Áhítat a Hittudományi Karon

Nehéz erről a szakaszról beszélni, mert ha jól számolom a titulusokat, akkor legalább abból az ötből, amit  Jézus tilalmaz nekünk, hármat mindjárt magamra is kellene venni. A gyermekeim apunak vagy atyának szólítanak, van doktori címem, és időnként azt is mondják: püspök úr, amit lehetne mesternek is fordítani – és talán még a többi is ideesik. Mindazonáltal két szoros vonatkozást szeretnék a felolvasott szakaszhoz csatolni.

Virágvasárnap után vagyunk Jeruzsálemben. Már sok vita lezajlott Jézus és a korabeli vallási, politikai elit között.  Aki megteheti, állítson tükröt az itt elhangzottak elé, és ez a tükör legyen a Hegyi Beszéd. Ebben éppen a fordítottját látjuk a vitáknak. Amit Jézus a Hegyi Beszédben tanít az imádkozásról, böjtölésről, adakozásról, az most templom tornácában mást is mutat, mint a vallási életgyakorlat szükségeit. A képmutatók megfeddése, vagyis a politikai, vallási elit bírálata melyebb a puszta kritikánál. A mestereket és a doktorokat megilleti a stallum, igen. Sőt, mondja Jézus, ha nektek valamit parancsolnak (ti. Isten törvénye alapján), azt meg kell tennetek,  de ne éljetek úgy, mint ők. Vagyis ne legyetek a követőik, mert ők csak szájukkal tisztelik Istent, és nem cselekedeteikkel. Tehát úgy tűnik, Jézus semmi egyebet nem tesz itt, egyszerűen hatalom-kritikát gyakorol. Ez manapság divatos foglalatosság, a hatalom leleplezése izgalmas ügy, és időnként az egyházban is szükséges. Ám a szakasz végén van néhány szó, amely kapcsán azt kell mondanunk, mélyebbre mutat itt minden.

Elsőre úgy tűnik, hogy Jézus beszéde leleplezések sorozata. Ám ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor az utolsó szavak igazán megrázóak. Azt mondja az evangélista, ekkor szólt Jézus a sokaságnak, és tanítványainak. A bibliatudósok szerint, Jézus szolgálatának a jellege mindig nyilvánosságot feltételez, akkor is, ha az evangélisták nem jelzik ezt külön. De ha jelzik, márpedig most Máté jelzi, akkor ez azt jelenti, hogy egyenesen hozzájuk beszél. Nem a farizeusoknak, nem az írástudóknak, nem a képmutatóknak, nem a doktoroknak, hanem követőinek és a sokaságnak beszél. Tehát nem a farizeusoknak mondja, hogy ne szólíttassátok magatokat mesternek, és ne tűrjétek, hogy atyáknak szólítsanak benneteket, és doktorok se legyetek, hanem mindezt a követőinek mondja, akik nem mesterek, atyák és doktorok.

Mint ahogy a végén is azt mondja: hanem aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Ezt fordítva ismerjük, és úgy is mély jelentősége van, de ki kell egészítenünk, hogy teljessé legyen. Fordítva jól ismerjük azokból a helyzetekből, amikor a tanítványok egymás között vetekednek. Ki a nagyobb? Zebedeus-fiak? Jeruzsálembe menet odasompolyognak Jézushoz és azt mondják: Uram, amikor eljössz a Te országodba, add meg nekünk a jobb- és balkéz felől való ülést. A közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy nekünk áll a zászló, nyerni fogunk, és bizony,  előre el kell osztani a posztokat. Így van ez a politikában. Ha egy párt nyerőre áll, előre meg kell beszélni, ki lesz a belügyminiszter, ki lesz a külügyminiszter. Aztán, ha kihirdetik az eredményt, fel is áll az új kormány. Ezt hallva, mondja az evangélista, a többi tíz megorrolt. Összevesztek, vitatkoztak. Jézus azonban arra inti őket, hogy aki nagyobb akar lenni közöttük, az legyen a legkisebb. Aki első akar lenni, az legyen az utolsó, és szolgáljon mindenkinek.  De most nem ezt mondja, figyeljük a szavakat! Azt mondja itt a tanítványoknak, a követőknek: aki nagyobb közöttetek – mondhatnám így is, aki már nagyobb közöttetek –, az legyen a ti szolgátok.  Tegyük egymás mellé ezt a kettőt, és így értjük jól teljesen.

