Kedves testvérek, amikor elkezdtük a Miatyánk olvasását és magyarázását, valaki megkérdezte, hogy miért nem Máté evangéliumából olvasom az imádság szövegét. A kérdésről ma bővebben kell szólni. Lukács evangéliumában a Miatyánk záró része, az úgynevezett doxológia nem olvasható.  „Tied az ország és a hatalom és a dicsőség!” - ezt nem olvassuk Lukács evangélistánál. Így nyilván a kérdés arra irányult, hogy mit fogok majd tenni, amikor a Miatyánk végére érkezek. Én tudtam, hogy mit fogok tenni. Fölolvasom azt, ami Máténál áll. És ezzel egyúttal alkalmat is kapok arra, hogy egy olyan bonyodalomba vezessem be a gyülekezetet, ami talán sokakat nem izgat, mégis, azt hiszem, néhány szó erejéig érdemes róla szólni, mert ez sok mindet meghatároz keresztyén gondolkodásunkban, más keresztyénekhez való viszonyunkban és egész imaéletünkben. Egy szóval tehát Lukács evangélistánál nem olvassuk a záró formulát, amit Máténál találunk, amit azonban mi – legalábbis mi, reformátusok – mindig mondunk is. Azok viszont, akik esetleg jártak római katolikus misén, észrevehették, hogy a Miatyánkot a záradék nélkül mondják együtt, hanem a pap ráfelelő szövegként hangzik el. S valóban így van, a középkorban a római katolikus egyház nem használta a Miatyánknak ezt a záró formuláját, mint ahogy aztán a lutheránusok sem használták, ők a német misében, amit Luther alkotott, egy antifónában helyezték el. A gyülekezet csak odáig mondta, ameddig a legutóbbi alkalommal olvastuk: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen. Jön tehát a kálvinista plusz – ha szabad ezt mondani, mert van kálvinista plusz, ami nem hozzátoldás a bibliai szöveghez, hanem a teljes szöveg komolyan vétele.

Ennek a különbségnek a magyarázata abban van, hogy a legelső újszövetségi kéziratokban nem szerepel a doxológia. A középkorban aztán nem kevés vita nyomán úgy döntöttek, hogy ha bizonyos kéziratokban nem szerepel, akkor a Miatyánkot csak addig mondják: szabadíts meg minket a gonosztól. Jön tehát a református plusz. De mi is ez plusz? Legelőbb azt kell látnunk, hogy a Miatyánknak ez a záró része nem szokatlan korábbról. A lekcióban Dávid gyönyörű imádságát olvastam fel a Krónikák könyvéből. A megöregedett Dávid, aki nagyon szeretett volna templomot építeni, de nem építhetett, mégis úgy dönt, hogy mindent előkészít a templom megépítésére, hogy az utóda mindent úgy kapjon meg, hogy – ha szabad ezt mondani – csak össze kelljen tennie a kockákat. Micsoda szép utódlás ez, hadd tegyek itt egy rövid kitérőt. Dávid leköszön a hatalomról, és úgy adja át az országot, hogy minden a helyén van, nem futkosni, hogy honnan szedjék össze, amire még szükség van. Lehet így is uralkodni, lehet így is leköszönni a hatalomból.

De nem ez a lényeg, hanem az, amit hallottunk ebben a csodálatos, magasztaló imádságban. Dávid szinte túlcsorduló, túláradó módon magasztalja, dicsőíti Istent. Ekkor hangzanak azok a kifejezések, melyeket a Miatyánk záróformulájában is hallunk. Tiéd a nagyság, Tiéd a hatalom, Tiéd a dicsőség, Tiéd az örökkévalóság, Tiéd a méltóság, minden, ami a mennyen és a földön van, Tiéd az ország, Te magasztalod fel magadat minden fejedelmek felett. Ezt hagyományos nyelven doxológiának, magasztalásnak, dicsőítésnek nevezzük. Dávid mindent megköszön Istennek, mert mindent Istentől valónak tud. Azt a csodát is, hogy ő úgy köszönhet le a hatalomból, úgy adhatja át utódjának a hatalmat, hogy épségben megőrizte az országot, azt a nagy csodát is, hogy az ő népe minden kényszer, erőszakoskodás nélkül – mert nem kellett az adókat srófolni, nem kellett a fináncokat és a végrehajtókat kiküldeni – önként és szabadon összehoztak mindent, ami a templom megépítéséhez szükséges. És azt is kimondja Dávid, hogy ő és népe képtelen lett volna szabad, jó akaratából ezt megtenni. Istennek köszöni meg az ihletet, Istennek köszöni meg a szívek jó szándékát. Koldusok vagyunk – mondja imádságában –, jövevények vagyunk, zsellérek vagyunk, mint ahogy minden ősünk az volt. Mindent Tőled kaptunk, és mindent a Te kezeidbe teszünk le.

