Akkor

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Igen jól ismerjük Jézus megkísértésének a történetét, s igen sokféle fantáziát mozdít is meg bennünk. Hiszen mióta olvashatjuk az evangéliumot, mind a keresztyének körében, mind azon kívül sokak fantáziáját megmozgatta ez. Különösen a művészekét, gondolkodókét, de talán a filozófusokét és a teológusokét is.  S megmozgatja legalább annyira a miénket, egyszerű földi halandókét is. Mert jól ismerjük és csodáljuk Jézusnak ezt a nagyszerű győzelmét. Igen, itt győzelemről van szó. Még szinte meg sem kezdi Jézus nyilvános földi szolgálatát, máris kísértések érik, nagy próbatételek jönnek, hiszen ezek a kísértések nem futó gondolatok, amiket hoz és visz a szél, ezek az emberi életnek, a szívnek és a léleknek a legmélyét érintik. Ezért oly csodálatos a győzelem, amit Jézus itt arat. Hogyan veszünk ebből a győzelemből mi magunk is erőt és vigasztalást? Hadd legyen ma ez a döntő kérdés. Egyrész tehát az kérdezzük, hogyan erősödünk meg ebben a vigasztalásban, másrészt pedig azt kérdezzük, hogyan jutunk el a végső győzelem reményéhez? Jézusnak ez a győzelme a kísértő és a kísértések fölött előre tekint az Ő végső nagy győzelmére. Tehát, vigasztalásról és a reményről van most szó. Mégegyszer: hogyan lesz a miénk a vigasztalás, és hol találjuk meg az erőt ebben a vigasztalásban a mi indenféle bajunk, nyomorúságunk, hányattatásunk és – valljuk meg nyugodtan – kísértésünk közepette?

Hogy meg tudjuk nyitni a vigasztalás mélységét, most elég csak egyetlen egy vonatkozást kiemelni, egyetlen egy szót.  Ez pedig az a szó, amivel Jézus megkísértésének története kezdődik. Így kezdődik: akkor. Akik jól ismerik az indoeurópai nyelveket, tudják, hogy ha egy latin vagy görög mondat határozószóval kezdődik, annak nagy nyomatéka van. A magyarban ez nem tűnik olyan fontosnak, hiszen mi tudunk mondatot és-sel is, akkor-ral is, majd-dal is kezdeni. De itt, ebben a történetben ez a szó: akkor, - egészen nyomatékos. Mikor? Ha ebbe belenézünk, mindjárt érteni fogjuk Jézus győzelmének nagy, vigasztaló erejét. Mikor tehát?

Rögtön azután, hogy Jézus megkeresztelkedett, és megkeresztelésekor megnyílt az ég, és mennyei szózat hangzott: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm. Akkor, azután. Márk evangélista még drámaiabban fejezi ezt ki, ő ezt így mondja: rögtön, tüstént azután. Ám Máté evangéliuma szava is összeköti a mennyei szózatot, az isteni kinyilatkoztatást (ez az én szerelmes fiam!), és Jézus megkísértetését. Mit kérdez a kísértő? Ha te vagy Isten Fia… (hiszen az imént még ez hangzott: ez az én szerelmes Fiam!) Ha Te vagy Isten Fia, ha csakugyan Te vagy Isten Fia, parancsold meg a köveknek, változzanak kenyérré. De jó lenne, testvérek, ha parancsolhatnánk a köveknek, változzanak kenyérré; de jó lenne, ha parancsolhatnánk a Nemzetközi Valutaalapnak, változzon konvertibilis magyar forinttá; de jó lenne, ha itt, a Böszörményi úton, az utcaköveknek azt mondhatnánk, hogy mindből legyen egy jó nagy darab kenyér! De jó lenne! És ha valaki Isten Fia, ha valaki teljhatalmú, ha valaki ezt megteheti, ha és amennyiben Isten Fia, hát parancsolja is meg!

