Akarni, amit Isten akar

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány vasárnapja az akaratról szólok az igehirdetésekben, s ahogy haladunk előre ebben nagy átható kérdésben többen sokféle kérdést tesznek fel. Be kellett hát látnom, hogy nem tudok feltétlenül abban a menetben haladni, amit elterveztem. Legutóbb is többen is megkérdezték: azt tudjuk,  hgy Isten mit akar, tudjuk, hogy Isten üdvösséget akar, tudjuk, hogy Isten megbocsátást, igazságot akar, de hogyan tudhatom meg, hogy velem mit akar Isten egy adott napon, vagy az életem egy adott időszakában, nekem mit kell cselekednem Isten akaratából? Nos, ezt én hogyan tudhatom meg egyáltalán? Többen kérték, hogy szóljak erről is néhány szót. Aligha tudok most közvetlen tanácsot adni mindenkinek, hiszen ezt inkább személyes beszélgetésben vagy lelkigondozásban lehetne megtenni. Így engedjétek meg, hogy inkább tágasabb térben szóljak erről, és hadd fordítsam meg a szólást-mondást: akinek inge, az vegye csak magára!

Isten megbocsát, az a mestersége – mondotta, illetve szedte versbe ezt a jólismert mondást Heine, a híres, hírhedt német költő 19. században. Isten megbocsát, az a mestersége… Afféle polgár- vagy keresztyénpukkasztó mondat ez. Föl is háborodunk rajta azóta is mindig, ha halljuk. Így pár évvel ezelőtt egy botrányos életű, önmagát orgonaművésznek nevező médiaceleb is írt egy könyvet ezzel a címmel: Isten megbocsát, az a mestersége. A zajongás abból támadt, hogy mondandója szerint Isten neki nyilván megbocsát, de nekünk  kispolgári keresztyéneknek nem. Megbotránkozunk ezen. De hadd kérdezzem meg, testvérek, valóban olyan botrányos ez a mondat? És ha igen, kérlek, most ezzel a megütközéssel lépjünk abba a történetbe, amit Jézus akkor mondott, amikor a tanítványok azt firtatták, hogy hányszor lehet megbocsátani. Megbocsátani konkrétan. Mert megbocsátani úgy általában, általában meg tudunk bocsátani, főleg, ha egy afrikainak kell megbocsátani, aki egy másik afrikaival szemben követett el vétket, vagy egy eszkimónak, aki a jegesmedvékkel szemben követette el a vétket, ezt mi, itt Magyarországon meg tudjuk bocsátani. Sőt itt, Budapesten meg tudjuk bocsátani azt, amit Szegeden követtek el, és azt is meg tudjuk bocsátani, amit a Németvölgyi úton követtek el, ha nem ott lakunk. De ha a Böszörményi úton, és abban a házban, abban a lakásban, abban a szobában, ahol én élek, ha történt valami rossz, nos, akkor ez a kérdés már nem is olyan egyszerű. Lépjünk hát be ebbe a történetbe ennél a megbotránkoztató kijelentésnél: Isten megbocsát, az a mestersége.

Azt halljuk a példázatban, hogy miután az adóssággal terhelt ember nemhogy csak haladékot kap, hanem el is engedik teljes adósságát, pedig az a tízezer talentum körülbelül annyi, amennyi a libiai diktátor, Kadhafi magánvagyona volt, kétszázmilliárd dollár. Igen, Jézus története szinte meseszerű, mert ilyen szinte nincs is, ennyivel nem tartozhat senki, s ha igen, ennyit nem lehet elengedni. De most fogadjuk el, ennyivel tartozott ez az ember, s ezt megfizetni lehetetlenség. Haladékot kér, de ez csak halogatása a végső szembesülésnek. De nem haladékot kap, hanem elengedik az egész adósságát. Immár szabad a mi emberünk. Aki ma bankok, pénzintézetek markában vergődik, s tudja, hogy nemhogy az adósságot, hanem a kamatot sem tudja megfizetni, az érti, mit jelent Jézusnak ez a szava: az adósságát is elengedték. Ez kegyelem, ez ajándék  - és ennek folyománya a szabadság.

