Aki szeret, az szabad

Lectio: Zsolt 130

Textus: János evangéliuma 8, 31-32:

"Ha megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal (máris valósággal) az én tanítványaim vagytok; megismeritek majd az igazságot, és az igazság pedig szabadokká tesz majd titeket."

Kedves Testvérek, Megváltónktól olvastunk itt, aki a jeruzsálemi templomban tanít, egészen pontosan bemutatkozik, és bemutatkozása során megnevezi önmagát. A világ világosságának nevezi magát, olvastuk korábban, és azt ígéri, hogy aki Őt követi, az Ő szavára hallgat, igazságát elfogadja, az nem járhat többé sötétségben, mert vele van a világ világossága. Ezt követi ez a különös beszélgetés, amelyből felolvastam a mai szép igét. Jézus arra tanítja a Benne hívőket: ha megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal (azaz máris, valóságosan) a tanítványaim vagytok. És ha a tanítványaim vagytok, folytatja Jézus, megismeritek majd az igazságot, az igazság pedig szabadokká tesz majd titeket. Ellenségei, de a követői is megdöbbennek szavai hallatán, mert akik ezeket a szavakat hallják, valójában mindannyian szabad emberek. Ráadásul büszkék is erre a szabadságukra. Annyira büszkék rá, hogy ha kell, áldozatot hoznak érte, ha kell, a vérüket ontják érte. Így szólnak hát, mert így érzik, okkal mondhatják: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Márpedig aki Ábrahám gyermeke, az a hit örököse, vagyis az Isten ígéreteinek az örököse, vagyis kiválasztott. Aki pedig kiválasztott, vagyis kiváltságos, az szabad ember. Szabad, amilyen szabad volt Ábrahám, akit az isteni ígéret felszabadított arra, hogy semmivel se törődjön, ne törődjön a körülötte levő világ és a körülmények adottságaival, meghatározottságaival, hanem elindult szabadon az ígéretek után. S most mondják Jézusnak: Mi Ábrahám gyermekei vagyunk. Mi ennek a nagy szabadságnak az örökösei vagyunk. Meg is toldják: Mi soha senkinek nem szolgáltunk. Miért mondod azt, hogy szabadokká lesztek? (Jn 8,33)

Jézus azért mondja ezt, mert éppenséggel az igazság szabadít meg. Sem az örökség, sem a belső büszkeség, sem a teljesítményeid, hanem csakis az igazság szabadít meg. Mi ez az igazság? Ezen csak úgy tudunk elgondolkodni, most is, ha előbb hagyjuk, hogy minket is megrendítsenek, sőt akár fel is háborítsanak Jézus szavai: Az igazság tesz majd titeket szabadokká. Jövő időben mondja. Vagyis amikor éppen mondja, akkor még nem vagyunk szabadok. Hogyan? Úgy tűnik, Jézus éppen a legdrágábbat veszi el tőlünk, és azt, ami a szabadságunk biztosítéka volt. De hagyjuk, hogy megrendítsen, vagy ha kell, fel is háborítson minket ez a jézusi szó: szabadok lesztek. És még inkább az isteni igény: maradjatok meg az igazság beszédénél! S ha megrendültünk, tegyünk néhány lépést, hogy aztán a jézusi szó egészen elérkezzen a szívünkig.

