Ahová ő küld

Ezen a gyönyörű szép napon, aki idekészült Taksonyba a templomszentelő istentiszteletre, és ismeri a települést, és tudja is, hol épült fel a templom, az is csodálkozhatott, hogy a mai ige is egy tó mellé visz minket, a Genezáreti tó mellé. Ez a tó itt, a templom mellett, nem akkora, mint a Genezáreti tenger, de mégis egy tó mellett vagyunk. Lehetne hát arról is beszélni, hogy a gyülekezetnek sok csodálatos halfogása lesz; mondhatnám korszerűbben, reméljük, hogy minden vasárnap ugyanennyi autó fog itt állni az út mellett, mint most, és hamarost még nagyobb parkolóhelyt kell létesíteni a református templom köré.  De ez csak kontextusa a textusunknak. A textus ma, a hálaadás, az Isten magasztalás ünnepén, a templomszenteléskor is, a lelkipásztor beiktatáskor is egyetlen szó, és ez mindent kibont a számunkra a felolvasott történetből is, a keresztyénségünk titkából is és mai helyzetünkből és a remélt jövendőből is. Így kezdődik a szakasz: Jézus pedig »elment« tanítványaival a tenger mellé. Szó szerint úgy kellene ezt fordítani, hogy »elhúzódott« a tenger mellé, vagy: »visszavonult« a tenger mellé. Nem nyaralási időről van itt szó. Mi, magyarok nyáron elvonulunk a tenger mellé, valami lármás üdülőhelyre, és ez nyilván nem a világ zajos dolgaiból való kihúzódást jelenti. Az itt lévő görög szó egészen pontosan azt jelenti, amikor az ember kivonul az életének a mindennapos, sürgető, vagy nem sürgető, de folyamatban lévő dolgaiból, éppen azokból a dolgokból, amelyek egyben tartanak bennünket, hiszen a dolgaink tartanak egyben bennünket: föl kell kelni, be kell vetni az ágyat, munkába kell menni, ebédet kell főzni, holnap el kell menni választani stb. Ezek tartják egyben az életünket.  Jézus, mondja az ige, elment, és itt most az a szó hangsúlyos, hogy el ment.  Otthagyott mindenkit, a tömeget, a rajongókat, a követőket, a betegeket, a gyógyulásra várókat. Márk evangélista leírása szerint Jézus abból a világból lép ki, amelyet eddig körbejárt, amit maga keresett fel. Most elvonul belőle. Még azt is meghagyja a tanítványoknak, hogy a tó partján tartsanak készlenlétben egy csónakot (9.v.). Mintha azt mondaná: az arra az esetre kell, ha szorongatnák őt a tömegek és elmenekülhessen. Ezért mondtam tegnap esperes úrnak, hogy talán mi ketten is rendelhetnénk ide egy csónakot, ha nagy baj lesz, csak beülünk, és a túlparton kikötünk. 

De nem értjük ezeket a megjegyzéseket. Mire való ez az egész?  Hiszen Jézus azért jött, hogy betegeket gyógyítson, hogy ördögöket űzzön, hogy Isten-ember dolgát egyenesbe tegye; azért jött, hogy Isten örökkévaló igazságát föltárja. Miért baj a siker?  Miért probléma az, hogy sokan, és egyre többen jönnek köré? Már-már szinte egy megachurchot kell itt építeni, hogy mindenki beférjen. Miért baj ez? Miért vonul el Jézus? János evangélista is használja ugyanezt a szót egy alkalommal, és pontosan ugyanezt a szituációt világítja meg. Amikor Jézus két kenyérből öt halból ötezer embernek adott eleget, a tömeg rányomult, és: el akarták őt ragadni, hogy királyt csináljanak belőle. Azt mondja János evangélista, hogy amikor Jézus ezt látta, elvonult (Jn 6,15). Ugyanez a szó szerepel itt is: otthagyta őket. Kilépett az egészből. Mondom újra, bizony, ez megzavar bennünket. Mi úgy érezzük, és ez jó érzés, hogy mégiscsak az lenne a keresztyén életnek, a gyülekezet szervezésnek, a templomépítésnek, a jó hír továbbadásának a hiteles visszatükröződése, hogy egyre többen igényelni fogják. A taksonyiak 300 évet vártak templomra. Hosszú idő volt ez, de íme, itt van ez a szép templom, itt van a megszervezett gyülekezet, beiktatjuk önálló lelkipásztorát, ilyen 300 éve nem volt itt. Hát miért ne gondolkodjanak most a taksonyiak azon, hogy kishitűek voltak, mert kicsi templomot építettek, és miért ne reméljék, hogy hamarosan nagyobbat kell építeni!? És erre azt halljuk az evangéliumból, hogy Jézus fogja magát és kilép az egészből. Nem kell neki? Miért nem hagyja, hogy hömpölyögjön körülötte a tömeg? Menekülő útvonalat is készíttet. Aztán félrevonul. Persze, mondhatnánk, van ennek magyarázata. A korábbi szakaszokban azt olvassuk, hogy egy-egy ilyen zsúfolt nap és rövid éjszaka után Jézus még pitymallatkor felkelt, és félrevonult valami lakatlan helyre – imádkozni (Mk 1,30). Így ezt az esetet is meg tudnánk magyarázni. Erre szükség van. Kell a lelkészeknek is egy kis félrevonulás, csendesség, kell a keresztyéneknek egy kicsit elvonulni, magunkban lenni, konferenciázni, fölmenni a hegyre. De itt nem erről van szó.  Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus menekül ebből a helyzetből. 

