Aki engem küldött

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, János evangéliuma hetedik része Jeruzsálemben játszódik, és egy korábbi eseményhez vezet vissza bennünket, a Bethesda-tavi beteg meggyógyításához, amely szombatnapon történt. Jézusnak ez a szombat napi csodatétele olyan – ha a gyógyítás történetéhez kapcsolódni - olyan hullámokat vet, és annyira fölkavarja a vizet, fölkavarja a lelkeket, fölkavarja az emberek gondolatait, hogy jóval később, már az ünnep kellős közepén is visszatérnek rá. János evangélista ezt a drámát használja föl arra, hogy Jézusnak és a környezetének a vitáját bemutassa és érzékeltesse velünk is a vita tétjét Az evangélista azonban nemcsak ezt akarja elmondani, hanem egyúttal azt is megmutatja, hogy tulajdonképpen mi ez ember nagy baja. Mert nekünk is van bajunk Istennel, amikor az életünk értelméről, végső céljáról vagy arról van szó, hogy mi dolgunk a világon.

A fölolvasott szakasz a vitatkozás egyik szeletét mutatja be. Szólnak a főemberek, szól Jézus, szól a tömeg, aztán megint megszólal Jézus. Különös vitatkozásnak vagyunk itt a szem – és fültanúi, súlyos szavak hangzanak el. Ilyen szavakat olvasunk: igazság, megismerés, dicsőség, küldetés, és ellentéteiket: hamisság, tudatlanság, látszat, hazugság – igen súlyos szavak ezek. Annyira súlyosak, hogy amikor a saját életünk dolgait vitatjuk vagy próbálunk helyes döntéseket hozni, ezeket a súlyos szavakat eleve lesüllyesztjük a gondolataink mélyére, és a maga természetes módján ezerszer kimondva hétköznapi értelemben használjuk őket. Tehát nem fontoljuk meg, hol van ezeknek a helye, hogyan irányítják ezek az életünket, miképpen határoznak meg bennünket.  Egy szót még nem mondtam ki, ez pedig az akarat. Ez köti össze az igazságnak és a hamisságnak, az ismeretnek és a tudatlanságnak, a küldetésnek és az engedetlenségnek, a látszatnak és a dicsőségnek a súlyos valóságát. Akarat. Jézus – ahogy mondja, hogy Ő Isten akaratának a beteljesítője. Azért jött, hogy az Atya akaratát teljesítse. Ez a küldetése, a feladata, és amit tanít, amit elénk tár, a valóság, amit kinyilatkoztat, Isten akaratára mutat. Azért fontos ezt látnunk, és valóban látni is fogjuk ezt a történet kibontakozásában, illetve a beteg meggyógyításának történetében, mert az ember életét is az akarata határozza meg. Én tudom jól, hogy mennyi minden van még, vagy ahogy a középkoriak mondták, hányféle emberi fakultás van még, hány része, dimenziója van még az emberi életnek, ami elengedhetetlenül fontos és meg is határoz bennünket, az érzelemtől az ismereten át a gondolatig, bizony rengeteg dolgot lehetne felsorolni. De egyben bizonyosak lehetünk: az akarat olyan tengelye az emberi életnek, amely körül sorsdöntő dolgok fordulnak meg. Továbbá akaratunkban nemcsak egy konkrét akarat, nevezetesen a sajátunk jelenik meg. Szeretnék este korán lefeküdni, reggel korán fölkelni. Szeretnék egy jót ebédelni, szeretnék egy jó eredményt elérni, szeretnék valamit megvalósítani. Lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy ezeket én akarom. Ennél azonban sokkal mélyebb az akarat talapzata, az akarat valamilyen célra  felé irányít, az akarat késztet, filozófiai nyelven szólva, ahogy Spinoza mondja, az akarat azonos a törekvéssel, és amíg az ember törekszik, amíg az ember akar, addig él. Orvosok mondják, és ezt tények is igazolják, hogy a kórházakban azok gyógyulnak meg, akik meg akarnak gyógyulni. A gyógyszer, a műtét, az orvos segítő odaállása, az ápolás csak asszisztencia, segítség. Ha valaki nem akar meggyógyulni, sokkal nehezebb meggyógyítani – sőt, mondjuk ki –, olykor lehetetlen. Még drámaibb az, ha valaki nem akar élni! Amúgy talán meg tudjuk  az öngyilkosságra készülőt győzni jó szóval, segítséggel, szeretettel, hogy visszaforduljon a halál sötét alagútjából, ilyenkor mindenfélét ki lehet találni, le lehet kötni a figyelmét, lehet neki feladatot adni, ideiglenes életcélt. De ha nem akar élni, nincs meg benne az élet akarata, akkor szinte reménytelen eset. Sorolhatnám most végtelenségig, hogy hol és milyen pontokon, milyen vonatkozásban jelenik meg az akarat. Most egy döntő dolgot kell még mondanom: az emberi élet nagy drámája, hogy az ember akarata ütközik az Isten akaratával. Mit akar Isten? Mit akar tőlem személyesen, mit akar általában az embertől, mi az Isten életrendje, mi az Isten által megszabott élettörvény? És aztán a nagy kérdés, hogy én akarom-e ezt a törvényt. Nem úgy áta-botába, nem úgy, mint az engedelmességre kényszerített gyerek, aki ímmel-ámmal megissza reggel a kakaót, nagyobb ímmel-ámmal megírja a leckét, s még nagyobb ímmel-ámmal engedelmeskedik a szüleinek, nem úgy, mint a beosztott a munkahelyén, aki a saját maga érdekéből engedelmeskedik a főnökének, de amikor az megfordul, bemutat neki. Nem így kedves testvérek. Akarom-e az Isten akaratát teljes életemből, teljes erőmből, teljes valóságában teljesíteni? Törekszem-e arra a célra, melyet Isten az ember számára értelmes, valóságos és üdvösséghez vezető életcélként rendel. És azt is tudjuk jól, ha nem akarjuk igazán, akkor – ahogy maga Jézus is mondja –, ez az akarás látszattá válik az ember életében. Ismerjük a látszat-engedelmességet, ismerjük az érdek-engedelmességet, ismerjük azt, amikor az ember látszatra jó fiú, ismerjük azt, amikor látszatra hivő, látszatra imádkozik. Akarom-e Isten akaratát? Jézus küldetése első pillanatától kezdve világosan kimondja: azért jöttem, hogy az Atya akaratát beteljesítsem. Azért jöttem, hogy az Atya akaratát nyilvánvalóvá tegyem. Ebben a beszélgetésben, visszatérve a konkrét drámához, azért sűrűsödik ki ez a kérdés ilyen élesen, drámai módon, élet-halál kérdésként, mert annak a szerencsétlen embernek a meggyógyításával Jézus valóban fölkavarta az állóvizet. Tudjuk, hogy a Bethesda-tavánál a betegek azt várták, hogy ha angyal száll a vízre, megzavarodik a víz, és gyógyító erejű lesz. Aki először érkezett a vízbe, az meggyógyult, mert transzcendens erővel került közvetlen érintkezésbe. Nos, Jézus gyógyítása fölkavarta az állóvizet a lélek alján, és néhány nagyon súlyos kérdés rögtön felszínre került.

