Akik téged várnak...

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ádvent első vasárnapjába érkeztünk; szeretettel buzdítok és bátorítok mindenkit, hogy ebben a rendkívül különös, érdekes korban, amelyben élünk (vagy inkább így mondom: amelyben élnünk kell!), bátran, boldog bizalommal készítse magát karácsony nagy ünnepére mindazzal, ami az ádventben az ünnepi készülethez tartozik. Hadd segítsen bennünket ebben a jól ismert zsoltár, a 25. zsoltár is. Sokat énekeljük, idézzük, sokszor bátorítjuk vele magunkat, egyenként is, és közösségben is, mert bár a zsoltár egyéni ének, a Dávid szava, csodálatos módon mégis sokakat bevon imádságának a tágas terébe. Mi több, most kiterjesztőleg így mondja: Senki ne szégyenüljön meg, aki Téged vár!

Ezt pedig azért mondja Dávid, mert feltételezi, hogy aki Istenre vár, Istenre várakozik, az ismeri az Urat. Mert akire várunk, azt ismerjük. Valamikor, a 19. század közepén a dán filozófus, Sören Kierkegaard  egyik elmélkedésben leírt egy szép hasonlatot arról, hogy mit jelent Istenben bízni. Ezt a hasonlatát aztán fölkapták és sokat idézték szérül-szerte. De ahogy a híres hasonlatokkal történni szokott, lemaradt belőle a lényege. Mert valahogy úgy vagyunk – ha szabad ezt mondani – a nagy közhelyekkel,  szólásmondásokkal, hogy végig se kell mondanunk, csak elég elkezdeni, tudjuk hogy érnek véget. Például: nem zörög a haraszt... nem is kell folytatni, tudjuk...., ha nem fújja a szél. Rengeteg sok ilyen mondás van. Nos, Kierkegaardtól szokták idézni, hogy az Istenbe vetett bizalom olyan, mint valami ugrás a sötétbe. De hadd mondjam végig ezt a hasonlatot, mert a hit egyáltalán nem a bizonytalanba, a sötétbe való ugrást jelenti, azt hagyjuk meg a babonásoknak meg a hiszékenyeknek.

Azt mondja Kierkegaard, hogy úgy vagyunk a hittel, mint amikor az édesapa lemegy a pincébe, és a gyermeke áll fenn a pincelejárónál, lenéz, és nem lát semmit. Menne lefelé, de fél, s ekkor fölkiált neki az édesapa, hogy gyere csak, ugorj bátran, itt vagyok, elkaplak. És a kisgyermek ugrik. Erre szokták mondani, hogy a hit ugrás a sötétbe. De  a gyermek nem a sötétbe ugrik, hanem az édesapja karjaiba. A gyermek nem azért ugrik, mert annyira vakmerő lenne, hogy a teljes sötétségbe, homályba is beleugrik, hanem mert hallotta az édesapja hangját. Az édesapja hangját hallotta. Az édesapjának a karjaiba veti magát, akit megbízhatónak ismert. Mint hogyha a Hegyi beszédet hallanánk, ahol Jézus azt mondja, hogy ki az az atya, aki ha gyermeke kenyeret kér, követ ád neki? Vagy, ha halat kér tőle, kígyót nyom a kezébe? Mennyivel inkább a ti Mennyei Atyátok, hiszen még szátokon sincs a szó, a kérés, Ő már ismeri azt.

Erről beszél a zsoltáros is, amikor azt mondja: Istenem, benned bízom, Téged várlak, senki ne szégyenüljön meg, aki Téged vár! Bizakodás Isten ismeretét feltételezi. Mi több, ezt itt -  benned bízom! - úgy is lehetne fordítani, hogy bátor vagyok Uram arra, hogy Hozzád forduljak. Bátran fordulok Hozzád. Egyenest Hozzád folyamodom. Mint amikor az ember elébe kerül valakinek, elébe áll, megmutatja az arcát, a szemébe néz a másiknak. Szemtől szembe, boldog bizodalommal... Egyszer még kezdő püspökként valami nagy emberhez kellett mennem, nem is a hivatalát adta talákozási helyül, informális akart lenni, s azt üzente, hogy meghív egy kávéra, valamelyik budapesti kávéház teraszára. Odamentem, leültem vele szemben, de egy nagy fekete napszemüveg volt rajta. Köszönés után megkértem, hogy vegye már le a napszemüveget. Nem értette. Mondtam, tréfásan, nem szeretnék abba a gyanúba keveredni, hogy én egy maffiózóval beszélgetek itt egy kávéház teraszán, de valójában nem ezért kértem erre, hanem azért mert nem láttam a szemét. Benned bízom, szemtől szembe, ismerem orcádat, ismerem a valóságodat, ismerlek Uram, bízom Benned! Nem a sötétbe ugrunk, amikor bizakodunk, hanem Isten kezeibe tesszük le magunkat. 

