk is sok kétséggel, aggodalommal, olykor haraggal, indulattal van tele, és úgy érezzük, hogyha nincs is rajtunk egy bennünket szorongató népnek a bilincse, a saját tehetetlenségünk, az ország zsákutcában veszteglése, az elrendezetlen dolgok talán jobban megkötöznek bennünket, mint egy idegen nép zsarnoksága. Meddig rejtőzöl még, Uram? – kérdezi a zsoltáros.

Ám nagyon különösen fejeződik be a zsoltáros panasza, dicsőítéssel fejeződik be! Az utolsó sor így hangzik: Áldott legyen az Úr mindörökké, Ámen és Ámen! Különös a befejezés, a kétszeres Ámen: mintha egyrészt Isten Ámenjét hallanánk, másrészt pedig, visszhangként erre, a zsoltáros Ámenjét, vagy megfordítva. A zsoltár úgy ér véget, ahogy minden imádságnak be kell fejeződnie: Ámen. Így fejezzük be mi is imádságainkat, így fejezzük be a Miatyánkot, így fejezzük be azt az imádságot is, amit talán naphosszat mondunk, és így fejezzük be sokszor a legegyszerűbb sóhajtást is, sőt, nagyon sokszor ezzel az egyetlenegy szóval is imádkozunk, hallottam már én is, csak annyit mondunk: Ámen. S megfordítva, erre mintegy válaszul érkezik Isten szava: Ámen. Megerősít Isten mindent, ami ebben a zsoltárban elhangzik. Megerősíti: Ő teremtette az eget és a földet. Úgy van, Ámen. Megerősíti Isten, hogy az Ő trónusát – ahogy a zsoltáros mondja – kegyelemmel és jogossággal alapozta meg. Így van, Ámen. Megerősíti, hogy irgalmasság és hűség jár mindenütt Isten előtt. Úgy van, Ámen. Megerősítette, hogy népével szövetséget kötött, boldogságot, biztos jövőt, szilárdságot ígért neki. Ámen. S elrejtette az Ő orcáját is előlük. Úgy van, Ámen. S megerősíti, hogy okkal, és szívünk minden fájdalmával kérdezhetjük: Meddig még, Uram? Ámen.

Ha már tudunk kiáltani - meddig még, Uram? – ezzel arra a kérdésre felelünk, hogy miért is ünnepelünk. Ha így kiáltunk, meddig még, Uram? - már Őhozzá kiáltunk. Akkor már nem másutt keressük a magyarázatot. Akkor már nem a történelmet, a sorsot faggatjuk, nem az országot, a világot tapogatjuk, hanem megtaláltuk a nyitját a helyzetünknek, s már nem az a kérdés, hogy hol van elrejtve mostani különös nyomorúságunknak, elesettségünknek, ünnepelni nem-tudásunknak az oka. Bennünk van-e, a világpolitikai helyzetben van-e, a magyar politikai elitnek ebben a borzasztó alázuhanásában, hitelvesztésében van-e? Vagy abban volna, hogy hisszük, hogy szabadok vagyunk, és mégsem vagyunk azok? Vagy egyszerűen csak abban volna, hogy most odakint esik az eső, és rossz kedvünk van? Miben van az ok? Amikor az ember odaáll az ő Istene elé, akkor jut el az okhoz, akkor jut el a magyarázathoz, akkor találja meg ennek a talánynak a nyitját, akkor tudja felnyitni a saját életét. Hogy immár ne emberi válaszok, emberi gondolatok – melyek lehetnek igazak és szépek, mélyrehatók, de mégiscsak végesek és végső soron nem érvényesek – adják meg a feleletet, hanem maga az Élő Isten. Ámen és Ámen.

Amikor a zsoltáros reménykedő szívvel sürgeti Istenét: meddig még, Uram? - tekints reám, könyörülj rajtam, tekints a Te szolgádra, emlékezzél meg róla, emlékezzél meg szövetségedről, emlékezzél meg arról, hogy milyen rövid az emberi élet és kicsoda olyan erős az emberek közül, hogy éljen és ne lásson halált és megszabadítsa magát, akkor sürgetésében, vagyis Isten szeretetének, kegyelmének a fölidézésében mintegy előre tekint. Sok olyan emberi helyzet van akár a saját életünkben, családunkéban, sok olyan helyzete van egy nemzet közösségének, és sok olyan pillanata van az anyaszentegyház életének is, amikor úgy érezzük, mi sem tehetünk mást.