Mert  ha a 21. században lehet, szabad, és időnként kell még az egyházban is hatalom-kritikát  – doktor-kritikát, professzor-kritikát, mester-kritikát, atya-kritikát – gyakorolni, vigyáznunk kell! Mert a Jézus szavából – nevezetesen: aki első akar lenni, legyen az utolsó – könnyen csinálunk egyfajta elsőség-megszerzési taktikát. Első akarok lenni, ezért a sor végére állok. Én akarok legfelül lenni, ezért legalulra állok.  Ismerjük jól, ezt az érzületet. És halljuk, talán a saját szavunkat: Uram, én mindig hátul állok! Én tolom a szekeret! Én takarítok fel, én csinálom a piszkos munkát, én csinálom, amit senki nem vállal, ott állok mindig hátul, mikor szólítasz már előre? Mikor lesz már jutalom? Mikor kerülök már felülre? De nem is kérdezzük ezt, hiszen már előre odaadtuk ezt önmagunknak. De sok ilyen érzés van, és mennyi kellemetlen szembesülés. Úgy vagyunk leghátul, hogy közben már úgy viselkedünk, mint akik legelöl vannak. A szolga, aki királykodik. Erre  is van Jézusnak figyelmeztető példázata, arról a szolgáról,  aki uralkodik a többin, basáskodik fölöttük. Miért? Megelőlegezte magának a hatalmat, ami nem is az övé. A sor végén kellene állnia, fölülről alulra kellene állnia, vállára kellene venni a dolgokat, vinnie kellene, de várja a tapsot, a minősítést, a  kitüntetést.

 Visszatérve az igéhez, azt mondja Jézus: vannak nagyobbak. Jézus nem volt kommunista, sem anarchista, így modja: vannak elsők és vannak utolsók. Vannak vezetők és vezetettek. S ebben aiban benne van az is,  hogy vannak kisebbek és nagyobbak. De aki nagyobb, mondja Jézus, az most legyen mindenkinek a szolgája. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik. Ismerjük az erre vonatkozó szép zsoltárverseket, a messiási zsoltárból, a vigasztaló zsoltárokból, és a szép prófétai beszédeket is, miszerint Isten a kevélyeket messziről sem ismeri. Isten elkerüli azt, aki folyton előre törekszik, elkerüli azt, aki felnyomja magát a másik hátán az égbe. Nagy isteni titok ez, mert a zsoltár szavai szerint, a hírüket sem ismeri. Aki megalázza magát, vagyis aki alááll a sorsának, és isteni parancsként szolgálatból, hűségből végzi a dolgát, azt fogja Isten felmagasztalni.

Talán ezekben a napokban, amikor az egyetem oktatói és diákjai módot kapnak arra, hogy informálisan legyenek együtt, vagyis nem a tanórák kötelékében, nem árt, ha ez a különös ige belénk világít, és nem a mi hatalom-kritikánkat erősíti fel, hanem az isteni helyretételt hozza a szemünk elé. Isten  így teszi helyére a dolgokat. Mert miért lehet nagyobb valaki? Miért lehet több valaki? Miért lehet előbb valaki? Azért nagyobb, hogy többet hordozzon. Azért van elől, hogy jó irányba vezessen. Azért van felül, hogy felemeljen másokat is, akár maga fölé is. Aki ezt a titkot igazán meg akarja érteni, azt a Filippi levélhez irányítom, ahol Pál apostol Krisztus titkáról szólva így buzdít bennünket: az az indulat legyen bennetek, amely a Krisztusban volt., aki, mikor Istennek formájában találtatott nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig; ezért Isten felmagasztalta Őt, és olyan nevet adott neki, mely minden név fölött való, amely névre minden térd mennyeieké, földieké, föld alatt valóké meghajol, és hirdeti, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,5sk). Ha meghajtjuk a térdünket, és kimondjuk, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére, akkor már közelebb hajoltunk ehhez a nagy titokhoz. Nos, hadd kérjem a mestereket, a tanítókat, a doktorokat, az atyákat és minden leendő nagyobbat, legyenek a többiek szolgái! Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig magát megalázza, aki pedig odaáll a legalulra, ahova Isten állította szent küldetéssel, az felmagasztaltatik. Némely akadémikus szerint a magyar nyelv nem tűri a passzív szerkezetet.  Én azonban szeretem ezt a passzívumot: aki megalázza magát, az felmagasztaltatik. Vagyis Isten fogja felmagasztalni. Aki megalázza magát, az nem felmagasztalja magát, hanem Isten fogja őt felmagasztalni. Mit jelent ez? Életemben, minden dolgomban, munkámban és hivatásomban, privát- és közéletemben, emberi kapcsolataimban odaállítom magamat, ahova az Isten küldött ott. Aztán pedig az Ő dolga lesz, hogy mikor emel fel, mikor állít dicsősége fényébe, mikor koronáz meg örök és végtelen irgalmasságával. Doktorok, atyák, mesterek, tanítók, nagyobbak! Alázzuk meg magunkat együtt közösen is imádságunk szavában!
Ámen