Akarat

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

A korábbi szakaszok magyarázata kapcsán láttuk,  hogy az imádság az ember csodálatos lehetősége, sőt, nemcsak csodálatos lehetőség ez, hanem az egyetlen lehetőség. Tehát mindig szabad imádkoznunk, és mindig imádkoznunk kell. Azt is láttuk, hogy azért csodálatos lehetőség az imádság, mert lerövidíti az Isten és az ember közötti utat. Aki imádságra hajtja fejét, szívében elsóhajt egy imádságot, máris Istennél van, egyenesen Hozzá megy, Hozzá szól, Őt kérheti, Neki mondhatja el a szavait. De azt is láttuk, hogy miközben az imádság adja az Istenhez való rövid utat, mégsem mindegy hogy mi magunk miképpen járulunk Istenhez. Ez a mostani kérés is, mely Isten akaratának beteljesítésére vonatkozik, ugyanebbe a körbe  tartozik. Igen, az imádságnak megvan az a nagy titka is, hogy ebben, vagyis az imádkozásban  mondjuk ki leginkább önmagunkat. Még akkor is így van ez, ha nem igazán imádkozunk. Jézus erre is mondott példát (Lukács 18: 10-14). Egy farizeus és egy publikánus (adóvégrehajtó) imádkozik a templomban. S hallhatjuk, hogy az egyik milyen imádságot mond, és a másik milyen imádságot mond. Az egyik imádságában feldicséri önmagát, elmondja, hogy Istennek is mit kell őróla tartania, ő ugyanis kegyes ember, sokat böjtöl, rengeteget adakozik, és egyáltalán nem olyan, mint az amott, hátul álló bűnös ember (a publikánus). Tehát elmondja, hogy Isten is jól teszi, ha ezt gondolja róla, miközben az a szerencsétlen  bűnös csak kegyelemért tud rimánkodni. Még a hamis imádságban is – tehát a rossz tartalmú imádságban is - a legteljesebben mondjuk ki önmagunkat. Mondhatnánk tehát, hogy veszélyes dolog imádkozni. Ezzel nem a korábbiakban mondottakat akarom visszavonni, vagyis hogy imádkozni csodálatos, nagyszerű lehetőség, sőt egyetlen lehetőség, mégis ha arról is beszélünk, hogy nem mindegy, hogyan megyünk Istenhez, azt is mondhatjuk, hogy veszélyes dolog imádkozni. Feltehetően érzik ezt a tanítványok is, és ezért is fordulnak Jézushoz, hogy tanítsa őket imádkozni. Látják, hogy Keresztelő János is tanítja a tanítványait imádkozni, és persze, tudják is, hogy az imádkozást – még ha velünk is születik a készsége vagy képessége – tanuljuk. Megtanított imádkozni a nagymamám, meg az édesanyám, este az ágyam szélére ülve. Vallásórán is tanítottak imádkozni, a vallásos foglalkozásokon, a templomban, a gyülekezetben is tanítanak imádkozni. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, ott sok szép imádságos könyveket lehet venni, olyan is akad, melyben minden napra van egy-egy szép imádság. Mi, reformátusok hosszú évszázadokon keresztül használtuk az öreg Szikszai imádságos könyvét, melyben minden esetre, vészre, betegségre, egészségre, örömre, házasságra, gyászra, születésre, viharra, mindenre nézve volt egy-egy vagy több imádság is. Tanulunk imádkozni, mert ez a csodálatos, nagyszerű lehetőség veszélyeket is hordoz magában. Tehát, a tanítványok kérésében, hogy Jézus tanítsa őket imádkozni, az az érzés is benne van, hogy amikor az ember az imádságban, rövid úton Isten elé érkezik, ott bizony kimondja magát. Ott az ember teljesen kimondja magát. Nem úgy vagyunk Isten előtt, mint egymás között, vagy egymás előtt, ahol mindenféle szép szavakat tudunk mondani, de a szép szavakban sokszor éppen elrejtjük magunkat. Aki Isten és az ember között az imádság útjára lépett, nem titkolhat semmit. Ebben úgy áll meg az ember, ahogy van, és akármit is mond, önmagát mondja ki. Ha hazugságot mond, akkor hazugnak mondja ki önmagát. Ha igazságot mond, önmagát igaznak mondja. Így is, úgy is, mindig megmutatja valódi önmagát.

