Akié a Fiú, azé az élet!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hosszú ideje, apró szakaszokban olvassuk János apostol első levelét. A levél igen rövid terjedelmű, azonban igen sok mondanivalója van, és ezért azt hiszem,  egyáltalán nem bánjuk, hogy két-három versenként olvassuk a levelet, sőt, átérezhettük, hogy ez a néhány oldalnyi rövid írást, amit szinte egy félóra alatt el lehet olvasni, teljes körűen megragadja az egész életünket. Talán az is feltűnt, hogy János apostol, akit a Biblia írói közül talán a leginkább misztikus szerzőnek tartunk (vagy ahogyan Reményik versében áll: János külön áll), itt mégis mennyire konkrét. Igen a többi evangélista erőteljesebben ír az élet dolgairól, s János valóban külön áll, János misztikus, János titokzatos, ő mintegy felülről szemléli a dolgokat, úgy közelíti, és úgy mutatja be. S mégis, ez a János ebben a levelében abszolút konkrét, életszerű, szinte mondhatnánk, hogy nincs benne semmi misztika, nincs itten semmi titok, amiről itt ír, az csupa etika, csupa elkötelezés. Arról szól itt János, hogy hiába nekünk azt mondani, hogy szeretjük Istent, ha nem szeretjük embertársainkat. Hiába nekünk azt mondani, hogy tiszta emberek vagyunk, ha a szívünk tele van tisztátalansággal. Hiába nekünk Istent dicsőíteni, nagyszerű dolgaiban gyönyörködni, hogyha bennünk belül sötétség van. Kemény szavak ezek: ha valaki elnézi, hogy a felebarátja szükséget lát, abban nincsen meg az Isten szeretete. Ha valaki azt mondja, hogy szeretem Istent és gyűlöli az ő atyjafiát, az hazug. A misztikusok nem szoktak ilyet mondani, ők felragadnak bennünket, titkokat mutatnak nekünk, csodálatos utakra invitálnak, Isten jóságát, Isten dicső világát, Isten különleges kegyelmét akarják megmutatni.

Persze, az ötödik részt olvasva, egy pillanatra mégis az eredeti tételt láthatjuk igazolva, hogy ugyanis János misztikus volna. Csakhogy ez a misztika nem elvonatkoztatott. Így kezdi az ötödik részt: Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus Istentől született és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük. Olykor át is ugrani ezen a szokványosnak tűnő mondaton, amit János korábban – de nemcsak ő, hanem Pál és Péter is, meg Jakab is, az evangélisták és a próféták is, meg a Bibliának minden írója – mond: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Istent, hogyha szeretjük embertársainkat. Ez így van, kedves testvérek. Ezt mindannyian meg tudjuk erősíteni, hogy semmit nem ér az imádságunk, semmit nem ér a hitünk, semmit nem ér a keresztyénségünk, semmit nem ér az Istenre való hivatkozásunk, hogyha az életünkből nem árad ki embertársaink felé az Isten szeretete. Ha ez nem érzékelhető, nem megragadható, akkor csak üres hivatkozás, akkor mindannyian olyanok vagyunk, mint a rossz pap, aki vizet prédikál és bort iszik, tiszta erkölcsöket tanít, de ő nem úgy él, akkor az egész keresztyénség egy nagy csőd, hiszen hiába valljuk, hogy Isten szeretet, ha rajtunk, akik Isten szeretetének az erőterében élünk, nem árad át Istennek ez a szeretete. Akkor ez az egész semmit nem ér. Most azonban, figyeljük meg még egyszer, hogyan is mondja János: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük! Itt tehát fordítva áll az, amit megszoktunk, s ha figyelmetlenek vagyunk, könnyen túl is lépünk rajta!