Aztán, folytatja a történetet Jézus, ez a szabad ember, kinek immár nincs adóssága, kilépve az ő urától, a kegyelem trónusától, meglátta egy szolgatársát, s hirtelen felötlött benne, hogy neki viszont van adósa. Az adósság összege száz dinár, egyhavi kereset. Nekirontott szolgatársának, követelte rajta a járandóságot. Szolgatársa pontosan ugyanazt mondta, pontosan ugyanúgy rimánkodott, esedezett, ahogy ő is az imént az uránál: adj még egy kis időt, mígnem mindent megfizetek neked! És ekkor hangzik el az a döntő mondat, amiért ezt a textust választottam ma az igehirdetés alapjául. Így folytatja Jézus a történetet: de ő nem akarta! Nem azt mondja Jézus: hogy nem tehette,  - tegyük fel, egy adósságlánc miatt, mert ez nem állott fenn hiszen ő már nem tartozott senkinek, ő már szabad volt. Elengedhette volna szolgatársa kicsiny tartozását, megtehette volna,  szabad volt. Azt sem mondhatjuk, hogy valami miatt nem kívánta ezt. A görög nyelv általában két nagy fogalmat használ az akaratra. Az egyik kifejezés arra az esetre vonatkozik, amikor a külső kényszerítő körülmények olyannyira belsőségessé válnak, hogy kívánságként vagy vágyként mutatkoznak elő, és míg a vágy ki nem elégül, az ember nem tud kioldódni belőle. Még a habitusát is meghatározza. Mondhatnánk talán, a szolga szabad volt, de a habitusa, a szíve, a lelke nem bírta elengedni a másiknak a tartozását. De Jézus nem ezt mondja, hanem pontosan azt, amit hallottunk is: de ő nem akarta. Ez kategorikus akarat, ez nem vágy, nem elgondolás, nem érzés, nem érzék, bár ezekből is érkeznek az emberhez akarati impulzusok,  - ez itt eltökélt akarat. Vegyük ezt a magyar szót teljes értelme szerint: eltökélt akarat, ez teljes akarat, ez bekerekített akarat, ez egy végiggondolt vagy méginkább végig-akart akarat. Hallottuk a múltkor a két testvér példázatában is, amikor azt mondta az egyik fiú az apjának, hogy nem megy el dolgozni, azt így hangzott szó szerint: nem akarok elmenni a szőlőbe munkálkodni. Aztán meggondolta magát és mégis elment. Ezek a meggondolások a másodperc töredék része alatt megszülető megfontolások. Itt is mondhatnánk, csodálatosan érhetne véget ez a történet: a szolgatársa könyörgött, ő előbb nem akarta, aztán meggondolta magát, és elengedte neki a tartozását. De ő nem akarta. S megragadta szolgatársát, fojtogatni kezdte, keresett egy poroszlót, elvitette, bevádolta a hatóságnál, adósok börtönébe záratta, mígnem megfizeti neki azt a száz dinárt. Ő, akinek kétszázmilliárd dollárt engedtek el alig pár perccel korábban, nem akarta ezt a pár száz dollárt elengedni.

Ez az akarat szó jelzi azt, amire a Miatyánkban is utalunk: legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is… Ez az az isteni akarat, ez az a tökéletes akarat, mely bennünk is leképződik, mert Isten a maga képére és hasonlóságára teremtett bennünket. Ezért az ember tud tökéletesen akarni. Ezért azt kell mondjam kedves testvérek, hogy van szabad akarat. Egy szabad ember áll előttünk - és szabadon akar…illetve nem akar. Igen, van szabad akarat, csak az a kérdés, mit akar az a szabad akarat, mire irányul az az akarat? Igen, tud az ember tökéletesen akarni, tud eltökélten akarni. De mit akar a maga szabad akaratával? Mert tud az ember úgy  is akarni, hogy közben azt is elfelejti, hogy ő szabad. Tud az ember úgy is akarni, hogy közben azt is elfelejti, hogy őt kioldotta Isten minden kötelékből, feledve, hogy mi történt vele az előző pillanatban. Szabad az akarat. De mire irányul? Szabad az ember. De mihez köti magát? – mindég ez a kérdés. Ezért a reformátorok sosem mondták, hogy nincs szabad akarat. Ők mindig azt mondták, hogy ez a szabad akarat szolgává lett. A tökéletes akarni tudás immár nem Isten szabad szeretetét tükrözi, hanem rabszolga lett. Ez egy fogoly akarat.  A példázat végén azt halljuk, hogy a hatalmaskodó szolgát visszarendeli az ura, és ezt mondja neki: gonosz szolga vagy… Gonosz lett az akarata. Noha neki minden adósságát elengedték, mert könyörögött az urának, ő nem eszerint élt.  Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, miképpen én is könyörültem rajtad?  - kéri rajta számon. 

