Ámen és Ámen!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Sámuel könyvét olvassuk, amelyben újra és újra elénk kerül, hogy Isten milyen szuverén módon hoz döntéseket, hogy emberi szándékok, eltervezések és meggondolások ellenére, vagy éppen azokat felhasználva vezeti népét. El fogunk jutni ahhoz a történethez is, amikor  Isten Sámuel próféta által Dávidot választja ki és hatalmazza fel uralkodóvá. A felolvasott 89. zsoltár is Dávid kiválasztásáról, megtartatásáról szól, ámbár egy panasz keretében A zsoltáros, egy bizonyos Étán, ha szabad ezt mondani, oda tolakodik a nagy történelmi tablóba. Dávidról, Dávid kiválasztásáról, a Dávidnak adott ígéretekről szól, aztán Istennek a hűségéről. Mégis azt mondom, testvérek, hogy ez a mi zsoltárírónk nem valami odatolakodó alak,  hiszen nagy mélységből, nagy nyomorúságból kiált. Csak veszi a bátorságot, és ez a hívők bátorsága, hogy ugyan Dávidról beszél, s úgy is tűnik, hogy Dávidért is könyörög, aztán a végén mégis kimondja, hogy ő az a szolga, ő az az elesett, ő az a nyomorult, ő az a megalázott ember, aki Istent emlékeztetve a Dávidhoz való hűségére, most ezt a nagy hűséget önmagának kéri.

Mi több, ha már így mondtuk, hogy ez a hívő embernek a bátorsága, hadd buzdítsak mindenkit erre a személetre. A Zsidókhoz írt levél mutatja meg ennek lényegét. Amikor fölsorolja a hit hőseit, csodálatos panoráma ez Ábeltől kezdve a prófétákon át a maga koráig névvel és névtelenül, azzal fejezi be a buzdítást, hogy mi is, akiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül (a, Mózesek, Dávidok, Jeremiások, Ézsaiások, Dánielek, s ne is soroljuk a neveket, kifogynánk a szóból), nos, immár mi is fussuk meg kitartással az előttünk levő küzdőtért. Vagyis nem csupán annyit mond, hogy egy-egy biblia példakép nyomán bátorságot meríthetünk,  hanem hogy nekünk eleve köztük a helyünk. Maradjunk most Dávidnál: ha elgondoljuk a Dávid életében ezerszer megnyilatkozó isteni kegyelmet, máris ott vagyunk a középen. Ez az Isten igéjének a nagy titka. Nem tudjuk ezt úgy olvasni, ahogy egy-egy régi krónikát olvasunk hűvös vagy érdeklődő tekintettel! Isten igéje azonnal a középre állít bennünket.

Ezért engedjétek meg, hogy ma ennek a zsoltárnak az utolsó szavairól szóljak néhány szót, mert az ott  önmagában is elgondolkodtató, és azt hiszem, üzeneteket hoz nekünk. Így ér véget a zsoltár: ámen és ámen. Ha tudnánk, hogy mennyire spóroltak a szentírók a szavakkal – nagyon! –, akkor eleve csodálkoznunk kellene, hogy miért szerepel itt kétszer az, hogy ámen? Kálvin János azt mondja, hogy Isten igéjében még a szavak sorrendje is Istentől ihletett. Nos, gondolkozzunk, miért szerepel ez így, hogy ámen és ámen?

Vannak cinikus Biblia-magyarázók, akik szerint nagyon egyszerű a magyarázat. A régi-régi másoló annyira föllelkesedett ezen a gyönyörű zsoltáron (mert ez egy gyönyörű zsoltár!), annyira átadta magát ő is Étán érzéseinek, oly hirtelen ott találta önmagát is a középen, hogy még egyszer oda írta, hogy: ámen. Mondjuk, lapszéli jegyzetnek (ahogy láttam és is Bibliákban az olvasójuk jegyzeteit). Aztán két nemzedékkel később a soron következő másoló,  elnézte  széljegyzetet, főszövegként másolta tovább, s aztán ezt  szent dologgá lett, és évezredek óta így van. Megmondom igazán, testvérek, ez  egy eléggé pszichologizáló magyarázat, s amennyi igazsága van a lélektannak, épp annyi itt a fantázia is. Van ennél komolyabb magyarázat is. Van, aki azt mondja, hogy ezzel a megismételt ámennel – a szent szóval! – tulajdonképpen lezárul a Zsoltárok könyvében egy nagyobb szakasz. S valóban, hogyha a 41. zsoltárt elolvassuk (ennek végén is kétszer van ámen), akkor utána a Zsoltárok könyvében egy újabb nagy szakasz kezdődik, ha elolvassuk a 89. zsoltárt, utána is újabb nagy szakasz kezdődik. Csak az a baj ezzel a magyarázattal, hogy a Zsoltárok könyvét hagyományosan öt nagy fejezetre szokták osztani, tehát legalább négyszer kéne ezt a kettős áment megtalálni, de csak kétszer találjuk meg. Nos, ennyit a filológiáról.

