Aludva találta őket

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nagy vigasztalást találok a felolvasott történetben, de el kell mondanom, hogy ez a történet nem úgy vigasztal bennünket, ahogy a vigasztaló szavak általában elérkeznek a lelkünkhöz, vagy ahogy a Biblia sok története megerősít, megújít bennünket. Itt felkavaró eseményekről hallunk. És ha el akarunk találni ahhoz a vigasztaláshoz, amely ebben a történetben van, egy nehéz úton kell elindulnunk, ám bizonyos vagyok benne, hogy a végén megtaláljuk ezt a nagy és mély isteni vigasztalást. Hadd hívjak meg most mindenkit erre az útra.

Először is el kell mondani, hogy ezt az eseményt megelőzően nagyszerű, szinte már-már mámorító események mentek végbe. Hadd idézzem föl a virágvasárnapi bevonulást. Nagyszerű esemény volt. Mámoros, diadalittas. Hadd idézzen föl azt a néhány napot, amit Jézus a templomban töltött - gyógyulások történtek, nagyszerű, csodálatos dolgok.

Hatalmas viták zajlottak, és Jézus ezeknek a vitáknak mindegyikét – ha szabad mai kifejezéssel élni – abszolút fölénnyel, megkérdőjelezhetetlenül megnyerte, ellenségei száját betömte, isteni igazságokat nyilatkozott ki. S ha csak a legközelebbi eseményekre gondolunk, melyek szinte felfoghatatlanul gyorsan követik egymást, még inkább úgy érezhetjük, hogy itt nagyszerű és mámorító események zajlanak. Gondoljunk az utolsó vacsorára. Jézus szerzi a szövetség jelét, az Úrvacsorát, a kenyér és a bor – mint mondja – az Ő megtört testét és kiontott vérét hirdeti, mindazáltal ez páskavacsora is volt. Minden rendben van, úgy lett, ahogy megmondotta, amikor elküldte tanítványait: menjetek el találtok egy házat, és ott minden el lesz készítve. Úgy volt. Egy olyan világban, ahol nincsenek helyükön a dolgok, s két lépés után zsákutcába kerülünk, legalább valami rendben van. Úgy lett, ahogy a Mester mondotta. Tanítványai közösségében, békességben, szent, áldott együttlétben elköltik a páska-vacsorát - a régi szokás szerint. És ha a szokások szerint történnek a dolgok, akkor legalább félig rendben van a világ. Aztán arról is hallunk, hogy vacsora közben lebukik az áruló, Júdás, és azon mód el is távozik. Ez is rendben hát, kibukott körünkből az áruló.  János evangélista megjegyzései szerint a tanítványi közösség már hosszú ideje gyanakodva figyelte Júdást. Judás volt a kasznár a tanítványi közösségben, és a pénzügyminiszterekre nem árt eleve gyanakodva nézni, nem nyúltak-e bele a közös kasszába! Tudjuk, Júdás olykor pénzt csent. Nem volt népszerű, s most ott, a vacsorán kiderült, hogy ő az áruló, s azon mód el is távozik – kezdenek rendbe jönni a dolgok. Lukács még azt is leírja, hogy a Gecsemáni-kertbe készülődve Péter hirtelen előkap két kardot és bemutatja Jézusnak! Milyen félreérthető Jézus szava, mikor azt mondja Péternek: Elég! Lehet, hogy Péter úgy értette, elég az a két kard, nem kell több, nem a világ legnagyobb hadserege, mi két karddal elintézünk itt mindent. Rendben vannak a dolgok.