Egy egyháztörténeti vonatkozást is szeretnék idehozni, és talán ez lesz a híd a mi mai helyzetünkből az ige jó megértéséhez.  A 3-4. században anakorétáknak nevezték azokat a remetéket, akik tartották az egyetlen helyes útnak a Krisztus követésben, hogy kivonultak a világból, kivonultak az egyházból, otthagyták a gyülekezeteket, és elmentek pusztai remetének.  Az ő igéjük az volt, a világ bűnben vesztegel (1János 5,9), illetve ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé (Máté 7,6). És ezt másképp nem lehetett megvalósítani, csak úgy, hogy az ember valóságosan kivonult a világból. Mintha most azt mondanám a taksonyiaknak: kedves testvérek, fölszenteljük a templomot, beiktatjuk a lelkészt, de holnap reggel legyetek szívesek valahova, Alsónémedi pusztájába kivonulni, és ott tudtok igazán keresztyének lenni. Mindent hagyjatok itt, házat, hazát, gyülekezetet, kultúrát, civilizációt, mindent, mert a világ bűnben vesztegel.  Nos, egykor az anakoréták nem akartak kompromisszumot kötni. Köszönni a szomszédnak? Hisz az ateista! Szóba elegyedni valakivel a településen? Az hitehagyott. Munkát kérni valakitől? Címeres házasságtörő! Egyezkedni valakivel valamiről, hogy megcsinálná nekünk? Nem él szent életet. A világ bűnben vesztegel. Most ugrok 1600 évet. Néhány esztendeje jelent meg egy könyv Amerikában, egy konzervatív filozófus, újságíró írta, ez a címe: Szent Benedek lehetősége. A könyv arról szól, hogy nekünk, 21. századi keresztyéneknek ki kell vonulni ebből a süllyedő, lezüllő, hitetlenné váló, önmagának élő, elfertőzött világból, ahogy tette ezt az 5. században Szent Benedek. Elvonult egy hegyre, épített egy kolostort, annak közepére beültetett egy kis kertet – az a paradicsom-kert –, és kizárta a világot. A világ el fog veszni, a civilizáció tönkre fog menni, Európa elveszett! Hát zárjuk be magunkat négy fal közé, őrizzük meg ott a szép világ legszebb dolgait, jobb időkre várva. Szent Benedek opciója, ez a könyv címe. És mi is itt vagyunk a mi Magyarországunkon, Európánkban, és tele vagyunk szorongó kérdésekkel. Hogy lesz velünk? Nem vagyunk mi sokan. Itt Magyarországon sem. Mi 10 millióan vagyunk a 400 millióban. Mi ez? Semmi! Fúj egyet a történelem szele, és lesodor a palánkról. Mi lesz velünk? Érdemes hát ilyen dolgokba belekezdeni, gyülekezetet alapítani, fundust szerezni, templomot tervezni, közösséget építeni, megépíteni a templomot? Érdemes itt Isten nevének dicsőségére élni nap, mint nap, ha nem tudjuk mi tör ránk holnap vagy holnapután? Vajon nem Benedeknek volt igaza? Nem az anakorétáknak volt igaza? Talán nem Jézusnak volt igaza? Lám, elment. Elment a tenger mellé, készíttetett egy csónakot a tömeg miatt, ha kell, ne szorongassák őt. Igen, megmutatta, mit tud; tud betegeket gyógyítani, tud ördögöket űzni.  És most – úgy tűnik – kiszakítja magát mindebből.

