Alázat, csodálat, dicsőítés

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Bizonyára mindenki ismeri azt a híres esetet, hogy az 1910-es évek legvégén, a bolsevik forradalom idején készült egy fénykép, amelyet aztán közzétettek az 1930-as évek végén is, de akkor már egészen mást mutatott, illetve nem mutatott, mint eredetileg. Az eredeti fényképen a bolsevik forradalom vezérei, Lenin, Sztálin és Trockij állnak egy emelvényen. Aztán másfél évtized múlva, mikor Trockijt már elűzték, e dicső fényképen ő már nem látható. Kisatírozták, vagy – ahogy szoktuk mondani – kiretusálták. Ha akkoriban lett volna photoshop, egészen profi módon oldották volna meg a feladatot, mert a számítógépen már könnyű a mosolygósból csúnyát, a csúnyából mosolygóst csinálni. Azért idézem ezt fel, mert a Biblia első lapjára oda kéne írni, hogy „No photoshop”, ami benne olvasható, az nincs retusálva. A Biblia a különböző alakokat éppen olyannak mutatja meg, amilyenek voltak, vagyis, úgymond, mindig az eredeti felvételt látjuk. Így látjuk a tanítványokat is – olykor indulatosnak, máskor gyávának, amint nemsokára szertefutnak, odahagyva Jézust, máskor látjuk őket dühödten civakodni, és látjuk Júdást, amint lop a szegénykasszából, vagy amint megy, hogy előkészítse Jézus elárulását. És látjuk Pétert is bősz elhatározásaival, látjuk, amint a vízen akar járni, megijed és elmerül; és látjuk most is, amikor életre-halálra fogadalmat tesz a Mesternek: »az életemet adom éretted!« - mondja (vagy, ahogy Lukács evangélista feljegyzi a szavait: »ha mindenki meg is tagad, én az életemet adom éretted«). De látjuk a szent királyokat is, akik csodálatos helyeken szerepelnek Isten igéjében, de láthatjuk életükben az árulást, hitehagyást, bálványozást; látjuk a mi szent Dávid prófétánkat, aki próféta és király, amint borzalmas, förtelmes bűnökbe esik. Látjuk a legnagyobb prófétát, Mózest, aki gyilkos, és látjuk a többieket, az Ezékieleket, az Ámosokat, az Illéseket, az Elizeusokat emberi indulatokkal, nagy haragokkal – úgy, ahogy vannak.

Igen, a Szentírás – ahogy Jakab mondja a levelében – egy csodálatos tükör, a szabadság tökéletes törvénye. S most itt halljuk a szabadság törvényét: »fiacskáim, szeressétek egymást! »Jakab azt mondja, hogy aki ebbe a tükörbe belenéz, az csalhatatlanul, valóságosan meglátja önmagát, olyannak, amilyen. Ezért a Biblia veszélyes könyv. Aki szereti megcsalni önmagát, aki folyton szépre retusált képeket akar önmagáról, és azt szeretné, hogy róla mindig mindenki jót mondjon, az nem fog ilyen lehetőséget találni a Szentírásban. 

A felolvasott ige is arra hív meg bennünket, hogy álljunk oda Péter mellé, és Péterrel együtt nézzünk bele a szabadság tökéletes törvényébe. A kisunokámat olyakor a vállamra veszem, és odaállunk a tükör elé és mutatom neki magunkat: engem felismer, kicsit csodálkozik, hogy a papából hirtelen kettő lett, aztán még inkább csodálkozik, hogy belőle is hirtelen kettő lett. És amilyen jól megmutatja a tükör, hogy kik vagyunk, úgy mutatja meg most nekünk, hogy kik vagyunk, ha Péter mellé állunk és szabadon belenézünk ebbe a csalhatatlan tükörbe, a szeretet törvényébe.

1. Ahhoz azonban, hogy igazán mélyre lássunk, még azt a kérdést is föl kell vetnünk, hogy mire jó ez az egész? Miért ilyen könyv a Szentírás, miért ilyen tükör a szeretet törvénye, mi a hasznunk belőle? Most csak három egyszerű tételt emelek ki a sokféle haszonból, és mindjárt kezdjük is az elsővel, a nehéz leckével, ez pedig az alázat leckéje.
   
