Az utolsó estén vagyunk, amikor Jézus megmossa a tanítványok lábát, mintha Ő lenne a szolga, és nem Ő volna az Úr és a Mester. És miután elvégzi ezt a megrendítő gesztust, megkérdezi tanítványaitól: értitek-e, hogy mit cselekedtem most veletek? Amit Jézus tett, prófétai gesztusnak szoktuk nevezni; ahogyan az ószövetség prófétáinak sokszor kellett látszólag teljesen értelmetlen, érthetetlen dolgokat véghez vinnük. Például, Jeremiás prófétának ki kellett mennie Jeruzsálem főterére, és egy jármot kellett a nyakába vennie; ennek az volt az üzenete, hogy Isten népének megadással kell lennie a babilóni hatalom iránt, különben Isten vasjármot tesz a nyakukba (Jeremiás 28). Ezékiel prófétának egy alkalommal le kellett vágnia a szakállát, részekre kellett osztania, és el kellett égetnie az egyik felét. Miért? Ezzel jelzi, hogy így semmisült meg az északi országrész, és ha nem engedelmeskedtek az Úrnak az ország megmaradt fele, az is meg fog semmisülni (Ezékiel 5). Jézus megmosta a tanítványok lábát. Tudjuk, a keleti világban a házigazda gesztusként valamelyik szolgájával megmosatta a vendégek lábát. De hogy az Úr és a Mester tegye ezt? Meg is kérdezi Jézus: értitek-e? Tovább is mehetünk. Az Ige, Aki által minden lett, ami lett, aki a Szentháromság második személye megfeszíttetik a kereszten. Érti-e ezt valaki? Értitek-e, hogy mit tett érettünk Jézus Krisztus? Nemcsak testet öltésével, földi szolgálatával, a lábmosással, de kereszthalálával és feltámadásával? Értitek-e, hogy Isten belépett az emberi történelembe, és ő maga végezte el az üdvözítésnek, a bűnből, a halálból való szabadításnak a nagy munkáját itt közöttünk. Értitek-e hát, hogy nem kell kimenni a világból, hogy az üdvösség áldása a miénk legyen? Értitek-e, hogy ez nem valami titokzatos dolog, időkapszulába zárva, hanem itt és most, Sárkeresztúron is, a mi közösségünkben, itt akarja Isten ezt az áldást nekünk adni!
- Másodszor, ebből a történetből az is kiviláglik, hogy amikor Jézus ezeket a szavakat mondja, hogy aki befogadja, ha valakit elküldök, az engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, Aki engem küldött, – nagy titkot tár fel. Mi e szavak hallatán rögtön kezdenénk firtatni a körülményeket. Például, hogyan kell befogadni azt, akit Krisztus küldött? Mikor kell befogadni? Milyen feltételekkel kell befogadni? Hogyan kell ennek végbe mennie? Ha az evangélium, még nem törte át, csak megérintette a szívünket, sok ilyen gyakorlatias kérdést tudunk feltenni. De sokszor éppen ez a felfogás az akadálya annak, hogy az evangélium a szívünk mélyéig jusson. A reformáció 500. évfordulóján sok mindent fel szoktunk idézni. Ide hallom, ahogy Luther Márton szögeli a vártemplom kapujára a tételeit. És felidézhetjük a disputákat is. Vagy azt, hogyan nyílott ki Luther számára a Szentírás. És felidézzük a küzdelmét is, hogyan vágyakozott megtalálni az irgalmas Istent.