Mindjárt az a kérdés, hogy miképpen lehetek bizonyos afelől, hogy Isten akaratát cselekszem? Hogyan lehetek én bizonyos afelől, hogy akarom Isten akaratát? Hogyan lehetek én bizonyos afelől, hogy amikor azt mondom, hogy szeretem Isten útját, szeretem Isten igazságát, ahogy a zsoltáros mondja: éjjel és nappal abban gyönyörködöm, tehát akarom az Isten valóságát, hogy lehetek abban bizonyos, hogy ez valóban így van, hogy nem csapom be magam. Itt szinte mindannyian a 20. század gyermekei vagyunk, a késő 20. század gyermekei, akik a 20. században beleszerettek a nagy pszichológiába, s némi okkal is, meghagyom. A 20. század elején Freud fedezte föl, hogy a megfogalmazott akarat alatt van még egy akarat, amit ő tudatalattinak nevezett el. Amit nem tudunk irányítani, nem tudunk neki parancsolni, ami fölött nem úr az emberi ész, nevelés, az a tudatalatti. Freud arra tette föl pszichológiájának a tétjét, hogy megmutassa, föltárja, hogy mi van a megfogalmazott tudat alatt. Sokan beleszerettek ebbe a feltevésbe, s azt gondolták, hogy ez egy egészen nagy forradalmi felismerés, vélték, a 20. század elején egy olyan nagyszerű felfedezés történt, amit a korábbi emberiség nem tudott. Dehogy nem tudott! Régtől tudták ezt, mindenkor tudta azt az ember, hogy a lélek mélységeire oda kell figyelni. Azt mondom, akarom – s nem biztos, hogy igazán akarom. Jonathan Edwards, a 18. századi Amerika puritán teológusa mondja: a megfogalmazott akaratunk sokszor csak a bűn álarca. Beh szépen tudjuk mondani: akarom, csinálom, megyek… – de mindez csak álarc. Tudták hát a régiek is, és ezért szükségük volt valami eszközre, hogy önmaguk számára is bizonyítva legyen, hogy Isten akaratát akarják. Hogy nem csapják be magukat. Istent becsapni nem próbálták, azt tudták a régiek, hogy nem lehet. De hát magukat se csapják be!

