Alázattal és engedelmességgel

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Közhelynek számít, hogy mennyire fontos, hogy mindig minden a helyén legyen az életünkben. Sőt, talán ennél is fontosabb, hogy – amennyiben ez emberileg lehetséges – minden előre el is legyen készítve. Ezt a legegyszerűbben a tegnap estének és a ma reggelnek néhány mozzanata tudja megvilágítani. Én legalábbis úgy jártam, hogy a nyári időszámítás miatt tegnap este minden órát egy órával előrébb igazítottunk, hogy reggel aztán el ne aludjunk. Látom is a gyülekezet létszámán, hogy néhányan elfelejtették ezt megtenni, s majd, gondolom, 11 órakor, amikor mi már megyünk kifelé a templomból, ők akkor fognak érkezni. Nálunk tehát annak rendje-módja szerint minden el volt rendezve. Mégis hajnalban nyugtalansággal ébredtem, de odanéztem az órára, s láttam, hogy csak fél öt van, nem kell hát fölkelnem. Újra elszenderültem, majd néhány perc múlva megint fölébredtem – de még csak fél öt van! Aztán megint eltelt egy kis idő, az ablakon már beszivárgott a hajnali napfény, megint odanéztem az órára - fél öt van! Hű, de gyorsan kel föl a nap – mondom magamnak. De csakhamar kiderült, hogy már jóval túl vagyunk a fölkelés idején. Az óra viszont rendületlenül fél ötöt mutatott – kimerült benne az elem. Ugyan megfelelően be volt állítva, ahogyan annak lennie kellett, de kimerült az elem, s hajnalban fél ötkor megállt az óra. Mennyi apró részletnek kell együtt lennie és együtt hatnia csak ilyen kis dologban is, hogy nyugodtak legyünk. Az életünk nagy kérdéseiben is mennyi mindennek kell együtt lennie. Nem véletlen, hogy mi olyan sokszor emlegetjük a gondviselés hitében azt a meggyőződésünket, hogy Isten világában minden együtt van, együtt tud lenni. A régiek ezt latinul concursus-nak nevezték. Látszólag teljesen különálló dolgok, tények, események Isten gondviseléséből és kegyelméből mégis együtt futnak. Sokszor a gondviselés nagy titkát éppen ezzel szoktuk felismerni. Ellentmondásos dolgok és tények együtt vannak és hatnak.

A mai igében Lukács evangélista Jézus szenvedéstörténetének kezdetét beszéli el, és szándékosan kiemel néhány ilyen különös összefüggést, – ha szabad így mondani – ellentmondásos összefüggést. Az első összefüggés a történet második szakaszában olvasható, amikor Jézus elküldi Pétert és Jánost mondván: menjetek el, és készítsétek el a húsvéti bárányt. Elmennek a tanítványok, és mindent készen találnak. Nekik csak annyi a dolguk, hogy eljussanak abba a helyiségbe, ahol minden el van rendezve, hogy ott a legszükségesebbeket az utolsó pillanatban még elrendezzék. Minden a helyén van. Azért különös ez, mert amikor az ember ünnepre készül, éppen azt éljük át, hogy semmi nincs a helyén. Bármilyen hosszasan készülődünk is, mindig átérezzük, milyen nagy kegyelem, ha ünnepre megérkezve minden a helyére kerül. De nagy kegyelem az! És milyen sokat imádkozunk, hogy semmi ne jöjjön közbe. Ne merüljön ki az elem az órában, ne robbanjon le az autó, ne betegedjen meg senki a családban, ne történjen valami borzasztó országos dolog, mert minden, amit elkészítettünk, elterveztünk, csak akkor ér valamit, ha ott és akkor, abban az adott pillanatban együtt van.

