Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, hosszú ideje olvastuk már a Bibliaolvasó Kalauzban a Római Levelet, s most érkeztünk a levél végéhez. Akik már többször olvasták a Római Levelet, így az utolsó, 16. fejezetet is, talán gyorsan átfutották a rész kijelölt szakaszait, hacsak valami különös érdeklődés nem vonzotta őket az itt felsorolt nevek, adatok, számok iránt. Ez az utolsó fejezet ugyanis a hagyományos levélforma szerint a bezárásához tartozik, itt már általában nincs csattanó, lényeges mondandó. Általában a levél utolsó részére szoktuk hagyni azokat az általános megjegyzéseket, melyeket még esetleg post scriptum odaírunk, ami még eszünkbe jutott, mielőtt a borítékot leragasztottuk. A felolvasott szakasz a levél utolsó három mondata, s voltaképpen ismétlés. Az apostol valamit megismétel, mégpedig azt, ami a levél elején áll. Mondhatnánk, iskolás dolog egy levél, egy fogalmazvány végén megismételni azt, ami a dolgozat elején állt, vagy ami a dolgozat tartalmát képezte. Iskolás dolog ez, vagyis részben kötelező, részben pedig elvárják azoktól, akik értekezést írnak. Illendő, de iskolás, hiszen újat, különlegeset a végén már nem várhatunk.

Azt kell mondanom, azonban, kedves testvérek, hogy Isten iskolájában, hiszen ez a levél Isten iskolájába vezet be bennünket, ezek az ismétlések sohasem unalmasak, haszontalanok, feleslegesek, sohasem csak a forma kedvéért vannak, hanem lényeges tartalom, döntő üzenet jelenik meg bennük. A levél elején, az első rész a 11. versében az apostol arról beszél, hogy kívánna a római testvérekkel találkozni, hogy lelki javakat osszon meg a velük megerősítésükre. Szeretne velük a hit dolgairól beszélgetni, együtt imádkozni velük, kívánja a személyes találkozást, hogy kölcsönösen megerősödjenek. S itt ugyanaz a görög szó áll, – erről fogok majd részletesen szólni - ami itt a levél végén szerepel, ahol azt mondja az apostol: „annak pedig, aki titeket megerősíthet, legyen dicsőség” – (tudni illik Istennek, Isten az, aki megerősíthet). Ez a görög szó csak itt, a levél végén és a levél elején áll, tehát különös jelentése van. Azt írja a levél elején, hogy szeretné, ha a római keresztyének megerősödnének, ő pedig a rómaiak hite által erősödne, s itt a záró részben pedig azt mondja, hogy Isten az, aki megerősíthet benneteket. Erre, valljuk be, kedves testvérek, szükségünk van.

Kétféle értelemben van szükségünk erőre, az elsőt csak megemlítem, a másodikról fogok többet szólni. Szükségünk van erőre, ha valamit véghez akarunk vinni. Fizikai, szellemi, mentális értelemben, egyáltalán mindenféle értelemben erőre van szükségünk, ha mozdulni akarunk, ha egy cselekménysort végbe akarunk vinni, ha egy feladatot teljesíteni akarunk, ha valahonnan valahova el szeretnénk jutni, erő nélkül nem megy. A mai világ, különösen is a médiumok révén mindennapossá teszi a számunkra a sporteseményeket, s valóban azt látjuk, milyen mérhetetlen fizikai, szellemi, mentális erőre van szüksége a sportolónak ahhoz, hogy a starttól a célig eljusson, egy mérkőzést lábon végigbírjon, valamilyen teljesítményt elérjen. Ezért előtte hosszú ideig edzésben van, erőt gyűjt. De nem kell sportolónak lennünk, az élet mindennapos dolgaihoz is erőre van szükségünk, sok esetben talán ahhoz is, hogy reggel fel tudjunk kelni, lám, az is milyen erőfeszítéssel jár, kikászálódni, elkezdeni a mindennapi rutint, megannyi reménytelen, kedvtelen, unalmas feladatokba belefogni, mennyi-mennyi belső és külső erőre van ehhez szükségünk.  De az apostol itt nem erről az erőről beszél. A sztéreo görög ige azt jelenti, hogy valami úgy erős, olyan belső kohéziója van, hogy kívülről nem lehet feltörni. Hadd említsek különböző igehelyeket, és érteni fogjuk, hogy másfajta erőről beszél most az apostol. Egy helyen arról beszél, hogy szegény korinthusiak már rég kemény eledelt ehetnének, de még mindig tejnek eledelét, tejbepapit kell nekik adni. Ezt az apostol a hitbeli járásra érti, a korinthusiak már annyi mindent megtapasztaltak az Isten kegyelméből, hogy kemény igazságokat is megérthetnének és felfoghatnának, de bizony még mindig kis darabokra kell csipegetni a kenyeret, bele kell tenni a tejcsibe, meg kell melegíteni, és kiskanállal kell adagolni a korinthusi gyülekezetnek. Kezdő hittanosok ők, a hit alapelemeire kell őket tanítani, pedig rághatnák már a füstölt húst is, ehetnék a töltött káposztát, - bocsánat a hasonlatokért, de valami ilyesmiről van szó: kemény eledelről. Másutt beszél az Ige, hogy akkor áll megingathatatlanul valaki, amikor meggyógyulva mind a két lábán szilárdan meg tud állni. Itt is ez az ige áll. Másutt arról beszél az Ige, hogy akkor álla szilárdan egy építmény, ha megfelelően építették meg. Azt lehet ostromolni, bombázni, támadni, döngetni, szilárdan megáll mindenféle külső támadással szemben. És végül, ami talán a legérdekesebb, az Ószövetség nagy áldását, az ároni áldást: „fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád” a Szeptuaginta a fordítói, vagyis akik görögre fordították a héber írásokat, ezzel az igével fordítják. „Fordítsa reád” - azt jelenti, hogyha valakire ráfordítom a tekintetemet, azt szilárdan és eltökélten rajta is tartom, rajta tartom a szememet, őrzöm és figyelek rá, és semmilyen külső tényező el nem fordíthat tőle. Nincs olyan esemény, nincs olyan körülmény, ami miatt én valakiről az arcomat elfordítanám tőle. Ezért áldást kívánó kifejezés, hogy „fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád”, tekintsen rád, figyeljen rád, el ne forduljon tetőled. Hogy te szüntelen – ha szabad ezt mondani – legyél képben. Ugyanez az ige áll egyébként ott is, amikor arról beszél Márk evangélista, hogy Jézus egyenes tekintettel,  eltökélt ábrázattal elindult Jeruzsálem felé. Hiába rángatták a tanítványok, hogy Uram, mentsen Isten Téged attól, nem szabad Neked Jeruzsálembe menni, mert szörnyű vége lesz a dolognak, szenvedés és halál lesz a vége! Jézus eltökélt ábrázattal ment Jeruzsálem felé. A legkedvesebb tanítványok, a rajongók, de a bölcsek figyelmeztetése sem fordíthatta vissza. Hát erről az eltökéltségről van itt szó, kedves testvérek. Azt mondja az apostol a Római Levél elején: azt szeretném, ha a lelki tapasztalatok megosztása, illetve a hit beszéde által még eltökéltebbek, szilárdabbak, erősebbek lennétek. Aztán itt a levél végén pedig azt mondja, hogy „legyen dicsőség Istennek, aki titeket megerősíthet…” azaz szilárddá tehet. Ha így lesz, nem lehet a hiteteket, annak belső integritását, az életeteket, az eltökéltségeteket megingatni.  Valljuk be, kedves testvérek, amikor azt mondjuk, hogy iskolás dolog egy levél elején meg a levél végén ugyanarról írni, főleg olyan világban, amikor nagyon szűkiben voltak a papírnak meg a tintának, valljuk be, nemcsak az akkori világban, hanem a mostaniban is mérhetetlenül nagy szükségünk van erre a belső erőre. S nemcsak azért, hogy aztán a lendületünk túlságba ne vigyen bennünket, attól a belső kohéziónk is felbomlik, és darabokra hullunk. A pszichológusok tudják, mit jelent, ha valaki túlfűtött állapotba kerül, s addig zakatol, míg a belső élete szét nem hullik. S nemcsak azért szükséges ez a belső erő, hogy a saját munkánkon, életünkön legyen belső erő, hanem azért is, hogy meglegyen a megállás ereje is. Annyi minden vonja, nyúzza, tépi, ingatja, rendíti az embert ma is, hogy erre az áldásra óriási nagy szükségünk van. Az a nagy kérdés, hogy mimódon nyerhetjük ezt meg, mimódon akarja ezt Isten nekünk adni?

 Ebben a néhány versben az apostol mindezt röviden fel is sorolja. Először azt mondja, hogy Isten titeket megerősíthet az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint. Az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint. Nagyon megrendítő, úgy tűnik, hogy ez egy beképzelt mondat. Mi az, hogy az én evangéliumom? Miért mond ilyet az apostol, hogy az én evangéliumom? Úgy tűnik, mintha ezzel különbséget tenne, és azt akarná mondani, hogy van evangéliuma Péternek is, Jakabnak is, meg Jánosnak is, van ennek is, annak is evangéliuma, de Isten az én evangéliumom szerint tud benneteket megerősíteni.

 Első olvasásra olybá tűnik, mintha úgy beszélne itt az apostol, mint az egyszeri prédikátor. Hadd szóljak kitérőleg most egy szót erről, – mi prédikátorok a magunk körében hajlamosak vagyunk meggyőződve lenni arról, hogy ahogyan mi prédikálunk, úgy akar az Isten szólni tihozzátok. Ahogyan én beszélek, úgy beszélnek az angyalok, a többi prédikátor nem számít. Azok csak fungálnak, csak végzik a papi teendőket – engem hallgassatok, az én evangéliumomat. De nem ezt mondja az apostol. Egyszerűen oly mértékig az övé az evangélium, oly mértékig áthatja, oly mértékig azonosult az evangéliummal, oly mértékig azt akarja kifejezni, hogy ez az evangélium és a Jézus Krisztus hirdetése, amiben a levélben is írt nekik, az az övé is, ő is elfogadta, a szívéből jön. „Az én evangéliumom” nem azt jelenti, hogy nekem egy külön evangéliumom van, hanem azt, hogy az evangélium az enyém lett. Olyasmit hirdetek, olyasmit mondok nektek, amiben hiszek, ami az enyém, aminek a szilárd alapjáról nem térek le. Nem azért mondom az evangéliumomat, mert ezzel keresem a kenyeremet, nem azért mondom az evangéliumomat, mert különben valami tanfegyelmi bizottság kérdőre vonna, hogy mikről beszélek én, hanem mert belül az enyém, mert azonosultam vele. Isten úgy adja az Ő erejét, úgy erősít meg bennünket, hogy olyanok által hirdetteti nekünk az evangéliumot és Jézus Krisztust, akiknek az már szilárdságot jelent. Gondoljunk bele, hogy az apostol mennyit szenvedett az evangélium hirdetése miatt – semmi egyébért, semmi másért, csak az evangélium hirdetéséért! A második korinthusi levélben leírja szenvedései katalógusát: hányszor börtönözték be, hányszor korbácsolták meg, hányszor kövezték meg, hányszor szenvedett hajótörést, micsoda fizikai megterhelésekkel, fáradalmakkal, megaláztatásokkal járt, hogy örömhírt hirdessen. Nevezetesen azt, hogy az Isten kész téged megerősíteni. Látjátok, milyen különös a világ! Van, aki azt mondja, hogy Isten megerősíthet téged, Isten szeret téged, Isten szilárdan rád függesztette tekintetét - és ezért orrba verik. Mert ilyen a világ, ilyen az ember! Hogyne kellene hát, kedves testvérek, még jobban megerősíttetnünk ebben a nagy bizonyosságban.