Aztán arról hallunk, hogy a tanítványok dicséretet énekelve mennek ki az Olajfák hegyére. Dicséretet énekelnek. Nem panaszzsoltárt, nem harci zsoltárt, dicséretet énekelnek, Istent magasztalják. A szívünkből a dicséret spontánul is felszakad, ha rendben vannak a dolgok, s minden a helyén van, Isten szeret bennünket, Isten megáld bennünket, nincs okunk aggodalomra. Így vonulnak ki a tanítványok az Olajfák hegyére. János evangélista megjegyzi, hogy Jézus szokása szerint mennek oda. Tehát nem először vannak ők ott Jeruzsálem egyik domboldalán, a városfal alatt, ez Jézus szokása. S ha Jézus szokása szerint történnek a dolgok, akkor már a világ másik fele is rendben van. Kerek a világ, lehet, mámorosodni. Egy szigorú egzegtéta, aki nem átallja a tanítványokat olykor blamálni is, e helyt megjegyzi: ez a mámoros ujjongás talán magyarázható azzal is, hogy ott, az Utolsó vacsorán nemcsak egy korty bort ittak, amikor Jézus adta nekik a kelyhet, ahogyan mi szoktunk úrvacsorázni, hanem talán többet is.  Ahogy faluhelyen itt-ott szokás még, hogy ha sok úrvacsorai bort ajánlanak fel, akkor a presbiterek ott maradnak a lelkészi hivatalban, és elköltik a megmarat kenyeret, na meg a bort, s aztán, ha sok volt a meginnivaló úrvacsorai bor, akkor hazafelé menve éneklik a zsoltárt: „Útaid, Uram, mutasd meg!” – hogy haza is találjanak. Lehet, hogy némi mámorosság is volt már a tanítványokban, elköltötték a páska-vacsorát, bort ihattak, egy kicsit megtáltosodtak, megtöltötte őket az ujjongás – de mindez a világ folyása szerint van, semmi okunk aggodalomra. S még azt is ide kell tenni, kedves testvérek, hogy „ekkor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy üljetek le itt, míg én imádkozom”. Ez is Jézus szokása szerint volt.

Többször olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus félrevonult magánosan imádkozni. Ha valahol itt, a pesti flaszteren zajlanának az események, s VIII. kerületi tanítványok lennének itt, talán ezek azt mondanák, hogy ez a Mester heppje. Félrevonul, szeret magánoskodni. Igen, Jézus szüntelenül kereste az Atya közösségét, magános imádkozásban is. Vagyis minden rendben van, itt is szokás szerint történnek a dolgok. S még az is szokás szerint való, hogy Jézus maga mellé veszi a belső körhöz tartozó tanítványait, Pétert, Jakabot és Jánost. Így tett, amikor Galileában megtörtént Jézus színeváltozása, és ők ott csodálatos mennyei látomásokat láttak. Ők voltak a bizalmas kör, Jézus különös feladatokat bízott rájuk, s most is magával viszi őket. Ez is rendjén van tehát.  Ám a teljes mondat így hangzik: „Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost és kezdett rettegni és gyötrődni.” Ettől olyan nehéz az utunk, hogy a Gecsemáni-kerti gyötrődésben megtaláljuk a nagy-nagy vigasztalást. Istennek nagy vigasztalását. De nagy vigasztalás van itt!

Jézus rettegését és gyötrődését, Lukács evangélista megjegyzése szerint, fizikai jelenségek is kísérték, mert Jézus itt vért verítékezve imádkozott. („És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” Lk 22:44) Vagyis olyan feszültségben, belső sokkban élte át az imádkozásnak ezt az óráját, hogy a felfokozott stressz-helyzet fizikai-biológiai tünetekkel párosult. Mindez pedig tetéződik azzal, hogy a három tanítványt, kiket pár lépéssel maga mögött hagyott, hogy mintegy közelségükben vívja imaharcát („hogyha lehetséges, múljék el az óra, vétessék el a keserű pohár!”), az engedelmesség nagy drámája után visszatérve aludva talál. Hadd állítsam ma ezt a középpontba. A tanítványok alszanak. Voltaképpen ezért részleteztem a bevezetőben, hogy minden olyan rendben levőnek tűnik itt. Hogy szinte magától értetődőnek tűnik az is, hogy a tanítványok elaludtak. Hadd szedjük össze még egyszer az eseményeket! Néhány nagyon nehéz, fárasztó, izgalmas nap van a tanítványok mögött: virágvasárnap, a csodák átélése Jeruzsálemben, a nagy viták a templomban. Ők ott voltak végig Jézus mellett. A tanítványok számára, diadalmas napok ezek, s ebben el is lehet fáradni. S micsoda nagy megkönnyebbülés volt, hogy nincs már köztünk az áruló. Tiszták. Mindannyian átéltük már, hogy amikor egy szorító, drámai helyzetből kioldódtunk, szinte eldőltünk és elaludtunk, mint egy fáradt gyerek. Aztán, ha ide vesszük a bort is, meg az ujjongó éneklést, minden együtt van ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy így van rendjén a dolog. Mi mást tehetnének szegény tanítványok? Szegény Péter, szegény Jakab, szegény János, mi mást tenne? Alszanak. A Mester pedig – ahogyan egyébként is szokta - félrevonulva imádkozik. De immár most, a tanítványok nem észlelik, nem fogják föl Jézus kérésének a súlyát: maradjatok itt, és vigyázzatok. Nem azt mondja most Jézus a tanítványoknak, hogy maradjatok itt, én elmegyek, és majd visszajövök, hanem azt mondja Jézus, hogy maradjatok itt, és vigyázzatok, amíg imádkozom. Jézus segítséget kér, a tanítványok virrasztó együttlétét kéri. Jézus, ha nem másnak, tanúnak kéri a tanítványait, de inkább legyenek virrasztótársai ennek a nagy, imádságos küzdelemnek, az Ő fiúi engedelmességének, mert így imádkozik: Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen meg, amit Te akarsz!