Ezen az első ádventi vasárnapon most erről kell szólni. Igen, mi keresztyéneknek, abbéli nagy igyekezetünkben, hogy bizonyítsuk magunknak is, másoknak is, a kritikusainknak, a keresztyénség megvetőinek, vádlóinak is, hogy mi azért rendes keresztyén emberek vagyunk, ebbéli nagy igyekezetünkben tehát Istent gyakran kihagyjuk a dolgokból. Szeretnünk kell embertársainkat – ezt tudjuk. De hogyan kell szeretnünk embertársainkat? Ezt már nem mindig tudjuk. Sokféle recept, megoldás, számtalan mód kínálkozik erre, sokféle tanácsot hallunk, sokféle követelménnyel lépnek fel velünk szemben, s mi magunk is sokféle mértéket állítunk fel, és igyekszünk is ezekben jól eljárni, fáradozunk, buzgólkodunk, jobbnál jobb ötleteink, nagyszerű programjaink vannak. Ám most János megállít bennünket és megkérdezi: honnét tudod, hogy szereted felebarátodat? Milyen egyszerű lenne a felelet, azt mondani: onnét, hogy szeretem, onnét, hogy hűséges vagyok hozzá, onnét, hogy megnyitottam előtte az életemet, onnét, hogy semmit nem vonok meg tőle, amit én is úgy kaptam Istentől, onnét, hogy küzdök az igazságosságért, onnét, hogy kiállok az ügye mellett, onnét, hogy minden jó dologban részt veszek erőm, tehetségem, igyekezetem szerint! Honnan máshonnan? S János most csendesen csak annyit mond: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük.

Ez pedig rögtön el is vezet bennünket ennek a szakasznak az utolsó részéhez, felolvasom még egyszer: Akié a Fiú, azé az élet! János azt a titkot mutatja meg – amit egyébként tudunk, csak elfelejtünk –, hogy az élettől nem lehet elvonatkoztatni a szeretet, és megfordítva, a szeretettől sem lehet elvonatkoztatni az életet. Az élet sem absztrakt dolog, és a szeretet sem az. Hogyha végiglapozzuk a Bibliát, azt a különös megfigyelést tehetjük, hogy ami bennünket nagyon a leginkább érdekel, arra nem kapunk tételes feleletet. Mi is hát az élet? Mi az élet? A Biblia nem ad erre definitív választ, úgy, ahogy az esetleg egy lexikonokban benne van, tehát élet: akkor oda van írva valami, ha a biológus írja, akkor biológiai feltételek együttese, életterek működése, vagy ha fizikus írja, akkor fizikai leírás, ha történész írja, történelmi meghatározások.  Ilyen nincsenek definíciók a Bibliában. Az élet az, ami mi vagyunk, az élet az, ami történik, az élet az, ami az ember és világa. S arra is megtanít bennünket Istennek igéje, hogy ettől nem lehet elvonatkoztatni a szeretetet. Mi a szeretet? Ha föllapozzuk a Korinthusi levél 13. részét, a szeretet himnuszát, mondván, no, innen megtudhatjuk, mi a szeretet, mert ott gyönyörűen le van írva, tudjuk, emlékezünk rá, nos, ott is azt vesszük észre, hogy a szeretet él. Pál apostol úgy beszél róla, mint egy személyről. Nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem cselekszik éktelenül, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent eltűr, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél. Mintha én lennék az, mintha te lennél az, mintha egy személy lenne a szeretet. A szeretet él. S éppen ezért János bátran össze is köti a kettőt. Ilyeneket mond a levelében: abban van meg az élet, akiben megvan a Fiú. Akiben megvan a Fiú, akiben megvan Isten szeretete, akinek az életét Isten Szentlelke áthatja, átitatja, élteti, az ismeri a szeretetet, az tud a szeretetben járni. S most itt, ebben a nagyon egyszerű tételben így szól: akié a Fiú, azé az élet. Az kétségtelen, hogy amikor életről beszélünk, önmagunkról is szólunk, S ebben, hogy ugyanis mit jelent élni, igen fontos kérdés az, hogy mim van? Mi az, amiből, ami által élek? Az élet bizonyos értelemben – bármennyire is megszólják ezt az etika tanárok – birtoklást jelent. Valamit bírok, valamim