A Mi Atyánk mostani kérésében  mutatkozik ez meg igazán, hiszen itt az akaratról van szó, és ahol akaratról van szó, ott bizony, a legvégső dolgokról van szó. Ha csak a magunk körében maradunk, tőlünk mindent el lehet venni, csak egyet nem. El lehet venni az embertől a vagyonát, el lehet venni az embertől a házát, a diplomáját, a titulusait, el lehet venni tőle a szabadságát, mindent el lehet venni, de az akaratát nem lehet elvenni. Vagyis ha az akaratát is elveszik az embertől, akkor már megszűnik embernek lenni. Akik olvasták George Orwell „1984” című utópiáját, amely egy diktatúrában játszódik, láthatták, hogy az embert megalázó, megsemmisítő rabszolgaságot idéző diktatúrában is csak akkor roppan meg az emberi lét, ha elveszik az ember akaratát. A történet végén a főhős éppen akkor veszíti el önmagát, amikor elveszíti az akaratát. Mert az akaratban mutatkozik meg igazán, hogy ki vagyok én. Az akarat tart ki a legtovább. Az akaratomban hordozom igazi önmagamat. Milyen érdekes, hogy Jézus ebben az imádságban, amit a tanítványainak tanít, mindjárt középre is állítja ezt a problémát, ezt a nagy ügyet: legyen meg a TE akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Azonnal egy dráma sűrűjében vagyunk. A dráma több vonatkozásból áll. Az első és legáltalánosabb, – ezt most csak röviden említem – az, hogy általában éppen azért imádkozunk, hogy elmondjuk Istennek, mit akarunk mi.   Nem akarok holnap fizikából felelni, gondolja a diák, s imádkozik, hogy ne kelljen felelnie. Szeretek egy lányt - mondja a kamasz -, aki rám sem tekint, de én azt akarom, hogy rám tekintsen, Isten elé viszi az ügyet, hogy Isten, aki a szívek útjának nagy rendezője, rendezzen valami találkozást. Bonyodalmassá vált az életünk otthon – meséli valaki -, veszekszünk a hitvesemmel, veszekszünk a pénzen, a gyereknevelésen, az apóson, az anyóson, semmi nem megy. Békességet akarok, Isten elé viszem. Vagy csak vegyük a Mi Atyánk többi kéréseit. Kenyeret akarok, bűn-mentes életet akarok, igazságot akarok, tisztességet akarok. Egy jobb országot akarok. Mennyi mindent akar az ember. És Jézus arra is biztat, hogy vigyük csak Isten elé a kívánságainkat, az akaratunkat. Az én nevemben vigyétek oda, mondja, és Isten meghallgatja. Amikor a tanítványok azt mondják: taníts minket imádkozni, mert Keresztelő János is tanította a tanítványait, Jézus mindjárt a közepére odaállítja: legyen meg a Te akaratod. Hogyan? Hát nem abban van az imádság csodálatos lehetősége, hogy röviden, mindenféle kerülő és körítés nélkül, azonnal vihetem Istenhez magamat, az ügyemet, és kiálthatok Ady Endrésen: az én ügyem a Te ügyed. Most Jézus azt mondja, hogy amikor Isten elé lépsz, amikor megszenteled nevét az imádságodban (szenteltessék meg a Te neved), amikor tehát a szent Istenhez imádkozol, és amikor belépsz Isten országába, az Ő isteni valóságrendjébe (jöjjön el a TE országod), akkor a tartalmi kérdéshez érve ezt kell mondanod legelőbb: legyen meg a Te akaratod. Nagy dráma ez.