Van még egy ennél is mélyebb magyarázat és azt hiszen, ez visz bennünket tovább.  Ha arra gondolunk, hogy a zsoltárok többsége istentiszteleti használatra készült, és a régi istentiszteleten responsoriumokat énekeltek, akkor ez a megismételt ámen annyit jelent, hogy mikor befejezte a zsoltáros az éneket, a gyülekezet egy nagy áment énekelt rá. Ezt jelzi a zsoltár vége. Hogy ti. itt egy responsoriumról van szó. Nos, hogyha ez responsorium, tegyük fel a kérdést: ugyan ki felel itt kinek, vagy mi felel itt mire? Mert az ámen szent szó.

A Heidelbergi Káté nagyon szépen magyarázza ennek a szónak a tartalmát, értelmét. Azt mondja: ezzel a szóval bepecsételem, hogy Isten sokkal jobban és inkább meghallgatta az én kérésemet, mint azt én elgondolni és akarni tudtam volna. Jézus mondja a Hegyi Beszédben, amikor az imádkozásról tanít bennünket: menj be a belső szobádba, ott mond el imádságodat és Isten, aki titkon figyel, nyilván megfizet néked, mert még szádon sincsen a szó, Isten már tudta azt, mire van szükséges. Már tudta - múlt idő. Majd, amikor az aggodalmaskodás ellen beszél, azt mondja: ne aggodalmaskodjatok életetek felöl, mert kívánságaitokat meg sem fogalmaztátok, Isten már tudta, meghallgatta. Múlt idő van itt is.

Ha ezen a nyomon indulunk az imádkozás csodálatos buzdításaival, és így tesszük fel, hogy itt van a zsoltár végén két ámen, vagyis ki felel itt kinek, akkor Augustinus egyházatya nyomán (aki ugyan ebből egy gyönyörű metafizikai magyarázatot csinált, de mégis) azt mondhatjuk, hogy talán itt Isten és az imádkozó felelgetnek egymásnak így: ámen - ámen. Csak az a kérdés, hogy ki mondja előbb. Talán úgy lenne jó a dolgok rendje szerint, hogy természetesen mi mondjuk először imádságunk végén: ámen, vagyis imádságunkra rátesszük a pecsétet, a hitünk pecsétjét, hogy bízunk Isten ígéreteiben. Rátesszük a pecsétet, hogy a meggyőződésünk mély és megingathatatlan: Isten meghallgatja a kérésünket. Rátesszük a pecsétet, hogy így talán-talán jól is imádkoztunk, - gondoljunk Jakab apostol levelére, aki arra tanít bennünket, hogyan kell  jól imádkozni. Nos, odatesszük a pecsétet: ámen. Vagyis becsomagoltuk a levelet, leragasztottuk a borítékot, és rátettük a pecsétet, elvittük a postára, s elküldtük. S már jön is vissza a levél, de nem bontatlanul, nem úgy ahogy Auden, a nagy angol-amerikai költő mondja, hogy sokszori imádságunk azzal jön vissza, hogy címzett ismeretlen, nem így, hanem válaszlevélként: ámen. Meghallgattatott. Vagy, hogy egyszerűbb példát mondjak, föladni sem kell. Jártam én már így. Hivatalba vittem be egy kérvényt, végiglapozta a hivatalnok, lassan komótosan, majd azt mondja: valami nem stimmel. Jaj, gondoltam, most haza kell vinni, újra ki kell tölteni, kicsúszunk a határidőből..., De valami huncutság volt a szemében és azt mondta, hogy itt még nem írta alá, írja alá, legyen szíves. Megnyugodtam, aláírtam, ő is vette a tollat, aláírta, lepecsételte, visszaadta. Rendben. Hát talán ez itt: ámen és ámen. Augustinus a zsoltárt magyarázva azt mondja a Dávid életére visszatekintve, hogy amikor áment mondunk, mindig Isten ígéretei körül járunk. Igen, itt is erről van szó. Azt mondja a zsoltáros: Uram, megesküdtél Dávidnak a Te hűséges voltodra. Megesküdtél Dávidnak, hogy megtartod őt kegyelmedben, megesküdtél neki, hogy ha ő meg is szegi a szövetséget, Te nem szeged meg a szövetséget. Megesküdtél, hogy ha ő meg is változik, Te nem változtatsz semmit. És ezekre mondja aztán Augustinus egyházatya, hogy hát ez a mi ámenünk: hiszünk Isten egykori ígéreteiben, hisszük, hogy a régi isteni ígéretek érvényesek, továbbá fölismerjük, hogy Isten a jelenben is ad ígéreteket, még most is ad ígéreteket, és reménykedünk abban, hogy Isten a jövőben is fog ígéretet adni.

