Akik hisznek

„Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” János 20,29

Most advent van. Ezt a textus pedig húsvétkor szoktuk olvasni. De semmi tévedés. Nem zavarodott össze a kalendárium a fejemben, éppen ellenkezőleg, a szívünk sok zavarodottságát szeretném a húsvéti történet felidézésével kitisztázni. Egész ősszel Jézus boldogmondásait olvastuk, magyaráztuk a Hegyi Beszédből. Itt Máté evangélista szép csokorba fogja össze Jézus boldogmondásait. (Lukács evangélistánál más elrendezésben olvassuk ezeket.) Múlt alkalommal pedig meg is toldottam a Hegyi Beszédben hallható boldog mondásokat, de nem másoktól vettem, hogy ugyanis kik, miért nevezik boldognak az embert, vagy mit gondolnak a boldogságról, hanem egy olyan mondással, amit Jézus szájából hallunk.
És ma is egy ilyen boldogmondást olvastam föl. Ezt Jézus egy héttel a feltámadás után mondja, amikor újra megjelent a tanítványoknak és ott volt közöttük Tamás is, aki tanítványtársai a korábbi beszámolójára  - láttuk az Urat! - azt vágta oda tanítványai társaihoz: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem! (János 20,25) Mintha külön neki megjelent újra Jézus, Tamás pedig leborult és ezt mondta: „én Uram és én Istenem!” (János 20,28) S ekkor mondja Jézus, ez az ő utolsó és egyben mindent betetőző boldog mondása: „boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20,29)
Kedves és nagyra becsült tudós tanárunk, néhai Bolyki János, a János evangéliumához írt  magyarázatában azt a megjegyzést fűzte ehhez a mondathoz (boldogok, akik nem látnak és hisznek), hogy ez tulajdonképpen sajátos „beengedési formula”. Ha a Máté evangéliumában olvassuk a boldogmondásokat, a nyitány ezt mondja: boldogok a szegények, övék az Isten országa - ez az Isten országába való befogadásnak, beengedésnek, bebocsátásnak a formulája. Ehhez kapcsolódik Jézus példázata a talentumokról. Ezt a példázatot mi, protestánsok nagyon szeretjük; van benne munka, gyarapítás, feladatteljesítés, mandátumhoz való hűség. A történet végén, mikor a szolgák elszámolnak a rájuk bízottakkal, az uruk ezt mondja a hűségeseknek:  „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Máté 25,21.23) Ez is egyféle beengedési formula: menj be a te urad örömébe, Isten országába. Ha letelik az életed hűséggel, nem a koporsóba, a sírba, a halálba, semmibe dőlünk, hanem Isten beenged minket az ő országába.
Nyomban ezután az utolsó ítéletről olvasunk, mikor a mennyei Bíró szétválasztja a kecskéket és a juhokat és ezt mondja a jobb keze felől állóknak: jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta! (Máté 25,34). Ez is befogadási formula. Ezért mondják a tudósok,  hogy a boldogmondások voltaképpen beengedési formulák. Tudjuk, hogy Jézus arámiul beszélt, és az arámi nyelvben ugyanazokkal a kifejezésekkel adjuk vissza azt, hogy valaki boldog, illetve áldott. Akit Isten megáldott, az boldog, és aki valósággal boldog, vagyis nem illúziókat kerget és nem mű-boldogságon legel, az áldott. Ady Endre kifejezését használva (perc-emberkék),  Isten áldása nem perc-boldogságot ad, hanem részesedést Isten boldogságában. Az evangélium a boldog Isten dicsőségét hirdeti (1Timótheus 1,11). Jöjjetek, Atyámnak áldottai - ez befogadási formula. Boldogok az irgalmasok, a szelídek, a tiszták, a békességszerzők, az igazságvágyók, a szenvedők, a lelki szegények, a sírók. És boldogok, hallottuk a múlt alkalommal Jézus példázatában, akiket a gazdájuk, mikor hazatér, hűséges várakozásban, abban magától értetődőségi hitben, reménységben és szeretetben talál, amit a szívükre kötött. Ők azok, akik természetesnek tartják, hogy így várják Krisztust: az irgalmasság, szelídség, tisztaság, békességszerzés, igazságvágy, az igazságért való tűrés és szenvedés, a lemondás a lelki javakért - adventi igék ezek. Karácsony adventje egy nagyobb adventre tekint előre, ezt így fejezzük ki az apostoli hitvallásban:  Jézus Krisztus eljövendő. Ő, aki testet öltött és eljött közénk, újra el fog jönni. Az egész keresztyén hit erre a nagy adventre irányul, és ennek minden készületnek, várakozásnak, őrködésnek, reménykedésnek, óhajtozásnak ez a tartalma. A nagy advent a feltámadás. Tamás hitvallása erre utal. János evangéliumában pedig nyomon is tudjuk követni, hogyan bontakozik ki a nagy adventre való készületben a keresztyén hit: lészen eljövendő.