Hadd alkalmazzam most ezt három olyan életterületre, ahol egyre szűkülő körben, de szüntelenül föltesszük  a kérdést, hogy mit akar Isten éntőlem, és hogyan tudhatom meg, hogy Isten mit akar éntőlem, az előttem levő választási lehetőségek közül melyiket kell megtennem, ha Isten jó és tökéletes akaratát akarom cselekedni. Az első, amiről szólni kell most, nemzeti ünnepünk kapcsán, az az, hogy a nagy népek uralma éppen olyan a kis népek fölött, mint a gonosz szolga uralma és akaratoskodása szolgatársa fölött. A nagy népek, a nagy birodalmak történetében ugyanis mindig akaratkoncentrációt látunk. Nem is tudjuk megfejteni a titkát, mi magyarok biztosan nem, de egyszercsak csak ott van előttünk ez: egy-egy nép birodalommá magasztosul. És sejtjük, hogy a felemelkedés története (ami lehet egy emberöltő, két emberöltő, vagy kétszáz év), nem egyéb, mint az akaratok folytonos koncentrációja. Hogyan megy végbe ez? Sokat töprengtek ezen a 19. századi filozófusok. Történelmi szerencse hozza így? Vagy talán meg van írva a világtörténelem forgatókönyvében, a világszellem alakítja így? Vagy ahogy Hegel, a nagy német filozófus gondolta, hogy Poroszország fölemelkedése a világtörténelem logikájának a beteljesedése? Vagy netalán a régiek gondolták jól, hogy isteni gondviselésből van ez így? Erről töprengenek a régi próféták is. Miképpen van az, hogy Isten kicsiny népe, mely nem sok és nem nagy, csak egy maroknyi nép a népek országútja mentén, valahogy megmarad? Hiszen hol Egyiptom emelkedett föl, hol az asszírok  jöttek, hol Babilónia emelkedett a magasba, hol a perzsák, és hozza a fenyegetést? És miért nem érthető meg ez másképpen, mint Isten gondviselő titka? És miért kell mindig a prófétai szóra figyelmezni? Sok drámai pillanat le van írva, csak kettőt hadd idézzek. Az egyik Jeremiás korában történt, a másik Ézsaiás korában. A távolság időben 150 év. Ézsaiás korában az Asszír birodalom emelkedett fel, egy évtized alatt lerohanta a fél világot (ahogy az oroszok is lerohanták három év alatt Közép-Európát). Aztán felgyülekeznek Jeruzsálem ostromára is. A tanácstalan nép bezárkózva kérdezte, most mit csináljunk? Adjuk meg magunkat? Vagy kérjük meg a békefeltételeket? Hódoljunk be? Ézsaiás próféta ezt mondta: ne adjátok meg magatokat, tartsatok ki, bízzatok, megszabadít benneteket Isten! Értelmetlennek tűnt ez. De egyik hajnalban a várvédők azzal ébresztették a lakosokat, hogy elvonult az asszír hadsereg. Egy nagy pestisjárvány tört ki az ostromlók táborában, abba kellett hagyni a harcot. Megszabadultak. Százötven évvel később a világnak ugyanerről a tájáról egy másik birodalom, Babilónia támadt. Akkor is bezárkóztak a jeruzsálemi várba, s kérdezték a prófétát, Jeremiást: hát most mit tegyünk? A próféta azt mondta: adjátok meg magatokat! Erre szájba verték, megpróbálták elhallgattatni, ráfogták, hogy elárulta a nemzetét, hogy lefizették a babilóniaiak, provokátor, demoralizálja a védőket, pöcegödörbe dobták, és nem adták meg magukat. A babilóniaiak megostromolták a várat, elesett Jeruzsálem, és hetven évre fogságba ment a nép. Honnan, honnan tudhatjuk meg, hogyan igazodunk el itt, kedves testvérek? Mert a nagy népek jellemzője, hogy nem akarnak engedni. 1956 nagy tragédiája, hogy a birodalom nem akart engedni, a szovjet nem akart engedni. Hiába egyenesedett ki egy nép, és (idézem Márai Sándor versét) mondta, hogy: elég volt, - a nagynak nem elég, nem akar engedni. Pedig mennyi kedvezést kap a nagy, hát hogyan emelkedett föl, hogyan lett naggyá, hogyan lett birodalommá? – oh,  nyilván gondviselésből. De nem akar engedni. De éppen ez 1956 nagy isteni titka is, testvérek, nem engedett, nem adott szabadságot, eltaposta a szabadságvágyat, megfojtotta egy kis nép szabadságvágyát. És ma már csak a történelemkönyvek lapjain van Szovjetunió. Volt és nincs. Gonosz szolga! Miképpen én engedtem néked, neked is úgy kellett volna engedned ennek a te szolgatársadnak…