S most a tanítványoknak szinte nem is kell csinálniuk semmit. Szinte meseszerű ez, kedves testvéreim. Menjetek el a városba, megláttok egy embert, aki egy korsó vizet visz, eredjetek a nyomába, bemegy majd egy házba, menjetek utána, s ott kérdezzétek meg a ház gazdáját, hol van az a hely, ahol a Mester elfogyasztja majd a pászkavacsorát, ő pedig nem fog csodálkozni, hanem mutat nektek egy helységet, menjetek oda, s ott rendezzétek el a dolgokat. És így lett. Akkor nem kell tenni semmit? Tényleg mégis azoknak van igazuk, akik – ahogy mondani szoktuk– eldobják maguktól a dolgaikat, ahogy esik, úgy puffan, majd az Isten elrendezi!? Majd lesz, ahogy lesz? Úgy lenne valóban, ahogy nekem mondta egyszer, még teológus koromban a házmester? Néhányan diákok nyáron bent dolgoztunk a Teológián. Az udvaron volt egy nagy létra. Szólt a dékán, hogy vigyük már a helyére. Mi szóltunk a házmesternek: - Gyüre úr, jöjjön, segítsen ezt a létrát a helyére vinni! Mire ő jó tiszántúli tájszólással azt mondta: - Majd helyire vivődik! Majd elrendeződik, majd elkészítődik?!

Íme, minden kész. Arra tanít ez a különös paradoxon, hogy az emberi fáradozás, küszködés, az emberi elkészület találkozhat az isteni kegyelemmel. A pászkavacsora a szabadulás ünnepe volt. Egykor Egyiptomban Isten népe rabszolgasorsban szenvedett már-már végső reménytelenségben és elveszésben, hiszen halálraítéltként kellett ott élniük. Isten azonban küldött szabadítót, és Isten mindent elrendezett. Csak engedelmeskedni kellett. Milyen különös, hogy miközben az egyik oldalon az ember a hajlama szerint eldobná magától a dolgokat, és azt mondaná: majd elrendeződik, majd elvivődik, majd megoldódik, majd az Isten elrendezi, aközben a másik oldalról éppen a legfontosabb, és ugyanakkor a legegyszerűbb hiányzik belőlünk: az engedelmesség. Milyen paradoxon ez! Rendezzen el az Isten mindent – kívánjuk. Olykor persze ezt nem ilyen hetykén, nem ilyen Nietzsche-sen mondjuk, hanem „rendesen, alázatosan.” Kérjük Istent, rendezzen meg mindent.  Ám a másik oldalról, amikor azt halljuk: menj el, majd meglátsz valamit, kövesd, menj be abba a házba, kérdezd meg a ház gazdáját – tehát engedelmeskedni kellene, nos, ez már nem megy. Az engedelmesség nem megy, pedig a mi kéréseink, a megoldandó sorshelyzeteink, és az, ami számunkra Istennél örökre el van készítve, éppen az engedelmességben találkozik. Erre tanít ma bennünket ez a különös paradoxon.

A másik paradoxon ennél is mélyebb, s talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy miközben egy idilli elrendezettséget látunk, aközben egy másik terv is kibontakozik. Ez itt idill, kedves testvéreim. A régi Izraelben a pászkavacsora megünneplése volt a nagy családi ünnep. Ilyenkor kiürültek a terek, bezártak a boltok, mindenki hazament és a családja körében ünnepelt. A családban pedig fölidézték a régi szabadítást, elmondták a az ősi történeteket – igazi családi ünnep volt ez. Idill. Jézus most a családja körében ünnepel. (Emlékszünk, amikor egyszer a családja még Galileában haza akarta vinni őt szelíd erőszakkal, Jézus így szólt az ott állók körében: Kik az én anyám és kik az én testvéreim? Azok az én anyám és azok az én testvéreim, akik engem követnek.) Nos, most Ő is ebben a családi körben van. S ha nekünk is sikerül a családot egybegyűjteni, sikerül mindent elrendezni, mindent a helyére tenni, értékes, maradandó ünnepet tarthatunk. Ezért is várjuk újra meg újra az ünnepet, hiszen zűrzavaros életünkben ez a biztos pont. Az ünnep olyan menedéket ad, ahol az ember megízlelheti a békés együttlét jóságát, a világ elrendezettségének nagyszerűségét – egyszóval, az ünnep idillt nyújt az ember számára.