Azt olvassuk János evangéliuma elején, hogy Fülöp Jézushoz hívta Nátánáelt, aki kétségeskedett Jézus felől (ugyan, mi jó jöhet Názáretből?), de aztán mégis találkozik Jézussal. Jézus jó ismerősként köszönti őt, sőt jelzi, hogy látta őt korábban, ismeri a szíve gondolatát is. Erre ezt mondja neki Nátánáel:  Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael királya (János 1,50). A gondolatolvasásnak, vagy a távolbalátásnak ez a csodája úgy megrendíti Nátánáelt, hogy szinte önkéntelenül szalad ki a száján az ámulat szava: te vagy az Isten Fia. Nevezzük el ezt kezdeti hitnek, afféle hitmagnak, mely csak kezdemény, nem teljes hit, inkább a megrendült és csodálkozó ember a megdöbbent felkiáltása. Későbbi történet Jézus beszélgetése a samáriai asszonnyal (János 4. fejezet). Miután Jézus rámutatott ennek az asszonynak az egész elrontott életére, a nagy nyomorúságaira, de rámutatott az isteni megoldásra is, az asszony boldog örömmel beszaladt a falujába, ahonnan máskor csak titokban járt ki-be. Ugyanis nem álltak vele szóba az emberek. Öt férje volt már, és a mostani (a hatodik) sem a férje. Ugyan, ki áll szóba egy ilyen asszonnyal, egy cédával? Csak nem szégyenítjük meg magunkat azzal, hogy bűnös emberekkel trafikálunk utcaszerte, mondjuk itt, a Böszörményi úton. Jaj, ha engem meglátna valaki egy hétpróbás gazemberrel! Ugye, máris kezdhetnék magyarázkodni? Na, persze, a pap csak szóba áll a bűnösökkel, végtére is az a dolga, persze csak módjával.  De  egy jó keresztyén?
(Vagyis a pap nem jó keresztyén, ő csak próbálkozik.) Az emberek mégis az asszony bizonyságtételére, mely lám, egyfajta sürgetés, kimennek Jézushoz, aztán azt mondják az asszonynak: „Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.” (János 4,42)

Ez látjuk a Jézus-követésben is. Az evangélium hatodik részében olvassuk, hogy nagy megrendülés fogja el az embereket. Jézus nem akar kenyérszaporító király lenni. Eloldalognak mellőre. Szép szavakért, valami nagyon távoli, életen túli reménységért nem mennek Jézus után Itt és most kenyér kell, a jelen szükség felülmúl mindent. Hát elszivárognak Jézus mellől. Mire azt kérdezi a tanítványaitól: ti is el akartok hagyni? S ekkor azt mondja Péter:  „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (János 6,69)

Később, egy nagy konfliktusban hangzik újra a hit szava.  Jézus meggyógyított egy vakon született embert. A hatóságok nyomozást indítottak az eset nyomán, előbb úgy tűnt, csak azért, hogy feltárják a történteket, aztán kiderül, hogy Jézus ellen irányult az egész. A meggyógyított ember bizonyságot tesz, mire kiközösítik. Mikor Jézus ezt meghallotta, jegyzi fel János evangélista, és újra találkozott vele, ezt mondta neki: „Hiszel-e te az Isten Fiában? Az pedig felelt, és ezt mondta Ki az uram, hogy higgyek benne? Mondotta neki Jézus, láttad is őt, és aki beszél veled, az. Ő pedig ezt mondta Hiszek, Uram!” (János 9,36) A csoda után el lehetett volna futni nagy örömmel, történt már ilyen. Mikor Jézus tíz leprást meggyógyított, csak  egy ment vissza megköszönni, s tanítványul szegődni. A többi magához ölelte a gyógyulás örömét és eltűnt (Lukács 17,12-19). Itt ez vakon született megvallja Jézus kérdésére, hogy felismerte benne az üdvözítőt.

Még drámaibb helyzetben, amikor Jézus egy árván maradt családhoz megy, úgy tűnik késve. A barátja, Lázár meghalt, két nővére gyászol. Mikor üzentek és hívatták beteg fivérükhöz, Jézus nem ment el. Aztán mikor mégis útnak indult, már csak a gyászhír fogadta. Jaj, de beleég ez a lelkünkbe, testvérek, sok-sok efféle mulasztásunk! Nem látogattam meg a barátomat, nem mentem el hozzá a kórházba, nem voltam vele, nem búcsúztam el tőle. Futnak hát Jézus elé a hírrel, hogy Lázár már három napja halott, már rá van hengerítve a kő a sírboltra. Ekkor találkozott Jézus Mártával, Lázár egyik nővérével, aki neki támadt Jézusnak és azt mondta: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én fivérem! Erre Jézus azt mondta neki: feltámad a te testvéred! Igen, felelt Márta, majd az eljövendő életben így lesz. Mire azt mondja neki Jézus: „én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él, hiszed-e ezt? És akkor erre azt felelte Márta:  Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki e világra eljövendő volt. (János 11,27) Élet és halál mezsgyéjén mondja ki ezt a szót ez a gyászoló asszony.