De a történet folytatódik. Azt olvassuk a 13. verstől: »ezután felment a hegyre és magához szólította, akiket akart, ezek hozzámentek, közülük kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek, és kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen betegeket gyógyítani, és ördögöket űzni.« Hát ezért vonult ki Jézus, és ezért vitte ki magával a tizenkettőt, hogy fölkészítse őket. Majd kiküldte – azaz visszaküldte – őket prédikálni, és ördögöket űzni.  Nem azért vonult ki Jézus! Nem a Benedek opcióját választotta, nem anakoréta akart lenni, hanem föl akarta készíteni az apostolokat, hogy visszaküldhesse őket evangéliumot hirdetni abba a világba, amely bűnben vesztegel. Abba a világba, amelyiknek nincsen füle és szíve az igaz dolgokra. Márk evangéliuma végén így küldi el őket a feltámadott Úr: menjetek el széles e világra, és tegyetek tanítványokká minden népeket. Mikor küldi el őket végérvényesen erre a szolgálatra? A feltámadás után küldi ki a tanítványokat. Nos, tehát az evangélisták jelzik, hogy a tanítványok már most is külön voltak Jézussal ott a tenger mellett a hegyen. Külön. És tudjuk, még sokat lesznek együtt a Mesterrel, külön.  De mindaddig nem értettek semmit, amíg Jézus fel nem támadt. Miután pedig feltámadt, megértették, hogy Jézus nem a sikert, a befolyást kereste, nem azon az úton járt itt közöttünk, ahogyan oly sokan akartak régen, és akarnak ma is sokakat megnyerni – erővel és hatalommal átvinni a szíveken és a lelkeken a változást. Jézus a keresztet kereste, a keresztet fel is vette, a bűnök büntetést el is szenvedte, Istent hozzánk békítette, hogy ezután, vagyis a feltámadása után ne maradjon más hátra, mint az, mi magunk megbéküljünk Istennel. Hiszen azért vesztegel a világ bűnben, mert az ember haragban van az Istennel. Vallások ezt nagyon szépen be tudjuk csomagolni, de az életünk drámai pillanataiban ez a csomag kifeslik, a sok szép díszpapír lehullik, és kiderül, azért van baja és nyomorúsága az életünknek, mert nem békültünk meg Istennel. Haragszunk az Istenre. Ezt úgy szoktuk előadni, hogy Isten haragszik ránk. Nem haragszik! Pál apostol azt mondja a második Korinthusi levélben: Isten öröktől megbékélt Jézus Krisztus által. Ezért kérlel minket így: béküljetek meg az Istennel (2Kor 5,18-19). Ez az evangélium hirdetésnek a lényeges és döntő mozzanata. Én most nem liberális szólamokat hirdetek, valami szépre festett önáltatás, mondván, hogy Isten a nagy kozmikus terapeuta, és mást sem tesz, mint itt jár-kel közöttünk, és keresi, kinek mi baja, hogy meggyógyíthassa. Azt hirdetem, hogy Isten a kereszt árán békült meg. Az Egyszülött Fiú halála árán békült meg! De megbékült. És nincs más út Istenhez, csak a Krisztus útja. Valaki az én tanítványom akar lenni, mondja a Mester, vegye fel a maga keresztjét. Erre hívja hát Jézus a tizenkettőt, erre hatalmazza fel őket, ezért vannak most vele ott, a tenger mellett, úgymond elzárkózva, kiszakadva. Miért? Azért, hogy visszamenjenek.

Kívánom tiszta szívemből, hogy ez a megszentelt hajlék, ahova majd eljönnek az emberek, mikor hívja őket a harang, itt a tó mellett, legyen az áldott készületek helye. Jézus Krisztus innen fog visszaküldeni benneteket az Ő Szentlelke által. Hova? Éppen oda, ahonnan annyira szeretnénk kijönni.  Oda, amiből már annyira elegünk van. Abba a világba, amely bűnben vesztegel. Igen, Krisztus oda fog visszaküldeni. A megváltozott életünkkel, a megváltozott szavunkkal, a megváltozott világszemléletünkkel, és az Istennel megengesztelődött szívünkkel. Adja Isten, hogy itt, Taksonyban, ahol 300 évig vártak templomra, lelkészre, hogy oda menjetek evangéliumot élni, Istennek hálát adni, ahova Ő küld. Mert, ha igaz, hogy ez a világ bűnben vesztegel, még igazabb, amit az apostol mond, hogy ez a világ sóhajtozva várja Isten fiainak megjelenését.

Ámen