Az első lépés, amit meg kell tennünk, olyannyira egyszerű, hogy nem is kellene róla sokat szólni, de éppen azért kell róla szólni, mert nem törődünk vele, elintézettnek vesszük. Holott... Nos, igen, Pilátus kérdéséről van szó, ez az első lépés. Pilátus Jézusnak tette fel a kérdést, mielőtt halálra ítélte volna: mi az igazság? Persze Pilátus kérdését minden komoly és tisztességes ember mellőzni szokta, legyintünk rá: ez egy cinikus kérdés. Mégis, idézzük csak fel egy pillanatra. Amikor Jézus Pilátus előtt áll, Pilátus már valójában eldöntötte, hogy halálra ítéli Őt, hiszen a császár barátja volt Pilátus, a császár barátja pedig nem engedhetett egy szabad embert szabadon, vagyis egy olyan embert, aki magát szabadnak mondta a császár rendjén kívül, vagyis aki lázadó volt, nos, ebben a helyzetben Jézus ezt mondja Pilátusnak: Én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Erre kérdezi-feleli, talán legyintve, Pilátus: Mi az igazság? (Jn 18,36) Mi pedig azonnal gyanú alá rekesztjük ezt a kérdést, hiszen ez egy karrierista ember kérdése, vagy inkább nem-kérdése. Hogy van-e igazság vagy nincs igazság, ugyan, kit érdekel? „A tett halála az okoskodás.” Csak azért teszi fel a kérdést Pilátus, gondoljuk, ha felteszi egyáltalán, hogy jelezze, szerinte nem érdemes az igazságot keresni.

De van itt egy következő lépés is, amit meg kell tennünk, és ez már bizony nehéz lépés, mert itt a kérdés személyes üggyé lesz. Itt már nem egy cinikus alak kérdezi, aki feláldozza a másik embert a maga kényelme, karrierje kedvéért. Itt már én kérdezek, és talán mint áldozat kérdezek. Én kérdezek, akit megfosztottak az igazságától, a jussától, megfosztottak a becsületétől, a méltóságától. Én kérdezem: Mi az igazság? Hol az igazság? És éles helyzetekben leginkább a szenvedő Jób szavával kérdezünk, kérdezek én is, vele együtt kell feltennem a kérdést. Jób így kiáltott a vigasztalására érkező, végül kellemetlen és rettenetes vitapartnereivé váló barátainak: „Amitől rettegtem, az esett meg rajtam...a Mindenható elforgatta az igazságomat.” (Jób 3,25; 8,3) A Mindenható forgatta el. Lám, ez már nem a Pilátus cinikus, foghegyről odavetett, elhárító, magamentegető kérdése: ugyan, mi az igazság, ez már a megvert embernek, a szenvedő embernek, a méltóságától, jogától, ember voltától, tisztességétől megfosztott embernek a nagy drámai felkiáltása: Mi az igazság? Hol az igazság? Elveszett az igazság. Az én igazságom veszett el.

De tegyünk még egy lépést. Ehhez útitársul vagy kalauzul fogadhatjuk a nagy bölcseket, a költőket, akik kapcsán vagy inkább a mondataikból, a verseikből, a gondolataikból az a sejtelmünk támad, hogy az igazságból jön mégiscsak valami vigasztalás. Van ott valami remény. Miért sejtjük ezt meg? Talán azért sejtjük meg, mert az ihletett költő olyan szépen fogalmaz, és a szépségnek mindig van valami köze az igazsághoz. Vagy talán azért nyílik út számunkra ide, mert a bölcsek mély gondolatokat osztanak meg velünk, és a bölcsességnek is van köze az igazsághoz. Vagy talán azért nyílik út ide számunkra, mert vannak, akik eltöprengenek a világ dolgain, világkorszakokat forgatnak az elméjükben, és átadják magukat a feltétlen benyomásoknak, mert, ha már elmaradt a politikai, történelmi, jogi, gazdasági, egyéni igazságtétel, azért még, ahogy a bölcsek mondják, költői igazságtétel van.

És itt bátran megtehetünk még sok-sok lépést. Tehetünk például két-három nemzedékre vonatkozó nagy lépéseket is, és elmondhatjuk. hogy a szörnyű XX. század után, és itt a XXI. század elején sem állunk túl jól az elveszett, elsikkasztott igazság ügyével. Csak reménykedünk, hogy ha már mi nem tudtuk helyreállítani, valahogy majd ránk talál az az elveszett méltóság. És ránk talál a mindenéből kiforgatott, porba taposott emberség is. Talán majd maga az igazság talál meg bennünket. Várunk. De gondolkodhatunk évszázadokban, akár évezredekben is, és elmondhatjuk, hogy amit elrontott az önhitt, pökhendi ember, amit szétzúzott a magát istenítő ember, először a XX. század vér- és vasembere, aztán most a XXI. század digitális- és szemét-embere, aki megvetését az együttérzés álarca mögé rejti, aki hamisságát álszabadsággal palástolja el, aki rabszolgaságot gyakorol jogszolgáltatás címén, akinek révült ámokfutása jegyében civilizációk, kultúrák mennek tönkre; nos, akárhogy is, mindegyre azzal biztatgatjuk magunkat, hogy mindezt majd meggyógyítják az évezredek. Persze, tesszük hozzá, a seb sosejm tűnik el, de talán a sebből heg lesz, már nem vérzik ki mindig, majd csak akkor fog nagyon fájni, hogyha nagy-nagy időjárásváltozás, nagy-nagy kultúra-, civiliáció-változás következik be. Erős reménykedés ez is.

