Aki változtat a változhatatlanon

János evangélista ezzel a történettel mindannyiunkat arra hív meg, amit általában ráhagyunk a teológusokra, filozófusokra és okoskodókra. Mert ez a kérdés itt: ki vétkezett? A vakon született koldus-e vagy a szülei-e? Ez pedig súlyos kérdés, de meg szoktuk hagyni olyanoknak, akik járatosak az efféle kérdésekben, és föl tudják lapozni a dogmatika-könyvek idevonatkozó fejezeteit. Mégis, mély meggyőződésem, hogy leginkább restségből nem tesszük fel ezt a kérdést. Mert, lám, ha szorongató élethelyzetbe kerülünk, nyomban felvetjük. Hogy van hát? Ha születik egy gyermek, akit a szülei nagy szeretettel vártak, és akiről az előzetes orvosi vizsgálatok mind azt jelentették, hogy egészséges magzat és magán hordozza az egészséges, boldog élet minden jegyét, ám a születés után probléma mutatkozik vele, az orvosok nyomban mindenféle vizsgálatot lefolytatnak. De évek is eltelhetnek, mire kiderül, ha egyáltalán kiderül, hogy valami történt az anyaméhben a magzattal vagy valami terhes örökséget hordoz, vagy valami hiba történt szülés közben.  És akkor jön ez a kérdés, amit itt a tanítványok kérdeznek Jézustól: ő vétkezett-e, vagy a szülei? Hiszen vakon született. 

Azt is hozzáteszem most, amit később olvasunk itt a vitatkozás során, mert vitatkozást váltott ki ez a gyógyítása Jézusnak. Maga a gyógyult ember mondja, hogy soha olyan nem történt, hogy vakon született ember elnyerte volna a szeme világát. Ilyen csoda még a történelemben nem volt. Hát akkor mennyivel inkább kérdezni kell, hogy mit történt itt. Bár a kérdésnek minden ágát-bogát nem szükséges most idehozni, az evangélista – azzal ahogy elmondja ezt a történetet, és megérinti vele a mi szívünket is – nem engedi, hogy elbújjunk előle azzal, hogy mi már túl vagyunk ezen. Szembesít a szívünk gondolatával, s leginkább azzal, amit mi megváltozhatatlannak tartunk. Amikor felvetjük a kérdést - hogy ugyanis ki vétkezett –, először is azt fejezzük ki, hogy ez az állapot nem változtatható meg. Ez az ember vak. Régen is működött szociális háló, koldust csináltak belőle, kitették kéregetni, és így ő is hozzájárult az eltartásának a költségeihez. De a vaksága nem megváltoztatható. Változhatatlan. És erről a változhatatlanról vitatkoznak a tanítványok. És a változhatatlanról vitatkozunk mi is. A változhatatlan helyzet az jelenti, hogy bele kell törődni, bármilyen keserű, el kell fogadni, ez így van. De ki az oka? Ki vétkezett? Ki hibázott? Ki rontotta el? Mi ennek a megváltoztathatatlanságnak, ennek a rossz helyzetnek az oka és a forrása?

Jézus csodálatos módon most nem dönti el a kérdést. Sok történetet ismerünk, amikor kiderül, hogy a tanítványok oktalanok voltak, s hogy a hiába töltöttek annyi időt Jézus mellett, hiába hallották csodálatos igéit, hiába látták dicsőséges tetteit, csak olyan oktalanok voltak és maradtak, mint mi. Emberi indulatok uralkodnak bennük. Egyszer azt mondja nekik Jézus: miféle indulat lakozik bennetek, máskor azt mondja: nem tudjátok, hogy mit kértek. Máskor kifakad, és ezt mondja: meddig tűrlek még benneteket? Meddig kell még veletek lennem? Most azonban nem inti meg a tanítványokat, bár tehetné és mondhatná, hogy ez a kérdés még a dogmatikai könyvekben is lábjegyzetben szerepel. A professzor vizsgáztat, a diák pedig vagy tudja vagy nem tudja, de megy is tovább a professzor, mert ő se tudja rá a választ. Mert ez nem olyan kérdés, amire kész válaszok volnának. Jézus azt mondja itt, hogy sem a vakon született, sem a szülei nem vétkeztek, hanem hogy nyilvánvalóvá legyen az Isten dicsősége. Vagyis Jézus arról kezd beszélni, hogy amit mi megváltozhatatlannak tartunk – mert a tapasztalataink, a világunk, a dolgok ismert rendje mind-mind ezt mutatja –, tehát ami nem változtatható, az megváltoztatható. És itt először azokról az egyszerű mozdulatokról kellene szólni, amelyek mindig csodálattal töltenek el bennünket, hiszen olyan keveset hallunk arról, hogyan gyógyított Jézus. Mondott egy szót, vagy megfogták a köpenye szegélyét, vagy elmondott egy imádságot, vagy éppen most saját nyálából sarat gyúrt, és rákente ennek az embernek a szemére, és az engedelmesség próbája elé állította: el kellett mennie a Siloám tavához, meg kellett mosakodnia, és úgy nyerte vissza a látását. Mindegyik milyen ámulatos.

