Áldást örökölni

„Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek, nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek. Mert aki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot. Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt. Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein; az Úr orcája pedig a gonoszt cselekvőkön.” 1Péter 3,8-11

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy nem bánjuk, ha adventben a karácsony előtti időszakot néma, sokszor néma ajándékkereséssel töltjük, hiszen karácsony mégiscsak a szeretetünk egyértelmű, kézzel fogható megbizonyítása lehetne. Minden családban van izgalmasnak története annak, hogy az ajándékainkkal meglepetést szeretnénk szerezni, ezért nem kérdezzük, mire lenne szüksége annak, akinek ajándékot akarunk adni. Igyekszünk inkább magunk kitalálni.  Még az apostoli intést is bevonjuk ebbe: fiacskáim, ne szóval cselekedjünk, hanem cselekedetekkel (1János 3,18). Mindazáltal, a Péter apostol levelében foglalt igék visszavezetnek bennünket a szavakhoz, mert fontosak a szavak is. Tudjuk, hogy a legnagyobb tetteket, a legszebb jó cselekedeteket, a hosszú távra elgondolt és szépen végbevitt nagyszerű dolgokat is el lehet rontani egyetlen egy rossz szóval, tönkre lehet tenni rosszul megfogalmazott gondolatokkal. Amikor Jakab apostol a nyelv hatalmas erejéről, a beszédben foglalt csodálatos lehetőségekről beszél, figyelmeztet a nyelv bűneire is.

Péter apostol arra inti a szórványban élő keresztényeket, hogy ne fizessetek gonosszal a gonoszért, szidalommal a szidalomért, sőt, ellenkezőleg, mondjanak mindig áldást! Áldani sokféleképpen lehet. A mi fülünk  - és a szívünk-lelkünk is - tele van sok beszéddel, sok cifra mondattal, sok retorikával. De sok beszédnek sok az alja. Ha áldásról hallunk, leginkább azok a tettek, gesztusok, szent ölelések jutnak eszünkbe, amelyek megsegítették az életünket, fölemeltek, elköteleztek vagy meggyógyítottak. Ezt keressük mindenfelé. De az áldás, mint szó?  Áldást mondani a papok dolga. S ezt nem iróniával mondom. Egyszer úgy fejeztem be egy esküvőt, hogy nem mondtam el a végén az áldást. A záróének után odaléptem az ifjú párhoz, gratuláltam nekik, és kivezettem őket a templom előterébe. A lakodalom alatt odaültek az asztalomhoz és szelíd szorongással megkérdezték, hogy miért nem mondtam rájuk áldást. Magyarázkodtam, hogy szánom-bánom, bocsánatot kérek, elfelejtettem. Mire ők tovább firtatták, mondván: olyan nincs, hogy elfelejti valaki az áldást. Talán haragszom rájuk? Valami új liturgiát vezettem volna be? Évtizedek óta él bennem ez az eset, azóta is próbálom magamnak megmagyarázni a mulasztásomat. Pedig milyen magától értetődő: a pap dolga, hogy áldást mondjon.

De dolga az atyáknak is. Kedves barátom mesélte, hogy amikor a nagypapjuk súlyos beteg lett, és kórházba kellett vinni, úgy, hogy nem remélhették, hogy lesz már onnan hazaút, a nagypapa egybehívatta a gyermekeket és az unokákat, és mint Jákób pátriárka, mindenkit egyenként megáldott. Pedig nem pap volt a nagypapa. És hányszor teszünk mi magunk is, szinte spontán módon, áldó gesztust, amikor jó szóval lépünk valaki felé, és sznte áldást is mondunk. Mi reformátusok pedig eleve áldással azonosítjuk egymást, mikor találkozunk, így köszönünk: áldás, békesség! Mondjuk tehát az áldást. Igen, adni is lehet, adni is kell a tetteinkkel, a dolgainkkal, a gesztusainkkal, ám most Péter apostol arra int: mondjatok áldást! Vagy még pontosabban: áldást mondjatok!