Talán ennyi lépést elég volt megtennünk, hogy megértsük a hívők döbbenetét ott Jézus körül. Ők az Ábrahám örökösei, az Ábrahám nemzedékéből valók, évezredek óta szabad és szabadságukra büszke hívők serege. Azt mondják: mi soha senkinek nem szolgáltunk. Lehet, hogy a Pilátusok beszedték az adót, és bezártak bennünket egy szűk országba, de mi nem szolgáltunk nekik. Lehet, hogy úgy hozta az életünk, hogy cselédek lettünk a saját birtokunkon, kényszermunkások, termelési egységek, digitális jelek, de valahogy mégis mindig szabadok voltunk. És ezért Jézusnak is mondhatták a háborgók, hogy az ő történelmük is így alakult, évszázadokon keresztül, bár sokszor leverték őket, máskor rabigába döntötték, de ők soha senkinek nem szolgáltak, még rabként sem. Soha, halálig, semmikor. Ha elhurcolták őket, akkor sem. Ha megbélyegezték, bekerítették, kordonok közé zárták őket, minden külső feltételtől megfosztották, ők akkor is mindig szabadok voltak. Mindig szabadok voltunk. Miért mondod azt, hogy az igazság tesz majd? (Jövő időben: majd!)

Azért, kedves Testvérek, mert az az igazság, amelyről Jézus beszél, nem elvonatkoztatott, vagy törvényekbe foglalt, vagy a történelem keserveiből kiizzadt igazság, nem is a filozófus által megálmodott vagy a költő által megénekelt igazság: ez az igazság maga az Úr, Jézus Krisztus. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, mondja, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam.” (Jn 14,6)  Krisztus az igazság. Ő tesz bennünket szabadokká. És figyeljük meg, hogyan mondja. Azt mondja, így kezdi: a tanítványaim vagytok, ha megmaradtok beszédemben.... Vagyis Ő nyitja meg számunkra az utat, hogy az emberi élet döntő kérdésére megkapjuk a feleletet, és ebben a rátalálásban annak is meg kell történnie, amire Jézus felelete utal. Annak kell megtörténnie, hogy mi, akik Istentől elidegenedtünk, mi, akik be akartunk ülni Isten trónjába, mi, akik a gondviselés helyett csak a saját kalkulusaink mentén bolyongunk, mi, akik ilyenek vagyunk mind, visszataláljunk az élet forrásához. Ugyanis nem az a szabad, akinek nincs a kezén bilincs, nem az a szabad, aki mindenféle jogot kiharcolt magának, nem az a szabad, akinek a földjén sose tapodtak idegen katonák, nem az a szabad, akinek a fejét sose hajtották rabigába, az a szabad, aki szeret. Csak az a szabad, aki szeret.