Azt látjuk, testvérek, hogy mindig kísértés támad rögtön, azután, akkor, mikor Isten áldást közöl. Hiszen a megnyíló ég, és a mennyei szózat: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok,  - Isten megerősítő áldása. Krisztust Isten Szentlelkének hatalma árnyékozza be Őt, Isten lelki ereje száll Reá, áldást kap. S mindjárt az első nagy vigasztalás nekünk, keresztyéneknek, hogy mikor Isten jóságot áraszt ránk, mikor gyermekeinek nevez bennünket (mert gyermekeinek nevez bennünket!), akkor és éppen akkor elkerülhetetlen, ahogy Jézus történetében látjuk, hogy kísértés támadjon. Szoktam volt mondani, hogy az ördög a kocsmában nem kísért, mert az ő szempontjából ott minden rendben van. Az ördög itt kísért, az ördög a legbuzgóbb templomba-járó. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki a legtöbbet volt ebben a templomban, az az ördög, de mégis ő a legbuzgóbb templomba-járó. Az ördög a legbuzgóbb Biblia-olvasó is. Tudja, hogy mit olvasunk mi az Igében. Mi az Igében Isten hozzánk szóló nagy áldását olvassuk: gyermekem vagy! Ez az üzenet Istennek vigasztaló, szabadító ereje. Isten Szentlelke által megragadja az életünket és formál bennünket, és ezt a nagy isteni munkát áldásközlések kísérik: gyermekem vagy!  az enyém vagy! - mondja Isten - az én szeretetemtől nem szakít el semmi! S ekkor jön a kísértés.

Csodálatos, ahogyan Jézus legyőzi ezt, ugyanis a bizonyossága mellé, hogy Ő Isten Fia, egy másik bizonyosságot is felhoz a kísértés legyőzése és elhárítása végett. A másik bizonyosság pedig az, hogy nemcsak kenyérrel él az ember… Ez bizonyosság, testvérek, és nem olcsó vigasz! Ezt mi nem szórhatjuk annak az ölébe, akinek nincsen kenyere! Ezzel - ha szabad mondani – nem szúrhatjuk ki a koldus szemét, aki üres kezét rázza, és szüksége van valamire! Igen pimasz és istentelen dolog lenne azt mondani neki, hogy nem adok semmit, mert nemcsak kenyérrel él az ember… Ez bizonyosság, mély és döntő megtapasztalás, hogy az élet mindig több, mint ami a mi puszta életünk, mert Isten is mindig több, mint amit ad a puszta életünkre. Márpedig Istennek igéje, szent szava, Istennek mindent megváltoztató hatalma az, amiből élünk. A kenyér is abból van. Tehát nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Istennek szájából kiszármazik. Ezért ez az első nagy vigasztalásunk, melyből nagy erőket is vehetünk: nem kell csodálkoznunk, nem szabad kétségbe esnünk, ha Isten áldó, gyermekségbe fogadó, fölhatalmazó és megerősítő szava nyomán rögtön kísértés támad az életünkben. Nem szabad kétségbe esnünk, ha éppen akkor támad a kísértés, mikor éppen már Isten gyermekeinek tudjuk magunkat. Ne firtassuk, hogy miért éppen minket támad az ördög, s miért nem másokat, például, miért nem a hihetetleneket. Ne okoskodjunk így: hát nem az a fiúság nagy áldása, hogy védettek vagyunk, hogy immunitást kaptunk? Mert látjuk, elkerülhetetlenül együtt jár az istengyermekséggel a kísértőnek, az Isten ellenségének a semmisítő igyekezete, és kísértő kérdésébe belefoglalt dühe amiatt, hogy én Isten gyermeke vagyok. S valóban nagy vigasztalás, nagy erő ez: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. Mert azt is az Igéből tudom, hogy Isten gyermeke vagyok, és azt is onnan tudom, hogy az is maradok - sehonnan máshonnan nem tudhatom meg ezt.