Nagyon mély értelmű szavak ezek, mert nem arról beszél a zsoltár, hogy Istennek volt valamikor, az ősidők hajnalán egy – azaz egy! – ígérete, és ekörül forog az egész emberi történelem meg az én életem is. Igen, tudom, van egy ilyen nagy ígéret, majd azt a végén elmondom... De azt tapasztaljuk, hogy amikor számba vesszük Istennek azokat az ígéreteit, amelyeket a múltban kaptunk, az mindig megnyitja a szívünket, a szemünket és az érzékeinket és a hívő bátorságunkat, hogy  lám, most is vannak ígéretei Istennek, és hogy lesznek a jövőben is. Ez azt jelenti, hogy Isten beszél velünk, Isten élő és eleven kapcsolatban van velünk, Isten nem olyan, mint a deisták istene, a nagy órásmester, aki fölhúzta az órát, és a világ, ahogy Madách mondja: Évezredeket eljár tengelyén, míg egy fogással újítni kell -  egy-egy nagy történelmi kataklizmában, ötezer évenként, százezer évenként, és mi csak sóhajtozunk a régi ígéret után. Nem, kedves testvérek. Ebben a zsoltárban az a csoda, az ebben az ámenben a csoda, hogy amikor mi ezt kimondjuk, hogy: ámen, és bepecsételjük a kérésünket, akkor ezzel kifejezzük, hogy tudjuk: Isten egykor is, most is ad ígéretet, és velem lesz a jövőben is. Nemcsak a régi ígéretekkel, hanem olyanokkal, amiket – ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben – az ember szíve meg sem gondolt, a füle még nem hallott, olyanokat készített Isten azoknak, akik Őt szeretik.

És erre hangzik az isteni ámen, úgy lesz! Vagyis én mondom, hogy úgy legyen, és visszhangzik itt Isten szava: úgy lesz. Én mondom, hogy Uram, hallgass meg, és Ő felel: meghallgattalak. Én mondom, hogy kértem, Isten mondja: adtam.

De meglehet, hogy fordítva van, lehet, hogy Isten mondja előbb, először azt, hogy: ámen. Ha így van, azonnal belépünk egy még titokzatosabb világba, nevezetesen abba a világba, hogy egész létem, egész életem, minden eszmélésem, Istenhez való igyekezetem, a boldog élet végső beteljesülése iránti reményem, minden abból indul ki, hogy Isten azt mondta: ámen. Augustinus egyházatyáról azt mondják, hogy megtanulhatott volna kicsit jobban is héberül. Mert ő azért a latin nyelvnek volt nagy művésze, s ha lefordítjuk  latinra ezt a szót, hogy ámen, azt jelenti, latinul: fiat! S máris halljuk: fiat lux, - legyen világosság. Az ámen nemcsak helyeslő szó, nemcsak valaminek a bepecsételése, hanem teremtő szó. Fiat – legyen. Úgy lesz, úgy legyen.

 És ezért mondja bátran az, aki így gondolja, hogy talán, talán mégis Isten az, aki kezdi az ámenek sorát. Ha ebbe belegondolunk, ez tényleg így van. Isten az, aki kezdi. Isten az, aki kezdte a teremtéssel, ahogy a 89. zsoltár is a teremtés művének magasztalásával kezdődik, mielőtt Dávid  bejönne  a képbe. Ott van előttünk az univerzum, a világteremtő Isten, ott van előttünk, hogy miképpen hódol neki az egész világegyetem, s majd jön Dávid is. Isten kezdte tehát, Isten adta az ígéretet úgy, hogy nem is gondoltuk, mert szívünk meg sem gondolta, fülünk nem is hallotta, s a világ összes meglévő eleméből sem tudtuk soha kikombinálni, kiszámítani, kirakni, hogyan is kéne annak lenni. És ha ez így van, akkor imádságaink voltaképpen nem is kérések. Imádságaink válaszok. A mi imádságaink nem is úgy kezdődnek, hogy hirtelen föleszmélek, jaj, de nagy bajban vagyok, szükségem van, tele van az életem egy csomó teherrel, s mindezt valahogy bele kéne fogalmazni egy imádságba és az örökkévaló Isten elé vinni. Inkább az látom meg, hogy minden, de minden, ami van, ami szükségszerű, ami kérés, ami fáj, amitől szabadulni kéne, amit hálából el kellene mondani, az túlmutat az életemen, a világon, - és csak odatalálunk már végre a teremtőhöz és a megtartóhoz imádságunkban. Mert Isten mondja először azt, hogy ámen. Legyen, és úgy lesz.