Nemrégiben egy régi középkori könyvet olvastam, ebben a Tízparancsolatot magyarázza a tudós szerző, és magyarázata közben vitatkozik is, vitatkozik saját kortársaival, akik számomra felette mainak tűnnek, mert ők is, ahogy a maiak is, az okoskodók, felette emberségesek akartak lenni, ezért felállították azt az elméletet, hogy a Tízparancsolatnak, Isten szent élettörvényének az erős szigorát és feltétlenségét – szeresd az Urat, szeresd felebarátodat! –  úgy kell enyhíteni, hogy a parancsolatokat ráhagyjuk néhány szentre, néhány kiváló kegyes emberre, és amit általában és feltétlenül akar Isten, azt a többi halandó számára (a magunk számára is, hiszen mi mindannyian halandók vagyunk!) úgy fogjuk föl, mint isteni jó tanácsot. Valahogy így: Jobb lenne, ha nem ölnénk. Jobb lenne, ha nem lopnánk. Jobb lenne, ha nem kívánnánk a másét. Jobb lenne, ha nem tennénk hamis tanúbizonyságot felebarátunk ellen. Jobb lenne, ha nem paráználkodnánk. Jobb lenne, ha tisztelnénk atyánkat és anyánkat. Jobban tennéd, ha... Ha. Jobb lenne, ha. De ez csak tanács. Tehát ami a törvényből megmarad, mint törvény, azt tartsa meg néhány szent, a többiek számára pedig mindez legyen jó tanács. Milyen megértő, milyen kedves, milyen emberi ez a jó tanács! Ezzel még országgyűlési választást is lehetne nyerni. Csakhogy ezzel semmit nem könnyítünk az emberen. Mert nem a másik embert nehéz szeretni, nem az a nagy feladvány, hogy ne kívánd, ne ölj, ne tégy hamis tanúbizonyságot! A legnehezebb, a lehetetlen: Istent szeretni. Ez a feladvány, ez a kemény törvény, és magunktól, magunkból ez lehetetlen. És lám, máris itt vagyunk a szabadságnál. Csak az szabad, aki szeret. Csak az szabad, aki szereti az élet forrását. Csak az szabad, aki szereti Teremtőjét, aki olyan csodálatosnak, fenségesnek, lenyűgözőnek teremtette az embert, ahogy a zsoltár mondja: Felséges Úr, kicsoda az ember, hogy angyaloknál kevésbé tetted őt kisebbé és megkoronáztad dicsőséggel? (Zsoltár 8) Így teremtett minket Isten. És így kéne nekünk a Teremtőt szeretni, akiről ezt mondja Mózes: A maga képére és hasonlatosságára teremtett minket. (1Mózes 1,16) Csak az szabad, aki szeret.

És csak az tud szeretni, aki tanítvánnyá lesz, vagyis akit Krisztus az életével, a halálával, feltámadásával, kegyelmet szerző áldozatával, örök, tökéletes és szent igazságával megszabadít, és tanítványává hív el. Mondtam már, hogy a szépségnek mennyi köze van az igazsághoz,  és a bölcsességnek is mennyi köze van az igazsághoz. De legelemibb módon a szeretetnek van köze igazsághoz. Ezért mondja Pál apostol is: az Úr pedig a Lélek, ahol pedig az Úrnak Lelke, ott a szabadság. (2Kor 3,17) Ki is volt Pál? Úgy tudjuk, szabad ember volt, egy szabad világ szabad polgára. Római polgár volt, egyenlőbb az egyenlőknél, szabadabb a szabadaknál. Soha senkinek nem szolgált. És mégsem volt szabad, mert nem tudott szeretni. És azért nem tudott szeretni, mert nem tudott tanítvány lenni. Aztán tanítvány lett, és megértette, hogy amíg a Krisztus beszédében megmarad, addig szabad. Mert a Krisztus beszéde az igazság. Az beszél itt igazságról, aki maga az igazság. Megismeritek az igazságot, mondja Krisztus, és magára mutat, és az igazság, magára mutat, megszabadít titeket, és a keresztre mutat, és mindjárt ezután azt mondja: ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. Ámen.

Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által, hűségedre bízzuk magunkat. Vonj minket oltalmazó szárnyaid alá, vezess áldó kegyelmeddel, újíts meg mennyei erőiddel, ragyogtasd rajtunk Krisztus világosságát. Gyógyítsd a betegeket, erősítsd a gyógyítókat, tedd bölccsé a felelős vezetőket. Könyörgünk családtagjainkért, barátainkért, népünkért és a világ népeiért. Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz reményt, adj életet, Krisztusban örök életet. Ámen.