Másodszor azt is el kell mondani és ez emeli fel igazán az imádkozó szívét, hogy ez itt nem egy egyéni, bensőséges, titokzatos dolog. Azt mondja Dávid először magára, Uram, Benned bízom, ne szégyenüljek meg. Aztán: senki ne szégyenüljön meg, aki Benned bízik. Kinyitja a vallomását, és a bizakodó felkiáltásába, kérésébe, esedezésébe, mindenkit belefoglal egészen általánosan. Szóról szóra így kellene fordítani, hogy: mindazok, akik Benned bíznak, nem szégyenülhetnek meg. Aki Benned bízik, nem szégyenülhet meg. És ezzel a zsoltáros – még egyszer szeretném megismételni – nem az egyébként minden emberben meglévő bizakodó képességet emeli föl vagy magasztalja nagyra, nem mirólunk szól ez a zsoltár, nem arról, hogy én ebben vagy abban az élethelyzetben micsoda képességeket találok magamban arra, hogy bizakodjam. Nem a régi sztoikus mondás csillan itt elő: Amíg élek, remélek. Ez antropológiai adottság, hinni, remélni, bizakodni – ez hozzá tartozik az életünkhöz - általában. Kiben bízni, miben reménykedni?  - mindig ez a nagy kérdés. Azért olvastam fel Ézsaiás próféta könyvéből a jól ismert történetet. Ha jól számítják tudósok, akkor 2700 esztendeje történt, hogy Júdeában, a kis országocskában, annak fővárosában, Jeruzsálemben a nép vezetői egy riasztó és kétségbeejtő hírt vettek. Föltámadt a nagy asszír birodalom, és a környező kis népeket sorban mind ledöntötte, elfoglalta, vazallus állammá tette, adófizetésre kötelezte, beléptette őket az unió – bocsánat, beléptette őket a birodalomba. Júdea még állt. És ekkor két kicsi, szomszédos ország, Szíria – vagyis Damaszkusz – és az északi országrész, amit Izraelnek nevezünk, már rabigában voltak. Perszem a régi világban sem úgy volt, hogy állandó katonai jelenlétet adott a birodalom. Sőt, inkább úgy volt, hogy a birodalom egyszer egy évben elindult egy hadjáratra, kivonult a hadsereg, ha kellett, megvívták a csatát, ha kellett hódítottak, ha kellett büntettek, beszedték az adókat, aztán hazamentek. Egészen a középkor végéig így volt ez. Magyarországon sem állomásozott folyton Szulejmán és serege; eljöttek nyáron, megostromolták Szigetvárt, elfoglalták, aztán hazamentek. Jöttek a következő évben, ha úgy volt dolguk. Nos, egy ilyen köztes időben ez a két kicsi ország, Damaszkusz és Izrael, mondom még egyszer, ők már meg voltak hódoltatva, már elvesztették az önállóságukat, összeesküvést szőttek, összeálltak, hogy lerázzák a nyakukról Asszíria igáját. És ebbe a szövetségbe be akarták venni Jeruzsálemet is. Akház király azonban neme mondott. Mondhatjuk azt is, hogy politikai realista volt, teljesen tisztában volt azzal, hogy ilyen kis szövetség, két megvert országocska, hadsereg, erő, anyagiak híján, Egyiptom és Asszíria közé beékelve ugyan mit tud tenni!? Talán valami hősiességet tud mutatni, például, mint a lengyelek a 2. világháborúban, intézhet lovasrohamot a tankok ellen. Reménytelen dolog ez a szövetkezés.