És mindezt azért tudom olyan bátran mondani, mert valóban van egy nagy ígéret: a te magod a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa – mondja az Úr Évának a Paradicsomkertben. Ezt nevezzük proto-evangéliumnak, első evangéliumnak, ős-evangéliumnak, amit a bűnbe esett ember kap a paradicsomkertből való  kiűzetése előtt. Nem a paradicsomkerten kívül kapja ezt a nagy ígéretet, hanem a paradicsomkertben. Vagyis amikor Isten ámenje megszólal a szívünkben, akkor abban az Isten közvetlen közelségének az ereje, az elveszített élet csodálatos áldása és egyúttal az eljövendő örök élet csodálatos ígérete szólal meg a szívünkben. Ezért imádkozik Étán így: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, s megszabadítsa magát a Seolnak kezéből. Hol van a Te előbbi kegyelmességed, Uram? Megesküdtél Dávidnak a Te hűséges voltodra. Azaz: megesküdtél Mózesnek, megesküdtél Ábrahámnak s megesküdtél Ádámnak és Évának... Megesküdtél az embernek a Te hűséges voltodra, ámen, ámen.

A múltat hinni, a jelent felismerni, a jövőt remélni. Ez nem afféle kis didaktikus, egyszerű megjegyzés kedves testvérek. Mert ha azt mondom, hogy a múltat hinni, ígéretről beszélek. A jelent felismerni, akkor ígéretről szólok. A jövőt remélni, akkor is ígéretre utalok. A régi teológusok azt mondják – és jól mondják – hogy amíg ezt a kérdést föl kell tennünk: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, s megszabadítsa magát a Seolnak kezéből, addig a kegyelem állapotában vagyunk. Tehát bátran és bizakodó szívvel kérdezzük ezt  - és  így keressük Istent. De amikor ki tudjuk mondani, hogy volt egy erős, aki élt és bár látott halált, de megszabadította magát a Seol kezéből, vagyis ki tudjuk mondani, hogy az Urunk Jézus Krisztusunkban Istennek minden ígérete igenné, és minden dicsősége ámenné lett, akkor már nem is időkről, hanem örökkévalóságról beszélünk Amikor ezt ki tudjuk mondani, máris értjük, mindegy is, hogy én mondom először, hogy ámen, és Isten felel rá, -  vagy Isten mondta először, hogy ámen és mondja mindig is, és én felelek rá. A mi Urunk Jézus Krisztusunkban mind a kettő egyszerre hangzott. Ő az igaz Isten és Ő az igaz ember. Aki Krisztusra tekint, látja benne Istennek minden ígéretét beteljesedni, minden ígérete igenné – fordíthatnánk így is: ámenné lett. És aki az igazi és tökéletes emberre, a második Ádámra, Jézus Krisztusra tekint, aki legyőzte a halált és nem maradt a Seol foglya, az látja, hogy benne lett ámenné Istennek mindent teremtő és alkotó dicsősége is. Ámen és ámen.

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk, csodálatos kegyelmedért, hogy szüntelen bevonsz bennünket a Veled való élő kapcsolatba, mert Te, aki élő Isten vagy és az élők Istene, azt akarod, hogy mi is éljünk. Nélküled nem élhetünk. Magasztalunk és dicsőítünk ezért.

Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy ha visszapillantunk a magunk életére, csak azt látjuk, hogy mindig minden áldásodat, minden kegyelmedet csodálatos módon megelőzte ígéreted és ígéretedhez való hűséged. Kérünk, hogy mostani állapotunkban, amikor talán régi dolgok után sóhajtozunk, nyisd meg szívünket, hogy hitünk szemeivel láthassuk, mennyi ígéretet készítettél számunkra most is: szomorkodónak vigasztalást, betegnek gyógyulást, eltévelyedettnek útmutatást, erőtlennek erőt, megnehezedett szívűnek bűnbocsánatot és irgalmat, haragban és perben állóknak megbékélést, - mindig, mindig kegyelmedet. Mert kegyelmedet soha meg nem vonod tőlünk. S kérünk, Mennyei Atyánk, nyisd meg a szemünket a jövendőre, hadd teljen meg a szívünk boldog sejtelemmel, hogy amit meg sem tudunk gondolni, amit el sem tudunk képzelni, amit még nem is hallottunk, azt készíted a Téged szeretőknek.

Köszönjük, hogy mindezt megtestesülni, megvalósulni, teljes dicsőségében eljönni láthatjuk a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, Egyszülött Fiadban, hűséges Megváltónkban, aki minket áldozatával megváltott, legyőzte a halált, és aki kiszabadított bennünket a bűnnek és halálnak fogságából! Add, hogy tudjunk szüntelenül Reá tekinteni, Őtőle várni és remélni a megtartatás kegyelmét, Őbenne látni és szemlélni örökkévaló hűségedet. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen