Aki hisz, az nem fut!

Kedves Testvérek!

Bibliaolvasó kalauzunk szerint hetek óta Ézsaiás próféta könyvét olvassuk, s bizony sokszor kell elővennünk egy-egy bibliai atlaszt vagy magyarázó könyvet, és ki kell keresnünk azokat a földrajzi helyeket és megjelöléseket, melyekről a próféta beszél, hogy azonosítani tudjuk, hogy mik és kik ezek a régi dolgok és nevek. Most a próféciás könyv 28. részétől kezdődően hat jajszót hallunk, hat olyan beszédet, melyek mindegyike jajjal kezdődik és Isten ítéletét, Isten leleplező kinyilatkoztatását közli, részben Isten népe fölött, részben pedig a szomszédos  népek és a nagy birodalmak fölött. A  leleplező sorozat Efraimmal kezdődik, nem is a törzzsel annyira, hanem inkább azzal a vidékkel, mely északnyugati irányban mintegy 30-40 kilométerre van Jeruzsálemtől, egy dimbes-dombos tájék, az egyik legtermőbb, legáldottabb, leggazdagabb vidék. Itt már a honfoglalás előtt rengeteg település volt, mert bőséggel termett ott minden, amit vetettek, bőséggel megtermett ott mindenféle gyümölcs. Itt az ítéletes beszédben  is szereplő füge, például, népszerű termény volt errefelé. Ez az az Efraim, amelyről a múlt alkalommal is hallhattunk, Sámuel próféta szavára Isten itt avatkozott be és népe itt aratott győzelmet egy régebbi szorongató időben Ennek a győzelemnek az emlékére állított nem messze a csatamezőtől Sámuel egy emlékkövet, amit Ében-Haézer-nek nevezett el, ezzel a kijelentéssel: mindeddig megsegített bennünket az Úr.

Egyszóval, ehhez a vidékhez büszkeség kapcsolódik. Büszke korona ez Izraelen, vagy ahogy a Károli fordítás mondja: kevély korona ez. És most a próféta azt mondja: Jaj Efraim részegei kevély koronájának! Olyan vidékről van szó, mely hosszú évszázadokon keresztül élvezte Isten áldásait, bőséges gondviselését, jótéteményeit és szabadító kegyelmét. Ám valami történt, és a próféta szava most erre világít rá. Akik ezen a tájon élnek, lezüllöttek. Mélyre süllyedtek. Igen, ez megrendítő. S ehhez a leleplezéshez már nem kell térképeket lapozgatnunk, tudós könyveket tanulmányoznunk, hogy megértsük, amikor azt mondja a próféta: ezek is tántorognak a bor miatt és szédülnek a részegítő italtól, pap és próféta tántorog részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket. (Nem ők nyelték el a bort, a bor nyelte el őket!). A bor nyelte el őket, minden asztal tele van undok okádással. Ehhez nem kell lexikont kinyitni, térképet böngészni, értjük, miről beszél a próféta. Riasztó és megrendítő kép: a bortól megvertekre, egy lezüllött népre mutat. De nemcsak arról beszél, hogy ez a kevély nép, amelyik ha kiment a saját portája elé s körülnézett a maga világában, mindjárt jól érezhette magát, mert az Isten csodáit látta maga körül, s netán ez okán elkapatta volna magát! Sokkal mélyebb és megrendítőbb a tragédia. A próféta azt mondja, hogy itt bizony a papok, próféták, ítéletet tevők, törvényhozók és bírók, egyszóval a nép vezetői süllyedtek le, züllöttek le. Tessék elképzelni szent helyeket, ahol papoknak, prófétáknak, bíróknak, törvényhozóknak, elöljáróknak kell az Isten igaságát, szentségét szolgálni, de ott csak részeg tivornyák vannak. Isten egyházáról ítél a próféta, az Isten népéről. Talpig bele kell rendülnünk ebbe. Aztán folytatja, s idézi őket, magukat: s lett nekik az Isten beszéde parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi. Az eredeti  szövegben értelmetlen beszéd áll, amit nem is lehet lefordítani: ott ez áll: cav lecav cav lecav kav lekav kav lekav veéd sam veéd sam…  Ez valami dadogó  beszéd. Talán így adta vissza hangutánzó módon a próféta, mit is mondogatnak egymásnak ezek a részegek. Mert amit a próféta idéz, részeg beszéd. A részeg bíró mondja a másik részeg bírónak: itt egy kicsi, ott egy kicsi, itt egy szabály, ott egy szabály, egy új törvény, még egy törvény. Toldjuk-foldjuk, rakosgatjuk. Valóban, nem is értelmes beszéd ez. Afféle metanyelv inkább: itt már nem kell értelmes szót sem mondani, s nemhogy félszavakból, de egymás böfögéséből is megértik egymás. Ezzel az Isten világos, tiszta, robusztus törvényét elkezdik csipkedni, itt egy picit hozzátoldanak, ott egy kicsit elvesznek belőle,  itt egy kicsit igazítanak rajta, ott egy keveset hozzátoldanak, itt egy szabály, ott egy korszerűsítés, ott egy szabály. S mi a végeredmény? A végeredmény az, hogy Ő, az Úr, aki ezt mondta nekik: az a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradtakat, és ez a pihenés,  - ez az Isten nem talál meghallgattatásra. Nem akarták hallani.  Miért is figyelne oda más szóra a mámoros ember?!

Pedig az Isten beszéde, életrendje olyan világos és egyértelmű! Csak a lezüllött ember az, aki egy kicsit lecsíp belőle, meg egy picit hozzátold, egy picit elvesz, egy picit hozzátesz, s mindennek végén nem ismerünk rá az isteni rendre. A végeredmény valami egészen más, mint a kiindulás volt. Immár, az isteni rend nem az üdvödet, a javadat, nem az anyaszentegyház jóllétét, nem az Isten népének előrehaladását, szentségét és megszentelődését szolgálja, hanem részeg vezetők, részeg próféták, részek papok, részeg bírák, részeg törvényhozók kisded játékainak eszközévé válik. Megrendítő és szörnyű mély pillanata ez az Isten népe életének. Azt lehet szinte mondani, hogy nem is kell itt már ítéletet zengeni, nem is kell itt már semmit tenni, ők már elvégezték magukon, ők már tönkretették magukat, nekik már sikerült lehúzni mindent a lehető legnagyobb mélységig – gondolnánk mi, s mondanánk: erre már csak legyinteni kell egyet, ez már csak így van, ez már csak ilyen világ. Itt már minden elveszett. De nem így ők. Valahol a szívük mélyén még ott van valami életmentő ösztön, meg-megszólal olykor a lelkiismeret, meg talán az önvád is. Ellenben mégis azt mondják maguknak: megmaradunk, ez a helyzet így marad, mi megingathatatlanok vagyunk, mert: frigyet kötöttünk a halállal, a sírral pedig szövetséget csináltunk, az ostorozó áradat, ha jő, nem ér el minket, mert a hazugságot választottuk oltalmunkul és  csalásban rejtőzünk el.

A halállal közöttünk frigyet…Ismerős ez az abszurd? Az életvágyó a halált hívja szövetségesül? Nem régi mese ez, egyszer-volt-hol-nem-volt kétezer nyolcszáz évvel ezelőtt, valami Ézsaiás nevezetű próféta feddőzött ilyeténképpen. Nem régi mese ez valahol a Közel-Keleten a termékeny félhold egyik kicsinyke völgyvilágában, gazdag és termő dombok között, ahol lezüllött a nép … Ma szól ez, rólunk szól ez, nekünk szól ez. A halállal kötöttünk szövetséget, és a csalást választottuk rejtekül…s magabiztosan mondjuk is: hiába jő a feddőző áradat, hiába ígéri Isten azt, hogy majd egy erős és hatalmas jő az Úrtól, mint jégfergeteg,  veszedelmes szélvész, mint özönlő vizeknek erős áradása, és a földhöz ver a kezével… Dehogyis! Mi elrejtőztünk a csalásba, mi elrejtőztünk a hazugsággal, mi a halállal kötöttünk szövetséget, és a koporsóval frigyet - ki vehet azon diadalmat? Mai történet ez. Magyar történet ez. És nem tegnap kezdődött.  Régebben kezdődött ez. Kezdődött ez akkor, amikor sokan ennek a népnek a gyermekei közül úgy döntöttek, hogy ők lesznek az utolsó nemzedék.  Akik elmennek Baranyába, a hírhedt egykéző vidékre, és itt-ott betévednek egy temetőbe, találhatnak szépen megfaragott sírköveket, rajtuk a felirattal: vitéz és nemzetes x nemzedék utolsó sarja. A sírral kötöttünk szövetséget. Aztán mennyi árulás, mennyi hazugság, mennyi honbitorlás, mennyi kiforgatottság ennek a népnek az életében! Szabályra szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi, s értjük még az Isten beszédét? Tudjuk még hogy mire való az Isten beszéde? S jaj nekünk, mert bizony szomorúan azt kell mondanunk, hogy anyaszentegyházunk sem volt mindig ment ettől. S talán még olykor ma sem az. Halljuk ma is: szabályra új szabály, törvényre új törvény, itt egy kicsi, ott egy kicsi. S mi, boldogtalanok észre sem vesszük, csak mikor ügyünk kerekedik, hogy nem úgy van a regula, ahogy gondoltuk-tudtuk, nem az a szabály, ahogy mindig is volt. Nemrégiben találkoztam egy ismerős egyházjogásszal, aki valami csúnya egyházi perben lett jogi tanácsadó, s kétségbeesve mondta nekem, hogy elképesztő helyzet van ma a magyar református egyházban, nem tudjuk, mi a  törvény. Ha valaki szeretné tudni, ezernyi papírból, nyomtatványból, könyvből, folyóiratból kell összeszednie. S ha megvan vele, még mindig hátra vannak a szabályrendeletek, eljárási szokásjogok. Most akkor melyik igaz, vagy melyik az igazi? Itt egy kicsi, ott egy kicsi, szabályra új szabály, törvényre új törvény…És a beszédünk, a miénk papoké, akik még a próféták palástját is fölvesszük a vállunkra? Milyen a mi beszédünk? Életnek beszéde ez? Vagy csak afféle vasárnapi rutinmunka? Olyan, mint a híres-hírhedt lelkipásztor szövege, aki hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen? Vagy mint a másiké, aki lejőve a szószékről  felhívja a kollegáját, mondván: na lefungáltam, megyünk sörözni? Milyen a mi beszédünk? S milyenek a mi bibliaóráink, imaközösségeink,  a hitgyakorlatunk? Letudjuk azt a kötelező heti egy vagy két órát, s ha már három alkalomra is  elvisz bennünket a Szentlélek, máris szorongunk, hogy bigottság bűnébe estünk? Éppcsak három óra, s máris úgy érzi az egyház népe, hogy ez már sok?

Ennek a romlásnak, amiről most a próféta beszél, az a természete, amit megrendítő képe fejez ki, amikor a tántorgókat, a részegeket, szédelgőket megítéli: megverte őket a bor. Ez a helyzet. Mintha senki nem tudná ez alól kivonni magát. Mintha nem lenne módunk és lehetőségünk arra, hogy kimenekedjünk ebből a lehetetlen és szörnyű helyzetből, melyben az ember kétségbeesik, mert azt látja, hogy a felelősök,  nép vezetői, a törvényhozók, az ítélettevők, a bírák cinikusan mosolyognak és azt mondják: minket a hazugság oltalmaz, s minket elrejt a csalás. Mit akartok? S akkor az egyszerű ember is azt mondja: én is szövetséget kötök a halállal, én is frigyet szerzek a koporsóval, rejtsen el engem is a csalás, s legyen nekem is szövetségesem a hazugság. Ha nekik, akkor nekem is.