Ugyanakkor Damaszkusz és Izrael szomszédos országok voltak. Haragra gyulladtak, hogy Jeruzsálem nem szövetkezik. S elküldték követeiket az üzenettel: vagy csatlakozol hozzánk, vagy elmegyünk és megreszkettetetünk. Ami azt jelenti, hogy bosszúhadjáratba megyünk ellened, megverünk benneteket.  Miattatok nem tudjuk legyőzni a nagy birodalmat, azért rajtatok állunk bosszút. Kétségbeejtő a helyzet: a birodalom hadserege messze van, mire odaérne az üzenet oltalom kérés végett vagy bármi okán, késő lenne. De egyébként is, hogy kérjen védelmet egy kis nép egy nagy birodalomtól, amíg még fenáll a szabadsága?! Ha védelmet kér, önként hajtja fejét rabigába. Egyszóval rendkívül bonyolult ez a történelmi helyzet. És ekkor az Úr, Ézsaiás próféta által követet küld a királyhoz és megerősíti a király feltett szándékát, hogy ne adja meg magát, tartson ki, álljon ellen, ne ijedjen meg, ne féljen, bízzon. Bízzon! Mert ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár, ne szégyenüljön meg senki, aki Benned bízik, ne szégyenüljön meg senki, aki Téged ismer. 

És ahogy zajlik ott Jeruzsálemben, a kelmefestők útján, a felső tó kapujánál a sorsdöntő beszélgetés (nyilván nem négyszemközti, ott vannak a főemberek, a hadvezérek, a befolyásos, meghatározó döntéshozók), Ézsaiás próféta látja a királyban a megingást, és azt mondja neki: kérj jelet, kérj jelet akár a földről, akár a mennyről, ad majd az Úr! Jelet arról, hogy a prófétai üzenet, a kitartásra bíztató szó: isteni üzenet. Nem az emberi szív gondolata ez, nem az a fajta reménykedés ez, hogy majd csak lesz valahogy! Igen jól ismerjük ezt, amikor már minden érv ellenünk szól, a reményeink ellen, a váradalmaink ellen, az eltervezéseink ellen, nos, akkor még felsistereg bennünk valami magyaros, keménynyakú, huszáros, kálvinista dac, hogy: akkor is csak lesz majd valahogy! Ellenkezőleg! Ezt üzeni az Úr: kérj jelet! Ám ekkor azt mondja a király a prófétának, látszólag kegyesen: nem kérek lelet, nem kísértem az Urat! Jaj, testvérek, ha elolvassuk Akház király történetét a Királyok könyvéből, meg a továbbiakat Ézsaiás próféta könyvéből, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen megrendítő az, amit most a király mond! Ugye, milyen kegyesen hangzik: nem kérek jelet, nem kísértem az Urat! De hát az Úr üzeni: kérjél jelet! Mert sokszor ugyan Isten megbosszankodott, amikor az övéi jeleket követeltek, de mindig adott jelet. Mindig adott jelet.

Emlékszünk akkor, amikor elhívta az Úr Gedeont, aki éjszaka, titokban csépelt kint a szérűn, mert egyébként a filiszteusok elvitték volna a gabonát, és azt mondja: téged választott ki az Úr arra, hogy a népek szabadítója legyél. Ekkor Gedeon azt mondja: jelet kérek. És egészen abszurd jelet kér. A fizika szabályait felrúgó jelet kér, vagyis provokál: kiteszem a szérűre a gyapjút, legyen körülötte minden száraz, a báránybőr viszont legyen nedves a harmattól. Úgy lett. Nahát, meg van a jel, lehet menni csatába, de akkor azt mondja Gedeon: legyen most fordítva is És adott megint jelet az Úr (Bírák könyve 6. rész). Ebből nem azt értjük meg, hogy az Úrnak annyira kedves volt Gedeon, hogy pimaszkodhatott is, - legyen egyszer így, másszor meg amúgy, hanem Isten eltökélte, hogy Gedeon lesz a szabadító. És hiába vonakodik Gedeon, és próbál jelkérésekkel és abszurdumokkal kibújni Isten hívása alól, ő a választott. S hiába mondja Mózes ott künn a pusztában: Uram, ne engem küldj, én nehéz beszédű vagyok, száműzetésben vagyok itt. Én nem bírom az én népemet kiszabadítani. Ő lesz a szabadító. Ha kell, odaadja az Úr melléje Áront, aki szépen beszél, ő majd lefordítja, mit akart Mózes mondani. És hiába akart Jónás a világ másik végébe menni, elnyeli és kiköpi a cethal, és el kell ballagnia Ninivébe. És megfordítva, hiába gondolja Jónás, hogy a feje fölé kinőtt tök a jele az Isten egyszemélyi kedvezésének, - nem azt jelzi, hanem azt, hogy megtér Ninive.