van, ez meghatározó! Csak a semmi nem él, kedves testvérek. Mert a semmi, az nem élet, valóban. S most, hogy megkezdjük az idei ádventünket, azt hiszen, hogy igen sokféle fordításban feltesszük ezt a kérdést. Mim van, mink van? Egy szegényedő országban élünk, tele szorongással, csüggedéssel, lemondással. Egyre több emberrel találkozom, nagyszerű koponyákkal, kitűnő alakokkal, tiszteletreméltó figurákkal, s egyre többük szemében látom, hogy halványodik a reménység fénye. Egyre több ember szemében látom, hogy nem csillog már, egyre több szóban hallom a csüggedést és a lemondást. Egyre kevesebb vidám történetet mesélnek, egyre kevesebb jóízű viccet mondanak az emberek. S egyre többet beszélnek, illetve egészen pontosan egyre többet nem beszélnek az életről, a saját életükről, a mai napról, a holnapról, a gyerekekről, az unokákról, a barátokról, a munkáról. Egy hallgatagon süllyedő világba érkeztünk el. S közben azt is látom, hogy még azok is, akik nem arról nevezetesek, hogy mint Moliere fösvénye, ki minden este kiszaladt a kertbe, kiásta a ládikát és megszámolgattak, hogy megvan-e, ami megvan, még tehát azok is, akik erről nem híresek, egyre többet számolnak. Mennyi van, mi maradt még, van-e még valami, lesz-e holnap valami? És közben itt van megint ádvent, itt van ádvent, igazi tartalmától megfosztva, itt van megint a vásárlásnak a kényszere. Néhány nappal ezelőtt az egyik televízió-híradóban lehetett látni, hogy az Egyesült Államokban megnyitottak egy kedvezményes ádventi vásárt, s óráiási tömegek álltak az áruház előtt. Az Egyesült Államokban pedig nem csóró emberek élnek. S amikor kinyílt az ajtó, a tömeg befeszítette az ajtót és keresztül gázolt az egyik bolti alkalmazotton, aki ott meg is halt. Szerezni, birtokolni, venni, bírni, - mert az élet élni akar, és azon mérjük az életet, hogy mim van! Tegnapelőtt a rádióban egy reklámszakemberrel beszélgettek, aki azt mondta, hogy bár mindenki azt várta, hogy Magyarországon az idei karácsony szerényebb lesz, ma újra ott vannak a nagyáruházak előterében a hiteleket kínáló bankszakemberek, s ugyanúgy édesgetik a boldogtalan magyarokat – ingyért hitel, kedvező kamatra hitel, nem is kell a hitelt visszafizetni, csak vegyél, vegyél, vegyél! Bírjál, bírjál, bírjál!

János ilyen egyszerű szót mond: akié a Fiú, azé az élet! Ez egy igen tiszta és világos pont, kedves testvérek. Ez az igen tiszta és világos pont döntési helyzetet jelöl. Akié a Fiú, azé az élet, -  majd így folytatja: akiben pedig nincs meg a Fiú, abban nincs meg az élet sem. Élni él, szervei működnek, gondolkodása, agykerekei forognak, lélegzik, érez, fogyaszt, táplálkozik, lefekszik és fölkel. De - mondja János -  nincs meg benne az élet. Ha most összekötjük ezzel azt, amit a levél ötödik részének az elején hallottunk, akkor mindannyian megértjük, hogy mire buzdít bennünket ádventünk a kezdetén Istennek igéje. Azt mondja, hogy abból tudjuk meg, hogy szeretjük embertársainkat, ha Istent szeretjük. Ebből tudjuk meg. Mit keresünk hát kedves testvérek ebben az ádventben? Mire fogunk ebben az ádventben figyelni? Nyilván mindannyian, velem együtt, arra fogunk igyekezni, hogy még ebben a süllyedő, elfogyó, kedvetlenné, lemondóvá váló világban is, legalább karácsony ünnepén hadd  mutassuk meg, hogy tudunk szeretni. Legalább akkor hadd mutassuk meg, hogy szeretjük egymást. Legyen így ez, kedves testvérek! Mert ez nagyszerű dolog. De vajon, miközben erre törekszünk, erre igyekszünk, nem vétjük-e el azt, hogy a mi emberszeretetünk bizonyítéka az, hogy Istent szeretjük? Nem lehet Isten szeretetéről lemondani, nem lehet azt mondani, hogy olyan vagyok, mint az egyszeri inas, aki eltanultam a mesteremtől