Ádventi ige

„Ekkor feleltek neki némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni te tőled. Ő pedig felelvén, ezt monda nekik: Ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel neki, csak a Jónás prófétának jele. Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé, nagyobb van itt Jónásnál.”  Máté evangéliuma 12,38-41

Bár Jónás történetét szeretjük, különösen a humoros részeit, a teljes történetet tekintetében szívesen öltözünk a kételkedés kényszerzubbonyába. Valóban, milyen humoros itt, ahogy az ítéletet hirdető próféta a töklevél alatt üldögélve várja, hogy Ninive elpusztuljon, aztán elszárad a töklevél, Jónás napszúrást kap és dühöng, de aztán Isten szavából megérti a kegyelem a titkát. És bizony, humoros az is, hogy miután Jónást kihajítják a tengerből, ő nem süllyed a tenger mélyére, mert Isten kirendel egy nagy halat, az elnyeli  Jónást, aki három nap, három éjjel a hal gyomrában van, majd szól az Úr a halnak és a hal kiköpi a szárazra Jónást. S máris itt a kényszerzubbony! Mert azt még elrendezzük magunkban, hogy az Úr rendelte ki a töklevelet megszúró férget, de hogy a cetet is Ő rendelte ki, és hogy Jónást élve köpte volna ki az óriáshal? Egyszóval, ezt a jelenetsort szívesen kihagynánk Jónás könyvéből, és – véljük - a próféta könyve máris, minden kétség nélkül, tanulságos, sokféle erkölcsi üzenetet, meghatározó, gondolatot közlő történet lenne.

Persze vannak, akik megküzdenek a kétkedéssel, hogy ugyan hol volna a világon akkora hal, aki képes lenne egyben elnyelni az embert? Tudjuk, hogy van ekkora hal. Aztán: hol történt meg valaha a világon, hogy egy ilyen nagy hal lenyelt egy embert, aki aztán az élve kikerült a hal gyomrából? Megesett ilyen, a 19. században, az Atlanti-óceán déli vidékein, Argentína partjainál. Följegyezték. De én ma Jézus szavához igazítom Jónás történetét, aki azt mondja, hogy Jónás történetének ez a része jel. Olyan jel, amit Jézus a kételkedők (bizonyíték-követelők) elé állít. Olyan meghatározottság ez, amit nem lehet kikerülni; olyan esemény ez, amit, ha értő szemmel, nyitott szívvel szemléljük, meggyőz bennünket. Jézus azt mondja a benne kételkedőkről (a hitetlen, tévelygő, parázna nemzetségről), hogy bár jelt kívánnak, nem adatik számukra más jel, csak a Jónás próféta jele.

Ma Jónás könyvéből azt az imádságot olvastam föl, ami a próféta a cethal gyomrában mondott el, vagy inkább énekelt. És lám, milyen különös, ez az imádság mintegy megelőlegezve ünnepli Isten szabadítását, holott Jónás még fogoly. Jézus azt mondja: Jónás három nap és három éjjel volt a cet gyomrában, az Embernek fia is három nap és három éjjel lesz a halál gyomrában, és ahogy kiadta a cethal Jónást, majd úgy adja ki a föld gyomra Jézust a halálból. Ez a nagy jel! Jónás éneke tehát megelőlegezi ezt a szabadítást. A próféta még a halál mélyén van, bár nem fulladt meg, de a hal gyomrából nincsen szabadulás. Mégis, éneke így végződik: „az Úré a szabadítás” (Jónás 2,10). Előtte elmondja, hogy Isten elvetette őt, a tenger fenekéig, a sziklák talapzatáig süllyedt alá, áthatolt rajta a tengerár és hínár fonta körbe, s többé már nem láthatja az Úr szent helyét. Ám ha szorosan olvassuk az énekét, észrevesszük a fordulatot: „de ezt mondtam” (2,3); vagyis nyomorúságában Istenhez kiáltott és Isten meghallgatta szavát és szabadítást készített neki. Ezért mondja bátran: látni fogom még Isten szent helyét; az Úré a szabadítás! Adventi szó ez, testvérek: az Úré a szabadítás!

Nemcsak lelki értelemben, hanem mindenféle értelemben ezernyi bajba vagyunk belekeveredve. Jónás sem spiritualizálja el az énekét. Halálon van. És lám, nem azt mondja, hogy a lelkében, a szívében, az érzéseiben rettenetes, kétségbeesett gondolatok dúlnak, hanem azt mondja, hogy elnyelt a víz, süllyed, hínár nőtt rá, a sötétségben tartózkodik. Ezek testünkhöz-lelkünkhöz tartozó állapotok, és ebből az állapotból szabadít meg az Úr. Jézus Krisztus halála sem jelképes halál. Nem látszat-halál volt az, mely valami szimbóluma lenne annak, hogy így végzik a jók. Ez a sorsa a nemeseknek, az igazaknak, a tisztáknak, mert a nagy ügyek tragikusan érnek véget. Jézus halála egy valóságos ember valóságos halála. Ahogy a nagy keresztény hitvallás mondja: Krisztus valósággal lett emberré, tehát valósággal szenvedett, valósággal feszíttetett meg, valósággal halt meg és valósággal támadott föl. Így értjük jól, hogy az Úré a szabadítás.