Ebben a csodálatos magasztalásban hangzanak el azok a kifejezések, melyeket Máté evangéliumában is olvasunk, mikor Jézus befejezi az imádságot. A tudósok azt mondják, hogy ez tulajdonképpen az ámen-nek, az „úgy legyen”-nek, az imádság végső szavának kibővített formája.

Igen, a régi kegyes zsidó ember mondhatta azt, hogy ámen, de mondhatta azt is, hogy Tied az ország, a hatalom, a dicsőség, a méltóság, a nagyszerűség, így magasztalta Istent. Ám ez az utóbbi gyakorlatilag az „ámen” kibővítése – vagy fordítva, az „ámen a dicsőítés egyszavas összefoglalása. És ez máris sokra tanít, nevezetesen arra, hogy ezt a szót, hogy ámen, nem lehet csak úgy akármire mondani. Pedig mondjuk – mit mondjuk, használjuk! Még a mindennapos beszédben is. Ha valaki kér valamit – ámen - mondjuk rá, értve rajta: legyen úgy. Valaki előterjeszt egy gondolatot, megvitatjuk, megbeszéljük, majd kimondjuk: ámen. Valamit minősítünk, egyetértünk, s azt mondjuk: ámen. Igen ezt jelenti ez a szó: úgy legyen. De vajon, testvérek, mondhatjuk mi ezt csak úgy, akármire, vajon használható ez a szó a helyeslésre, úgy általában? Hát miért nem mondjuk inkább az indiánregények törzsfőnökének szavával, hogy: uff, ez is ugyanazt jelenti?! Ámen. Lám, amikor Dávid túláradó módon dicsőíti Istent, vagy amikor Jézus a Miatyánk kérései után odailleszti ezt az Istent magasztaló formulát, mégsem arról van szó, hogy csak úgy jóváhagyjuk, legyen úgy. Hát kik is vagyunk mi, hogy jóváhagyjuk? Jóváhagyjuk, hogy Istené az ország, jóváhagyjuk, hogy Istené a hatalom, jóváhagyjuk, hogy Istené a dicsőség? Beleegyezünk?

Ezt a gondolatot most egy pillanatig függesszük föl, tegye el pár percre mindenki a szívében ezt a kérdésemet, hogy az ámen beleegyezést jelent. Most még ne feleljünk rá gyorsan, hanem nézzük meg azt, amit ennek a hasonlóságnak a kapcsán szoktak volt mondani, és nem is akárkik. Nagy és komoly emberek szokták mondani, hogy ha tüzetesen végigolvassuk az Újszövetséget, s különösen az evangéliumokat, és azt keressük, hogy mi az a különös valami, ami a keresztyénségben újat jelent, újat jelent a zsidósághoz képest, újat jelent a nagy vallásokhoz képest, a görög, a latin, a keleti vallásokhoz képest., akkor nincs ott semmi új. Némelyik tudós, miután valóban tüzetesen és alaposan megvizsgálta az Újszövetség elemeit, erre a következtetésre jutott. Hadd utaljak az egyik legnagyobbra, aki a porosz királyi akadémia elnöke volt az első világháború előtt, nagy egyháztörténész és nagy tudós, Adolf von Harnack. A keresztyénség lényege című előadásaiban, amit 1900 januárjában tartott a berlini egyetemen 1200 diáknak azzal a tétellel állt elő, hogy ha megnézzük az Újszövetség szövegeit, hogy mit tanított és mondott Jézus, azt vesszük észre, hogy az Ószövetséghez képest semmi új nincs benne. S lám, ha szeretnénk egyetérteni Harnack-kal, itt is van a kezünkben a bizonyíték. Dávid imádságában hosszú-hosszú szakaszokat olvasunk így: Tiéd, Uram, az ország, Tiéd a méltóság, Tiéd minden hatalom, Tiéd minden felség, Tiéd minden dicsőség, minden a kezedben van, mindet Tőled kaptunk! Mintha Jézus csak egyszerűen, rövidítve mondaná ugyanezt: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mintha Jézus spórolna a szavakkal, mintha minket, sietősen imádkozókat segítene, mert mi már nem tudunk úgy áradozni, ahogy Dávid. Mintha Jézus előre látná tudná, hogy a modernek már csak esszenciákat mondanak. Mintha a Reader’s Digest lenne az Újszövetség. Divat lett mostanában Magyarországon, hogy a nagy klasszikus regényeket megrövidítik, mondván, nincs az embereknek ideje olvasni. Mintha Jézus is egy efféle posztmodern író lenne, aki ugyan már nem bír regényt írni, de Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regényét kiherélni még tudja. Írni nem tud, de a Háború és béke négykötetes regényét egy kötetre le tudja rövidíteni. Mintha Jézus is így járna el, tudván, hogy mi 2010-ben sietősen fogunk imádkozni, elkapkodva fogunk imádkozni, s nem úgy, mint Dávid, szépen, fenségesen, magasztosan, hanem csak így röviden: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, úgy legyen - beleegyezünk, ámen.