De a tanítványok alszanak. Jézus többször is ébreszti őket, de akárhányszor visszatér hozzájuk imádságát befejezvén, újra meg újra aludva találja őket. És hogy milyen drámai ez, azt jól mutatja az, hogy az evangélisták különböző módon beszélik el, másra téve a hangsúlyt. Máté evangéliumában részletesebb a leírás, s ott a végén a megjegyzés, hogy Jézus harmadszor is imádkozni kezdett. Máté tehát arra helyezi a hangsúlyt, hogy Jézus – noha a tanítványai magára hagyták, elaludtak -  harmadszor is az Atya elé áll. Márk viszont másra teszi a hangsúlyt. Így mondja: harmadszor is jött és mondotta nékik: „aludjatok immár és nyugodjatok, eljött az óra, ímé, az Embernek Fia bűnösök kezére adatik.” Tehát Márk azt hangsúlyozza, hogy harmadszor is elaludtak a tanítványok. Harmadszor is. Nem volt elég először felriadni és megszégyenülni, hogy még egy órácskát sem tudtak kitartani, nem volt elég másodszor is fölriadni és hallani a Mester korholó szavait: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok, mert a lélek ugyan kész, de a test erőtelen, ők harmadszor is elalszanak. A leírásnak ez a különbsége nagyon jól rávilágít Jézus figyelmeztető szavára – főleg, mivel Márk ezt korábban is hangsúlyozza, amikor Jézus a tanítványait a világ végéről, Isten országa elérkezéséről tanítja, s figyelmezteti őket: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy elaludva ne találjon titeket a ti uratok, amikor visszatér. Hogy elaludva ne találjon titeket… Hallhatták a tanítványok korábban a szüzek példázatát, kik elaludtak a vőlegényt-várás közben, s a figyelmeztetést, hogy akik készületlenek, azok bizony nem mehettek be a menyegzőre. És azt is hozzávehetjük, hogy ez a hármas szám itt még nagyobb drámára mutat rá. Nem sokkal korábban – alig pár perce - Jézus figyelmeztette a fogadkozó Pétert: Péter, Péter, mondom néked, nem szólal meg a kakas, és te háromszor elárulsz engem. És még inkább, az sem véletlen talán, hogy Jeruzsálembe menve Jézus háromszor mondja el a tanítványoknak, mi fog történni. Predictio passionis-nak nevezi ezt biblia-tudomány, a passió előre való megmondásának. Jézus háromszor elmondja: felmegyünk Jeruzsálembe, az Ember Fiát elfogják, halálra ítélik, megfeszítik, harmadnapon föltámad. Igen, mindennek együtt kell lennie, és minden együtt is van, hogy a tanítványok az utolsó órában ott álljanak a Mester mellett, s  körülvegyék és segítsék gyötrelmében, az engedelmességért való küzdelmében. De alszanak. Alszanak.

Rámutat ezzel az evangélista az ember alkatára is. Miközben az egyik oldalról mi magunk is véghetetlenül elkeseredettek, megvertek tudunk lenni, ha ilyen küzdelem-órákon nincs mellettünk senki, aközben, ha valaki azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk érte, nem tesszük meg.  Megígérjük ugyan, de ahogy eljöttünk tőle, el is felejtjük a baját. Mennyi fájdalom tudja megtölteni az embert, ha nincs, aki imádkozzon vele és érte, nincs, aki nagy bajában mellette legyen. Milyen jól rávilágít ez mindannyiunk jellemére, gyávaságunkra, erőtelenségünkre, hogy vagy elszaladunk onnan, ahol bajt látunk, vagy álomba alusszuk magunkat. Mert az az igazság, kedves testvérek, és ezt ki kell mondjuk, hogy azok az érvek, amiket eddig felsoroltam, hogy ugyan miért bóbiskoltak el a tanítványok, csak szépítették a helyzetet. Nem ezek miatt bóbiskoltak, hanem azért, mert nem tudtak a Mesterrel virrasztani, nem tudtak mellette kitartani, nem érezték át a Mester ügyét, nem rendítette meg a szívüket Jézus magányossága, nem hatott el a lelkükig az, hogy itt óriási dologról van szó. Vagy éppen ellenkezőleg, áthatotta őket ez? És megfutamodtak előle? S persze nem a kertből el, csak az álomba. Majd a tényleges megfutamodásnak is eljön az órája, amikor az imént még alvó tanítványok, fölkötik a nyúlcipőt, és elfutnak, és végképp magára hagyják a Mestert. Az evangélista alig egy óra drámai történetében tökéletesen megmutatja, hogy milyenek vagyunk.