A másik terület az Anyaszentegyház, a mi egyházunk, a Krisztust követők sokasága, közössége. Itt megfordítva áll a helyzet. Mi keresztyének ügyesebbek vagyunk, mint a birodalmak. Különösen mi voltunk azok a rendszerváltás utáni elmúlt tizenöt, húsz esztendőben. Mi olyan annyira keményen eltökéltük, hogy nem bocsátunk meg, nem engedünk el, nem akarunk elengedni, noha tudjuk (mert olvassuk a Bibliát, és hittanórán, meg konfirmáción is megtanultuk, és hallottuk eleget a papunkat erről prédikálni, hogy el kell engedni, mert különben rossz vége lesz), tehát ebben a nagy eltökéltségünkben azt mondjuk, hogy nincs mit elengedni. Csak a szívünk mélyén, a zsigereinkben, a gondolataink titkos rekeszeiben tartjuk számon az adósságot! A vétket, a bűnt, a tisztátalanságot, a Krisztus ügyének elárulását, az elmaradt gesztusokat, a szeretet megannyi elsikkadt jelét! S divatba hoztuk a mai, új keresztyénségben, hogy nincs bűn. Rosszabbak vagyunk, mint Heine, kedves testvérek! Mert Heine legalább azt mondta, hogy – nem tudom a versét pontosan idézni – majd, ha Heine meghal a német nép örömére, s ha mennybe jut, Isten végigtekint bűnein, prózában idézem: majd megbocsát néki, mert az a dolga. Heine legalább beszélt a vétkeiről, így mondja versében:

S a németek nagy örömére végre

én, Heinrich Heine, feljutok az égbe,

s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem,

úgy majd az Isten törvényt ül felettem,

és megbocsájt, mert az a mestersége.