De most tovább kell mennünk, hogy lássuk, mi az, ami megváltozhatatlan. Óriási vitatkozás támadt itt; először a szomszédok közt: jön az ember, s mondják neki, te az imént még ott ültél vakon. Mások azt mondják, nem is ő az, csak a hasonmása. Aztán a Nagytanács inkvizíciót tart, és firtatják a dolgot. Mi történt itt, szombatnapon gyógyítás? És egy vak ember meggyógyult? Ilyet még nem hallottak. Hol vannak a szülei? S mit mond maga az illető? A végén pedig azt olvassuk, hogy a farizeusok odamentek Jézushoz, és őt kérdezték. Megrezdült bennük valami. Megértették, hogy Jézus prófétai jelet adott ezzel a gyógyítással. A vakságból való kigyógyulás azt akarja jelezni, hogy Isten dicsősége és Isten kegyelme, és Isten nagyszerűsége a megváltozhatatlant is megváltoztatja. Mi több, éppen ezért jött Jézus: megváltoztatni azt, ami megváltozhatatlannak tűnik. Mi is vakok vagyunk? – kérdezik a farizeusok. Mi is megváltozhatatlanok volnánk? És ekkor azt mondja Jézus: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ámde azt mondjátok, hogy látunk, ezért bűnötök megmarad. Itt oldódik meg a kérdés, amit a tanítványok indítottak: ő vétkezett-e, vagy a szülei vétkeztek? Úgy tartják, hogy a betegség büntetés, büntetni pedig a bűnt szokták. Tehát valami bűnnek, véteknek, hibának kell itt lennie, hiszen nem úgy áll előttünk ez az ember, ahogy a világ rendje és a gondviselés szép valósága megkívánná. Itt valami hiba történt, valami elromlott, vagyis valaki valamit elrontott. Igen, általában is elromlott az Istennel való kapcsolat. Az ember otthagyta az igaz élet forrását. Igen, mondja Jézus, itt vagyok veletek, és amíg veletek vagyok, addig a világ világossága vagyok. És ti miért vagytok sötétben? Mintha Ézsaiás szavai visszhangoznának, amikor így beszél a próféta saját népéről: tapogatjuk, mint vakok déltájban a falat. Hét ágra süt a nap, ezer ágra ragyog az Isten dicsősége, mindent betölt csodálatos kegyelme, a Nap reggel kel, és este lenyugszik, tavasszal kihajt a vetés, és nyárra gyümölcsöt hoz, és minden a teremtett világban a maga csodálatos terve szerint él, és zengi Istennek dicsőségét. Kálvin csodálatos színtérhez hasonlítja a világot, és azt mondja Isten beültette az embert a legjobb helyre, a díszpáholyba, hogy gyönyörködjék ebben a csodaszép világban. A próféta azonban azt mondja, mi csak tapogatjuk, mint a vakok a falat, de nem éjszaka, hanem délben. Süt a Nap, ragyog az Isten dicsősége, mindent betölt az Ő kegyelme, az ember pedig úgy él ebben dicsőségözönben vakként, mintha ez már nem lenne megváltoztatható. Igen, a tanítványok és a farizeusok kérdésében – ő vétkezett vagy a szülei vétkeztek? – a determináltságnak a gondolata jelenik meg. Eldőlt itt már minden az anyaméhben, eldőlt már a fogantatáskor, eldőlt az ősszülőkben, eldőlt a génekben!  – nap mint nap hallom, hogy a gének a felelősek, meg a sors meg a történelem meg a világ meg a multikulturális társadalom meg a nagyhatalmak meg a község, meg a szomszéd, meg a polgármester meg a Kormány! Mindig minden el van döntve. És én, mondja az ember, semmit nem tudok tenni, én csak tapogatom, mint a vak a falat délben, mert én helyettem már mindent eldöntöttek. Jézus ezzel a szóval, hogy sem a vakon született, sem a szülei nem vétkeztek, azt jelzi, hogy nem ez itt most a kérdés. Hanem az, hogy láthatóvá lesz-e az Isten dicsősége. Egészen