   

Péter van előttünk, akiről Jézus azt mondja, hogy ő a kőszikla, őreá fogja az anyaszentegyházat építeni, és ezt Péter nemcsak a Caeserea Filippi országúton hallhatta és jegyezhette meg. Ha végigolvassuk Jézusnak és a tanítványainak a történetét, azt látjuk, hogy általában is Péter az első. Igen, Péteré a primátus, övé az elsőség, ő a szószóló, ő beszél a tanítványok nevében. Ő az, aki mindig előre dobban, mint a mesében: itt vagyok, kicsi gazdám, mit kívánsz? És amit mond, azt bizonyos értelemben a többiek nevében is mondja. Mennyire jól kifejezi ezt az, amit az imént idéztem: Mester, mondja Péter, ha az összes többi megtagad és elárul Téged a válságórán, én nem, én az életemet adom éretted. És milyen megrendítő erre Jézus válasza. Azt mondja: Péter, nem fog megszólalni a kakas - vagyis még be sem köszönt a hajnal, még ezen az éjszakán – háromszor elárulsz engem!

Ez pedig indítson minket nagy alázatra, mégha volna is néhány magyarázat, először Péternek, aztán magamnak. Igen, tudjuk, nehéz órát hozott Péter életében, amikor terhes volt a Krisztus követőjének lenni. És legyünk őszinték, nekünk is vannak ilyen óráink, napjaink, életszakaszaink. És ha ilyenkor jön valami nyomás, vagy kísértés, akkor elszáll a fogadalom, és bizony nem adjuk az életünket. Felkap a forgószél, vagy leránt az örvény, legyőzhetetlen erők pörgetnek, sodornak, húznak bennünket és ekkor a szívünkből kiszakadó kétségbeesett kiáltás nem az lesz, hogy Uram, segíts, hanem az, hogy: nekem semmi közöm Krisztushoz! Ez lesz Péter tagadása a főpap udvarában: semmi közöm hozzá! S nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor mondja ezt, vagyis abszolút értelemben megtagadja Krisztust. Indítson ez minket alázatra. Nyilván, Péter indulata sokunknak tetszhet, és csak annyit tudnánk hozzá fűzni – Pétert meg önmagunkat is mentegetve –, hogy lehetett volna kicsit megfontoltabb. Számolj háromig, szoktuk mondani. Aludj rá egyet, ne kapkodd el, alkalmazz dialogikus beszédformát, először kérdez még, járj utána a dolognak. Tudnánk mi efféle tanácsokat adni Péternek is, önmagunknak is. Manapság sok-sok segítőnk van, hogy eligazodjunk zűrzavaros világunkban. Vannak úgynevezett coach-ok, akik vezetőket, feladattal megbízottakat tréningeznek, hogy ne kapkodják el a dolgot, megfontoltak legyenek. És vannak bűvös szavak is, mit jelent például asszertívnek vagy cél-agresszívnek lenni, s ezeket helyzetgyakorlatokon lehet elsajátítani. Nos, igen, járhatott volna Péter ilyen iskolába. De egyébként a Péter indulata tetszik nekünk: »Uram, az életemet adom éretted!« Igen szép indulat ez, mély érzés. Csakhát Péter valahogy elkapkodta, nem jól fogalmazta meg, a fogadalmához nem tett apró betűs lábjegyzetet, mondván, hogy Uram, az életemet adom éretted minden esetben, kivéve, kivéve, kivéve... Sok ilyen kivétel része van az életünknek: fenntartások, függő viszonyok. De lényegében véve, az indulat, az érzés tetszik.

