Adventi arcok 5. A fel nem ismert arc

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Elérkeztünk az evangelizációs sorozat utolsó alkalmához, ezért engedtessék meg, hogy az előző esték mondandójára röviden visszatérjek. A sorozat címének ezt adtuk: Adventi arcok. Az első este tisztáztuk, hogy a talányos cím nem mást szolgál, mint, hogy Jézus arcait lássuk. Azért mondom, hogy arcait, mert csak töredékek állnak a rendelkezésünkre annak megrajzolására, hogy milyen lehetett Jézus földi történeti arca, milyen az arca feltámadottnak, és milyen lesz az arca az eljövendő Jézusnak. Ha pedig idevesszük, amire református hitünk tanít,  óvatosnak is kell lennünk. Ugyanakkor azt is elmondtuk, hogy Jézus maga mondja, hogy „aki engem látott, látta az Atyát.” Az Ószövetségben irgalom, hogy Isten arcát nem láthatjuk. Az Újszövetségben viszont az az irgalom, hogy láthatjuk Jézus arcát, mert aki látta Őt, az látta az Atyát, mert Ő maga az Isten tökéletes képmása. Tehát miközben él bennünk az óvatosság, nehogy bálványképet alkossunk magunknak Jézusról, aközben maga az Ige buzdít bennünket arra, hogy foglalkoztasson minket az, hogy milyen lehetett Jézus arca.

Négy arcról szóltam eddig. Az egyik, az utált arc, Ézsaiás próféciájából áll elénk, mikor a mi arcunkat magára vevő Krisztusról jövendöl a próféta. A másik arc Mózes eltakart arca volt, mely Krisztusban tárul fel a maga teljes dicsőségében. Mózes arcáról eltűnt az isteni dicsőség sugárzása, mi azonban, mondja az apostol, Krisztus arcát fedetlenül láthatjuk, s a mi arcunkról nem tűnik el Krisztus dicsősége, éppen ellenkezőleg, fokról fokra kibontakozik. Jónás kapcsán az alvó arcról beszéltünk, és ehhez kapcsoltuk Jézus arcát, mert Őt is látjuk aludni. Elmondtuk, hogy mennyire nagy a különbség aközött, ha ártatlannak látszó ember igazi önmagára ébred, és aközött, hogy a gyengének tűnő Jézus csodára, erőre ébred. Tegnap az elváltozott arcról volt szó, a Jézus színeváltozása kapcsán, amikor a szenvedő jézusi arc a mennyei dicsőségben elváltozik, és ebben az arcban megpillanthatjuk az eljövendő Jézus isteni dicsőségét.

Ma a fel nem ismert arcról szeretnék szólni. Mindvégig ez is volt a kérdés: hogyan lehet Jézus arcát felismerni? Miről lehet ezt az arcot megismerni? Melyek azok a vonások, melyek okán tévedhetetlenül azt mondhatjuk, ez nem a mi képzelgésünk kivetülése, valóban ez  Jézus igazi arca. Gimnazista koromban a tanulószobai szilenciumok igen hosszúak voltak. Természetesen mi is megpróbáltuk elütni az időt, mikor már úgy éreztük, kitanultuk magunkat. Az egyik fiú azzal szórakoztatott bennünket, hogy karikatúrákat rajzolt. Nem volt jó rajzoló,  ha például kitettünk elé egy kockát, azt nem tudta rendesen lerajzolni, nem is érdekelte, de karikatúrát kitűnően rajzolt. Ám egy idő után észrevettük, hogy ha megrajzolt valakiről egy karikatúrát, az illetőt később is mindig ugyanúgy rajzolta meg, emlékezetből is. Másképpen többé nem tudta. Különös csonka képesség volt ez: ahogy egyszer megragadt a fejében egy kép, azt mint egy fénymásoló akár ezerszer is ugyanúgy le tudta rajzolni. Változtatni viszont képtelen volt.  Talán mi is így vagyunk, amikor egy arcot kell felidéznünk: ha rögzül bennünk egy kép, az sokszor ugyanúgy marad. Ez néha nagyon jó az illetőre nézve, hiszen ha kellemes képünk van róla, ennek minden előnye az övé, ha ellenszenves a benyomásunk, történjen bármi, nem nagyon változtatunk már rajta. Az eddigi estéken mindig valami külső vonás alapján indultunk el, abból, amit észlelhettünk, ami közvetlenül megragadott minket. A közvetlen észleléstől akartunk a felfogásig, aztán a megértésig eljutni. Ma arról szeretnék szólni, hogy belül hogyan állnak a dolgok. Vajon miért van az, hogyha meg is változik egy arc, mi azt csak ugyanolyannak észleljük? Ez valami belső törvényszerűség. Egyszerű példa: feleség a megszokott időponthoz képest késve érkezik haza, a férje már dobrokol, éhes is, álmos is.

