AΛΣ · IXH · XAN

„Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A tanítványok pedig ezeket hallván, felettébb álmélkodtak, mondván: Kicsoda üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, ezt monda nekik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Máté 19,23-30)

Gyászoló szeretteim! Urbach Zsuzsa sokat hivatkozott a középkor nagy festőjének, van Eyck-nek a mottójára: AΛΣ · IXH · XAN, als Ich can – ahogy tudtam.... Szerény vallomás ez arról, hogy ha szembe fordítjuk egymással a lehetségest és a ténylegest, az álmot és a valóságot, a látomást és a látványt, a tervet és a dolgokat, az akaratot és a képességet, a reményt és az életet, csak annyit mondhatunk: ennyit és így tudtam, ennyi és így volt lehetséges a számomra.

Nem egykönnyen talál rá az ember erre a szerény szóra, amellyel a festő jellemezte munkáit (vagy inkább önmagát), és amely utat nyitott Urbach Zsuzsa  számára a művészet szépséges titkaihoz. Sőt, neki talán még nehezebb volt megtalálni ezt a szót. Mert nehéz kilépni a körülményekből, az egész rettenetes 20. századból, amikor a gyermekkor tündérkertjéből menekülni kell a puszta létért, amikor a tehetséget sorompók közé zárják barbár ideológiák, amikor a hivatást – a szép dolgok szépséges megőrzését – áltudományok áltudósai kárhoztatják poros raktárlétre, és amikor a hitért, a hivatásért, a reményért és a szeretetért, a családért, a mieinkért, a szeretteinkért is mindennapos harcot kell vívni! Nem könnyű, mondom, ezekből kilépni, és pusztán önmagunkban megállni, és csupán magunkra mutatni, és azt mondani: als Ich can – én így tudtam, számomra ez volt a legtöbb lehetőség. De így kell tennünk majd coram Deo, Isten színe előtt.

És most mindannyiunk számára nehéz ez a szó. Mert a mottó és a vallomás egészen egyenesen elvezet ide a halál árnyéka völgyébe, a ravatal mellé. És itt mindannyian szembesülünk a halállal, mely életünknek nem lehetősége, hanem bekövetkező valósága. Szembesülünk a halállal, a magunk halálával a mások halála által.

Amikor a tanítványok meghökkenve föltették a kérdést Jézusnak: „kicsoda üdvözülhet tehát?”, éppenséggel egy tanítványjelölt kudarca késztette őket erre, egy olyan ember csődje, aki náluk, szegény félművelt, galileai halászoknál és parasztoknál mégiscsak több lehetőséggel bírt, de üdvösségügyben eléje is áthatolhatatlan akadályt állított a halál. Ha pedig néki lehetetlen, akkor kicsoda üdvözülhet egyáltalán? Ha sem a tehetség, sem a jósors, sem a kedvező körülmények nem elég ehhez, akkor egyáltalán kicsoda juthat halálból új életre, és kicsoda támadhat fel, hogy színről színre lássa Istent? Jézus pedig rájuk tekintvén, ezt monda nekik: embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. A halál, mint mindig, csak eddig mondja ezt a szót: nem lehetséges... Ezt vágja most is az arcunkba: neked sem lehetséges. A mondatot egészen és teljesen mindig az Üdvözítő mondja végig: ami neked nem lehetséges, Istennek lehetséges!

Ezért a mi vigasztalásunk éppen az, hogy Istentől is elhangzik ez a szó: als Ich can! Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges.  Hogyan? Krisztusunk a Getsemáné kertjében a megváltó halálra készülve így imádkozott: „Atyám, minden

lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Márk 14,36) És az Atya örök tanácsvégzése értelmében nem vétetett el a pohár. Így volt lehetséges, hogy eljöjjön hozzánk az, akihez szüntelen igyekeznünk kellene, hogy az ártatlan szenvedje el Isten elleni lázadásunk és defektusunk büntetését, hogy halállal győzessék le a halál, és a feltámadott hozza meg számunkra az örök élet tiszta hitét. Ez az isteni „als Ich can” – ez a lehetetlen lehetőség!

Gyászoló szeretteim! Amikor megcsodáljuk az embert, és megsiratjuk az embert a maga csillogó tehetségében, örökkévalóra felnyíló érzékenységében, szent és tiszta lét-vágyában, mindig meglátjuk rajta az isteni lenyomatot – az imago Dei-t, az isteni képmást. Minket Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett. A szerény szó -   nekem így volt lehetséges -  ezernyi csodát, alkotás rejt, és olykor meg is mutatja, hogy az ember csakis azért lehet kreatív, mert Isten keze nyoma van rajta, és Isten lehelete van benne.  De nem végtelen és örök ez a képességünk: a végső akadály, az utolsó ellenség, a halál összetöri, szétszaggatja, megsemmisíti.

Csak, aki minket megteremtett, az hozhat föl a halál mélyéből és adhat új életet – és bizonnyal megteszi, mert a halálon győztes Krisztusban szeret minket. Most ádvent utolsó napjaiban egyre közelebb ér egymáshoz ez a kettő: egyrészt az, amit őszinte beletörődéssel megvallunk magunkról, hogy ugyanis a képességünk véges, és éppen az a végtelen, amire nem vagyunk képesek; másrészt pedig az, amit Isten mond Önmagáról, hogy az Ő hatalma örökkévaló, és egyúttal nem tud beletörődni, hogy ezt ne ossza meg velünk. Elküldte hát Krisztusát, aki osztozott sorsunkban és halálunkban, hogy megossza velünk az örökkévaló életet.

Amikor majd coram Deo, Isten előtt magunkra kellene mutatni, és ítéletet várva azt mondani, mintegy kétségbeesett magunk-mentegetéseként: én csak így tudtam, számomra ez volt minden lehetőség..., akkor mi bizodalommal Krisztusra mutathatunk, akiben el van rejtve mindaz, amit Isten a feltámadásban mond ki teljesen! Igen, ami nekünk lehetetlen, Neki lehetséges. Krisztusért minket is kiszabadít a halálból.  Ámen