Ez a tükör azonban most azt is megmutatja, hogy ez sincs rendben! Mert mégis Jézus szava az igaz: a szív teljességéből szól a száj. És ez az indulat és odaszánás, lám, nem ér semmit. Mert mikor kellene ezt az indulatot, – Platón szavával élve – ezt a bőszületet megérteni? Platón szerint a bátorság erényét, a katonák harci indulatából lehet leginkább megérteni. Harcra készülve döngetik a mellüket, csapkodják a pajzsukat, hogy többlet-bátorságra tegyenek szert, és meg ne futamodjanak. Hát hol van Péternek ez a bőszülete, hova párolgott? Talán akkor szállt el, amikor a Gecsemáné-kertben Jézus azt mondta neki, hogy tedd be hüvelyébe kardodat Péter, mert aki fegyvert fog, fegyver által vész el!? Ekkor párolgott volna el minden bátorsága? Ez lenne az az apró betűs kitétel, amely miatt Jézus tarthat igényt Péter feltétlen odaszánására? Nos, ez a tükör sok mindent megmutat Péterről és rólunk is, leginkább azt, hogy a bátorságunk a kivételes alkalom, és nem a gyávaságunk! Ez pedig késztessen bennünket is alázatra, nemcsak a kimondott szavaink, elkapkodott fogadalmaink, hanem az alap nélküli odaszánásaink miatt is. Úgy állunk most Péter mellett, hogy benne önmagunkat is láthatjuk. És ahogyan Péternek a főpap udvarából kijőve el kellett sírnia a kétségbeesés könnyeit, és könnyekre kellett fakadnia a feltámadás után a Genezáreti-tó mellett is, amikor Jézus megkérdezte tőle: szeretsz-e? szeretsz-e? és jobban szeretsz-e? Mit mondtál Péter? Ha mindenki megtagad, én nem, mert én, én szeretlek Téged a legjobban. Nohát Péter, jobban szeretsz-e? Engedjük most a szívünkig ezt a kérdést, és akkor Jézusnak ez a jövendölése Péterről sok mindent kitisztíthat a szívünkből, ami nem oda való. És a helyébe léphet az alázat. 

2. A másik a csodálat. Amikor a Szentírás tükrébe nézek és látom a bibliai alakokat, hogy kik ők és milyenek ők, ez engem mindig csodálatra késztet. Lám, előttünk áll, milyenek a tanítványok. Mit mond Jézus? A prófétát idézi: megvered a pásztort, szétszéled a nyáj. Ma éjszaka mindannyian megbotránkoztok bennem. Itt van közöttetek az, majd együtt nyúl velem a tálba, aki elárul engem. És te is, Péter, még föl se kel a nap, még éjszaka elárulsz engem... Jézus tudja, hogy milyenek a tanítványok. És mi csodáljuk Őt, aki elhívta őket tanítványul, és nem mondja ott, az utolsó estén: mennyei Atyám, ennyi tellett..., megpróbáltam; Galileában összeszedtem ezt a néhány embert, van közöttük halász, exvámszedő, titkos partizán, kleptomániás, hőzöngő. Hát, Atyám, ennyi tellett, ilyen a csapat... De sebaj, majdcsak hírül adják az evangéliumot, és ahogy az eszmék evolúciója hozza, egykor majd, 2019. március 24.-én a Böszörményi úton egy olyan fantasztikus csapat fog már egybegyülekezni, hogy megéri ez a kockázatos befektetés. Hogy ugyanis ezekkel galileai halászokkal, fél-analfabéta, pösze, gyáva, tülekedő bandával kezdtük a nagy ügyet! Nos testvérek, álljunk a tükör elé, s nézzük bele: különbek vagyunk-e, mint Péter, mint Jakab, mint Máté, mint János, mint Tamás, mint Júdás? Bizony, nagy-nagy csodálatnak kell eltöltenie a szívünket, amikor azt olvassuk, hogy a Mester megmossa a lábukat, és nekik mutatja be az utolsó vacsorát, és reájuk bízza a szent igéket: ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik! Miérettünk is megtöretett az ő teste, de először nekik mondta: ez az én vérem, amely ti érettetek kiönttetik. És Péternek mondja, és Péteren keresztül a többieknek is mondja, hogy te vagy az a kőszikla, amelyen felépítem az én anyaszentegyházamat. Kőszikla ez a Péter? – kérdezhetnénk. Inkább csak fűrészpor, s mit lehet arra építeni? Hát csodáljuk a Mestert, aki tudván tudja, hogy milyenek a tanítványok, és hogy mi lesz a történetük; mégis a tanítványaivá, követőivé fogadja őket, sőt most azt mondja nekik, hogy: fiaim, gyermekeim! És ezt fokozhatom is. Lapozzunk egyet János evangéliumában, és ott már azt mondja nekik, hogy: barátaim. Ezek az emberek a Jézus barátai! Pedig micsoda kockázat – mindennek a fényében –reájuk bízni a szeretet nagy parancsát. Ezt olvassuk: miután Júdás elment, azt mondja nekik Jézus: új parancsot adok nektek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást, erről ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Micsoda kockázat ez!