 Az egyik ilyen bizonyíték a tradíció, a rend, a jó rend volt. Aki igazodott a rendhez, aki tartotta magát a hagyományhoz, aki megtartotta Isten törvényes rendjét, az bizonyította, hogy ragaszkodik ahhoz, amit Isten akar. Jézus a vitában utal erre: - Nem Mózes adta nektek a törvényt? – kérdezi. Ezer éve van egy törvény. Aztán leleplezi őket: - De hát senki sem teljesíti közületek a törvényt! – és ebben a pillanatban mindenki fölhördül. Miről beszél Jézus? Mi nem tarjuk meg a törvényt? Hiszen ő nem tartotta be, szombat napon beteget gyógyított! Dolgozott, mert gyógyítani munka volt! Aztán folytatja Jézus az érvelést, s azt mondja: ha ti a mi hagyományainkat, a zsidó hagyomány megszentelt életrendjét, a körülmetélést, a szövetséghez való tartózást szombatnapon is végrehajtjátok, mert annyira szent, hogy nem úgy tekintitek, mintha azzal munkát végeztetek volna, megszegtétek volna a munkatilalmat, akkor mi a baj azzal, hogy én szombat napon, teljeskörűen és abszolút módon helyreállítottam egy ember életét, és meggyógyítottam őt. Mert ezt a törvényt adta Mózes: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat – ez a Mózes törvényének a lényege. Megmenteni a másikat. Irgalmasnak lenni. Emlékszünk azokra a vitákra, kedves testvérek, amikor Jézus példálózik, beteget gyógyít? Nem is értelek benneteket, mondja – hát ha az ökröd beesett szombaton a kútba, kihúzod – nem? Nem hagyod, hogy megfulladjon. Szombaton életet menteni? Megszegtem vele a törvényt? – Éppen hogy nem, éppen hogy betöltöm.

 Csakhogy visszatérve a vita lényegéhez, mégiscsak így van, és azért kell Jézusnak ebbe a konfliktusba belebocsátkoznia, mert úgy gondolja az ember, hogy ha én egy hagyományra ráteszem az életemet, hozzáigazítom magamat, engedelmeskedem a hagyománynak, akkor bizonyítottam, hogy miképpen akarok élni. És jó dolog is, kedves testvérek, a hagyomány. Abban nem volt semmi csalás, nem azért utalok rá. A hagyomány hordozza az embert, megtartja, keretek között tartja az életét. Bizonnyal tudjuk jól ebben a szétesett mai világban, melyben senki sem számít és semmi sem érvényes, melyben amit ma igazságnak jelentünk ki, az holnap már nem lesz  az – milyen jó, hogy vannak még hagyomány-maradékok! Mint a zátonyra futott hajó szétszóródott deszkáiba, úgy kapaszkodunk a hagyomány roncsaiba, hogy megmentsük az életünket. Ezzel kezdte Jézus is. És mégis fölkavarta az állóvizet. Aztán van egy másik lehetőség is, hogy valamilyen módon, önmagunk számára bizonyítsuk, hogy az Isten akaratát akarjuk. Ez nem annyira a hagyományban jelenik meg, mint inkább abban, amit mi a vitában is hallottunk. Jézus ellenségei csodálkozva mondják: mi módon tudja ez a Jézus az Írásokat, holott nem tanulta? Nincs róla diplomája, nem PhD a Názáreti Jézus. Nem habilitált belőle, nem egyetemi tanár, nem akadémiai tag, honnét tudja a törvényt? Még azt sem tudjuk, hogy járt-e iskolába, s azt sem tudjuk, hogy tud-e írni- olvasni. Miről beszél, honnan szedi?