Ezért így szól az Úr: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegeletkövet, erős alappal,  aki benne hisz, az nem fut. Minden emberi ámítás, egészen pontosan önámítás, minden emberi hazugság, egészen pontosan önbecsapás dacára, az Isten lehelyezte a szilárd fundamentumot, a szegletkövet, vagy ahogy most a próféta mondja, a próbakövet. És aki abban hisz, annak nem kell futni. Aki abban hisz, annak nem kell kétségbeesni, aki abban hisz, a szegeletkőben, tudniillik a Krisztusban, annak nincs miért kétségbeesnie, az szilárd hittel és erős jellemmel megáll ebben az iszonyú áradásban is. Amikor a próféta jövendöl, ez a szegeletkő még néma. Még csak ígéret, afféle jel. Olyan jel, amilyent a régi Izrael szinte minden történelmi helyén és városában felállítottak. Ezek néma kövek – de mégsem hallgatagok.  Mert amikor ez a részeg dadogó beszéd, ez a bugybirékoló böfögés hallatszik, hogy ez az új rend, ez az új szabály, ez az új rendelet, itt egy kicsi, ott egy kicsi,  amikor a hazugságot akarják igazsággá tenni, a csalásban akarják önmagukat fölmenteni, akkor ezek a néma kövek megszólalnak. Mit mond Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, mikor a farizeusok és az írástudók lepisszegnék azt a néhány ujjongót, azt a pár gyermeket? Ha ők nem szólhatnak, majd a kövek fognak kiáltani! De ez a kő szól. Immár nem valóságosan kő ez a kő, hanem metaforikusan. Ő Jézus Krisztus. Erre vetette Isten az anyaszentegyház fundamentumát, és aki abban hisz, aki  ezen a kövön megáll, aki arra épít, annak nem kell futnia. Nem mondja a próféta, hova-merre futni, csak azt: futni. Bár a Szentírás ehhez a igéhez, fut, többnyire kapcsol valamilyen irányt.  Kifutni, például. Kifutni a városból, amikor valamilyen ítélet jön rá. Hogy mondja Jézus apokalipszisében: ha elő az idő, fussatok ki a városból! Aztán olvashatjuk, hogy ha valaki fut, elfut. Például elfutott Jónás a prófétaság elől, egészen Társziszba, s fölül a hajóra, mert neki a prófétáság nem tetszett. Vagy hallunk arról, hogy valaki elénk fut. Az Atya a hazatérő gyermek elé. De most csak annyit mond a próféta, aki hisz, annak nem kell futnia. És ehhez mindenki hozzáteheti a maga határozószavát. Kifutni? Milyen sokan vannak, talán itt köztünk is, akik azt mondják, én ezt nem bírom tovább, én innen kimegyek, kifutok, nekem elég volt ebből az országból, elég volt a halál szövetségeseiből, elég volt a hazugsággal takarózgatókból, a csalásba menekülőkből, elég volt a törvényből elcsipkedőkből, én innen kifutok. Van aki azt mondja, én elfutok, mert akárhányszor csak szóltam, beverték a számat. A fejemre ütöttek, én ezt nem bírom. Ez egy Ninive. Itt nincs mit mondani. Ne küldjön engem az Isten ehhez a néphez. De aki hisz, az nem fut, hanem megáll. Megáll ott, ahova az Isten helyezte, megáll ott, ahol mindez történik, megáll ott tiszta és igaz szívvel, és attól sem fél, hogy mindebbe belekeveredik. Mert elfutásunknak az indoka a leggyakrabban az, hogy én ebbe az egészbe nem akarok belekeveredni. Engem ezekkel ne keverjenek össze. Engem ezekkel együtt ne lásson senki. Netán még megkérdezik tőlem is: téged tegnap láttalak valakivel, csak nem tán te is – s rám kacsintanak – közülük való vagy? Nem vagyok közülük való, nem akarok köztük lenni, inkább elfutok. De nem kell futni. Mert aki hisz, annak az egész életét, a személyiségét, a gondolatait a hite fogja meghatározni. Hiszen végül is erről van szó. Mit mond a próféta? Jaj Efraim részegei kevély koronájának! Miben hisz Efraim? Saját magában. Kevély dicsőségében, kevély koronájában, dicsősége ékességében, a változhatatlanban, a múlhatatlanban, abban, hogy ez mindig így volt és mindig is így lesz. És ettől olyan, amilyen, ettől olyan iszonyatos, ettől olyan taszító, ettől olyan rombadöntő, mert ő ebben hisz. De ha te az Istentől adott fundamentumban hiszel, és ezen a fundamentumon, a kősziklán megállsz, nem kell futnod. Nem kell sem kifutnod, sem elfutnod, mert valaki, a Mennyei Atya, eléd, a tékozló elé odafutott, átölelt, megtisztított, megújított,  szerelmével megváltott, a fiúságba befogadott, és irgalmával megdicsőített. Lám, még a régi Efraimban is, ahol mindenkit elnyelt a bor, ahol mindenki részegen, hazugságokban, csalásokban, halállal való szövetségben tántorog, még ott is megszólal egy tiszta és igaz hang, a próféta hangja, s miközben kimondja a szükséges jajt,  miközben leleplezi az oly nagyon leplezett rosszat, kimondja ezt is: íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet,  drága szegeletkövet erős alappal, aki benne hisz az nem fut, és a jogosságot mérőkötéllé tettem, és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát és vizek ragadják el a rejteket, és eltörtöltetik a halállal való frigyetek és a sírral való szövetségetek meg nem áll. Boldog, aki nem rejtőzik, boldog, aki nem menekül a hazugság oltalmába, mert jöjjön bármi, történjen bármi rossz, bármilyen ítélet, a szilárd alapon, a drága szegeletkőn megáll. Isten kegyelméből megállhat.
Ámen