 Ám azt olvassuk, hogy a főpapok és írástudók már keresik a módot, hogyan öljék meg Őt. S bement a sátán Júdásba, aki Iskariótesnek neveztetik, s ő bement a főpapokhoz, megbeszélte a velük, hogy pénzt adnak neki, ő pedig megígérte, hogy keresni fogja Jézus kézre adásának alkalmát. Milyen félelmetes ellentmondás ez, mégis azt kell mondanunk, itt is találkozik az, ami Istennél öröktől el volt döntve és az is, ami az emberben is a bűneset óta el van döntve. Istennél örökre el volt döntve, hogy szereti az embert, az ember pedig a bűnesetkor eldöntötte, hogy nem szereti Istent. Isten örökre eldöntötte, hogy hordozni és áldani fogja az embert, kegyelmet gyakorol az életén, és teljességre viszi az életét. Az ember pedig eldöntötte, hogy Isten nélkül akar – ember lenni? Nem. Inkább: Isten lenni. Ennek a szörnyű konfliktusnak látjuk most a végső beteljesülését. És bement az ördög Júdásba, Júdás pedig elment és megegyezett a főpapokkal, hogy kezükre adja Jézust. Milyen félelmetes ellentmondás bontakozik most ki! Csak a keresztnél és a feltámadásnál értjük majd meg ennek végső értelmét, hogy miért kellett ennek így lennie. Miért nem puszta véletlen a húsvéti kereszthalál, és az sem, hogy a tanítványok közül kellet kikerülnie egynek, aki áruló lett. Nem véletlen, hogy a családból, az elhívatottak közül támad. Aki elhagyta Jézust  - és az sem véletlen, hogy Jézus engedte ezt. Jézus tudta ezt. Ahogyan tudta azt is, hogy van egy ember a városban, aki éppen abban az órában visz haza a vizet, amikor Péter és János megérkezik a városba. Tudta, hogy van ott egy ház, s hogy van ott egy ember, aki szeretettel várja az Urat. Így tudta azt is, hogy Júdás kész az árulásra. Bizony mondom nektek – mondja majd az elkészített vacsorán –, aki velem együtt merít a tálba, az fog engem elárulni.

Mindez végül még nagyobb titokhoz vezet el bennünket. A 7. versben ezt olvassuk: „Júdás pedig megígérte, hogy jó alkalmat keres, hogy Őt nékik kezükbe adja zenebona nélkül.” Különös kifejezés ez a zenebona. Egyetlen egyszer olvassuk így az eredeti görög szó fordítását a revideált Károli fordításban. Minden más esetben így áll az itt szereplő szó fordítása: a tömeg. A tömeg – latinul – turba. Most azonban így fordítja: zenebona nélkül. Vajon miért? Nyilván oka van erre a biblia-fordítónak, hogy valami különbséget itt megjelöljön, hiszen lehetne itt is úgy fordítani, hogy „tömeg jelenléte nélkül”, vagyis felfordulás nélkül, anélkül, hogy valamiféle egybegyülekezés támadjon. Ám itt szándékosan így áll: zenebona nélkül. A tömeg a céltalanul egybeverődött, sokszor meghatározatlan ok folytán együttlévő, arctalan emberi tömeg. A tömegben ugyan ott állunk egyen-egyenként is, és talán egymásra is ismerünk ott is, de a tömegben létnek minősített jellege az, hogy nem ismerhető meg igazán. Esetleg arról ismerszik, hogy nincsen azonosító-száma, és ha olyanok vannak együtt, akiknek nincs azonosító-számuk, akkor csőcselékről kell beszélnünk.