Tudom, sokféle szabadítást várunk és remélünk mostani adventünkben is. Ám ezeket a nagy szabadításhoz kell kötnünk, nehogy aztán karácsonyhoz közeledve azt tapasztaljuk, amit korunk kritikusai okkal-joggal mondanak: a karácsonyi ünnep fölfalta adventet. Amikor először mondatot ezt a kritikus olvastam, meghökkentem. Ugyan, minek ez a fanyalgás? Ugyan, mi a baj a karácsonnyal? Mi az, hogy a karácsony megette az adventet? Az egész adventünk karácsonyra irányul, akkor teljesedik, akkor válik valóra. Igen. Mégis.
Ádvent nem december 24-e estére irányul. Advent Jézus Krisztusra irányul, és a nagy szabadításra. Krisztus eljövetele, testet öltése, kereszthalála, feltámadása – együtt, ez a nagy jel! Jézus ezt mondja a kortársainak: ez a Jónás jele. Én pedig így mondom, az evangélium alapján: a mi hitetlen nemzedékünknek sem adatik más jel, csak a Jézus jele. Három nap volt a föld gyomrában és harmadnap feltámadott!

S folytassuk Jézus szavát, ezt mondja: Ninive férfiai az ítéletkor föltámadnak ezzel a nemzedékkel együtt és kárhoztatják azt, mert ők megtértek a Jónás prédikálására és íme, nagyobb van itt Jónásnál! Vajon, megtérünk-e a Jézus prédikálására? Elfogadjuk-e, hogy nála a szabadítás? Látjuk-e a Jézus jelében az isteni nagy szabadítás ígéretét? Beleérzünk-e abba, hogy mintegy megelőlegezve, mintegy elővételezve, Jézus feltámadásában az egész emberi történelem értelme tárul föl? Mert ez az emberi történelem végső értelme: a halottak feltámadása. Minden, ami előtte történik, az is, ami most történik velünk, a nagy végső eseményre, a halottak feltámadására irányul, arra mutat előre.

Láttuk, milyen mély isteni humor van abban, ahogy a hajósok kidobják Jónást, és elcsendesedik a vihar. Oda a dühöngő tengernek feláldozzák Jónást, aki elmerül, elvész, a vihar pedig elcsendesedik. Eddig a babona. Aztán az Úr kirendelt egy halat. Úgy is lehetne fordítani, hogy egy nagy halra esett a sors.  De osztályrészt is jelent. Még inkább kirendelés. Így osztotta be az Úr. Így rendezte el az Úr. Mennie kellett a halnak. El kellett nyelnie Jónást. Majd mikor Jónás befejezte az imádságát – az Úré a szabadítás! –, szólt az Úr a halnak. A hal pedig kiköpte Jónást a szárazra.

Szólt az Úr a halnak. És a hal engedelmeskedett. Szólt az Úr a tengernek, és a tenger engedelmeskedett. Szólt az Úr a csillagoknak és a csillagok mennek a maguk járása szerint. Szólt Jónás az Úr szavával Ninivének (de inkább az Úr szólt Jónás által). És íme, ha itt és most szól az Úr, nekünk is azt mondja, magára mutatva: Jónásnál nagyobb van itt: a Jézus jele, a halálból szabadulás nagy isteni tette, feltámadás, mindenek feltámadása, a történelem végső értelme.

Ezért mondom, hogy Jónás szava, bizonyságtétele - az Úré a szabadítás! -  adventi ige. És kívánom, testvérek, hogy amikor szabadításra várunk a sokféle nyomorúságból, és azt fürkésszük, hogy miképpen tudunk kioldódni lehetetlen helyzetekből, hogyan kapunk kegyelmeket elrontott dolgaink kellős közepette, hogyan kel ki egy beteg az ágyból és gyógyul meg teljesen, és kezd el újra élni, és hogyan kötözi be valaki vagy valami a szívünk gyógyíthatatlan sebét, miképpen tisztul ki a lelkünk mélyén levő megannyi tályog, amely újra meg újra megmérgez bennünket, és hogyan éljük túl korunk a szellemi vérmérgezéseit, egyszóval, miközben minderre várunk, és reméljük elnyerni,  vegyük ezek remélt teljesedését is jelnek. Nem nagy jelnek, de kis jelnek. A régiek azt mondták, hogy amikor Isten áldást ad, jól is tart bennünket. És bár szűkös időnk jöttek ránk, mégis jól tart bennünket Isten, mert messze van még a háború. Isten jól tart bennünket, mert még ki tudunk egyenesedni. S ha jól tart Isten, akkor az eljövendő világ erőit ízlelteti velünk, készít a teljességre - minden áldással, minden kegyelemmel és minden jóval, a nagy szabadításre készít. Vesd hát le a kételkedés kényszerzubbonyát, és nézz a nagy jelre, Jézus Krisztusra, aki nekünk is mondja, amit a maga nemzedékének mondott: amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az Ember fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai megtértek, böjtöt tartottak, Istenhez folyamodtak, kegyelmet kértek –  és most Jónásnál nagyobb van itt. Nézzetek a Jézus jelére, írjátok a szívetekbe, s legyen adventi igétek: az Úré a szabadítás! Ámen.