a fogásokat, most már tudom, hogyan kell tetőt építeni, most már tudom, hogyan kell a patkót kikalapálni, most már tudom, hogyan kell valamit megalkotni, nem kell többé a mester, nem kell többet az Atya, aki a szeretet és az élet forrása, már megtanultam szeretni, nem is kell engem erre különösen ösztökélni! Úgy lenne, ahogy egy lelkész mondotta egyszer, amikor – a békepapi korszakban – elmentek hozzá az ügynökök és arra buzdították, hogy prédikáljon már többet a békéről? Ő erre azt mondta: nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is, nem kell a keresztyént arra bíztatni, hogy beszéljen a békéről, beszél az magától is, nem kell a keresztyént arra bíztatni, hogy szeressen, szeret az magától is! Nos, kedves testvérek, ez a válasz szellemes volt, s jól kikerülte a provokációt! De mégsem így van! Mi magunktól nem tudunk szeretni. Isten szeretése nélkül elfogy az emberszeretetünk is. Mert ha azt kérdezzük, hogy mink van, akkor azt kell látnunk, hogy amint csak magunkban vagyunk, amint Isten keresése nélkül vagyunk, amint az isteni élet nélkül vagyunk, már nem az isteni forrásból merítünk, és elfogy az, ami van. Sőt, azt kell mondanom, testvérek, az apostol tiszta és világos szava szerint nemhogy elfogy, hanem nincs is. Mert még ha így volna is a dolog, hogy elfogy, akkor sem mondhatnánk, hogy amikor nagyon fogytán lesz, majd megújulunk az Isten-szeretetben, vagy ha nagyon kevés lesz, ha már látjuk, hogy a bödön alján kevés a zsír, s azzal már nem lehet semmit csinálni, akkor majd fölemeljük a kezünket, megint odaujjongunk Istenhez, hátha kapunk egy kis pluszt az Ő szeretetéből. János azt mondja: ha nem Őbenne vagyunk, és ha Ő nincsen bennünk, akkor nincsen semmi! És ezt azért mondja, mert Isten úgy szerkesztette meg a világot, hogy csak az Ő jelenlétében válhat értelmessé, az Ő Szentlelke hatalmában válhat élő valósággá mindaz, amit megalkotott. Megalkotta Isten az embert a földnek sarából, és az Ő lelkét lehelte belé.

Szeretett gyülekezet, lelkes ádventet kívánok mindannyiótoknak! Azt kívánom, hogy a hitetekben, az imádságotokban, az Istenre való fölnyílásotokban ezt a lelket kérjétek és reméljétek, s így legyünk lelkesek egy olyan országban, olyan közösségekben, olyan családokban, ahol csak gondot, kérdést, aggodalmat látunk, de nem hatja át őket az élet. Mim van nekem? Mit adhatok, mivel léphetek oda a másikhoz, miből tudhatom meg én magam is, hogy szeretek igazán, valóban, érvényesen? Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük a szülőt. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük embertársainkat, ha szeretjük Istent. S akié a Fiú, azé az élet. Lehet, hogy sokan közülünk úgy gondolnak a mostani ádventre: már nincsen semmi, már nem maradt semmi. Nem így van ez. Mi Jézus Krisztus születésére készülünk, akiben Isten az Ő szeretetét tökéletesen kinyilatkoztatta, akiben bennünket szeretettel átkarolt, akit nekünk ad, nekünk ajándékoz. Keressük Őt ebben az ádventben, nyissuk meg szívünket az Ő Szentlelke hatalma előtt, mert ha Őt, az Atyát szeretjük, Fia és Szentlelke által késztetni fog bennünket arra, hogy igaz szeretettel, nagy bölcsességgel, örömmel és hálával szeressük embertársainkat is. Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus, aki Krisztus Istentől született, és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az Ő parancsolatait megtartjuk. Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában és ez a bizonyságtétel, hogy Ő örök életet adott nekünk. Akié a Fiú, azé az élet. Ha a tiétek a Krisztus, tiétek az élet, ha tiétek a Fiú, tiétek Isten, s ha Isten a tiétek, tiétek a szeretet mindenre elégséges örök és tökéletes bősége.

Ámen