A kockázat szót tudatosan használom most. Emil Brunner, a 20. század egyik nagy teológusa beszél erről az ember teremtése kapcsán.  Miért úgy teremtette Isten az embert, hogy – posse peccare – képes volt vétkezni? Miért nem úgy teremtette Isten az embert, hogy öröklétesen tökéletes? Mert Isten vállalta a kockázatot azzal, hogy szabadságot adott az embernek, mert ebben a szabadságban az is benne van, hogy az ember fellázad Istene ellen, megsérti az Isten és ember örök szövetségét. És most azért használom ezt a szót, mert most, amikor Jézus Krisztus azt mondja a tanítványoknak, hogy »új parancsolatot adok nektek, egymást szeressétek, miképp én is szeretlek titeket«, látnunk kell, kiknek mondja ezt? Majd egy perc múlva azt kell mondania Péternek, hogy Péter, három-négy röpke órácska sem telik el és megtagadsz engem. A többiek pedig szerteszét szaladnak. Őrájuk bízni azt, ami ezt a világot összetartja? Mert ezt a világot ez a parancs tartja össze.

Nemrégiben olvastam egy tanulmányt arról, hogy mitől megy előrébb a világ. A szerző szerint az emberben lakozó rossz viszi előre a világot! Abból lettek kultúrák, civilizációk, hogy az ember folyton a másik ember eltaposására készülődik és ezért furfangos dolgokat talál ki. Minden háziasszony tudja, milyen jó dolog a teflon. A teflonos  serpenyőn megsütjük a tojásrántottát, az edényt víz alá tesszük, és máris tiszta, nem kell kapargatni, mint a régen a vasedényeket. A teflon olyan réteget alkot, amely ilyen egyszerűen tisztítható. De azt talán kevesen tudják, hogy ezt a különös anyagot a hadiipar találta föl. A szuperszonikus harci repülőgépek fejlesztésének köszönhetjük, hogy mi olyan szép tisztán tudunk tojásrántottát sütni. Mégis ellene mondunk ennek a gondolatnak, mert a világot az tartja össze, amit Jézus Krisztus mond: »új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!« És micsoda kockázat ez a parancsot, ilyen emberekre rábízni. Ez a Péter négy órát nem bírt ki hűségben az Úr Jézus mellett. Ezt nincs mivel magyarázni. És hol voltak a többiek? Ilyen társaságra rábízni a világot megtartó törvényt!? – csodálatos, fölfoghatatlan! 

Mondhatnánk, hogy: na lám, ők se különbek, ők is csak olyanok, mint mi, és ennyi az egész keresztyénség. Lám, Péter is csak ugyanolyan, mint te, kis gyáva szájhős. Nézd csak Jánost, nyomban eltűnt a bajban, pedig az utolsó vacsorán ő volt, aki az Úr keblére hajtotta fejét. De most ezt fordítsuk meg, és ne azt mondjuk, hogy ők ugyanolyanok, mint mi, hanem azt, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők. És ha ezt így meg tudod fordítani, megtalálod a reményt, mert ebben van a remény, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők! És akkor az új parancsolat – egymást szeressétek! –  reánk nézvést is teljesérvényű lesz.