Akkor. Másodszor ez a szó azt is mutatja, hogy rögtön azután támad a kísértés, hogy Jézus feladatra vállalkozik, s elindul nagy küldetésébe. Azt olvassuk, hogy amikor elment a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjék Keresztelő János által, János fölismerte Őt, és azt mondta Neki: nekem kellene általad megkereszteltetnem, és Te jössz énhozzám? Jézus viszont ezt mondja neki: engedj most, János, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk. Jézus azért jött, hogy betöltse az igazságot. És ennek első állomása, első foglalata, hogy odaáll, sorba azok közé, akik Keresztelő János bűnbánati keresztségében részesednek, mert a János keresztsége bűnbánati keresztség volt. Nem véletlenül mondja János Jézusnak: te jössz énhozzám? Hát éppen fordítva, nekem kellene általad megkereszteltetni, hiszen Te vagy az Isten Fia, Te vagy a Messiás! És Te úgy jössz hozzám, mint egy a bűnösök és nyomorultak közül? Olvassuk, hogy Keresztelő János prédikálására sokan, nagyon sokan megtértek, nagyon sokan megrettentek, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett már, nagyon sok ember szívébe félelem költözött, hát elmentek Jánoshoz, hogy bűnbánati keresztsége révén feloldozást nyerjenek. Térjetek meg és keresztelkedjetek meg a bűnök bocsánatára! – ezt hirdetette János. Sokan akartak megmenekülni a bekövetkező ítélettől, és odaálltak hát, és vállalták, hogy Keresztelő János megmossa őket, hogy így megtisztuljanak. S lám, odaáll Jézus is a sorba. De, hát fordítva kéne történnie! Ám Jézus azt mondja: engedj most, János, mert minden igazságot, minden justitiát – nem filozófiai igazságról beszélünk! – minden igazságosságot, amit a törvény megkíván, be kell tölteni. Ezért jött Jézus. Egy nagy középkori teológus szép könyvet írt erről, mind a mai napig csodálva olvassuk elmeélességét: cur Deus homo – miért lett Isten emberré? Azért, hogy Isten minden igazságát betöltse, s nem töltheti be más Isten igazságát, csak Krisztus. Ez az ő küldetése, ez a szolgálata, a missziója, ezért jött, és ez az út halálig és föltámadásig tart. Csakugyan Te vagy az Isten Fia? Ha Isten Fia vagy – mondja a templom teraszán a kísértő Jézusnak – vesd alá magadat, mert meg van írva… Lám-lám, az ördög idézi a Bibliát. Ilyet is tud. Sőt, a legjobban az ördög kezében pörög a Biblia, nagy Biblia-olvasó az ördög. Idézi a zsoltárt. Ha Isten Fia vagy…! Meg van írva…! Fundamentalista módon idéz az ördög. Meg van írva! A liberálisok nem szoktak Bibliát idézni, ők, biza, másfele kacsingatnak. Az ördög fundi-módon idéz: meg van írva, ez az Írás. Azt mondja az Írás: angyalaidnak parancsolt felőled, hogy lábad meg ne üsd a kőben. Ha Isten Fia vagy, teljes a védelem.