Azért karikíroztam ezt, testvérek, hiszen talán éreztétek, hogy ironikusan beszélek, merthogy valóban kérdés, hogy így van-e?  S bizonyos értelemben ez így van. Az Újszövetségben nincs új törvény, Jézus nem írja felül a Tízparancsolatot, az Újszövetségben sem más a hűségnek, a szeretetnek és az irgalomnak a nagy életrendje, mint amit az Ószövetségben olvasunk. Az Újszövetségben nem olvassuk, hogy Isten mást akarna Tőlünk, mint amit megannyiszor követelt a prófétákon keresztül. Tegnap olvastuk a gonosz szőlőmunkások példázatát Lukács evangéliumában, mely arról szól, hogy Isten újra meg újra elküldi a szolgáit, a prófétákat a szőlőmunkásokhoz, hozzánk. Isten nekünk árendába adta ezt a világot, és azt üzeni, hogy adjuk ki a neki járó részt. A köteles szeretetet, ahogy Pál mondja: senkinek semmivel ne tartózzatok, csak egymást szeressétek. De az egyik prófétát elkergetik, a másiknak beverik a száját, a harmadikat be se eresztik. Ekkor azt mondja a szőlő ura: elküldöm a fiamat, ha azt meglátják, becsülni fogják. Ez Krisztus. Mondhatnánk tehát nyugodtan: nincs itt semmi új. Ha nem forgatnák ki a szavaimat, mert egyszer ezt már kiforgatták, idéznék egy másik tudóst is, egy hollandot, aki azt mondta, hogy az Újszövetség nem egyéb, mint széljegyzet az Ószövetséghez. Ilyeneket is szoktak mondani a 20. században itt-ott némely tudósok.

Azonban az a probléma Adolf von Harnackkal is, meg ezzel a hollandussal is, meg mindazokkal, akik ezt így nézik, hogy valamit nem vettek észre. Mi az, amit nem vettek észre? Nevezetesen azt, hogy az Újszövetségben maga Jézus az új, Ő az új, - ezért van Újszövetség, mert Isten az örökkévaló fiút küldi el hozzánk. És lehet, valóban, minden szónak a megfelelőjét megtalálni az Ószövetségben, meg még a többszörösét is, de Jézus az új, Ő az új, és amire Ő most bennünket megtanít, az éppen Őáltala és Őrajta keresztül új. Mit mond Jézus, amikor imádkozni tanítja az Övéit? – Amikor imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy azért hallgatja meg őket az Isten, mert hosszan és szépen beszélnek. Amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, zárd magadra az ajtót, és add elő szíved kéréseit, és a te Atyád, aki titkon van, megadja azt neked nyilván. Azt mondja Jézus – amit én a magam gyarló szavaival próbáltam itt megfogalmazni: rövid utad van Istenhez. És a lehető leggyorsabb utad az Istenhez: maga az imádság.

S ha erre is azt mondaná valaki, hogy nincs benne semmi új, akkor erre azt felelem, dehogy nincs benne új, éppen Jézusban látjuk ezt. Ő mindig az Atyánál van, odáig elmenően, hogy ilyeneket mond: aki engem lát, az Atyát látja. Vagy az én kenyerem az, hogy megcselekedjem az Atya akaratát, ezért vagyok, ezért élek, ezzel táplálkozom. Vagy azt mondja: aki engem hallott, az Atyát hallotta, azt hallotta, aki engem küldött. Ez abszolútum, ez felülmúlhatatlanul más. Nem a szavak számítanak, nem a filológiai pontosság számít, nem az a kérdés, hogy ki tudjuk-e mutatni, hogy Jézus előtt már ezer évvel Dávid király hogyan mondta ki szívének feltóduló érzéseit, hanem az, hogy Jézusban maga az isteni jön hozzánk. És így értjük, hogy ez a három egyszerű szó: Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, nem is azt bővíti vagy szűkíti, amit oly sok más imádságban is hallottunk, hanem azt hangsúlyozza, hogy Tiéd.