Ez azt jelenti tehát, hogy az embernek van egy másik lehetősége is. Elkezdi kutatni, hogy mit akar Isten. Persze, ott van a hagyomány, s vannak a hagyománynak őrei, hivatalosai, ez rendben van. Ám a hagyomány időnként elromlik, megpudvásodik, elkorhad, valamit újítunk kell rajta. De van egy másik lehetőség, hogy én a magam útján fölkutatom a bizonyítékot…Ez jellemzi a mi mi korunkat, kedves testvérek. A 20. század elejének egyik nagy német teológusa, Ernst Tröeltsch – bár a teológusoknak nem szabad jövendölni, mert többnyire rossz prófétának bizonyulnak –  azt jövendölte, hogy a modern korban, s ezen a mi korunkat értette, nem a hagyományban, nem a szervezett vallásban, az intézményekben fogja az ember az üdvösséget keresni, hanem a misztikában. Ő ezt még így fogalmazta meg a 19. század végi nyelven: a misztika. Ma ezt úgy mondjuk, hogy new age, új kor. Mindenki csippenthet egy kicsit mindenhonnan, az egész világ egy nagy ezoterikus könyvesbolt, az egész világ egy nagy ezoterikus svédasztal, mleyről csippentünk egy kis kereszténységet, abból is mondjuk, a református vallást, az tetszik nekem. De csipegetjük a buddhizmust is, mely nem is tudom, hogy vallás vagy filozófia, de nem baj, az is jöhet, hiszen elfonnyadt ez az európai kultúra, s nem baj, ha beiratkozom egy Korán-iskolába, ott megtanulom a rendet, a fegyelmet. S vannak újkeletű ezoterikus tanok, azok is érdekesek – és a nagymama receptes könyve módjára én is összeállítok magamnak egy receptes könyvet, egy református mákos gubát, egy buddhista bablevest, egy hinduista túrós tésztát, nos, ez az én életem. Kialakítok magamnak egy magam-világot. Félreértés ne essen, kedves testvérek, parodizálva mondom ezt a dolgot, ám óriási dráma van mögötte, még egyszer szeretném mondani, az ember nagy drámája van mögötte. Tudni akarom: akarom-e tenni Isten akaratát, és ehhez a tudáshoz eszközöket keresek. Ott vagyunk most Jeruzsálemben, s mindjárt nekiállnak Jézusnak: - Honnét tudod? Honnét vetted ezt, hol olvastad? Melyik könyvből? Ki volt a tanítómestered? Hiszen azok mi vagyunk, mi vagyunk a tudomány őrei, mi vagyunk a kutatók, mi vagyunk a szellem emberei, mi vagyunk azok, akik elindultak soha nem járt utakon,  - ugyan, ki ez az ácsmester? S akkor Jézus azt mondja: ha valaki cselekedni akarja az Isten akaratát, megismerhető erről a tudományról, vajon Istentől van-e ez,  vagy én most magamtól szólok? Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, üldözte Őt. Igaz a Jézus tudománya, és nincs abban hamis. Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy amikor az ember óhatatlanul és önkéntelenül rányílik életének e nagy drámájára, akkor az akaratok konfliktusában meg kell látnia egy mélyebb és valóban abszolút módon transzcendens valóságot, ez pedig az Isten dicsőségének a kérdése. S egyedül az. Nem is az hát a kérdés, amit eddig bemutattam, hogy ugyanis akarom-e, akarod-e Isten dicsőségét szolgálni! Azt mondja Jézus, hogy aki előáll és magától szól, és azt mondja, rájöttem, megvilágosodtam, megtaláltam – az hamisan szól. Hányszor halljuk, hogy minden, ami korábban volt, ötezer éve, tízezer éve, ötszáz éve, száz éve, ötven éve – az mind hazugság volt –, de most jön az ügyeletes próféta és megvilágosodik: ő megtalálta, ez az! Pedig hát egész múltunk, egész történelmünk, egész eddigi emberségünk mind hazugság, mind áltatás volt, ha úgy vesszük – mert Isten dicsősége öröktől nyilvánvaló, Isten dicsősége mindenkor látható, Isten dicsősége mindig ott áll az ember előtt és mindig meghívja az embert arra, hogy hódoljon ennek a dicsőséges Istennek és dicsérje Őt.