De hadd idézzek most fel valamit mást Luther életéből. Amikor Luther vívódott, mert már kopogtatott a szívén az evangélium, és már ízlelgette Isten szeretetének a jó ízét, rá kellett jönnie, hogy az üdvösség befogadásában nem a másik ember az akadály! Ebben nem a körülmények akadályozzák. Nem a munka az akadály, nem a főnök az akadály, nem a pénz az akadály, nem a kötelesség az akadály, nem a korszellem az akadály; sorolhatnám reggelig, mi mindent fel szoktunk emlegetni. Luther rádöbbent, hogy ő maga az akadály. Ha rest és tétova vagyok, nehézkes és kételkedő, én saját magam vagyok az akadály. Ez az ember életének a legfájdalmasabb ellentmondása, hogy miközben buzgó szívvel, teli torokkal énekeljük: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik... (42. zsoltár), miközben Isten-kereső lármával van tele az életünk, és futva igyekszünk oda, ahol valami örök érvényű dologról beszélnek, aközben mégsem tesszük meg a döntő lépést. És miért nem tesszük meg? Nem azért, mert a szomszéd még nem tette meg, vagy mert az egyház olyan, amilyen, vagy mert nem szól a harang, vagy éppen túl hangosan szól! Én magam vagyok az akadály. Vágyakozom Isten után, tudom, hogy az életem egyetlen öröme, boldogsága, beteljesedése, és csak oda kellene lépni az ajtóhoz, kopogtatni ó, és megnyílna, de én nem teszem meg. Észrevettétek-e, hogy János evangélista nem beszél itt semmiféle körülményről. Azt se írja le, hogy milyen messze volt az a felház a Gecsemáné kertjétől, ahol Jézus egybegyülekezett a tanítványokkal, vagy hogy mekkora volt az asztal, amit körülültek. Nem lényeges. Ami ugyanis minden körülmény körülményen túl, sőt minden körülmény közepette számít, ez nem más, mint a te dolgod Istennel. Itt, Sárkeresztúron is, meg itt a Vértesaljai Egyházmegyében is, meg itt, Magyarországon is, meg itt a Kárpát-medencében is, és itt az egész világon. És nincs ebben semmi önzés a részünkről, ha ezt mondjuk. Ne hallgassatok azokra, akik ki akarják énekelni a szívetekből az evangéliumot, akik restséget sugallanak a szívetekbe! Lám-lám, csúfolódnak, ez csak magával törődik, meg az ő Jézusával! Ne hallgassatok rájuk! Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt szenved? Mit használ neked, ha minden a tied, mindent megszereztél, mindent elvégeztél, de lelkedben kárt vallasz? Jézus mondja: aki befogad engem, azt fogadja be, aki engem küldött.
- Megvannak az emberi útjai annak, ahogyan egy gyülekezet lelkipásztort talál. Szinte mindegyik eset más és más törtlnet. Ide is sajátos úton lehetett eljutni. És annak is sokféle módja van, hogy miképpen érzi meg valaki a szívében Isten elhívását a szent szolgálatra. És annak is hányféle története van, ahogy a szolga és a gyülekezet találkoznak! De az minden esetben egyértelmű és világos, hogy a szolga: küldött. Ahogy Jézus mondja: ha befogadják azt, akit én elküldök, engem fogadnak be, és azt, aki engem küldött. Mi meghívunk, gyülekezet elé állítunk, választunk, beiktatunk, de ez csak az emberi oldala a történetnek. Ez csak a medre a történetnek. S hiába van meder, ha azon nem árad át az isteni hatalom. Hiába épít valaki a házában vízvezetéket, és szerel be olyan vízcsapot, amit még olaszban sem lehet kapni, ha nincs bekötve a víz. És az a lényeg. Ha befogadjátok, akit én küldök, mondja a Mester, azt fogadjátok be, aki engem küldött. Ha Jézust befogadjátok, az Atyát fogadjátok be. Előtte nyitjátok meg az életeteket, éppen az előtt, aki után öröktől vágyakozik az ember. Ezért hadd buzdítsam szeretettel a gyülekezetet, fogadja be a lelkipásztort. Most már nem külsőleg, az megtörtént, ezt pecsételjük be most. Fogadja be úgy, ahogy Jézus szeretné, fogadja be az evangéliummal, fogadja be az üdvüzenettel, fogadja be, mint kopogtatót, aki azért kopogtat, azért szólít, azért köszön, azért látogat, azért prédikál, azért imádkozik, hogy kinek-kinek az életében ez a minden körülmény közepette fennálló és azoktól független döntő mozzanat megtörténjen. Arra buzdítom a beiktatandó lelkipásztor testvéremet is, hogy tudja magától, hogy ő küldött. Nem egyházi hivatalnok, nem pap, nem lelkipásztor, mindennél sokkal több: küldött. Azt mondja a mi Urunk Jézusunk feltámadása után a tanítványoknak: menjetek el széles e világra, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Maradj meg ebben a szolgálatban, ebben a hűségben és alázatban.