Mit hallunk aztán kereszten? Azt mondták, Isten Fia, hát szabadítsa meg magát, és szabadítsa meg a latrokat is. Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magad! Vagy ahogy a lator mondja: szabadíts meg minket és szabadítsd meg magadat is. Igen, így kellene ennek lennie. Nem ütöd meg lábad a kőben… Ám Jézusnak meg kell halnia, mert azért jött, hogy teljesen betöltse Istennek minden igazságát. Ennek pedig első jele, első lépése, hogy beáll a bűnösök közé. Ahogy aztán Pál apostol mondja: Őt, aki bűnt nem ismert, Isten bűnné tette érettünk, hogy ő, a második Ádám, az örök, tiszta, igaz ember elvégezze a bűnért való áldozatot. Vagyis ez az akkor nemcsak akkor jön, (persze akkor is rögtön jön), hogy Jézus a Mennyei Atyától csodálatos kinyilatkoztatást vesz, hanem akkor is, amikor elindul a küldetésére. Ez nem teljesen ugyanaz, mint hallani a buzdító, bátorító szót, kinyilatkoztatást: gyermekem vagy! Itt feladatról, szent célról, küldetésről van szó. És a kísértés akkor is megjelenik, amikor az ember – ha szabad ezt mondani – belefog valamibe. Belefog valamibe, amit nem ő talált ki, valamibe, ami nemcsak úgy, hirtelen elékerült, s ha már ott van kezdeni kell vele valamit. Ez olyan ügy, amiért megimádkozott,  ennek bizonyosságát elkérte Istentől, ezért akár a negyven napot is, negyven hónapot meg negyven évet is kellett gyötrődni, erről tudja az ember, hogy az a küldetése, az a dolga, azt kell tennie. Hát mindjárt jön a kerékkötő, mindjárt elromlik a GPS, mindjárt lekerülünk a térképről, igen, mindjárt jön a nagy kísértés: próbáld meg, tényleg úgy van-e? Mert az az igazság, hogy amikor az ember nagyot vállal magára, életre szóló feladatot kezd, előtte szereti azért magát megpróbálni. Lesz-e elég erő, végig lehet-e csinálni, s velem van-e Isten kegyelme, és velem lesz-e mindvégig? Vajon, nem illúziókat kergetek? Íme, a próba lehetősége: angyalainak parancsolt felőled, tenyerükön hordoznak, hogy lábad meg ne üsd a kőbe…

Bizony, nagy vigasztalás van itt, testvérek, mert Jézus győzedelmeskedik, és azt mondja: viszont az is meg van írva: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! Ne kísértsd Istent – még kísértéseid közepette sem, ne hárítsd át reá a megkísértett voltodat -, mert Isten elhívott, és a feladathoz, a mandátumhoz erőt ad! És Isten már parancsolt angyalainak, hogy megőrizzenek Téged. Tehát, amikor felismerünk egy célt, amit nemcsak úgy sejtünk vagy érzünk, hanem úgy ismerjük fel, hogy nem is tudunk mást tenni, mert az életünk veszítené el az értelmét, akkor, akkor számíthatunk arra, hogy kísértés következik. Nekünk is be kell töltenünk minden igazságot, mégpedig úgy, ahogy az apostol parancsolja: az igazságot szeretetben kell követnünk. Isten ezt rója ránk. Ez a feladat. Ez a keresztyén életfeladat. Az igazságot, a Krisztus által betöltött és megszerzett igazságot szeretetben követni.

S utoljára, a kísértő még egy próbát tesz. (Valószínű, magyar volt, mert három a magyar igazság, megpróbálja harmadjára is.) S itt derül ki, miről szól a történet. Mert az első két kísértésnél talán még gondolhattuk, hogy igen-igen, az ördög föl akarja tartóztatni a Messiást, félre akarja terelni Őt, el akarja homályosítani az Istentől készített, minden emberre vonatkozó, és az egész világra vonatkozó, üdvözítő, nagy tervet. De most, itt, a harmadik kísértésnél derül ki a lényeg. Ugyanis kísértés nemcsak akkor támad, amikor Isten vigasztaló, felhatalmazó, felemelő kijelentést ad nekünk (gyermekem vagy). 