pontosan meglátjátok-e az Isten dicsőségét? Mert az ragyog, és betölt mindeneket. És ezért mondja a vita végén a farizeusoknak – akik megszeppenve kérdezik Jézust: mi is vakok vagyunk? –, ezért mondja nekik: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök! Ha tudnátok, és kimondanátok, és megértenétek, hogy ez csak miattatok van, hogy nem látjátok az Isten dicsőségét, akkor nem volnátok vakok. Sőt, tovább megyek, és ebben az összefüggésben ki tudom mondani: ha bűnösök volnátok, nem volna bűnötök, de mivel ti azt mondjátok, hogy láttok, vagyis mivel azt mondjátok, igazak vagytok, azt mondjátok, hogy nem vagytok bűnösök, tehát azt mondjátok, hogy látjátok a világosságot, és világosságban jártok, ezért megmarad a ti bűnötök. Ha bűnösök volnátok, nem volna bűnötök. Ismerek olyan embert, állítólag református, aki mindig azt mondja nekem: püspök úr, úrvacsorakor miért kell nekünk a bűnvalló imádságot elmondani? Miért kell nekünk felelnünk arra a kérdésre, hogy »hiszitek-e, valljátok-e, hogy első szüleink bűnesete folytán mi magunk is olyannyira megromlottunk, hogy ha Isten mi rajtunk meg nem könyörül, mindenestől fogva kárhozott bűnösök vagyunk, ítéletre és örök halálra méltók?« Lám, ott kezdődik a megváltozhatatlanság tragédiája, amikor az ember nem szembesül az igazi okkal. Aztán hamis okokat gyárt magának. Hogy talán a szülei, orvosok vagy mások az okai? Valamit elrontottak? Nem! Hanem azért van ez, hogy Isten dicsősége látható legyen. Mert az az Isten dicsősége – amikor megérti az ember –, hogy neki nincsen Istentől elvárható járandósága. De mi csak vakoskodunk, és körmöljük Istennek a fizetési meghagyásainkat, és nyolc napon belül fizessen, különben inkasszót teszünk a menyországra! Mert, úgymond, nekünk járandóságunk van, az Isten tartozik nekünk, Istennek mindig jót kell tennie velünk! 

Az egész kérdésre maga a megfeszített Krisztus a válasz, az Ő megtört teste, értük hozott áldozata, mindhalálig való engedelmessége. Hát a keresztnél perelj Istennel! De inkább tekints fel a megengesztelés nagy áldozatára! S lám, ahogy Jézus itt nem hessenti el a tanítványokat, úgy a farizeusoknak sem mondja, hogy ostoba emberek ostoba kérdése ez, hogy ki vétkezett?! Ez egy igaz kérdés. Lám, még a farizeus szíve is megrezdül az Isten kegyelme láttán. Hogy ne rendülne meg a mi szívünk! Mégis, azt mondja nekik Jézus: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, bűnötök megmarad. Mondjuk hát ki nyugodtan: vakok vagyunk! Mondjuk ki nyugodtan: nem értjük Istent! Mondjuk ki nyugodtan: nem tudjuk a magyarázatot! Mondjuk ki nyugodtan: bárki bármilye büszke az eszére, a tudására, a világszemléletére: nem tudja, nem tudjuk! Nem tudják a keresztyének! Mi úgy gondoltuk, hogy a keresztyén hit az a vallás, amelyben minden kérdésre felelet kapunk. Mondjuk ki: nem tudom, nem látom, vak vagyok, vagyis: Isten kegyelmére szoruló vagyok. És azért mondjuk ki bátran ezt, mert az egész keresztyénségnek ebben van a lényege. Miben? Abban a boldog tudatban, hitben és meggyőződésben, hogy Krisztus azért jött, hogy megváltoztassa a megváltozhatatlant. Krisztus azért áldozta oda magát, hogy amiből az ember nem tud kibontakozni – hiába tud a sorsára sok okos magyarázatot, nem tud belőle kibontakozni! –, tehát, hogy a bűnből, halálból, elveszésből kiszabaduljunk. Ez az egész keresztyénség lényege. 