 Azután, azt mondja az apostol, hogy Isten megerősít téged azáltal is, hogy feltár egy elhallgatott titkot. Nem teljesen szabatos a fordítás, igen nehéz is magyarra fordítani, amit az apostol mond: „ama titoknak a kijelentése folytán, amely öröktől fogva el volt hallgatva.” Körülírással tudjuk csak visszaadni a pontos értelmét. Egy titokról beszél, ami nem úgy volt elhallgatva, hogy valaki magában tartotta, hanem nem tudott hangzani, nem kelt szárnyra a híre, nem „szállt az ének szájról szájra”, nem ment tovább. Isten Megszólal a próféták által, kinyilatkoztatta törvényét, adta evangéliumra vonatkozó ígéreteit, de ez nem hangzott túl annak a népnek a körén, melynek közepette megszólalt, megnyilvánult ez a titok. De most megerősít titeket - írja az apostol - „ama titoknak a kijelentése, a feltárulása, amiről eddig nem lehetett hallani”. Nem véletlen, hogy ezt csak egy olyan levélben írja az apostol, mint a római levél, mert ha ezt a levelet a jeruzsálemi keresztyéneknek írja vagy a galileai keresztyéneknek, ilyet nem ír. A rómaiak óriási öröme, hogy egy titok, amely a történelemben el volt rejtve,  és  évszázadokig – ha szabad így mondani – lappangott, most, lám, elérkezik hozzájuk.

Történettudósok folyamatosan próbálják feltárni egy másik titkot, s magyarázatot adni arra, hogy az evangélium, a Krisztus jó híre, illetve annak a befogadása az antik világban futótűzként terjedt el. Egy olyan világban, amely egyébként a vallásos pluralizmus a világa volt, mindenki kereskedhetett mindenféle vallással. Mint a mai világban. Ma is bárkik, ha vannak százan, alapíthatnak egyházat, hirdethetik a tanításaikat,  építhet templomot, kitalálhat egy kultuszt. Szinte már oda sem figyelünk erre, immunizálódtunk: minél több vallási adagot kap valaki, annál közömbösebb lesz. Minket is rángatnak ide, rángatnak oda, hallunk erről, hallunk arról, mondják ezt, mondják azt, lassan belefásulunk a dologba. Így volt ez az antik világban is. Történetileg sem tudjuk a magyarázatát, mi volt az oka, hogy futótűzként terjedt el a keresztyénség. Olyannyira, hogy az első század legvégén, a másodok század elején egy Celsus nevezetű római pamflet-író már arról beszél, hogy a keresztyénség teljes mértékben penetrálta a római birodalmat, amit ő pogány lévén persze életveszélyesnek tartott. Azt írja a római szenátusnak panaszolkodván, hogy ezt a folyamatot fel kell tartóztatni. Ám teológiai magyarázat, isteni magyarázat van, kedves testvérek. Az emberek megértették a szívükkel az evangélium üzenetét: Isten Krisztusban megszabadította az embert a bűn és a halál törvényétől, s ez felszabadító üzenet volt. Megerősítő üzenet volt. Átérezte a legegyszerűbb ember is, a legjobban behatárolt helyzetű ember is, a római rabszolga is, hogy megnyílt számára az élet. Egy olyan dimenzió nyílik meg az evangélium szavaiban, mely nem adott az ember számára, nem természetes lehetőség, nem itt van és vagy használom, vagy nem használom. Az örök élet dimenziója nyílt meg. Amikor a feltámadott Krisztust hirdették, addig hallatlant hirdettek, s ebbe a mai ember szíve is beléreszket: nem annyi az életed, amíg megszületsz és eltemetnek, nem annyi az életed, amit leélhetsz itt hatvan, nyolcvan esztendeig ezen a szomorú sárgolyón. Az élet több, az élet ez a feltámadott Krisztus, és aki hisz benne, annak örök élete van. Ez Pál evangéliuma, ez a Jézus Krisztus hirdetése és ez az a titok volt elrejtve, ennek a hirdetése nem hallatszott túl egy kis nép körén, de most hallatszik. Most mindenki hallhatja, mindenki értheti, mindenki magához ölelheti.