Ha mindent összevetünk, nem tehetünk mást, minthogy számon kérjük Istent. Ezt teszi a zsoltáros is. Nagyon egyszerű ez. Világosan és keresetlenül ezt mondja: felbontottad szolgáiddal kötött szövetségedet, földre tiportad koronáját, lerontottad kőfalait, romokká tetted erősségeit. Emlékezteti Istent hűségére. Micsoda dráma ez! A múlandó, halandó, az erőtlen, vétkes és bűnös ember emlékezteti az örökkévaló, igaz és hűséges Istent. De előre is tekint, mert sejt valamit, s talán nem is tudja, ki sem tudja mondani, meg sem tudja fogalmazni. Ám a próféták sokkal világosabban és egyértelműbben kimondták ezt. Isten válasza: Jézus Krisztus. Isten egyértelműen, mindent eldöntő módon és véglegesen felel Jézus Krisztusban. Őbenne lett igenné és Ámenné Istennek minden ígérete – mondja az apostol. Jézus Krisztusban. Tehát az ámen után, mely a zsoltáros  imádságának lezáró mondatrésze, mintegy mennyei visszhangként hangzik ott egy másik ámen, mely immár nem visszhang, hanem csodálatos isteni kezdeményezés. Az utolsó szó most első szóként és örökkévaló megerősítésként hangzik Jézus Krisztusban. Hű az Isten! Ha tudni akarod, hogy hűséges-e Isten, ha igazán megérintette szívedet a kérdés, hogy Istennel van dogunk, életünk nagy, végső kérdéseit faggatva, mikor a nemzetünk sorsát faggatjuk, mikor elesett állapotunkat nézzük, hát engedd, hogy Istennek ez a mindent eldöntő szava Őbenne, a Krisztusban adott igen és ámen eljusson a szívedhez. Hűséges-e Isten? Igen, hűséges. Honnan tudom én ezt? Jézus Krisztustól. Megbízhatom-e Istenben? Tudom rá a feleletet, mert Jézus Krisztusban Ő ezt megbizonyította. Ezért, kedves testvérek, amit az apostol a Korinthusi levél elején mond  -  hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösségre -, bevezet bennünket az igazi ünneplés mélyére, az igazi ünneplés nagy titkába. Mert míg van Jézus Krisztussal közösségünk, addig lehet az ünnepünk hálás, addig lehet az ünnepünk méltóságteli, addig hordozhat az ünnepünk reménységet. Hogyan és miképpen? Az előbb elmondottam, hogy amikor a zsoltáros mintegy faggatja az ő Istenét, bánatban, keserűségben, nagy elesettségben emlékezteti a szövetséges Istent arra, hogy Ő velünk szövetséget kötött, nekünk nagy dolgokat ígért, velünk megízeltette jóságát. S ekkor a hálaadó, dicsőítő részben előre tekintett. Azért sürgeti Istenét, hogy fölragyogjon a jövendőben az, ami őt megsegíti, és itt, a jelenben megerősíti. Ezért mondottam, hogy az imádságának zárószavára hangzó a mennyei ámen talán nem igazán érthető. Talán, vélheti a zsoltáros, hogy ő maga mondja másodjára is az ámen-t. Így: ámen és ámen – mintegy nyomatékul. Ám a második ámen isteni szó, és ez az isteni szó előlegzi azt a jövendőt, amire csak sejdít a zsoltáros, amit jövendöl a próféta, és amit Isten Jézus Krisztusban elhozott.

Így vagyunk mi is, testvérek. Szeretnénk itt és most valami egészen bizonyosat, cáfolhatatlant, megdönthetetlent, valami nagyon szilárdat hallani Istentől: miképpen lesz itt holnap? Tovább kell még hordoznunk mások gyalázatát is? Miképpen lesz itt holnap? Kiegyenesedhetünk végre? Miképpen lesz itt holnap? Ünnepelhetünk már végre hálás szívvel, méltósággal, reménykedő szívvel? S ekkor Isten hozzánk lép, ha mi ezt valóban Tőle kérdezzük, és azt mondja Pál apostol igéjével: hűséges vagyok, mert elhívtalak téged a Jézus Krisztussal való közösségre. Közösségre hív Isten Jézus Krisztussal. És akiknek Jézus Krisztussal közösségük van, azoktól Isten nem vonja meg kegyelmét és áldását. Így hát, ha ezt a mai ünnepünket úgy szenteljük, hogy közben odalépünk Istenünkhöz, úgy ünnepeljük, hogy Tőle várjuk a feleletet súlyos kérdéseinkre, és benne is reméljük a megoldást, akkor Istenhez közel lépve Jézus Krisztussal fogunk találkozni.