Akház király, ha szabad azt mondani, kegyesen álkegyes, hívőn nemhívő. Hívőn hitetlenkedik, bizakodva nem bízik. És ekkor azt mondja az Úr: akkor adok én jelet, ha te nem kérsz, ímé: szűz fogan méhében és szül fiat és nevezi azt Immánuelnek. Nagyon fontos ebben a mondatban ennek a megértése: ád jelet néktek maga az Úr. Isten maga fog jelet adni. Nem tudjuk pontosan, és erre most nincs is idő, hogy végigvegyük, hogy ez ott Akház király és Jeruzsálem életében miképpen teljesedett be. A büntető hadjárat kudarcot vallott. Ám amit Akház tett, az önbiztosítás volt, idegen kultusz vezetett be, Asszíria védelmét megvásárolta. S ezzel ugyan rövid időre nyugalmat vásárolt magának, de hosszú távon eljátszotta népe függetlenségét. De az a jel, amit mostan Isten megígér, és amelyben ez a szó hangzik: az lesz a neve, hogy Immánuel, ez újra fel fog hangzani, amikor Gábriel arkangyal meglátogatja Máriát és azt mondja: ímé, gyermeket fogansz és nevezed őt Immánuelnek. Ímé, a szűz fogan méhében, és nevezi a gyermeket Immánuelnek, aztán Máté evangélista hozzáteszi a kedvünkért (mert mi nem tudunk sem héberül, sem arámiul), ami annyit tesz: velünk az Isten.

Azt mondja a zsoltáros (és legyen ez most mindannyiunk szép indító ádventi zsoltára): Benned bízom, ne szégyenüljek meg, ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár. Mert ismerjük az Urat. Abban bizakodunk, akit ismerünk, abban bizakodunk, aki jelet ad akkor is, amikor nekünk nem kell jel. Akháznak nem kellett jel, ott voltak előtte a forgatókönyvek, egyik rosszabb, mint a másik, és ott latolgatta, hogy miképpen lehet a sok rossz közül a legkevésbé rosszat választani. A 21. századi nagy etikai gondolkodók már nem azt kérdést feszegetik, hogy miképpen tudjuk a jót választani, hogyan tudunk a jó útján elindulni, hanem, azon töprengenek, hogyan lehet a sok rossz közül a legkevésbé rosszat választani. Nagy, drámai, etikai kérdés ez. Melyik megoldás révén jövünk ki a lehető legkevesebb kárral a bajból? Nos, ott van a király előtt a sok kármentő megoldás: üzenjünk gyorsan a nagy birodalomnak, Asszíriának,  fenyegesse meg az ellenünk támadt, de igazából véve Asszíria ellen fellázadt két kis országot, s üzenjük meg, hogy mi abszolút lojálisok vagyunk, mi nem veszünk részt ebben a lázadásban, és adjuk tudtára az ellenfélnek is, hogy aztán úgy merjenek minket  bántani, hogy ott van mögöttünk a nagy testvér. Ez is egy megoldás. Adjuk meg magunkat, kérjük meg a békefeltételeket, fizessünk hadisarcot, ez is egy megoldás. Üzenjünk le délre Egyiptomnak, ott állnak a határon készen, hogy beavatkozzanak. Birodalmi politika! A birodalmak mindig alig várják, hogy beavatkozhassanak, csak valaki kérje őket, tessék már beavatkozni és tessék minket megmenteni. Emlékszünk 1956 novemberéből Kádár János rádiószózatára. Ez is egy megoldás.