 A Miatyánk első nagy szakasza kéréseket sorakoztatott. Hat kérést mondottunk Isten akaratáról, Isten országáról, Isten szentségéről, mindennapi életszükségünkről, a bűnökből való kioldozásról és a gonosztól való megszabadulásról, vagyis az élet alapvető kéréseit mondottuk ki. Egyszerűen, világosan, tömören. A végén pedig állítások vannak. Ez pedig azt jelenti, hogy aki a Miatyánkot mondja, és a teljes formájában mondja, a kálvinista plusszal együtt mondja, már úgy mondja, mivel a végén ezeket állítja, hogy Istent dicsőíti ezekkel a szavakkal, tehát azon a szilárd és biztos meghatározottságon áll, melyen megállva, eltéveszthetetlenül és boldog bizalommal mondhatja kéréseit. Ez is új, ezt én abszolút újnak nevezem, mert ez nem puszta retorika. Minden retorika, azt tanítja, hogy akihez szólunk, akit meg akarunk győzni, aki felé kérésünk van, akitől várunk valamit, azt először elismerésünkben kell részesítenünk. Ezt hívják captatio benevolentiae-nek, a hallgatóság jóindulata megnyerésének. És ha megnézzük a klasszikus imaformákat, meg azt, ahogy általában mi is imádkozunk, azt látjuk, így is van ez rendjén. Istenhez megyünk, és imádságunk szavával elmondjuk a köszönetünket, a köszönetünkkel együtt elmondjuk, hogy Isten mindenható, Isten szentséges, Isten hódolatra méltó, és majd aztán jönnek a kérések. Milyen bátor Jézus, amikor azt mondja: vidd egyenest az összes kérésedet Istenhez - az összes kérésedet. S majd a végén elmondod, mi volt az a készség, mi volt az az indulat, mi volt az a bizalom, amely képessé tett téged arra, téged, 21. századi, keveset imádkozó, bizalmatlan, sok mindent megpróbáló, sokfelé gyanakvó embert, hogy a legalapvetőbb kéréseidet Isten elé vidd. Így hát, testvérek, a Miatyánk végén állítások vannak, a Miatyánk végén, a doxológiában jelentjük be azt, hogy ki az az Isten, akihez mi imádkozunk.

És hogy ki ez az Isten, most ilyen egyszerűen írható le: az, akié minden. Övé az ország, Övé minden, ami ezen a világon van, mert Ő teremtette, mert Ő mindennek dicsőséges Ura, - tehát én is az Övé vagyok. Övé minden hatalom, - mondom, és mondanom kell nekem, hatalmaskodó embernek, aki itt a modern korban Istent játszik, és önmagának teszi föl a szinte megválaszolhatatlan kérdést, amit olyan rosszul szoktunk megválaszolni: megtegyek-e mindent, amit megtehetek. Ebben a nagyon komoly és súlyos etikai kérdésben én ott hallom az ember kérkedését is: megtehetem? - már-már szinte mindenhatónak hisszük magunkat! És most mégis gyermeki alázattal, mint akik tudják, hogy a kenyeret, a szabadságot, az életet, a jóságot Istentől kapjuk, azt mondjuk: Uram, Tiéd a hatalom. Ahogyan ezt zsoltárában mondja Dávid: egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt. Tiéd, Uram, a hatalom, de Tiéd a kegyelem is. Egy kegyelmes hatalomról beszélünk. És Istené a dicsőség. A dicsőség, minek csak visszfényét látjuk, dicsőség, ami úgy szűrődik be, ahogy néha beszűrődik ide a templomba a délelőtti napfény, dicsőség, amit mi tükör által homályosnak látunk, dicsőség, mely abszolút tökéletesség és teljesség Istennél. Egy ilyen Istenhez imádkozunk. Övé minden, és én is az Övé vagyok.