S mégis, testvérek, azt kell mondanunk – és ezzel kezdődik a vigasztalás fölismerése -, hogy Jézus mindenek ellenére nem mond le a tanítványairól. Ha fölidézzük, hogy Jézusnak majd lesz beszéde Péterrel a feltámadás után a csodálatos halfogáskor, és ott háromszor megkérdezi majd Pétert, hogy szeretsz-e engem, értjük jól, hogy ez nem a vallatótiszt kérdése. Nem az ügyész kérdezi Pétert, hogy rábizonyítsa, milyen gyáva volt, hebrencs ember volt, milyen könnyen megfogadta azt, amit nemcsak hogy a főpap udvarában nem tudott megtartani, hanem, ha úgy vesszük, már itt sem, mert elalvásával is háromszor elárulta Jézust, már itt is háromszor cserbenhagyta - s mégis megkérdezi Jézus: Szeretsz-e engem? Mert Jézus nem azért jött, és nem azért ment a keresztre, hogy magárahagyottságával, egyedüllétével, kiszolgáltatottságával, elárultságával bebizonyítsa azt, amit egyébként is tudunk magunkról. Hogy ennyit érünk. Hanem azért jött, ahogy a Zsidókhoz írt levélben hallottuk, hogy Isten könyörületét eszközölje a számunkra. Nem olyan főpapunk van – mondja a Zsidókhoz írt levél – aki ne tudna megindulni a mi gyarlóságainkon. Mert az Ő testének napjaiban sóhajtások és könnyhullatások között járult az elé, aki képes Őt megszabadítani, és meghallgattatott engedelmességéért – mondja a Zsidókhoz írt levél. A vigasztalás azzal kezdődik, amire az Ige buzdít bennünket. Buzdít, hogy állhatatosan tartsunk ki azok mellett, akiknek imádságra van szükségük. Tartsunk ki azok mellett, akik talán nem is tudják mondani, hogy maradjatok itt velem, hordozzátok a bajomat, a nyomorúságomat az imádságban! Most biztat az Ige, és ha erre készek vagyunk, máris vettünk vigasztalást. Isten titkai között az egyik legnagyobb, és legboldogítóbb titok, hogy amire nekünk a legnagyobb szükségünk van, azt éppen akkor kapjuk meg, amikor mi magunk is tesszük azt. Mire van szükségem? Oh, olyan egyszerű a felelet, mondhatom a legáltalánosabbat: szeretetre van szükség. Igen, minden ember hihetetlenül szenved és boldogtalan, ha ezt nem kapja meg, és tele tudja kiabálni a világot, sőt, meg tudja gyűlölni a világot, ha ezt nem kapja meg. Hol kezdődik ennek az orvoslása? Ott, ahol a parancsolat mondja: szeresd felebarátodat, mint magadat. Erőre van szükségem? - mert erőtlen vagyok, mert elpörög a kezeim között a saját életem, mint a pelyva. Adjál erőt a másiknak! Bátorságra van szükségem, mert gyáva vagyok, és inkább álomba menekülök? Legyél bátor és tarts ki a másik mellett! Vigasztalásra van szükségem, mert vigasztalan vagyok? Vigasztalj! Vigasztald azt, akit Isten eléd állít!