Az evangéliumban számos esetben olvassuk, hogy Jézust tömeg veszi körbe. Most előbb erről szeretnék szólni. Ugyanis Jézus számára a tömeg mégsem arctalan. Azt olvassuk: megszánja őket. Emlékszünk rá, amikor az ötezer embernek eledelt ad? Odamennek hozzá a tanítványok, és azt mondják: Uram, bocsásd el a sokaságot! Ugyanez a szó szerepel itt. Bocsásd el a tömeget. Itt voltak egész nap, éhesek, és ha most nem indítod el őket, s csak később fognak elindulni, kidőlnek az úton az éhségtől. Jézus azonban megszánja őket és eledelt ad nekik, Aztán másutt azt olvassuk, hogy amikor Jézus elindul Jairus lányát meggyógyítani, összeszorítja a tömeg. S ebből a tömegből kiválik egy beteg asszony, aki csak Jézus köpenyének szegélyét akarja megérinteni, hogy meggyógyuljon. Így is lesz, Jézus pedig érzi, hogy erő árad ki belőle, s azt kérdi megszakítva útját: – ki érintett meg engem?  Erre felelnek kicsit gúnyosan tanítványi: Uram, összepasszíroz bennünket a tömeg, és Te arra vagy kíváncsi, hogy ki érintett meg? A tömeg arctalan, céltalan, sodródik, ide-oda csapódik – ez a tömeg. Mindig ez volt és mindig ez is lesz. Természetesen,  mindig voltak olyanok, akik jól tudtak a tömeggel bánni. A tömeglélektannak sokféle módszere van, hogy miképpen lehet egy céltalan tömeget hirtelen valami konkrét cél felé fordítani, hogyan lehet az arctalan emberekre hivatkozva egy ügynek nyomatékot adni, egy követelést mögé a tömeg erejét állítani. A demagógia szót mindannyian ismerjük, ez a politikai retorika történetéből való. Amikor a régi görög városállamokban a nép gyűlésre jött egybe, előálltak a demogógoszok, akik hangulatkeltéssel igyekeztek a tömeget, a népet meggyőzni. Azóta is így van ez. Demagógiának nevezzük azt, amikor az érvek nem megalapozottak, az emberekre hangulattal, érzésekkel hatnak. Mi ragadja el az embereket? Hiszen nincsen céljuk, nincsen identitásuk. Milyen nagy ellentmondás, hogy Jézus szereti a tömeget. Egész nyilvános szolgálata, annak minden eseménye feltételezi, hogy sokaság veszi Őt körbe. Az evangélisták megjegyzik, ha külön a tanítványokhoz szól. Egyébként amikor Jézus tanít, gyógyít, csodát tesz, mindig föl kell tételezzük, hogy ott van a tömeg is. Nos, ezt tudják a főemberek is, és ezért úgy döntenek, hogy tömeg jelenléte nélkül fogják el Jézust. Ezért majd éjszaka, egy kis kertecskében, a városfalakon kívül, sötétben kerítenek rá sort. Mert – ahogy sokhelyütt megjegyzik az evangélisták – féltek a néptől. Féltek a tömegtől. Mégis milyen érdekes hogy itt ezt a szót nem úgy olvassuk a fordításban, hogy tömeg nélkül, nyilvánosság kizárásával, titokban, hanem így: zenebona nélkül. Talán a középkor művészetén keresztül hozzánk magyarokhoz is eljutott – s miért ne jutott volna el – az a zenei megoldás, hogy a zenei passió-játékokban az átfogó nagy jeleneteket a turba-kórus énekelte. Így van a nagy barokk passiókban is, Johann Sebastian Bach passióiban is. Amikor sok ember énekel együtt, lett légyen az a tanítványok közössége, vagy a nép, vagy a vének, akkor a kotta szélére oda van írva: turba. Ilyenkor a turba énekel, vagyis minden együttlevő énekes. Lehet, hogy valami ilyesmire utal a magyar fordítás: zenebona nélkül. Bizony nem síppal, dobbal, nádi hegedűvel mentek ki Jézust elfogni. S mégis, a magyar nyelvben a zenebona fölfordulást, rendetlenséget, zűrzavart jelent. A turba a fölfordulást jelenti.