Kísértés nemcsak akkor támad, amikor végre megértem, mi a dolgom a világon, mibe állított be Isten. Kísértés közben is van. Mindig van közben, mindvégig. Közben, amikor az ember arra készül, hogy a megértett célt munkálja is. Kísértés támad, hátha talán mégis elvétem a célt. Mert mi a cél? Itt tökéletes ellenkezője annak, amit a kísértő mond. Fölviszi Jézust egy hegyre, és azt mondja neki, megmutatván a világnak minden országát és azok dicsőségét: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem! Persze, mi mind tudjuk, hogy az ördög hazudik, hiszen nem az övé a világ, nem az övé a föld egyetlen országa sem (Magyarország sem az övé!) és annak dicsősége sem. Tudjuk, mindig is hazudott a kísértő. Már amikor a Paradicsomkertben bűnbe, halálba, elveszésbe taszította az embert, akkor is hazudott, már a kérdése is hazugság volt. Hazug emberre szoktuk mondani: ha kérdez, akkor is hazudik. De most állítva is hazudik, hiszen nem az övé, amit ígér, s nem adhatja, - ezt tudjuk ésszel. De szívvel is tudjuk-e, testvérek? Mert ahogy Pascal mondja: a szívnek is megvannak a maga indokai, - és ha az eszünk csal meg, az sosem olyan nagy probléma, hiszen valaki, nálunk okosabb kiigazíthatja. (Meg, amúgy is, más kárán tanul az okos.) De, ha a szívünk csal meg, ha a szívünk érzései, vágyai, gondolatai, indulatai, indokai vezetnek félre, akkor végzetesen elvétjük a célt. Mit mond a kísértő? – Neked adom mindezt, ha leborulva imádsz engem. Milyen döbbenetes ilyet kérni az embertől. A lázadó embertől azt kérni, hogy valaki előtt leboruljon, és imádja?! Ha történész volnék, bizony nekiülnék, és megírnám a világtörténelmet abból a szempontból, hogy miképpen hódoltatta az ember a másik embert. Csak ennyi lenne a téma: a hódoltatás története. Nem birodalmakról szólnék, azok történetét már mind megírták, nem a gloire-t firtatnám, az már mind bele van foglalva a történelemkönyvekbe! Csak az ember, az egyes ember, az egyik ember a másik emberrel szemben, a családfő a gyermekeivel szemben, a főnök a beosztottjaival szemben, a nagy úr a szolgákkal szemben, a boltos a vásárlóval szemben, a vásárló a boltossal szemben, csak ez érdekelne: hogyan hódoltatja az ember a másikat, és hogyan nem tud az ember Istennek hódolni.

Mit mond a kísértő? Neked adom mindezt (ami nem is az övé), ha leborulva imádsz engem. A szívetekre gondoljatok most, testvérek, a hajlamokra, az indíttatásokra, a szív nagy, mély, erős, mindent átható késztetéseire, azokra a pillanataitokra, amikor a józan eszetekkel ugyan tudjátok, miképpen kell lennie a dolognak, és arra, hogy éppen akkor felbugyog a szívetekből: de mégis - de mégse! Ha leborulva imádsz engem… Igen ez a döntő tét, az előző két kísértésnek is ez volt a végső tétje. Meghagyni az embert abban az elveszésben, amibe jutott.  Vagy kiszabadítani. Mert az az elveszés, ha az ember nem hódol, hanem hódít, mert az az elveszés, ha az ember kiszakad a helyes életrendből, elfordul Istenétől, és magát lépteti Istenné. Ez az elveszés. Az az elveszés, amikor az ember a mindig-több Istenre nem hallgat, de hallgat a mindig-kevesebb kísértőre. Mert a kísértő, az ördög mindig kevesebb. Kísértés lényege, hogy sosem az a lesz végén, és sosem úgy lesz a végén, amit és ahogy megígérte. De jól az eszünkben van Jézus példázata a koldus Lázárról meg a gazdagról. Rettenetes a vége, mert a gazdag pokolra kerül és kívánná csak egy csepp vízzel is enyhíteni szomjúságát, de nem lehet. S akkor így kiált Ábrahámhoz: legalább hadd menjek vissza az enyéimhez, és hadd mondjam el nekik, hogy vigyázzanak, ne hódoltassanak, mert úgy járnak, mint én. S mit felel Ábrahám? Nincs visszaút, és nincs is miért. Vannak prófétáik, és ha rájuk nem hallgatnak, rád sem fognak hallgatni. Ha a mindig-többre nem hallgatnak, csak a mindig-kevesebbre, nincs mit mondani nekik. Jaj, ha a mindig-több Istenre nem hallgat az ember, akkor ugyan kire hallgat?