3. Végül nagy hasznunk van itt arra is, amit így nevezek: dicsőítés. Ha valaki szeretné megérezni, hogy volt-e az Úr Jézusnak iróniája, metsző humora, arra nézvést most hadd olvassak egy bizonyítékot. Sajnálom, hogy nem vagyok színész, jobban hangzana. Odaáll Péter Jézus elé: Uram, miért nem mehetek most utánad? - kérdezi. Mint egy toporzékoló gyerek, amikor az apja indul valahova és ő nem mehet vele. Tombol: miért nem mehetek utánad, az életemet adom éretted! Felelt neki Jézus: »az életedet adod értem?« Nem is tudom, hányféle módon lehetne ezt hangsúlyozni, hogy a mi lelkünket is átmetssze a Jézus viszontkérdése: Péter, az életedet adod értem? Nahát! Ebben a kérdésben van megrökönyödés és elképedés, de van benne valami mély, mondhatni, gyógyító gúny is. Péter, az életedet adod értem? A dicsőítés haszna pedig az, hogy Jézust a fordítottjáért magasztaljuk. Azt mondja Jézus a tanítványoknak: én adom az életemet ti érettetek. Mit mond Péter? Én az életemet adom teéretted. Melyik itt »én« a dicső? 
   
   

Az alázatot többé-kevésbé meg tudjuk tanulni, ha nem másképp, majd a másik ember megtanít rá bennünket; csudálni is tudjuk a Mestert, hogy olyanokból, amilyenek a tanítványok voltak, közösséget hívott létre, és Isten országa szent titkait feltárta előttük és rájuk merte bízni azt. De a dicsőítés? Láttam egyszer egy filmet, volt benne egy jelenet: mentek a vitézek a csatába, nehéz páncélokban, s útközben beszélgettek egymással. Az egyik odavágja a másiknak: ti, nemesek, semmit sem értek, ti gyávák vagytok. Mi, nemesek, gyávák volnánk? csattant fel a másik. Hiszen a nemességet a bátorságért, hősiességért adják. Hát igen, igen – felelt emez –, de amikor csata van, ti mind otthon kushadtok a hodályban, és a jobbágyaitokat öltöztetitek be a lovagi ruhába, ágyútölteléknek. Ez a világ rendje. Ha áldozni kell, hulljon a férgese, ha csatába kell menni, mennek elől a talpasok, ha vért kell ontani, jöjjön az ágyútöltelék, adja valaki más az életét érettem. Lám, Péter is, mint hűséges vazallus ígéretet tesz Jézus Krisztusnak, az úrnak és a mesternek, akit még mindig dicső királyként vár eljönni: Uram, az életemet adom érted, hiszen cseléded, a jobbágyod vagyok, s Te vagy az én hűbéruram. Ez a világ rendje.  És most a király, a világegyetemet teremtő és szabadságot kockáztató Úr  azt kérdezi: Péter, te adod az életed értem? Éppen fordítva. Jézus adja az életét Péterért , a tanítványokéért, értünk. És ebben az odaajándékozásban találjuk meg az alapját annak is, amit csodálatnak neveztünk, és annak is, amit alázatnak neveztünk. Álljunk hát bátran Péter mellé, nézzünk bele a szabadság tökéletes törvényébe, engedjük szívünkig hatolni a Jézus parancsát: amiképpen én szerettelek titeket, te is úgy szeressétek egymást –, és dicsőítsük Őt bűntörlő, kegyelemszerző, új életet ajándékozó áldozatáért.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy Igéd tükrében olyannak láthatjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk: kegyelmedre szorulók, irgalmasságodra várók, Jézus követésére elhívottak. Csodáljuk végére mehetetlen irgalmasságodat, hűségedet. És csodáljuk üdvözítő tervedet, ahogy az új élet ajándékával felemelsz bennünket igaz hűségre, Krisztus követésére, a szeretet törvényének betöltésére. Add, hogy tudjuk valóban úgy szeretni egymást, ahogyan Ő szeretett bennünket. Adj nekünk erőket, hogy hordozni tudjuk a gyengéket, a betegeket. Adj nekünk mennyei látást, hogy erősíteni tudjuk a szomorkodókat a feltámadott Jézus Krisztus dicsőségével. Adj nekünk bátor szívet, ha kétségnek, támadásnak, bajnak ideje jön el, hadd legyünk mi akkor is Krisztus nevének boldog megvallói, és meg ne tagadjuk. Adj békességet, hogy mindazt, amit jóakaratunkban megfogalmaztunk, jó végre is tudjuk vinni. Őrizd meg életünket, családunkat, otthonunkat, nemzetünket, ezt az egész nyugtalan és háborgó világot, adj békességet a mi időnkben a földön.
Ámen