Főoldal Igehirdetések Áldás a múlandóban, dicsőség az örökkévalóban

Áldás a múlandóban, dicsőség az örökkévalóban

Textus: Márk evangéliuma 2,1-12

Bogárdi Szabó István igehirdetése KERNÁCS GABRIELLA művészettörténész temetésén

 

„Napok múlva pedig ismét bement Jézus Kapernaumba, és meghallották, hogy otthon van. És azonnal sokan összegyülekeztek, olyannyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek; és hirdette nékik az igét. És eljöttek hozzá egy bénát hozva, akit négyen emeltek. De miután a sokaság miatt nem jutottak be hozzá, megbontották a háznak fedelét, ahol Ő tanított, és rést törve, leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, azt mondta a bénának: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid. Volt ott néhány írástudó is, akik ott ültek, szívükben így okoskodva:

Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten? Jézus pedig azonnal észrevette lelkével, hogy azok így okoskodnak magukban, és azt mondta nékik: Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben?

Mi könnyebb, azt mondanom-é a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani,  azt mondta a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az pedig azonnal fölkelt és felvévén nyoszolyáját, kiment mindenki láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodott, és dicsőítette Istent, mondván: Soha sem láttunk ilyet!” (Márk evangéliuma 2,1-12)

 

Gyászoló gyülekezet!

Ezt az igét olvassa ma sok-sok református szerte az országban. Olvassák gyógyulásra vágyó betegek, és gyógyító barátok, olvassák igaz tanításra vágyók és látványosság után kapkodók, olvassák hívők és kételkedők, elfogadók és könnyen ítélkezők – és olvassuk mi gyászolók is, mi is, akik itt vagyunk most Kernács Gabriella ravatalánál.

 

A gyász nem enged mellé-beszélést, mert határhelyzet (ahogyan határhelyzet a betegség, a barátság, az igazság megértése, a szép munka és a tiszta ihlet is). S ebben a gyógyító történetben is egyenes szót mond Krisztus:

 

 „Mi könnyebb, azt mondanom-e a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, ezt mondta a bénának: Mondom neked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.”

 

Mi könnyebb? Igazságot kapni nagy életdrámák után, tisztaságot tapasztalni és szépséget látni újra meg újra – vagy új életet nyerni?  Mi könnyebb? Feloldozni egy szenvedő embert vagy meggyógyítani? És mi könnyebb? Élni vagy feltámadni? 

Zavarba ejt Krisztus kérdése, mert mintha vagylagos lenne: vagy ezt – vagy azt. Vagy élni? Vagy feltámadni?

 

Valójában a kétségeinket töri át ezzel a kérdéssel. Egy ravatal mellett megállva, amikor megemlékezünk arról, akitől véghetetlenül sokat kaptunk, aki ajándék-életet élt, és szabad szeretettel fogadott sokakat tiszteletébe,

meg kell emlékeznünk magunkról is:

bizony, por és hamu vagyunk,

bizony, fű a nép – mondják a próféták;

bizony, olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék – mondja a zsoltáros (144. zsoltár),

 

és számot is kell adnunk önmagunkról.

És sok kétség költözik a szívünkbe, mert felült a halál az ablakainkba – ezért kétségeskedünk mi is a Krisztus szaván.

 

Mi élni akarunk, Ő a feltámadásról beszél.

Mi hosszabítanánk  a napjainkon – ő feloldoz a terheink alól. Mi a nem akarunk olyan lenni, mint a mező virága, mely megszárad a szikkasztó szélben és elhull, és a próféta már nem azt mondja, hogy virág vagyunk, hanem azt, hogy fű a nép – Krisztus pedig a mezők liliomaival példázza Isten gondviselő hűségét.

Mi élni akarunk – Krisztus a feltámadásról beszél.

 

Majd így folytatja:  hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondta a bénának: Mondom néked, kelj föl!

 

Krisztusnak van hatalma  - nem vagy az egyikre, vagy a másikra – hanem mindkettőre.

Az Tőle kapott életajándékok, a bölcsesség, az áldások – a képesség, hogy még ellenségeinket is szeressük (mert azzal nem jóváhagyjuk őket, úgy ahogyan vannak, hanem bevonjuk őket Isten átformáló kegyelmébe),

egyszóval: ami szép, ami jó és ami igaz,

vagyis Krisztusnak minden ajándéka: meghívás a feltámadásra és az örök életre.

Minden ajándék, amit érdem és tülekedés nélkül, tiszta jóságából ad Isten, mindegyre azt bizonyítja, hogy a mulandó élet többre mutat önmagánál.

Ha pedig olykor azt kell mondanunk a Prédikátor könyvével, hogy hiábavalóság minden a nap alatt, azzal a mulandóba való belefeledkezésből zökkenünk ki.

 

Az Ember Fiának van hatalma üdvösségre vezetni, és mert erre van hatalma, áldást ad a mulandóban is.

 

Most megvigasztal, és megajándékoz a hálás megemlékezés nagy elrendező lehetőségével,

és reményt gyújt az örökkévaló iránt.

 

Mert ami jó, ami szép és ami igaz, ami tökéletes – azt mind odafentről való, a tökéletességek Atyjától, az Élet Istenétől.

 

Kernács Gabriella birodalma a szépség volt. Szolgálata pedig e szépség bemutatása. Erejének titka pedig annak egyszerű tudata, hogy Krisztus úgy készít fel az örökkévalóra, hogy foglalót ad áldásai által.

Munkájában megízlelhette azt, hogy érdemes alkotni. Özvegységében megtapasztalhatta a vigasztalás erőit. Rokonaiban átélte a ragaszkodó hűséget.

Barátaiban megkapta a boldog bizalmat. 

 

Mulandó élete lezárult, és immár teljesen az örökkévaló várományosa. Titkot mondok néktek, mindannyian nem aluszunk el, de mindannyian elváltozunk, amikor trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. Ámen

 

 

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