És odafroclizta a német kispolgárok orra alá, hogy ti ugyan sosem bocsátottatok meg nekem de Isten megbocsát nekem, az elveszett gyermeknek. (Enfant perdu - ez a versének címe) Mi rosszabb vagyunk, mint Heine. Itt, a 21. század elején azt mondjuk, hogy nincs bűn. S jaj, ha egy pap a bűnről beszél! Óh, fundamentalista, borzasztó… Jaj, egy pap a vétekről beszél! Hát hova lesz a wellness-keresztyénség? Hát nem ezért járunk templomba, hogy egy kis lelki hátmasszírt kapjunk, hogy csiklandozzák a lelkünket, duruzsoljanak édeset a fülünkbe? Bűnről beszélni? Jaj, kiáltozunk, jönnek az inkvizítorok!! Régi dolog az, hogy bűn. Nincs az már! De van, testvérek! Hiába tökéltük el, hogy nem bocsátunk meg, és hiába akarjuk kijátszani Istent, embertársainkat - hiába mondjuk, miért kellett volna megbocsátani, ha nincs mit megbocsátani?! Rosszul áll a szénánk, mert inkább leplezzük a bűnt, csak ne kelljen megbocsátani. Mert szinte képtelenek vagyunk felfogni a megbocsátás titkát. Ráadásul ebben a leplezésben az is fogoly marad, akinek nem bocsátunk meg. Jézus példázatának éépe ez az egyik legcsodálatosabb vonatkozása, hogy ez egy felszabadító történet: a király fölszabadítja a szolgát, aki megfizethetetlen sokkal tartozik, és Isten azt várja, és azt reméli, bocsánat, hogy most így mondom: Isten azt kockáztatja, hogy miután ő eldöntötte az első dominót, eldől a többi is. Isten megbocsát, hogy a megszabadított ember feloldozza az embertársait. Mit mond Jézus Péternek és a többieknek? Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz. Oda – vissza. Mi keresztyének buzgón kérdezzük: mit akar Isten tőlünk, keresztyénektől? Be sokan kérdezik most, a reformáció hetébe lépve: mit akar Isten a mai keresztyénségtől? Vajon ezt: építsük meg a síremlékünket, s írjuk rá: élt egy nép a Tisza-táján, századokig lomhán-gyáván? Most alkalmazom ezt az egyházra: élt egy egyház a Tisza táján, soha senkinek megbocsátván -, aztán tűnjünk el a színtérről?! Ezt akarja Isten tőlünk? Amit én tettem veled, azt kellett volna tenned szolgatársaddal… - ezt akarja Isten!

S végül, testvérek, eljutunk önmagunkhoz is, bár én nem tudom önmagunkat a keresztyén közösségéből kivenni és kivonni. Nem hinném, hogy volna szóló keresztyénség, mégis, annyira mély és feszítő ez a kérdés, hogy önmagunkhoz is el kell jutnunk. Nem akarta a szolga. Miközben gyakorlatozzuk magunkat a kérdező kegyességben (azt kérdezzük: mit akar tőlem Isten ma? mit akar tőlem Isten ezzel a mostani életszakaszomban?) és Isten igéjében,  napi bibliaolvasással, másra való odafigyeléssel, lelki tanácsolásban keressük az isteni impulzusok megértését és megfejtését, aközben szabad önmagunk felé irányoznunk a ma hallott példázatot! Jézus nem azt mondja, hogy eképpen cselekszik az én Mennyei Atyám azokkal, akik szívükből meg nem bocsátanak, hanem azt mondja: eképpen cselekszik veletek. Tehát nem másokról mondja, hanem nekünk mondja. Ezért nem baj, ha megkérdezzük magunkat, hogy akarom-e én, én, Szabó István, és mondhatja az én után mindenki a maga nevét, ahogy esküvéskor szoktuk mondani, én tehát akarom-e az elengedést, a szabadon engedést? Ha igazán meghalljuk a szívünk hangját, ezt mondja: nem akarom! És most felejtsétek el az összes többi odatolt indokot. Mert olyan barikádokat tudunk emelni, hogy önmagunk szívéhez sem jutunk el. Annyi történetet, sztorit, körülményt fel tudunk sorolni, úgy ráhizlaljuk mindezt a szívünkre, hogy a saját szívünk hangját nem halljuk meg. És ha a szívünk hangját nem halljuk, az Istenét hogyan halljuk meg? Ha a sok érvünk ricsajában a saját indulatunkat sem halljuk meg, hogyan halljuk meg azt a halk és szelíd hangot, amit Illés prófétának is meg kellett hallania. Halk és szelíd hang az Isten szava. S nem azt mondja a szívem, hogy bizony én azt nem akarom? Nem akarom, és nemcsak azért,  mert aki enged, az veszít, és én nem akarok veszíteni!  Hanem azért sem, mert mi is Heine titkos követői vagyunk! A felszínen megbotránkozunk, csóváljuk a fejünket, hogyan mondhatott ilyet egy költő! De azért mégis Heine titkos követői vagyunk: Isten majd megbocsát… Szó szerint fordítva. Majd meg fog bocsátni… Nem a Krisztus követői vagyunk, aki nemcsak ebben a példázatban, hanem minden szavában, egész életében, kereszthalálával és feltámadásával megpecsételve, nem azt mondta, hogy Isten majd megbocsát, hanem azt mondta, hogy Isten megbocsátott. Megbocsátott. Elvégeztetett, kiált a kereszten, célhoz ért, perfectum lett az engesztelés nagy műve. Isten megbocsátott. Ez immár nem egy kalkulus az emberi életben, hogy volna egy kevés esély ott még mindennek a végén… Megbocsát az Isten, az a dolga! S ezzel  meghagyunk  valami esélyt, ahogy régen falusi emberek meghagytak egy kis pénzmagot., mondván: szükség lehet még rá. Mégis, testvérek, mikor lenne szükség Isten megbocsátására? Hát nem éppen abban a pillanatban, abban az órában, ott, akkor, abban a minutában, amikor jön szembe velem az én embertársam, akivel kapcsolatban én olyan eltökélt vagyok? Hát nem éppen akkor, abban a pillanatban (és nem majd valamikor!) kell tudnom, hogy Isten megbocsátott!? Ezt hirdeti Krisztus.