 Azután azt mondja az apostol: úgy adja Isten ezt az erőt, hogy ez az Ő rendelése szerint van. Így mondja: „most pedig megjelentett a próféta írások által, az örök Isten parancsolata szerint, hitben való engedelmesség végett minden pogánynak tudomására adatván.” Isten parancsolata szerint –, itt az epidogma szó szerepel, ami szó szerint fordítva azt jelenti, hogy úgy parancsol Isten, hogy odarendel valamit valami mellé. Mit rendel az Isten mi mellénk? Isten jó hírt ad egy rossz hírt mondó világba.  A világ rossz hírt szokott mondani. Ha valaki majd hazafelé megy istentisztelet után, s esetleg a metróval megy tovább, vagy valahol újságárust lát, tegye meg, vegyen egy bulvárlapot, és lapozza végig abból a szempontból, hogy mi benne jó hír meg a rossz hír. Rossz hír 95%, jó hír 5%. Elmaradt a tornádó, amit péntekre bejelentettek, ennyi a jó hír. Az összes többi rossz hír, megverte, kirabolta, megcsalta, tönkretette, feljelentette, bevádolta, kicsinálta, nem sikerült neki. Egy rossz hírt mondó világban élünk, s milyen elfacsarodott az ember, azt hisszük,  hogy ha nagykanállal esszük a rossz hírt,  megerősödünk tőle. Minél több rossz hírt eszünk, annál erősebbek leszünk. De, kedves testvérek, ez nem így van! Lehet, hogy a gyermekeknek nem árt, ha időnként egy kis homokot nyalogatnak, földes a kezük, a szájuk széle, legalább immunizálódik a szervezetük. Nem baj az sem, ha a gyermekek néha elkapnak valami betegséget, nem kell rögtön agyontömni őket antibiotikummal, hadd erősödjön a szervezetük. Ám, kedves testvérek, már túlságban vagyunk. A hozzánk érkező hírek 80-90%-a rossz hír, és azt hiszitek, hogy megerősödtök tőle? Azt hiszitek, hogy úgy van ez a dolog, hogy csak állom és immunizálódok? Jöhetnek a rossz hírek? Most még csak a híreknél tartunk! Ugyanis Isten nemcsak jó hírt rendel egy rossz hírt mondó, rossz hírrel táplálkozó világba, hanem feltárja a titkait egy profanizáló világban. Mikor azt mondom, hogy egy profanizáló világban élünk, éltek, meg élt mindig is az ember Ádám bűnesete óta, akkor ezen azt értem, hogy nincsen semmi, ami szent. Tudtok valamit, amit ne tapostak volna sárba? Valami értéket, nemességet, becsületet, tisztességet? Bizony, kedves testvérek, olyanok vagyunk mi is, mint a farizeusok, sárba taposunk minden tisztességet, becsületet, erényt, embereket meggyalázunk, tönkreteszünk, aztán, mikor meghaltak, megépítettük a síremléküket, akkor a gyalázók felmagasztalják őket az egekbe, és viszik a virágcsokrot a sírjukra. Igen jót kuncogtam magamban, amikor mostanában az újságokban olvastam a nekrológokat az elhunyt amerikai, Ronald Reagan elnök halálára, mert eszembe jutott, hogy aki most az egyik magyar politikai napilapba írt magasztalást, hogy Ronald Reagan így, úgy, amúgy, aki megnyerte a hidegháborút, a jóság, a szabadság embere, ugyanez az ember húsz évvel ezelőtt mit írt Ronald Reaganről. De jó lenne ezt a kettőt egymás mellé tenni, de nem is kell, mert tudjuk, egy profanizáló világban élünk. Nincsen semmi, ami szent. Nincsen semmi, ami számít. Nincsen semmi, ami érték. Nevezz valamit értéknek, másnap ledöntik a ganéjba. Mondd valamiről azt, hogy szent, és holnap ugrálni fognak rajta. Isten egy ilyen profanizáló világhoz odarendeli, mellérendeli feltárt titkait. Azt a nagy titkot, hogy Isten szeretetén ez a profanizáló világ nem vehet diadalmat. És ez leginkább Jézus Krisztus szenvedésében és halálában tárul fel. Azt mondja Péter apostol pünkösdi prédikációjában: ti pedig a szentet, az Isten szentjét kezeitekkel keresztfára feszítettétek. Profanizáltátok az Isten szentjét. Megaláztátok, rabszolga-halálra ítéltétek. De az Isten feltámasztotta Őt. Ez Isten nagy titkának a feltárulása.