És most itt, a feltámadás után Tamást halljuk. Tamás experimentalista, ha szabad ezt mondani, számára csak az létezik, ami megfogható, mérlegbe tehető, csak az van, ami az ember érzékei számára rendelkezésre áll. Persze modern ésszel mondhatnám azt, hogy abban mit kell hinni, amit lát az ember? - Kedves Tamások! Abban mit kell hinni, amit megfogok, itt van, megharaptam, megízleltem, beledugtam az ujjam a sebhelybe? Hát igen,  efféle zavarokban élünk mi, kedves testvérek! De  miért is vagyunk zavarban?  Vegyük sorba újra, hogyan olvastuk János evangéliumában a hitre jutásnak, a hitben való elmélyülésnek, a hitben való megerősödésnek, a hitben való állhatatosságnak a történeteit! És azt látjuk, hogy minden esetben zavarban vagyunk. Az elhívásakor zavarban van Nátánáel. Micsoda zavart kelt a samáriai asszony, akin senki sem tud változtatni és jobb előle kitérni és vele nem szóba állni. Lám, úgy siet haza a falujába, mint akinek arcán, magatartásán, a szavaiban látható-hallható, hogy megváltozott. Történt valami. És micsoda zavart okoz, hogy Jézus a siker előszobájából visszafordul. Gyertek, csináljunk belőle királyt - beszél össze sok-sok ezer ember a kenyérszaposítás után, és ő elmenekül előlük. Micsoda zavart okoz, hogy valaki nem tesz semmit a barátjáért, nem megy el a betegágyához, pedig ha odaérne, talpra állíthatná, tudják róla, gyógyító hatalma van, majd a sírhoz közeledve ilyeneket mond magáról: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz bennem, ha meghal is él. Mi ezekbe belezavarodunk. És Tamás is.

Mert nem jó dolog szelídnek, nem jó dolog tisztának, békességszerzőnek lenni, nagyon rossz dolog igazságra szomjúhozónak lenni, nem jó dolog szenvedni az igazságért, irgalmasnak lenni, lelki szegényként élni, sírni, szenvedni, s valami távoli reményben hűséggel megállni. Miféle boldogság volna ezekben? Az elhívás, a bizonyság, a követés, a tanúság, a hit és remény történetei és értékei

mindegyre kicsúsznak abból, amit az ember életnek tart. A 21. század éppen ezt mutatja. Valahogy így vagyunk a kereszténység evilági jelenlétével. Amit ötven vagy száz éve „magától értetődőnek”  gondoltunk, az egyre kijjebb kerül az életünkből. Akik ma Krisztust követik, akik ma azt mondják, hogy Jézus Krisztus az Úr, azoknak az életről, az erkölcsökről, a világ jó rendjéről vallott felfogása már nemhogy valamiféle opció volna, amit lehet választani, hiszen véleményszabadság van, hanem egyre inkább nevetségesnek van beállítva. S kezdhetjük magunkat úgy érezni, hogy a mai ember a saját világfelfogása, önfelfogása, életfelfogása alapján úgy ítél, hogy Nátánáel elhívása, a  samáriai asszony bizonyságtétele, a Jézus követés nehéz terhe, a hit és remény valósága megkopott dolgok - ezeket legfeljebb kegyeletből tesszük föl a karácsonyfára. Ahogy ki-ki őriz otthon egy-egy régi  karácsonyfadíszt, egy-két kopott festett üveggömböt, már színe sincs, vagy egy kis szalmacsillagot. Ó, igen ezeket karácsonykor felaggatjuk a fára. De az igazi díszek már mások. Vannak még régi szép keresztény dolgok, ezeket még felaggatjuk, de ünnep múltán gondosan eltesszük.

Azt mondja Jézus: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nehéz ezt jól visszaadni, mert jövő időben mondja:  boldogok azok, akik nem fognak látni és hinni fognak. Némelyek szerint azért mondja így, mert Tamás már látott, őrá tehát ez nem vonatkozik, de talán vonatkozik ránk, akik itt vagyunk, és olvassuk az evangéliumot. Így is kezdődik a János evangéliuma: a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt, valakik azonban befogadták, azoknak Isten hatalmat adott, hogy az ő gyermekeinek neveztessenek (János 1,11-12). Így kezdődik az evangélium. Ezért írta meg János. Nekünk írta meg, miattunk írta meg. Boldogok, akik hisznek. Mintha azt mondaná Jézus, hogy boldogok, akik irgalmasok, boldogok a tiszta szívűek, boldogok a békességszerzők, boldogok az igazság után szomjazók. Boldogok a lelki szegények. Boldogok, akik hisznek.

A karácsonyi csillag elvezet bennünket a keresztig és a kereszttől az üres sírig. Adventünkben  a világosság felragyogását ünnepeljük, az örök ige testet öltését csodáljuk. Isten fiának érkezésével azonban elkezdődik egy másik út. Most még a jászolbölcsőhöz igyekszünk, és hiszem, hogy meg is érkezünk. De onnan pedig egy másik út indul. És ez az út átvezet az egész életünkön, sőt, túl ez életünkön, túl a halálon, a feltámadásig, Jézus Krisztusig.  Ő a feltámadás és az élet. Boldogok, akik nem látnak és hisznek - övék az Isten országa. Ámen.