A második vonatkozása ennek az, hogy azért, mert – ahogy hallottuk a jézusi példálózásban, amikor az imádkozókról beszél Jézus, bizony az akarat olykor mégis -  annak ellenére bár  a szívünk közepét bontjuk ki, amikor imádkozunk, valamit mégis elrejtünk. Egy puritán teológus mondotta egyszer, hogy az akarat a bűn álarca. Az ember mondja-mondja, hogy igazságot akar, de ez az igazság nem egyetemes igazság, az csak az ő igazsága. Mondja azt is, hogy békességet akar, de azon az áron is, hogy mindenki más elpusztul. Mondja: kenyeret akarok, igaz, hogy ott van a kamrájában már 100 kg száraz kenyér, de akarja a másikét is. Az akarat sokszor a bűn álarca. Ez igaz. De rögtön tegyük hozzá, hogy az akarat a kegyelem kiáradása is lehet. A Mi Atyánknak ebben a kérésében tehát nemcsak az emberi akarat problematikája jelenik meg, ti. hogy én mit is akarok igazából véve. Nemcsak az önvizsgálat nagy kérdése vetődik itt fel, hogy ugyanis mit is szabad igazán és helyesen Istentől kérnem. Itt akaratok ütköznek, itt mutatkozik Isten akarata is. Legyen meg a Te akaratod. Mit akar Isten? Mondom a példákat: például, akarja, hogy tanuld meg holnapra a fizikát, igen, ezt akarja. És ne félj, ha felelned kell. Vagy azt akarja: engedj már otthon, amikor civakodsz a házastársaddal. Talán mégis a hitvesed van igaza ebben az ügyben, és neki volt igaza 5 éve, 10 éve, 15 éve is. Békességet akarsz? Nem te vagy a békétlenség okozója? Akkor békülj meg, ezt akarja Isten. Legyen meg a Te akaratod. Még három különös vonatkozást szeretnék megemlíteni.

Amikor akaratról beszélünk, és most már ennek a fényében, hogy milyen drámákat tud ez jelenteni, azt is látjuk, hogy az akarat természetesen összefügg a szabadsággal. Mondottam, hogy amikor az embertől elveszik az akaratát, akkor szüntetik meg az ember-voltát. Amíg tud akarni, addig még van benne egy kis szabadság, van benne egy kis önrendelkezés. És amíg tudok akarni, addig még Istennel szemben is van egy kis szabadságom. A magyar ember ezt nagyon ismeri, a nyakas kálvinista meg még jobban  ismeri! Mondja sokszor: nekem az Úristen se tudja a fejemet előre nyomni, megvetem magamat, amíg akarok, amíg egy picit szabad vagyok, addig még Istennel szemben is van egy kis szabadságom, a sorssal szemben is van egy kis szabadságom, mindennel szemben van egy kis szabadságom. Rögtön fel kell tenni a kérdést: és a bűnnel szemben is? Mert ez a nagy kérdés. Istennel szemben nem nehéz dolog legyintgetni, Ő szabadnak teremtett bennünket, szabadságot ajándékozott nekünk, és várja, hogy mindenek megtérjenek. Isten türelmes. Nem követelőzik. Megvan hát, úgymond, az a kevés kis szabadság.