Nos, így érkezünk el, kedves testvérek, a korábban föltett kérdéshez: beleegyezés-e az ámen? Ha gőggel mondjuk, ha emberi meghagyással mondjuk, hogy jól van, legyen úgy, ha akarod – akkor nem jól mondjuk. De ha igazán komolyan, megfontolva és szívünk teljességével mondjuk: Tiéd, Uram, minden, és én is Tiéd vagyok, akkor ez az ámen lehet beleegyezés. Nem tiltakozom. Ahogyan egy puritán teológus mondja, ez az életünk nagy konszenzusa, konszenzus Istennel. És miért küldte az Atya a Fiút? Hogy erre meghívjon bennünket. Miért jött Krisztus, miért mondjuk azt, hogy minden összehasonlítás, minden filológiai okoskodás, minden vallástörténeti finesz ellenében, Jézusban van az abszolút új? Ezért mondjuk többek között, erre hív bennünket Krisztusban: te is mondj igent. Ezt Pál apostol így mondja a 2. Korinthusi levélben: Isten megbékéltette magával a világot. De nagy dolog ez! Ez az üdvösségünk objektív alapja. Isten megbékélt velünk. Majd így folytatja az apostol: mintha tehát Istenért járnánk követségben, a Krisztusért kérünk titeket, ti is béküljetek meg Istennel. Ti is béküljetek meg. Megbékülni Istennel egyetlenegy szóban így fejezhető ki: Ámen. Istennel megbékülni egyetlenegy mondatban így fejezhető ki: Tiéd az ország, Tiéd a hatalom, Tiéd a dicsőség. Beleegyezés. Nem egy gondolatba, nem egy elméletbe, nem egy tőlünk idegen akaratba egyezünk, ez nem valami ránk kényszerített dolognak az elfogadása, hanem az egész életünk beleegyezése. Aki áment mond, aki imádsága végén mondja az áment, az egész létével egyezik bele Isten jó, kedves és tökéletes akaratába. Övé az ország, Övé a hatalom, Övé a dicsőség. Ámen. S értsük bele mindannyian: a Tiéd vagyok, Uram, én is egész életemmel, egész valómmal, szent akaratodat elfogadva s abban boldog gyermekként élve. Ámen.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, a boldog tapasztalatot, hogy amikor mi már nem is tudjuk a szavakat kimondani, a kéréseket elgondolni, nem tudunk Hozzád kiáltani, akkor Te Lelked által helyettünk is kiáltasz: Abbá, Atyánk. Köszönjük a boldog tapasztalatot, hogy egyetlenegy szóba bele tudunk foglalni mindent, bele tudunk egyezni örök, tökéletes, szent és dicsőséges akaratodba, bele tudjuk magunkat foglalni országod boldog polgárainak közösségébe, és átélhetjük, hogy átragyog rajtunk is örökkévaló dicsőséged. Köszönjük, hogy ezzel a biztatással jöhetünk most Hozzád, s kérhetünk, hogy Igéd legyen bennünk maradandó, szívünk elhatározása legyen állandó, hogy a mi Krisztusunkat követjük, szavának engedünk, Reá hallgatunk, s mindenben Őt keressük. Őérette kérünk, Mennyei Atyánk, erősítsd a szomorkodókat, a gyászolókat, a vigasztalást remélőket a feltámadás erejével és hatalmával. Krisztusért kérünk, aki irgalmas szívű volt, és betegeket gyógyított, gyógyítsd betegeinket, könnyítsd terheiket, újítsd meg életüket. Krisztusért könyörgünk, aki oly sokakat útba igazított szent igazságoddal, könyörülj meg a tévelygőkön, a kiúttalan helyzetbe kerülteken, azokon, akik nem tudnak az életükkel mit kezdeni. Tárj eléjük szent célt, örök hívást, s Lelked által indítsd el őket önmagad felé. S Krisztusért kérünk, aki azt ígérte, hogy az igaz a kősziklán a poklok kapui sem vesznek diadalmat, óvd meg Mennyei Atyánk a te szent egyházadat, Krisztusnak népét itt, e világon, akik – és mi is velük együtt – oly nagy bizalommal megyünk Hozzád. Tedd életünket áldottá, gyümölcsözővé, mások számára hasznossá, add, hogy tudjuk országodat építeni és a mi Urunkat, Krisztusunkat szent sóvárgással várni. Őérette kérünk, ezt a mi mostani könyörgésünket is hallgasd meg, vidd azt jó végre, legyen minden a Te szent akaratod szerint. 

Ámen