Mert hogy valóban áldás legyen az áldás, ahhoz az apostol tanácsát is meg kell szívlelnünk. Öt erényt sorol itt fel, mindjárt az intelme elején. Ezekre kell törekednünk, sőt némelyikért meg kell küzdenünk. Ezekről szeretnék röviden szólni, hogy igazán betöltsük Jézus szavát, aki arra int, hogy még azokat áldjuk meg, aki minket szidalmaz.  „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.

 - mondja Jézus a Hegyi beszédben (Máté 5,44). Ezt ismétli itt meg Péter apostol, és odaállít mögé öt erényt, hogy barátot is, ellenséget is, testvért is, üldözőt is, minket áldót is, minket átkozót is úgy áldjunk, hogy bármiféle helyzetben teljes és érvényes legyen az áldó szavunk.

Azt mondja: végezetre mindannyian legyetek egyértelműek. Az egyértelműség nem logikai művelet. Általában, tudom, ezt értjük rajta. Addig érvelünk, addig rakjuk egymás mellé a szillogizmusokat, a logikai levezetéseket, míg egészen világosan egyértelművé nem lesz valami. Vagy eleve az. Egy meg egy az kettő. Ez egyértelmű. Vitát sem nyitunk fölötte. Itt azonban sajátos gondolkodásról beszél az apostol. Talán így kellene fordítani, és jobb is lenne: legyetek egy-gondolkodásúak. És az itt szereplő görög szó – fronészisz - a gondolkodás irányát jelöli meg. Mi forog bennem? S te min gondolkodsz? Töprengő emberektől szoktuk kérdezni, mi jár a fejedben? Azt már nem szoktuk kérdezni, pedig fontosabb lenne: és amiről éppen gondolkodsz, az merrefelé tart, annak mi annak az iránya? Legyetek egy-gondolkodásúak, legyetek azonos értelmen - mondja az apostol. Olyan erényt állít elénk, amit talán éppen a mai időkben a legnehezebb gyakorolni. A mi korunk az egyént, az egyedet, az individuumot, az oszthatatlan ént emeli mindenek fölé, így a másik én fölé is, a közösség fölé is, a szent hagyományok fölé is, az igazság fölé is, mi több, Isten fölé is. Így aztán óhatatlanul az a meggyőződés alakult ki, hogy mindenki azt gondol, amit akar és kinek-kinek a saját elgondolása szent, sérthetetlen, érinthetetlen, tiszteletben tartandó. Ebből pedig egyet gondolás soha nem lesz!

De ha elindul az ember az isteni világ felé, mást talál. (Ezt az utolsó erénynél, az alázatnál még inkább látni fogjuk.) Csak vegyük a szívünkbe az egyik legszebb adventi igét! Ézsaiás prófétával mondja az Úr: „nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim.” (Ézsiás 55,8) Azért mondom, hogy ez adventi ige, mert a Messiás eljövetele, az isteni szabadítás, a kereszthalál és feltámadás nem a mi gondolatunk, és nem a mi útunk - ez az Isten gondolata és útja. Ez az Isten gondolata és a Jézus Krisztus útja! Isten pedig erre az útra és erre a gondolatra hív meg minket. És ha ezen elindulunk, vagyis elindul az én keresztény társam és elindulok én is, együtt fedezzük fel, hogy Isten ezt a gondolatot mélyen beleültette az ember szívébe, vagyis lehetséges gyakorolni egyet-gondolás erényét. Lehet egy irányba nézve gondolkodni, sőt lehet egy-egy ügyben is az Isten gondolatát keresve gondolkodni.

