Áldás a múlandóban, dicsőség az örökkévalóban

„Napok múlva pedig ismét bement Jézus Kapernaumba, és meghallották, hogy otthon van. És azonnal sokan összegyülekeztek, olyannyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek; és hirdette nékik az igét. És eljöttek hozzá egy bénát hozva, akit négyen emeltek. De miután a sokaság miatt nem jutottak be hozzá, megbontották a háznak fedelét, ahol Ő tanított, és rést törve, leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, azt mondta a bénának: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid. Volt ott néhány írástudó is, akik ott ültek, szívükben így okoskodva:

Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten? Jézus pedig azonnal észrevette lelkével, hogy azok így okoskodnak magukban, és azt mondta nékik: Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben?

Mi könnyebb, azt mondanom-é a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani,  azt mondta a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az pedig azonnal fölkelt és felvévén nyoszolyáját, kiment mindenki láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodott, és dicsőítette Istent, mondván: Soha sem láttunk ilyet!” (Márk evangéliuma 2,1-12)

Gyászoló gyülekezet!

Ezt az igét olvassa ma sok-sok református szerte az országban. Olvassák gyógyulásra vágyó betegek, és gyógyító barátok, olvassák igaz tanításra vágyók és látványosság után kapkodók, olvassák hívők és kételkedők, elfogadók és könnyen ítélkezők – és olvassuk mi gyászolók is, mi is, akik itt vagyunk most Kernács Gabriella ravatalánál.

A gyász nem enged mellé-beszélést, mert határhelyzet (ahogyan határhelyzet a betegség, a barátság, az igazság megértése, a szép munka és a tiszta ihlet is). S ebben a gyógyító történetben is egyenes szót mond Krisztus:

 „Mi könnyebb, azt mondanom-e a bénának: megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, ezt mondta a bénának: Mondom neked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.”

Mi könnyebb? Igazságot kapni nagy életdrámák után, tisztaságot tapasztalni és szépséget látni újra meg újra – vagy új életet nyerni?  Mi könnyebb? Feloldozni egy szenvedő embert vagy meggyógyítani? És mi könnyebb? Élni vagy feltámadni? 

Zavarba ejt Krisztus kérdése, mert mintha vagylagos lenne: vagy ezt – vagy azt. Vagy élni? Vagy feltámadni?

Valójában a kétségeinket töri át ezzel a kérdéssel. Egy ravatal mellett megállva, amikor megemlékezünk arról, akitől véghetetlenül sokat kaptunk, aki ajándék-életet élt, és szabad szeretettel fogadott sokakat tiszteletébe,

meg kell emlékeznünk magunkról is:

bizony, por és hamu vagyunk,

bizony, fű a nép – mondják a próféták;

bizony, olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék – mondja a zsoltáros (144. zsoltár),

és számot is kell adnunk önmagunkról.

És sok kétség költözik a szívünkbe, mert felült a halál az ablakainkba – ezért kétségeskedünk mi is a Krisztus szaván.

Mi élni akarunk, Ő a feltámadásról beszél.

Mi hosszabítanánk  a napjainkon – ő feloldoz a terheink alól. Mi a nem akarunk olyan lenni, mint a mező virága, mely megszárad a szikkasztó szélben és elhull, és a próféta már nem azt mondja, hogy virág vagyunk, hanem azt, hogy fű a nép – Krisztus pedig a mezők liliomaival példázza Isten gondviselő hűségét.

Mi élni akarunk – Krisztus a feltámadásról beszél.

Majd így folytatja:  hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondta a bénának: Mondom néked, kelj föl!

Krisztusnak van hatalma  - nem vagy az egyikre, vagy a másikra – hanem mindkettőre.

Az Tőle kapott életajándékok, a bölcsesség, az áldások – a képesség, hogy még ellenségeinket is szeressük (mert azzal nem jóváhagyjuk őket, úgy ahogyan vannak, hanem bevonjuk őket Isten átformáló kegyelmébe),

egyszóval: ami szép, ami jó és ami igaz,

vagyis Krisztusnak minden ajándéka: meghívás a feltámadásra és az örök életre.

Minden ajándék, amit érdem és tülekedés nélkül, tiszta jóságából ad Isten, mindegyre azt bizonyítja, hogy a mulandó élet többre mutat önmagánál.

Ha pedig olykor azt kell mondanunk a Prédikátor könyvével, hogy hiábavalóság minden a nap alatt, azzal a mulandóba való belefeledkezésből zökkenünk ki.

Az Ember Fiának van hatalma üdvösségre vezetni, és mert erre van hatalma, áldást ad a mulandóban is.

Most megvigasztal, és megajándékoz a hálás megemlékezés nagy elrendező lehetőségével,

és reményt gyújt az örökkévaló iránt.

Mert ami jó, ami szép és ami igaz, ami tökéletes – azt mind odafentről való, a tökéletességek Atyjától, az Élet Istenétől.

Kernács Gabriella birodalma a szépség volt. Szolgálata pedig e szépség bemutatása. Erejének titka pedig annak egyszerű tudata, hogy Krisztus úgy készít fel az örökkévalóra, hogy foglalót ad áldásai által.

Munkájában megízlelhette azt, hogy érdemes alkotni. Özvegységében megtapasztalhatta a vigasztalás erőit. Rokonaiban átélte a ragaszkodó hűséget.

Barátaiban megkapta a boldog bizalmat. 

Mulandó élete lezárult, és immár teljesen az örökkévaló várományosa. Titkot mondok néktek, mindannyian nem aluszunk el, de mindannyian elváltozunk, amikor trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. Ámen