Arra buzdítjuk a beiktatandó lelkipásztort, hogy hirdesse a megváltoztató Isten dicsőségét. Hirdesse annak a Jézus Krisztusnak a hatalmát és erejét, Aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Megkeresse és megváltoztassa és megtartsa azt, ami megváltozhatatlan, amivel nincs mit kezdeni, amit félredobunk, ami senkinek se kell, aki senkinek se kell. Azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Arra buzdítom a gyülekezetet, így hordozzák szeretetteljes, buzgó könyörgésükben és imádságukban lelkipásztorukat, hogy legyen mindig kész a megváltoztató Istent hirdetni, a kegyelmet hozó Jézust magasztalni és a nagy átalakulást végrehajtó Szentlélek Istent esdekelve hívni. És csak ezt akarjátok tőle hallani! Sokszor vagyunk úgy mi, igehallgatók – én is az vagyok –, hogy amikor hallgatjuk a prédikátort, elvárjuk, hogy érintse meg lelkünket, melengesse át a szívünket, és mondjon nekünk jó szót. És lehetőleg ne »prédikáljon ki« bennünket. Igen, ebben az elvadult és elvetemedett világban, ebben az ostoba és otromba beszédű világban, ahol néha úgy érezzük magunkat, mintha maxima cloacaban élnénk, ahol csak káromlás, gyalázás, szenny hallatszik, legalább itt, az úrasztala körül, ezen a szent helyen, a szószék körül halljunk valami szépet! Mégis, mennyire meg tudjuk magunkat csalni ezzel a jogos vággyal!  Mert csak az az igazán szép, amikor Isten dicsősége felragyog, és elkezd változtatni. És ez a változás nem kis dráma. A történetünk szerint is megaláztatással kezdődik. Mert lám, jön ez a Jézus nevezetű ember, és belekeni a nyálát a másik ember szemébe. Így kezdődik. Nem első osztályú magánklinika ez, ahol pompásan megtörténik minden, hanem még el kell hinni azt is, hogy majd, ha a Siloám tavában megmosom a szememet, akkor fogok látni. Pedig ilyen még nem történt a világtörténelemben, hogy egy vakon született elkezdett volna látni! De így kezdődik a csoda, és így valóban el is kezdődik. Könyörögjetek hát lelkipásztorotokért, hogy Isten Szentlelke tegye őt késszé és bátorrá, hogy nyálat kenjen a szemetekbe, hogy lássatok! És ne mondjátok azt, hogy látunk, mert rátok hull a Jézus szava, amit a farizeusoknak mondott: ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad a bűnötök. Inkább mondjuk együtt az ige csodálatos fényében, hogy nem látjuk, nem értjük, nem tudjuk. S mivel ezt Isten dicsőségének az erőterében tesszük, boldogan megtapasztalhatjuk, és vallást is teszünk róla, hogy ott van nála a gyógyulás. Ott van Istennél a szabadulás, ott van nála az új élet, ott van nála a megváltoztathatatlan megváltozása, ami nem a legjobb esély kiválasztását jelenti, és nem valami egzisztenciális kombinatorika. Csak Isten tudja feltörni a sorsodat, csak Isten tudja másmilyenné tenni az életedet, csak Isten tudja a vak szemét felnyitni, a süketet hallóvá tenni, az érzéketlen szívűt szerető emberré tenni, az elveszett embert a Sátán karmaiból kiszabadítani. Ahogyan Ámós próféta mondja egy gyönyörű képében: a pásztor kiragadja a bárányt az oroszlán szájából. Ez csak Ő, a juhok nagy Pásztora tudja megtenni. Hordozzon benneteket Isten Szentlelke itt ebben a világban, ahol mindenki azon filozofál, hogy miért nem lehet megváltoztatni azt, amit nem lehet megváltoztatni, és miért lett változtathatlanná az, ami megváltoztatható volt. Hirdesse számotokra maga a Szentlélek a Jézus Krisztus szabadítását, az új élet csodáját, Isten mindent átjáró és megváltoztató dicsőségét, meghívását a bűnbocsánatra, szent életre, feltámadásra, örök dicsőségre, amikor majd nem árnyékokban, hanem színről-színre látjuk azt, aki mindig lát bennünket. Ámen