Mit akar az Isten tőlem ma, mit akar az Isten az egyháztól ebben a mostoha időben, mit akar Isten az én népemtől, az én magyar népemtől ebben a korban? Szilárd meggyőződésre jutást, az akarat teljes irányváltását, vagy ha tetszik, akaratcserét! Utoljára hagyom ezt. Eldönthetjük, választhatunk (ha tetszik: szabadok vagyunk ebben), hogy az akarjuk-e, amit Isten akar, vagy az én igazam, az én igazam, az én igazam (háromszor mondom, mert három a magyar igazság!) legyen-e meg! De tudnunk kell, hogy a magam igaza pokolra taszít! Rettenetes a történet befejezése: nem kellett volna-e néked is könyörülnöd szolgatársadon, miképpen én is megkönyörültem rajtad…kérdezi a király és tömlöcre vetteti, örökös szolgaságra adja ezt az imént  még oly szabad embert. Nem azt kéri rajta számon, hogy amiképpen én is megígértem, hogy meg fogok rajtad könyörülni, neked is úgy kellett volna megígérni. Megkönyörültem rajtad. "S megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, amivel tartozik néki." Az igazam pokolra taszít, a Krisztusban megnyert igazságom Istenhez vezet. Krisztus tett eleget mindenért, Krisztus fizette meg az árat, és abban van az én igazságom, ahogy Pál mondja a Római levélben. Az én igazam, az egyház igaza, a magyarok igaza, hacsak az a mi igazunk, hacsak az a mi járandóságunk, amit mi olyannyira számon tartunk, - ez a pokolra taszít. Isten megbocsát? Az a dolga? Ezt felelem: Isten megbocsátott, s nekem az a dolgom, hogy amiképp az én Uram, királyom, teremtőm és megváltóm megengedett nekem, szabaddá tett engem, akképpen én is, itt és most, ott és akkor, a magam  adott helyzetében, az én közösségemben tegyem azt, amit Ő tett énvelem. Az igazam pokolra taszít, de igazságom (aki a Krisztus) Istenhez emel. Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által szeretnénk hálaadásunkban mindent köszönettel eléd vinni. Te kegyelmes és irgalmas vagy, s oly messze vetteted tőlünk vétkeinket, miképpen van a napkelet a napnyugattól, Köszöntük, hogy életünket a krisztusi igazság szilárd alapjára állítod.

Magasztalunk Urunk, hogy megőrizted népünket és visszahoztad a megsemmisülésből. Kérünk, fordítsd e nép szívét Tehozzád a szabadítás örömében boldog hálaadásra.

Magasztalunk Anyaszentegyházadért, melyen ígéreted szerint a pokol kapui sem vesznek diadalmat. Újítsd, Urunk, egyházadat  a mi időnkben bizonyságtételre, szent örömre, hadd legyen jel, foglaló és zálog.

Magasztalunk, hogy annyiféle betegségben, nyomorúságban, gyászban kaptuk erőidet, vigasztalásodat, szabadításodat. Kérünk, ajándékozz meg újra gyógyulással, vigasztalással, erővel, szent és elkötelezett hittel, igaz bölcsességgel s eltökéltséggel, hogy mindenben a Te jó, kedves akaratodat keressük.

Ámen