Továbbá azt mondja Péter apostol: legyetek rokon érzelműek. A jól ismert szó, a szimpátia áll itt. Meghagyom, nem sokat olvassuk ezt a szót az Újszövetségben, de én nem is bánom ezt, mert akkor még többet és többször kellene a szószékről magyarázni, hogy mi magyarok mennyire elcsavartuk ennek a szónak az értelmét. Ha valakire azt mondom, hogy szimpatikus, ezzel azt mondom, hogy tetszik nekem, vagy mai egyszerűséggel: jó fej az illető.
Még megasztár is lehet belőle. Biztos rá voksolnék egy népszerűségi szavazáson. Most nincs választási kampány, kicsit politizálhatok is. Mert bizony, a politikában is így van ez.  A  kampánymenedzsereknek minden áron szimpatikussá kell tenni a jelölteket. Ez pedig egyfajta érzelmi viszonyulást jelent. Látok a jelöltben valamit, ami tetszik nekem, amivel azonosulni tudok, amihez hasonulni is tudok, ami megragad bennem. És, fordítva, jaj, ha ez az érzet megsérül, ha összetörik a szép kép, ha jön egy csalódás, mert akkor a szimpatikusból antipatikus, vagyis ellenszenves lesz az illető. Egyszóval, a szimpatikus szó bevett fordítása – rokonszenves -  nem jó fordítás, ha csak a szenv szóba nem halljuk bele a szenvedést. Tehát amikor azt mondja az apostol, hogy legyetek rokon érzelműek, ezt úgy kell értenünk, hogy legyetek képesek együtt-szenvedni a másikkal. Tehát az a szimpatikus ember, aki tud együtt-szenvedni velem, veled. Bele tudja érezni magát a másik fájdalmába, gyötrelmébe, kudarcaiba, kétségbeeséseibe, átérzi, ezt jelenti itt a rokon érzelmi szó. Átrezeg az életén a másik baja, fájdalma, nyomorúsága, szenvedése. Nehéz erény ez, mert azt jelenti, hogy nem azt keresem a világban, hogy merre vannak a szimpatikus emberek, akikkel jó érzés együtt lenni. Amikor pár éve átszervezték a háziorvosi szolgálatot, mindenki orvost választhatott magának. Ez úgy történt, hogy ki-ki elvitte általa választott  orvoshoz a papírt azzal, hogy maga lesz a körzeti orvosom. Afféle szimpátia-kampány volt ez. Sokan úgy fogták fel, hogy végre megszabadulhatnak a sprőd, fáradt, unalmas körzeti orvosuktól, és csatlakozhatnak egy szimpatikus orvoshoz, aki megérti a bajokat, átéli a fájdalmakat, a betegek nyomorúságait, elbeszélget velük. Egyszóval szimpatikus ember. De nem erről beszél az apostol. Nem azt mondja, hogy találjatok magatoknak szimpatikus embereket, hanem ti legyetek azok! És ha ebben elkezdjük magunkat gyakorolni, megdöbbenünk, sőt szinte meg is rémülünk, hogy mennyien vannak körülöttünk, akikkel együtt kell éreznünk, akikkel együtt kell szenvednünk. Nem kell a világ végére elmenni, hogy találjak egy szenvedő embert! Tudom, a tőlünk messze szenvedőket könnyű szeretni. De amellettem levőt együtt-szenvedéssel szeretni! Ez a legnagyobb lecke!

Aztán azt mondja az apostol: legyetek atyafi szeretők. Egyszer írtam egy nem éppen kedves hangú levelet egy erőszakoskodó atyafinak, aki hetenként rámjárt a püspöki hivatalban, mondván, hogy mivel én befolyásos és tekintélyes ember vagyok, intézzem el, hogy a találmányát a Tudományos Akadémia fogadja be, és minimum Nobel-díjra terjessze föl. Sokáig ostromolt ezzel. A végén eluntam, és írtam neki egy keresetlen levelet, kioktattam, eltanácsoltam, elutasítottam.  A levél végére pedig ezt írtam: atyafiságos üdvözlettel. Az atyafi aztán még búcsúzóra fölhívott, mondván: na, maguk reformátusoknak nagyon megy az, ha orrba vernek valakit amúgy atyafiságos módon! De értjük jól az apostolt, amikor összeteszi a két szót és azt mondja: atyafi szeretők legyetek! Vagyis testvérszeretők legyetek; vagy még inkább: emberszeretők legyetek! Szeresd a te felebarátodat, mint magadat! Ez a felebarát, ez a testvér, ez az atyafi nem távol van, személye nem absztrakció, nem a média hozza róla nekünk a felvételt, mi pedig a szívünkhöz kapva sajnálkozunk rajta vagy rajongunk érte – a biztos távolból.  Talán éppen a legkevésbé szerethetőkre utal ez az ige! Talán éppen a legkevésbé elfogadhatóhoz vezet el, aki ténylegesen a testvérünk! Elég csak felidézni a tékozló fiú példázatából az idősebbik testvért, aki mikor az öccse, aki elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, visszatér az atyai házba, megsértődik.  Az édesapa arra kérleli, hogy ős is vegyen részt ezen a nagy ünnepen, a nagy ujjongásban. Ekkor így szól ez a fiú az apjához: az a te fiad megkapta az örökrészt, korhelyekkel felprédálta, s most, hogy hazajött, te levágattad neki a hízott tulkot. Figyeljük meg, nem azt mondja, hogy ez az én testvérem, hanem azt mondja, hogy: az a te fiad! Oh, de könnyen mondjuk, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk. De aztán, ha arra kerül a sor, még a mennyei Atyának is azt mondjuk: az a te fiad, az a te lányod, az a te gyermeked, de azt nem, hogy az az én testvérem! Legyetek hát atyafi szeretők!