Továbbá, nagy vigasztalás van abban is, amit a történet eleve megmutat, de nem biztos, hogy észrevesszük. Hadd fejtsem ki ezt annak a görög szónak az értelme szerint, amit itt hallunk. Azt olvassuk, hogy Jézus kezdett rettegni és gyötrődni. A két szó: rettegni és gyötrődni igen különleges, keveset használják az evangéliumi írók. Először arról, hogy kezdett rettegni. Ezt a szót még két esetben halljuk. Előbb – és más fordításban –, amikor Jézus lejön a megdicsőülés hegyéről, és meglátta Őt a tömeg, elcsodálkoztak. Vallásos csodálkozás ez, szent rémület, valami nagyszerűt látnak. Aztán, akkor olvassuk ezt a szót, amikor Jézus, mint Feltámadott megjelenik a tanítványoknak. Rettegés töltötte meg őket. Vagyis a mi materiális, fizikai, biológiai, fekete-fehér, 2X2=4 világunkban megjelenik valami transzcendens, valami emberen túli, ami ámulatra és csodálatra késztet, sőt, rettegéssel tölt el. Ez nem a gyávaságból fakadó félelem, ez lenyűgözöttség. A másik szó: kezdett gyötrődni. Egy egészen különleges kifejezés, csak a görög szépirodalomban találjuk párját. Szó szerint így lehetne fordítani: kerüli az embereket. Mikor történik ez? Amikor félünk a megszégyenüléstől, például taszító vagy iszonyatot keltő betegség miatt – ilyenkor a beteg kerüli a többi embert. De amikor kerülni kezdjük a többieket: gyötrődünk. Hiszen a többiek nélkül nem tudunk meglenni. Tele vagyok bajjal, s ezt meg kéne osztanom a többi emberrel, de éppen emiatt kerülöm őket. S éppen azokat kerülöm, akikre szükségem van. Ez a gyötrelem. És ez a szó, hogy kezdett gyötrődni magában, fölveti a kérdést, vajon teljesen magános volt-e Jézus, amikor imádkozott? Teljesen magunkra maradottnak lenni, annál rettenetesebb dolog nincsen. Nincs kire támaszkodni, nincs kitől segítséget kérni, vagy akitől lehetne, mint a tanítványoktól, átszunyókálják a drámai órát. Ám, kedves testvérek, Jézus nincs egyedül. A tanítványok alszanak, de ő sincs egyedül, mert így imádkozik: Abbá, Atyám! És aki így imádkozik – ez a nagy vigasztalása ennek a történetnek – az nincs egyedül. Jézus a Mennyei Atya előtt áll, a Mennyei Atya előtt borul le, s nem valami elvonatkoztatott szellemhatalmat szólít meg, nem egy megnevezhetetlen vagy akármi néven nevezhető isteni erőhöz fohászkodik, nem egy gondolat az Ő imádsága. Jézus egy élő személyhez szól, a Mennyei Atyához, aki elküldötte Őt, aki erre rendelte Őt, és akinek Jézus engedelmeskedni akar és engedelmeskedni is fog, és aki vele van és erőt ad, hogy amire elküldötte Őt, azt maradéktalanul és hűségesen betöltse.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem baj, ha nincs aki veled imádkozzon – az baj! Nem akarom azt mondani, hogy nem számít, ha magadra maradottan kell tusakodnod, miközben tudod, hogy volnának – mert vannak is – akiket megkérhetnél, hogy hordozzanak imádságban. De azt mondom – mert a történet mondja –, hogy nem vagy egyedül, ha az Atyához imádkozol, a te élő Istenedhez és Mennyei Atyádhoz. Sőt, az Újszövetség szépen leírja, hogy az a Jézus, aki föltámadott, szüntelenül esedezik érettünk! Az a Jézus, aki meghallgattatott engedelmességéért, nekünk hű kezesünk, és ha magános órán kell imádkoznod, vagy ha úgy kell imádkoznod, hogy talán jobb is, ha nem hallja más, ha az Atya elé állsz és így kiáltasz: Abbá, Atyám! – tudhatod, van hű kezesed, a mi Jézusunk, aki fájdalmak, rettegések, gyötrelmek, vérverítékezés és könnyhullatás közepette tanulta meg az engedelmességet. S meghallgattatott és ezért örök üdvösség szerzője lett. Mos az üdvösségszerző Jézust látjuk, mögötte az alvó tanítványokat, mögöttük magunkat, akik sem elsőre, sem másodikra, sem harmadikra nem tudtunk megállni és elaludtunk. S mégis Jézus ereje, Szentléleknek hatalma most arra buzdít bennünket, hogy a legnehezebb órán is tartsunk ki, a mi Megváltó Jézusunk kegyelmében, még akkor is legyünk állhatatosak az imádságban, ha úgy érezzük, véghetetlenül egyedül vagyunk! Mert ha Isten elé álltunk nem vagyunk egyedül, az Atyát szólítjuk meg és gyarló emberi szavainkat az örök üdvösség szerzője, Jézus Krisztus teszi Őelőtte jó illatúvá.

Ámen