 Aztán, másodsoron, amikor akaratról beszélünk, rögtön a sorsról is szólnunk kell. Mert tudom én a feleletet, ha ezt a kérdezem, hogy, testvérem, látom, te mindenkivel szemben szabad vagy, még magaddal szemben is szabad vagy, szuverén, magyar huszár vagy, oda lovagolsz, ahova akarsz,  de a bűnnel szemben szabad vagy-e? Ekkor rögtön jön a válasz: ó, ez a sors. A sors nem enged. Szomorú gyermekkorom volt. Ezt a mondatot 150 éve tanuljuk a nyugati civilizációban. Mintha mindannyian bíró elé készülnénk, valami bűnügyi perben, ahol elmondjuk majd a magunk mentegetésére, hogy tisztelt bíróság, vegyék figyelembe a szomorú gyermekkoromat, rossz sorsom volt.  Összeesküvés elméleteket gyártunk folyamatosan. Szerintem Magyarország az összeesküvés elmélet gyártás nagyüzeme. Az összes nép ide jöhetne tanulni. Minket már az Etel-közben elárultak, minket már a Muhi csata előtt elárultak, minket Trianonnál elárultak, mi ellenünk összeesküdik az egész világ. Mintha az egész világ abban lelné kedvét, hogy ezt a kis, tízmilliós népet folyamatos összeesküvésekkel megalázza, porba tapossa, elvegye amije van! Ez a sors – mondogatják ma sokan. De hát akkor hol a szabadság? De hát akkor hol az akarat? De hát akkor hol az önrendelkezés? Nem lenne jobb mégis azt mondani, hogy amikor az akaratról beszélünk, amikor Isten akaratával szembesülünk, akkor nem a szabadságról, nem a sorsról van szó, nem történelmi alakzatokról van szó, hanem az akaratról?! Az enyémről és Istenéről.

Ezért vág ide Jézus példálózása a két fiúról, akiknek azt mondja az apjuk, hogy menjetek el a szőlőbe munkálkodni. Régen is így volt, mondom a kedves fiataloknak, a szülők bizony néha meg szokták kérni a gyermekeiket, hogy ezt-amazt tegyenek meg, menjél le a boltba, hozz egy kiló kenyeret, légy szíves vidd le a kukába a szemetet, tedd be a mosogatógépbe az elmosni való edényeket, rendezd el magad után a szobát. Most az egyik fiú azt mondja: nem megyek el. Ha Istenre vetítjük a példázatot, akkor ez már valaki, ez a fiú, ez egy lázadó ember, ennek Isten se parancsol! Nem akarok menni, és kész! Aztán meggondolta magát, mondja Jézus a példázatban, és elment. A másik azt mondja: én elmegyek, uram, de nem ment el. Vagyis, legelőször is, olyat ígért, amit nem tett meg. Másodszor, hazudott, és harmadszor (s talán ez a legmélye a dolognak!), úgy mondta, hogy elmegyek, hogy közben esze ágában sem volt elmenni. Akkor hát melyik teljesítette az atya akaratát? – kérdezi Jézus a példázatban. Evidens, hogy az első. Bár azt mondta, hogy nem megy el, bár tiltakozott, ellenállt, bár ragaszkodott a maga kis szabadságához, önállóságához, önrendelkezéséhez, - de meggondolta magát. Nem a dolgot gondolta meg, önmagát gondolta meg, és elment. Ez áll, testvérek a Miatyánk harmadik kérésének a középpontjában: gondold meg önmagadat. Ne a dolgokat  gondold meg, hogy mit kell tenni, mit nem kell tenni, hanem önmagadat gondold meg. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Ilyenkor az embernek önmagát kell meggondolnia. És az a fiú, aki ellenállt, aki vonakodott, aki önakaratú volt, meggondolta magát, és elment. A másik nem gondolt meg semmit. Azt mondta, hogy elmegyek, aztán nem ment el. Tehát az első cselekedte az Atya akaratát. Jézus itt folytatja a példálózást, és azokhoz szól, akik egyébként egész életüket azzal töltötték, és olyannak is mutatták magukat, hogy ők azok, akik az Atya akaratát teljesítik. A farizeusok. Jaj, mindig bántjuk őket! Hát agy mondom: a törvénytisztelők, becsületesek, tisztességesek, mert ők voltak a farizeusok. Nagyon tisztességes emberek voltak. Ha ma volnának farizeusok, és valaki át akarna menni a piros lámpánál, noha se jobbról, se balról nem jön autó, megfogná az illetőt, és azt mondaná: kérem, tessék megvárni, amíg zöld lesz! Ilyenek voltak a farizeusok. Vagy menne a jattolás, de ő azt mondaná: nem érdekel, hogy megcsinálja vagy nem csinálja meg a mester a munkát, én svarcban nem fizetek neki. Én befizetem az adómat, bármilyen sok is az. Inkább forradalmat indítok, és eltöröltetem az adót, de nem hazudok. És naponta háromszor imádkozom, és hetente kétszer böjtölök, és mindenből kétszer adok tizedet. Azt mondja most nekik Jézus: ti vagytok azok, mint a második fiú, akik azt mondjátok, hogy elmegyek, lám, már, húzod a cipőt, gondolod a kabátot, kötöd a kapát a biciklire, hogy mégy apád szőlőjébe kapálni, már indulóban vagy, úgy rendezed az egész életedet, felhívod telefonon a barátokat, ne haragudjatok, apámnak meg kellett csinálni valamit,  lemondod a programokat, és mégsem mész el. És amazok, a vámszedők, a prostituáltak, a bűnösök,  – most olyat mondok, hogy megbotránkoznak a testvérek, – az összes a BKV-ból is, aki most börtönben ül, meg ott fog ülni Zuschlag János és Hunvald György -, előbb fognak bemenni az Isten országába, mert ők talán meggondolják magukat! Magukat gondolják meg. Nem a dolgot, nem az esetet, nem a fennforgást, önmagukat! Lehet, hogy eddig úgy éltek, hogy azt mondták: nem! Nem húztak cipőt, nem vettek kabátot, nem kötöttek kapát a biciklire, nem hívtak fel senkit, hogy programokat lemondjanak, sőt éppen ellenkezőleg. Ám, mondja Jézus: eljött Keresztelő János, aki az igazság útján jött, és a vámszedők és paráznák hittek neki, és megtértek.  Az életükkel mondották: az Isten akarata legyen meg. Mert ez az Isten akarata: megtérni és más életet élni. Ezt kérjük itt a Mi Atyánkban. Ti pedig, folytatja Jézus,  mikor ezt halljátok, hogy megtért egy bűnös, még akkor sem hittetek. Miért nem? Azért, mert sok szép magyarázatunk van. Én is jártam börtönbe rabokhoz, Bihari úti pap koromban, Kőbányára prédikálni. Sok rabbal beszélgettem, és sokszor meg kellett inteni magamat, mert jöttek vasárnap délután az istentiszteletre, és én cinikusan ilyeneket vélekedtem: na, jönnek, mert ilynkor kijöhetnek a cellából, ez végülis szabadidős foglalkozás. Ugye milyen cinikus? Most magamat ítélem! Vélekedtem róluk: azt mondja az egyik, hogy megtért? Persze, mondja, hátha a körletparancsnok jobban fog vele bánni. Játssza a hívőt, mert a börtönlelkészek társasága hamarabb eltalál a családtagokhoz, és viszi a jó hírt. Így ítéltek a farizeusok is, mert a bűnösök, paráznák, vámszedők, prostituáltak, a züllöttek előtt biztos előnyt akartak maguknak. Mert mégiscsak felháborító, hogy valaki már 15, 20, 30 éve jár az Isten útján, s egyszer csak jön valaki, és – ahogy korábban mondottam – közöl, átvág a két út között és lerövidíti, és ott van máris Istennél!? Igen, ott van! És ti még erre sem tértetek meg – kiáltja Jézus. Megmagyarázzátok az akarattal, a szabadsággal, a sorssal, meghatározottsággal, az érdekekkel. Pedig csak azt kellett volna mondanotok, amit ők mondtak ki: legyen meg a Te akaratod.