Mert, engedjétek meg, végül meg is kell fordítsam ezt. Amikor a próféták, a szentírók, az atyák által adott ígéreteit Isten az idők teljességében beteljesítette, elküldve értünk Jézus Krisztust, amikor megfelelt minden panaszra, minden firtatásra, minden meghasadt és könnyes lélek fájdalmas felkiáltására, Jézus Krisztust küldve értünk, akkor nemcsak felelt, hanem csodálatos lehetőséget is adott. Így mondottam eddig, a zsoltárosnak kell Istenhez menni, hogy Istennél megkapja a feleletet. Itt azonban meg kell fordítsam ezt, és azt kell mondjam, hogy Isten a Krisztusban eleve megajándékozott minket azzal, hogy ne magunkban, hanem Jézus Krisztus által menjünk Őhozzá. Amikor a zsoltáros megdöbbentő szavakba foglalja panaszát, és saját véges helyzetét így mutatja be: „kicsoda oly erős, hogy éljen és ne lásson halált és megszabadítsa magát a halálnak a kezéből,” - világos és egyértelmű az erre adandó feleletünk. Én nem, és senki itt közülünk! Minden panaszunknak, kétségbeesésünknek lehet ez az oka! De sokan mondják nekem is az idősebb nemzedékből, amikor próbálom őket vigasztalni és nyugtatni: Tiszteletes Úr, talán lesz még igazság az országban, mindegy, igen, reménykedünk is valami jóban, csak az a baj, hogy közben elmegy az életünk, eltelik az életünk! És kicsoda olyan erős közülünk, hogy ne lásson halált? És éljen és megszabadítsa magát a Seol kezéből. Nincs ilyen erős! De van ilyen erős. De van egy – egy ilyen erős! Mert Jézus Krisztus megszabadult a halálból, Isten Őt kihozta a halál fogságából, elibénk állította, mint halál fölött győzelmes Urat, és lehetőséget adott nekünk, hogy Őbenne, Jézusban menjünk Istenhez! Immár, nem azért megyünk Istenünkhöz, mert választ keresünk, mert nem tudjuk a sok nyugtalanító miértre a kérdést, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tart nyomorúságunk. Immár, azért megyünk Istenhez, mert Ő Jézusban hozzánk lépett, újra kezdeményezett, s általa örökkévaló és fölbonthatatlan szövetséget kötött, és ennek a szövetségnek nem a halandó, múlandó, vétkes ember a kezese, hanem a feltámadott Jézus Krisztus. Ezért lehet minden ünnepünk a hálaadás ünnepévé. Akkor is, hogyha küszködünk, akkor is, ha úgy érezzük, hogy jobb lenne, ha nem is ünnepelnénk ilyen viszonyok között, s bár suhanna el az a néhány nap, s ne emlékeztessen bennünket semmire, ne szakítson fel bennünk sebeket, mert nincsen még itt elrendezve semmi! Lehet hálás az ünnepünk minden körülmények közepette is. Így bíztat bennünket az apostol: mindenkor hálát adjatok Jézus Krisztusban. Igen, Benne hálaadással lehet Isten elé menni. Jézus Krisztusban méltósággal lehet Isten elé állni. Nem a történelmi jószerencse, nem a világpolitikai helyzet pillanatnyi állása, nem a magunk megharcolta dicsőség, hanem Jézus Krisztus kegyelme állította vissza az ember méltóságát. Kicsoda olyan erős, hogy ne lásson halált? – kérdezi a zsoltáros. Aki Krisztusban, a Feltámadott úrban van és Őbenne hisz, ha meghal is, él. Ebben van elrejtve az ember méltósága.

Jézus Krisztus előtt évszázadokkal a zsoltáros az ismétlődő ámenben csak egy távoli hangot hallott, és nem is tudhatta, hogy ez az ő hangja-e, vagy valaki a templomban rámondta a maga hangján az ámen-t, vagy az Isten hangja volt az. Csak évszázadokkal később vált bizonyossá, hogy Isten hangja, Isten felelete az, és abban a távoli ámenben van elrejtve az embernek minden reménysége. Ma azért lehet az ünnepünk, ez a mostani, a mai is, a hálaadásnak és méltóságnak ünnepe - és ezért a reménység ünnepe is. Isten Krisztusban kimondta ámenjét. Ezért hát, testvérek, most nekünk kell második helyen mondani: ámen. Áldott legyen az Úr mindörökké, mert Jézus Krisztusban eljött, legyőzte a halált, erőt adott, megnyitotta nekünk a jövendőt, és ráütötte hűségének pecsétjét. Ámen. Mondjuk mostani ünnepünkben feleletül, visszhangul mi is: ámen!
Áldott legyen az Úr mindörökké, Ámen és Ámen!