 És végül, arról is beszél az apostol, hogy Isten örök parancsolata szerint hitben való engedelmesség végett szólott az Isten, erre tárta fel titkait. Isten kirendeli a hitet egy hitetlen világba. Nem tudunk hinni, kedves testvérek. Magunktól nem tudunk hinni, sőt eljutottunk oda, hogy nem is akarunk. Ady Endre még így kiált fel: „hiszek hitetlenül Istenben”, és ez egy fájdalmas kiáltás, egy hinni akaró ember gyötrelme és jajszava. A mai ember, a mai világ nem is akar hinni. Mondd csak valakinek, hogy hívő vagy – így: hívő vagyok! Kedves testvérek, már az egyházban sem járja ez a kifejezés! Ha két gyülekezet papja találkozik, s úgy fordul a beszélgetés, látom, hogy elkezdenek pislogni, pedig azt kellene mondaniuk: hívő ember vagyok. Ha valakiről azt kellene mondani, hogy hívő, megtelik a szemünk furfangos firtató fénnyel, némi szkepszis kerekedik a szájunk szögében – igen, hívőnek tetszik lenni? Milyen különös állatfajta tetszik lenni! Nem találom a Brehm nagy könyvében, sem 5., sem a 6. kötetben, s mégis melyik alosztályba tetszik tartozni? Pedig a legtöbb és a legnagyobb, amit az ember önmagáról elmondhat: hívő vagyok, megkaptam Istentől a hit ajándékát, mert hit által van bemenetem Istenhez. Azt hiszitek, kedves testvérek, Isten szóba áll azokkal, akik kérik Őt, de a szemükben kis huncut fény csillog, és azt mondják, „kérek Tőled Uram, de nem is biztos, hogy vagy. Olyan csodálatos szép dolgokat hallok az evangéliumban, de lehet, hogy ezt a Jézus Krisztust, ahogy báró Holbach a 18. században mondta, csak néhány obskúrus zsidó találta ki, nincs is. Persze, van valami személytelen isteni erő, majd valami fifikával megszerzem magamnak!” Istenhez hit által van bemeneted. Azt kérdezem kedves testvérem, hogy tudsz-e büszke lenni arra, hogy hívő vagy, nem büszkélkedés, dicsekvés értelmében, hanem mert szilárdságot ad neked? Hogy bármi is történik, bárhogy is alakul a sorod, bármi lesz veled, hívő vagy. Bárhova sodor az élet, bármilyen nehézségek jönnek, bármit kell eltűrnöd, hívő vagy, megingathatatlanul, szilárdan hiszel. Óh, ilyen nincs magától az emberben, kedves testvérek. Az ember, ahogyan a paradicsomi történet mondja, jobban hitt a kígyónak, mint az Istennek. Azt hiszitek, különbek vagyunk? Jobban hiszünk a kísértőnek, mint az igazszavú Istennek. Mégis, Isten ebben a hitetlen világban oda rendeli, oda parancsolja, oda ajándékozza a hitet. Hát ezért mondja az apostol: annak pedig, aki titeket megerősíthet, az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké! Mert a hit az a belső, kohéziós erő, amely által az ember erőt nyer, általa életed szilárd élet lesz, általa meg tudsz állni, meg tudsz maradni betegségben, gyászban, magadra-hagyottságodban, vigasztalhatatlanságodban, megvertségedben, kudarcaidban, megalázottságodban, minden helyzetben és minden pillanatban, mert ezt az egyedül bölcs örökkévaló Isten adja neked. Aki hisz, annak erői az Isten erejéből táplálkoznak. Aki hisz, az ismeri Isten megszentségteleníthetetlen, profanizálhatatlan szentséges nagy titkait. Aki hisz, még abban a világban is jó hírt hall és jó hírt tud mondani, amelyik világban – úgy tűnik – nincs jó hír. Legyetek jó hír hallói, mondói, boldog bizakodók, hogy Isten örökkévalóságra, feltámadásra, üdvősségre vonatkozó ígéretei igazak. Járjatok hitben egy hitetlen világban is. Isten Szentlelke segítsen meg benneteket ebben.
Ámen.