Így van tehát. Amikor az imádkozó ezt mondja: legyen meg a Te akaratod, azt magára nézve kéri. Amikor az imádság csodálatos és egyúttal veszedelmes lehetőségével élünk, melyben igazán kimondjuk önmagunkat, akkor sem akarat, sem szép szavak, sem kultúra, sem civilizáció, sem vallás mögé nem lehet elrejtőzni, akkor fölajánljuk magunkat: legyen meg a Te akaratod.  Éppen a legszabadabb tettben ajánlom fel magamat, mert az imádság a legszabadabb tett. Ha a bevezetőben azt mondtam, hogy amíg még kis akarat van, addig van még ember, amíg még kis akarat van,addig  van egy kis szabadság, akkor most mélyebbre kell jutnunk -, mert láttuk, az akaratot is el lehet venni az embertől. De egyet bizonyosan nem lehet elvenni: az imádságot. Az imádsághoz ugyanis nem kellenek körülmények. Lehet imádkozni itt a templomban, lehet imádkozni otthon, lehet imádkozni az utcán, bárhol. Lehet imádkozni közösségben, megfelelő helyen, lehet imádkozni legbelül úgy, hogy azt már senki más nem tudja, csak én, aki imádkozom, és a mennyei Atya, aki titkon van, ahogy Jézus mondja, és meghallja a legtitkosabb imádságomat is. Az imádság tehát a legszabadabb tett. És ebben ajánljuk fel magunkat. És ha ki tudjuk mondani, hogy „a Te akaratod”, ha felismertük, hogy Isten szent akarata és kegyelmes akarata az, amiknek beteljesedéséért könyörgünk, akkor már elindulunk azon az úton, amit Jézus példabeszédében így mond: meggondolván magát. Itt kezdődik minden meggondolás, itt kezdődik minden megváltozás, itt kezdődik az Istenhez találás, itt kezdődik az Isten szent akaratával, kegyelmével való betöltekezés, itt, amikor az ember meggondolja magát. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.
Ámen

Imádkozzunk: Áldó hatalmad oltalmába helyezzük magunkat mennyei Atyánk, akaratod kiteljesedését kérjük. Úgy jövünk Eléd, mint akik tele vannak vággyal, képzetekkel, akarattal, kimondott és kimondatlan törekvésekkel, akaraton túli akaratokkal Úgy, ahogy vagyunk, kérünk most, töltsd be rajtunk szent és kegyelmes akaratodat. Áldj meg bennünket boldog életrendeddel. Engedd megtapasztalnunk, hogy milyen jó és csodálatos annak, aki ösvényeidet keresi, aki igazságodban és törvényedben gyönyörködik, s azt hűséges szívvel betölti. S engedd látnunk, hogy még ennél is nagyobb, ha a bűnös meggondolja magát, megfordul és Hozzád tér, mert Te megmented a menthetetlent is. Meggyógyítod a gyógyíthatatlant, megszabadítod a fogságban levőt, és feltámasztod a halottat. Kérünk hát gyógyítsd betegeinket, vigasztald a szomorkodókat, erősítsd a gyászolókat, fordítsd meg a bűn útján járókat, térítsd szívüket magadhoz. Így kérünk magunkért is, kiket igéd megintett, hogy netalán távolabb vagyunk országodtól, mint azok, akik már elkezdték meggondolni magukat. Mi is szeretnénk igazán meggondolni magunkat a TE Szentlelked segítségével, szeretnénk életünket, erőnket, egész valónkat felajánlani akaratod betöltésére. Áldj meg ebben bennünket, hadd éljünk, és hadd szolgáljunk neved dicsőségére. Hadd építsük országodat, hadd teljesüljön kérésed, mindenekelőtt rajtunk és bennünk, hogy meglesz a Te akaratod miképpen a mennyben, úgy itt, rajtunk és bennünk. Hallgasd meg kérésünket.
Ámen