 Így mondja Pál apostol a Római levél elején: márpedig az, hogy Isten a világnak teremtője és hogy Ő a világegyetem dicsőséges Ura, öröktől nyilvánvaló úgy is, mint az Ő teremtésében, úgy is, mint az Ő törvényében, úgy is, mint az Ő kinyilatkoztatásában. Ám az ember, ahelyett, hogy hódolna a dicsőséges Istennek és dicsőítené Őt, a maga keze csinálmányának, a maga esze csinálmányának, a maga történelmi hozadékának állítja az élő Isten elébe és azt kezdi imádni. Ezért mondja Jézus e szavakat: aki magától szól, a maga dicsőségét keresi. Jézus nem keresi a maga dicsőségét. Szombatnap meggyógyít egy beteget és betölti vele a szeretet törvényét, hiszen szabad arra, hogy a hagyomány korhadt elemei alól feloldozza a tanítványait, szabad arra, hogy az Isten örök igazságát szólja – s ez mind azért van, mondja Jézus, mert Ő annak dicsőségét keresi, aki elküldötte Őt. És aki elküldötte Őt, igaz és nincs benne hamisság.

Szeretett gyülekezet, amikor János evangéliuma hetedik részét olvassuk, meg a korábbi és későbbi részleteket, mindig megütközünk, hogy János nyomatékosan odaírja: a zsidók, a Jeruzsálembeliek, s ebből az az érzésünk támadhat, hogy ezzel hozzáköt bennünket egy régi történethez, egy kétezer évvel ezelőtti történethez. A történet igen konkrét, adott helyen játszódik, adott környezetben. Ott vannak a zsidók, ott van a Bethesda-tó, ott van a beteg ember, ez kész és konkrét történet. De János ezeket a szavakat nem azért írja le, hogy oda tudj állni és behelyettesíteni. Helyettesítsük be a zsidókat a reformátusokkal – csak egy gondolat erejéig, hogy érezzük: rólunk szól az ige. S aztán lehet a történetet így olvasni: már-már ünnep közepén azonban Jézus fölment a Böszörményi úti református templomba. És csodálkoztak a reformátusok, mondván, mi módon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta, hittanra sem járt és nem is konfirmált. Felelt pedig Jézus: az én tudományom nem az enyém, nem is Kálvin Jánosé, nem is Barth Károlyé, Luther Mártoné, hanem azé, aki küldött engem. Aztán felelt neki a sokaság, a Böszörményi úti református gyülekezet és azt mondta: ördög van benned, ki akarna Téged megölni?! Föl vagyunk háborodva. Jézus így felelt nekik: én magamtól nem jöttem, de igaz az, aki engem küldött. Igen, az alapkérdés mégiscsak az: akarod-e, amit Isten akar? Akarod-e Istent dicsérni? Látod-e a világegyetem dicsőséges Urát, aki a te életed ura akar lenni. Jézus Isten akaratát teszi nyilvánvalóvá. És mindannyiunkat meghív szent szeretettel, hogy az Ő szövetségében mint Isten gyermekei hozzá igazítsuk az életüket ehhez az igazi, valóságos isteni akarathoz. Így fogjuk Jézus szavát igazán jól megérteni: mind engem ismertek és tudjátok, hogy honnan való vagyok, én nem magamtól jöttem, de igaz az, aki elküldött engem. Ti nem ismeritek, én azonban ismerem Őt, mert Őtőle vagyok és Őt szolgálom. Ez Jézus igazi szava: aki engem látott, látja az Atyát is, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, aki engem követ, az Atyához érkezik el. Jézus arra az útra hív bennünket is, melyen Ő járt, amelynek végén Ő maga várja az üdvösségbe érkezőt.

Ámen