Legyetek irgalmasak! - folytatja az apostol az erények sorában. Ez bizony isteni tulajdonsága.  Az irgalom, a könyörület olyan magatartás, amit a mai világ észjárása nem enged meg nekünk.  A világ logikája tilalomfákat állít, és az előnyösség mérlegén mérlegel és ítél meg minket. Az irgalmasság nem kifizetődő. A könyörületes emberek nem jutnak egyről kettőre. Ez csak merő szentimentalizmus. De akkor Isten is szentimentalista! Ha az irgalmasság nem kifizetődő, akkor az sem volt kifizetődő, hogy Isten elküldte érettünk Egyszülött Fiát. Ha nem éri meg a könyörület, akkor Jézus Krisztusnak se érte meg megfeszíttetni és feltámadni! Legyetek irgalmasok, mondja az apostol, és ezzel azt az isteni indulatot idézi föl, amelyről Pál apostol is szól a Filippi levélben: az az indulat legyen bennetek, amely volt az Úr Jézus Krisztusban (Filippi 2,5). Ez az indulat indítja Istent. Ez hozza közel hozzánk Istent. Ezért keresi Isten az embert. Éspedig irgalommal, könyörülettel, szeretettel keresi.

És végül, azt mondja az apostol: legyetek kegyesek. Így áll a Károlyi fordításban, de igazából úgy kellene fordítani, hogy: legyetek alázatosak. Mégsem baj, hogy a Károli fordításban a kegyes szó áll, mert a kegyességünkben, az Isten előtt való életünkben ott kell lennie az alázatnak is. Továbbá nem arról az üres megalázkodásról van itt szó, amit sokszor megélünk: letérdeltetnek bennünket a mai világ erői, a hatalmasságok; de sokszor a sorsunk és a gyengeségünk is letérdelet bennünket. Ellenben Isten előtt térdelni, Isten előtt alázatosnak lenni, Istennek hódolni, ha kell térden állva is  - nos, ez a kegyesség.

Öt olyan erényt sorol itt föl az apostol, amelyek  gyakorlása révén ebben a szép adventünkben is megtapasztaljuk, hogy aki így mond áldást, az nem üres formulát mond, hanem az Istennek felajánlott életével  és az Istentől elnyert áldásokkal áldja, segíti, emeli, újítja, gyógyítja azt, akit megáld. Így mondja el az apostol: ne fizessetek gonosszal a gonoszért vagy szidalommal a szidalomért, sőt ellenkezőleg, áldást mondjatok, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Isten áldása örökség. Tőle van és biztos zálog számunkra. És elkötelezés is, hogy az életünkön tovább áradjon ez az isteni áldás.

Kedves testvérek, adventi készületünkben annyi minden szorongat, hogy szinte csak elfojtott reménységünk, hogy talán együtt lehetünk karácsonykor, és nem szakít szét bennünket a járvány, és talán sikerült kitalálni a másik gondolatát, és lesz egy olyan karácsonyom, amit nem rontunk el.  Az apostol arra bíztat, hogy gyakoroljuk magunkat az egyértelműségben, rokon-érzelműségben, atyafi-szeretetben, irgalmasságban és kegyességben, hogy amikor áldást mondunk, annak teljes érvénye és megújító hatalma legyen mások fölött is. Isten segítsen meg bennünket ebben. Ámen