- Végül, hadd olvassam még egyszer a 16. verset, azt mondja Jézus: bizony, bizony mondom nektek, a szolga nem nagyobb az ő uránál, sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. 500 évvel ezelőtt, amikor a középkori Európa tele volt Isten-kereséssel, amikor zűrzavarok, háborúk, járványok közepette, amikor török veszedelem, aláhullás, züllés, romlás sújtotta az egész európai kontinenst, beleértve a mi országunkat is, az emberek kezdtek úgy tekinteni az egyház szolgáira, mint valami egészen különleges lényekre. Nem mindig volt ez így. Más időkben a papokat megvetették, internálták, börtönbe csukták, volt olyan is, hogy kivégezték őket. Ám volt úgy, hogy különlegesnek gondolták őket, mintha hitbizományt kaptak volna, és ott van a kezükben a mennyek országának a kulcsa. Hogy ezt miért volt így, hosszú lenne kifejteni. De kialakult az a kép, vagy képzet, hogy a küldött már-már egyenrangú az urával, s már-már a szolgán múlik, hogy lesz-e kegyelem, lesz-e áldás. Nagy alázatra int bennünket Jézus szava: a szolga nem nagyobb az ő uránál, sem a követ nem nagyobb annál, aki őt küldte. Most a kedves szolgatársakhoz fordulok, és arra kérem őket, hordozzák lelkipásztor testvérüket meg nem szűnő imádságban. Hordozzák egymást, és hordozzák ezt a szent szolgálatot, a küldöttek szolgálatát imádságban. Egyetlen lelkipásztor se gondolja magáról, hogy ha adja kegyelmet, akkor van, ha nem adja, akkor nincs, ha úgy hozza jókedve, megosztja, vagy éppen nem osztja meg. A szolga nem nagyobb az ő uránál. És hadd intsem a gyülekezetet is szent szeretettel. Lám, a küldött mögött ott van az Úr. Zakariás próféta mondja a papról: a pap ajkai tudományt tanítanak, mert a Seregek Urának követe ő. Követ. Felhatalmazott. Nem ő találta ki az evangéliumot, nem ő csinálta a megváltást, nem ő az Isten titkos bizalmasa és tanácsosa, aki különleges üzenetekkel fog bennünket traktálni. Követ, aki mögött ott a Seregek Ura. Hát buzdítom a gyülekezetet, könyörögjön a lelkipásztoráért, hogy ezt a szolgálatot hűséggel végezhesse. Hogy ne is akarjon mást végezni, csak, amit Krisztusa rábízott. Krisztus pedig a megbékéltetés drága evangéliumát bízta ránk, ahogy Pál apostol mondja a második Korinthusi levélben. Isten Jézus Krisztusban öröktől megbékéltette magával a világot. Krisztusért járván tehát követségben, kérünk, hogy béküljetek meg az Istennel! Mert amíg Istennel békétlen vagy, úgyis megtalálod a módját, hogy megharagudj az Ő szolgájára. Amíg nem talált el a szíved oda, ahol Isten megmentő szeretete lakozik, addig úgyis hibádzni fog valami. Amíg nem nyitottad meg az ajtót Urunk Jézus Krisztusunk előtt, addig a követe sem lesz kedvedre való. Hogy is lehetne? Imádkozz tehát érette, hogy semmi mást, csak azt végezze, amit a Mester és az Úr rábízott, hogy követe maradhasson itt, a ti körötökben.
És kedves Lelkipásztor Testvérem! Téged is hadd buzdítsalak, hogy azt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust hirdesd, Akin kívül mást mondanod nem is érdemes. Mert minden más elmúlik. Elmúlik az, amire tegnap felkapták a fejüket az emberek, elmúlik az, ami ma betölti fülüket. És ki emlékszik arra, hogy három évvel ezelőtt ezen a napon miről írt a média?! Megpróbáltam nyomára akadni. Már nyoma sincs. Sokszor a lelkipásztorra is ránehezedik a kisértés, hogy azt mondja, amire az emberek felkapják a fejüket, amire összebólintunk, nahát igen, erről kell beszélni! De mit mond Pál apostol? Amikor Timóteust óvja attól, hogy mindenféle szívzsongító beszédet mondjon, jelzi: vannak, akiknek viszket a fülük, és szeretik, ha megcsiklandozzák. Szeretik, ha édes dolgokat csepegtetnek nekik. Az ég és a föld elmúlnak – mondja Jézus Krisztus, de az én beszédeim soha el nem múlnak. Ezt a múlhatatlant, ezt az örökkévalót bízta rád a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Hirdesd itt, ennek a közösségnek, ennek a gyülekezetnek. Legyél az örökké érvényeset szóló Krisztus követe, mert minden más elmúlik. És nem ezer év múlva múlik el, hanem már holnap. De Aki minket elküldött, az maga a testet öltött Ige, aki által minden lett, ami lett. Az ő dicsőséges országát várjuk, amelynek nem lesz vége. És eljön, hogy felemeljen bennünket örök mennyei dicsőségébe. És Szentlelke által most is itt van velünk, oltalmaz, megtart, és késztet, hogy befogadjuk a követet, befogadjuk vele őt magát, és befogadjuk az örök Atyát. Bizony, bizony mondom nektek, aki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.
Ámen