De mit üzen az Úr? Akit ismertek, akiben mindig bíztatok, aki mindig veletek volt, az üzeni most, kérjetek jelet, bizonyságot, megerősítést, akár a földről, akár az égről. Ha nem kértek, akkor Ő maga ad. S itt van ebben a prófétai üzenetben egy szó, ma erről szeretnék még befejezésül szólni. Sorolja a próféta, hogy ne féljetek attól a két füstölgő üszökdarabtól, ezek már megsemmisült kis fejedelmecskék, nem is önmaguk urai, máshol vannak az uraik, hűbéruraságban vannak, nem lesz meg a tervük, még néhány évtized és neve sem lesz ezeknek az országoknak, majd beleszúrja: ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok. Nem azt mondja a próféta, hogy: ha nem találjátok ki a jó haditervet, meg nem maradtok; nem is azt mondja: hogyha nem oldjátok meg valahogy a diplomáciai helyzetet, meg nem maradtok, vagy: ha nem ütitek föl a történelem-könyveket és nem kerestek analógiát, hogyan lehet ilyen a helyzetből kikecmeregni, akkor meg nem maradtok! Hanem azt mondja: ha nem hisztek, ha nem támaszkodtok rá teljes bizodalommal a megtartó Istenre..., akkor nem maradtok meg. Márpedig egy másik helyen a prófétánál azt üzeni az Úr, olyan Ő, mint az a pálca, amelyikre nyugodtan rá lehet támaszkodni, nádszálhoz hasonlítja. Azt mondja: nem fúrja át a tenyerét annak, aki rátámaszkodik, mert nem roppan meg, nem törik el, megbízható. Ha nem hisztek, ha úgy tesztek, mintha nem ismernétek Istent, ha elfordítjátok fejeteket a kicsinyes emberi esélyek felé, miközben Őreá tekinthetnétek..., meg nem maradtok. Benned bízom, Uram, a Te orcádat szemlélem, Hozzád emelem lelkemet, nem lefelé süllyedek a rémítőbbnél rémítőbb esélyek között, a kilátástalanságok között kapaszkodva ide-oda, hogy jövök ki lehető legkevesebb kárral a nagy rosszból, -  hanem fölemelkedem Hozzád.

Emeljük testvérek, ebben a mi ádventünkben, lelkünket-szívünket az Úrhoz. Ismerjük Őt. Istent ismerjük. Az embert nem ismerjük. Milyen érdekes. Szent Ágoston azt mondja a De civitata Dei-ben, hogy az ember a terra incognita, az ember nem ismeri önmagát, és nem ismeri a másik embert sem. De akkor kezdi el ismerni önmagát és a másik embert, ha megismeri az Urat. Megfordíthatatlan ez a rend, először Istent ismerjük meg, és Őbenne ismerjük meg igazán magunkat. De hiszen, ismertek, üzen az Úr! És ebben a mi ádventünkben, amikor ez a kis ország sem tudja, hogy a sok rossz közül hogyan találja meg a legkevésbé rosszat, amikor mindenki ellen van, amikor összeszorul a szívünk, hogy évtizedeket tölthettünk el úgy, hogy messze voltak tőlünk a háborúk, de lám, közel jöttek,  most, amikor már a múlté, hogy bátran kimentünk az utcára és nem kellett riadalommal körültekintenünk, most, amikor félni kell a veszélytől és az ellenségtől, és az egyéni életünkről még nem is beszéltem kedves testvérek, nem szóltam a gyászainkról, a vereségeinkről, a süllyedésünkről, a nyomorúságainkról, a kilátástalanságainkról – most, most kiáltsunk: hozzád emelem Uram lelkemet, bízom Benned, ismerlek, velem vagy. Ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár boldog váradalomban, boldog bizodalomban, boldog Isten-ismeretben. Így készüljünk ádventünkben.

Jézus egy alakalommal súlyos ítéletet mondott kortársai fölött. Azt mondta: e hitetlen nemzedék jelt kíván, de nem adatik nekik más jel, mint a Jónás próféta jele, nem adatik nekik más jel, mint az Immánuel jele. Három napig volt Jónás a cet gyomrában s aztán életre szabadulhatott. És eltemettetett az embernek Fia és három napig volt a föld gyomrában és föltámadott. Ez a jel. Isten magától adta. Boldog bizodalmat, boldog reménykedést, ismerjük a mi Istenünket, mellettünk van minden napon a világ végezetéig, minket cserben nem hagy, hanem megoltalmaz hűségével és szeretetével megáld. Immánuel, velünk az Isten.
Ámen