Ezt feleli Jézus a kísértőnek: eredj el, Sátán (eredj el, Vádló, eredj el, Felforgató, eredj el, Ellenség), mert meg van írva, az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Sok mindent lehetne még itt mondani, hogy pédául, milyen perverz ez az egész kísértés, hogy szent helyeken történik (a pusztában, Isten templománál, hegyen), hogy milyen szubverzív ez az egész, ami Isten szentjével történik. Mégsem akarom ezt folytatni, mert talán mindannyian értitek már a vigasztaló és megtartó erőt. Istentől soha el nem fordulni: ez a lényeg. Mindig Istennek hódolni: ez a lényeg. Mindig Őt dicsőíteni: ez a lényeg. Tudni mindig: minden Istené,  - ez a lényeg. Egy régi egyházatya, akivel többé-kevésbé egyet is értek (bár ő nem magyar volt) a három kísértést úgy magyarázta, hogy a három főerényt támadta a kísértő. A hit, a remény, meg a szeretet forgott itt kockán. Gondoljuk most végig így is, egy-egy mondat erejéig, befejezésül:

Akkor, amikor Isten kinyilatkoztatja számodra, hogy gyermeke vagy, ezt csak a hit nagy szabadságával tudod elfogadni. Tehét akkor se ne inogj meg hitedben, ha kísértés zúdul is rád. 

Akkor, amikor Isten feladatot bíz rád, ezt nem végezhetnéd el, sőt egy lépést sem tehetnél ha nem lenne megalapozott reményed. Isten lesz az, aki mindvégig megtart. Tehát akkor se ne hagyd el ezt a reményt, ha kísértés zúdul rád. 

Szeresd az Urat, a te Istenedet, hódolj Neki, dicsőítsd Őt, magasztald Teremtődet, megváltódat és Üdvözítődet. Ettől a szeretettől akkor se tántorodj, el, ha nagy a kísértés. Mert ha van a szívnek indoka, akkor ez a szív igazi indoka: Istent szeretni, és boldognak lenni.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy elküldötted Krisztusodat, aki hiánytalanul, vagyis tökéletesen betöltötte az igazságot, aki eltörölte a bűnt, aki megszerezte számunkra kegyelmedet, bűntörlő irgalmasságodat, aki által új szövetséget alapítottál. Ő a mi garanciánk. Köszönjük ,Atyánk, hogy Őreá tekinthetünk minden próbatételben és kísértésben, akkor is, amikor hitünk, akkor is, amikor reményünk, s akkor is, amikor szeretetünk nagy kérdései forognak kockán. Köszönjük, hogy Benne és győzelmében vigasztalást kapunk, s ebben megtartó és szabadító erő van. Segíts bennünket, hogy soha el ne tántorodjunk attól, amire hívtál, soha meg ne lankadjunk abban, amit ránk bíztál, és soha Tőled magadtól el ne forduljunk, hanem inkább a jó munkát elvégezve dicsőítsünk.

Ezért is kérünk mindazokért, akik nehéz terheket hordoznak, kétségek között vannak, akikben megrendült a bizalom, akiket a jövőnek elbizonytalanodott látása gyötör. Siess segítségükre, erősítsd, buzdítsd és bátorítsd őket. Könyörgünk az erőtlenekért, a betegekért, a szenvedőkért, akik egész életükben átélik korlátozottságukat, végességüket. Gyógyító erőidet, szabadító irgalmadat áraszd ki reájuk. Könyörgünk magunkért is, kik most hallottuk Igédet. Add, hogy vigasztalásod teljesen a miénk lehessen, hogy megállhassuk a hitben, hogy ellene állhassunk a sátánnak, hogy legyőzzük az ellenerőket, melyek már-már felőrlik életünket és hitünket. Add, hogy részesei lehessünk Krisztus győzelmének. S nemcsak annak a győzelemnek, melyet a kísértő fölött aratott, hanem amellyel győzött bűnön és halálon, melyet elnyert feltámadása által, melyet közöl velünk Szentlelke hatalmában.
Ámen