A tömeg azért céltalan és arctalan, mert valahogy mindig visszafordul önmagába, s ez egyre nagyobb erővel, egyre nagyobb hanggal és egyre nagyobb céltalansággal történik. Hamvas Béla egy filozófiai esszéjében megjegyzi, hogy már a középkortól kezdve sok bölcselkedő tartotta úgy, hogy az emberi élet egyik nagy nyomorúsága éppen az, amikor az ember belevettetik a turbába. A zenebonába? A tömegbe? – Talán ebbe is, meg abba is. A fölfordulásba? Abba is. De még inkább a teljes céltalanságba. A kaotikus kavargás, aminek sem kezdete, sem értelmes célja nincs, ez az élet elveszésének, az emberi egzisztencia nagy nyomorúságának az egyik legbiztosabb jele. Nincsen célod, nincsen arcod, nincsen sorsod, nincsen eredeted és nincsen beteljesedésed, - csak zenebonád. Egyszer egy családot látogattam, s náluk, ahogy az már mostanában lenni szokott, be volt kapcsolva a televízió. Kedvesen fogadtak, beinvitáltak, leültettek – s közben ment a televízió. Elkezdtünk beszélgetni – közben ment a televízió. Valami pop-műsorban szaggatták a gitárt a fiúk, jó hangosan. A háziak látták rajtam, hogy valami zavarban vagyok, csippengettem a szememmel a televízió felé. Jaj, mondták, tiszteletes Úr, elnézést, majd egy picit lehalkították a készüléket. Ugye, mostmár tudunk beszélgetni? Hát – feleltem – szerencsére nagyothalló vagyok, nekem teljesen mindegy, de magukat nem zavarja? Nem, felelték, dehogy is, mi ezzel együtt élünk. Nem inkább ebben élünk? És ha ebben élünk, elvesztünk!

A turba szóból származik a turbó szó is. És ebből ered a magyar szlengben az is, hogy felturbózza magát az ember. Turbózd fel magad, kisfiam! Gyűjtsél magadban erőt, szenvedélyt, legyél rajta. De min? Kedves testvéreim, a kérdés az, hogy mi az eredet és mi a cél? És ki vagyok én?  Mégis milyen paradoxon: Jézus szereti, magához engedi, tanítja és gyógyítja a tömeget. Még annak ellenére is, hogy aztán majd, amikor kiállítja Pilátus és fölteszi minden idők legcinikusabb kérdését: Kit akartok, hogy elbocsássak nektek, Jézust-e vagy Barabást, a rablógyilkost, - akkor fölkiált a tömeg, íme, van cél, van megfogalmazott program:  Barabást bocsásd el! Ezt így fordítja a Vulgata, a latin fordítás: universa turba, az egész tömeg így kiáltott. Universa turba. Igen, Isten szeretete, Isten valódi életrendje nélkül az embervilág csak universa turba, egyben-tömeg, s Isten nélkül mi is csak tömeg vagyunk. Névtelenek, arctalanok, céltalanok, sorstalanok, s így a legpontosabb mondani: istentelenek. Az istentelenség vétsége és megrendítő valósága ott mutatkozik meg, amikor az Isten által teremtett ember arctalanná, sorstalanná és céltalanná lesz. Őérettük jött Jézus, azokért, akik felkiáltanak: nem Jézust, Barabást engedd szabadon! Milyen mély és megrendítő az a végső paradoxon, amit ennek az arctalan, akarattalan, céltalan tömeg kiáltásában meghallunk – de hiszen éppen erről van szó. Barabást engedd szabadon, aki majd szabadon bocsátván visszazáródik a tömegbe, azonossá lesz velük. A tömeg visszakéri őt. A tömeg önmagát kéri vissza.

A legmélyebb paradoxon az, hogy Barabásnak kell szabadon engedtetnie. A tömegnek kell szabadon engedtetnie, s benne neked. S Jézusnak kell meghalnia. Meghal az egyetlen Isten-arcú az arctalanokért, elvész a legalázatosabb az orcátlanokért. Lukács leírásában így kezdődik Jézus passiója:  „eljött pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kellett öletni a húsvéti báránynak.” Neki kellett megölettetnie. Egynek sokért, egynek mindenekért, egy igazi Isten-arccal bírónak az Isten arcát elveszítettekért. Tanítson bennünket Lukács evangélista látni ezt a különös összefüggést, az össze nem tartozó dolgok egymáshoz tartozását, s tanítson bennünket nagy-nagy alázatra, igaz engedelmességre, hogy Isten szeretete, kegyelme, megmentő hatalma teljesen a miénk lehessen.

Ámen