Belép az asszony, dobja is le a táskáját, kabátját, megy a konyhába, készíti a vacsorának valót, aztán vacsoráznak, beszélgetnek, készülnek lefeküdni, eltelik az éjszaka, reggel felkelnek, ránéz a férj a feleségre, és azt mondja: mi történt veled, úgy megváltoztál! Igen, édesem, tegnap fodrásznál voltam. A fizikai valóság megváltozott, ám valami belső rögzültség miatt nem fogjuk fel a változást.

Így vagyunk Jézus arcaival is. Hadd hozzak fel erre néhány példát. Valaki felhívta a figyelmemet a sorozat kapcsán, hogy böngészgessek az Interneten, hátha találok valami érdekeset Jézus arcaival kapcsolatban. Délelőtt aztán törököt fogtam az Internettel. Bekapcsoltam egy kereső programot, beírtam angolul, hogy arc plusz Jézus, a máris kijött a találati szám: 1,543.000. Több száz honlap foglalkozik, például, Veronika kendőjének rekonstrukciójával. A régi szép legenda szerint Veronika megtörölte a Golgotára menő Jézus arcát, és Jézus arcának lenyomata ott maradt a kendőjén. Be szép legenda ez! Aztán több ezer honlap foglalkozik a turini lepellel, Jézus feltételezett halotti leplével. Rengeteg cikk, tanulmány, kép, rekonstrukció, óriási mennyiség. De talán két különlegességet érdemes most megemlíteni. A BBC megbízott néhány tudóst, hogy próbálják meg Jézus arcát rekonstruálni. Ők mindenféle I. századbeli koponyaleletekből, korleírásokból, képzőművészeti emlékekből rekonstruáltak egy Jézus arcot. Nagyjából úgy néz ki, mint egy cro-magnoni ősember. Szerintük ez a hiteles Jézus arc. A másik példa már-már bizarr: több honlap is foglalkozik vele. Egy latin-amerikai paraszt kettévágott egy krumplit, de valami ok miatt otthagyta, s mire visszatért a kettévágott krumpli felületén a keményítő Jézus arc formájában csapódott ki. Azóta ott a faluban ereklyeszámba megy, mutogatják, híre bejárta a világot, bélyeget is készítettek róla Bolíviában: ez a krumpli-Jézus. Nem folytatom, a lényeg, hogy mindenki rögzít magában egy Jézus arcot. Mi is.

 Erről szól Lukács evangéliumában az emmausi tanítványok története. Itt ugyanis az a nagy kérdés, hogy a két tanítvány miért nem ismerte fel Jézust. Mikor odalép melléjük, éppen vitatkoznak egymással. Kérdésére, miért vagytok szomorú ábrázattal, visszakérdeznek: csak te vagy jövevény? Idegen? Tessék ezt elgondolni, megy mellettük Jézus, ránéznek, és azt kérdik: ki ez a jött-ment? Sohase láttuk. Még csak nem is gyanakodnak, hogy itt Jézus szokását tapasztalják. Nem olyan általános emberi gyakorlat, hogy lógó fejű emberhez odamegyünk, és megkérdezzük, mi a baj, mit segíthetek? Nem. Ők rögtön visszakérdeznek dúlt értetlenkedéssel, s magyarázzák Jézus történetét. Ő bekapcsolódik a beszélgetésbe. Idézi nekik Mózest és a prófétákat, s ők még mindig ismerik fel, hogy Jézussal beszélnek. Igen érdekes kifejezés áll itt. Azt mondja Lukács: de nem ismerték fel Őt, mert szemeik visszatartóztattak. Gyönyörű a magyar fordítás, de az az érzésem, hogy eltéríti a lényegről a figyelmünket. Mintha azt sugallná, hogy belül megvolt a készség, csak a szemükkel volt valami hiba. Éppen fordítva, belülről tartóztatott vissza a szemük. A görög szó csak ritkán fordítható úgy, hogy „visszatart.” Többnyire úgy kell fordítani, hogy tart, megragadva tart, fogva tart. Valami fogva tartja a szemüket, fordítsuk most így. Nem ismerték meg Őt, mert szemük fogva volt. Minek volt foglya a szemük? Annak a Jézus-arcnak, amit magukban hordoztak. Annak a Jézus-arcnak, ami rögzült bennük. Annak a benyomásokból, érzékekből, vágyakból, tapasztalatokból, elgondolásokból kialakult portrénak, ami benyomódott a lelkükbe. Ez tartja fogva a puszta érzéket is. Nem fogják fel, hogy Jézus van ott, pedig Jézus van velük. Ugyanaz a Jézus, akit nem sokkal korábban a többi  tanítvány felismert. Ők itt nem ismerik fel. Valami visszatartja a felfogást, de ez belülről. Pedig azokról a tanítványokról van szó, akik Jézussal együtt éltek, Jézus szolgálatában részt vettek, a belső, úgy nevezett hetvenes tanítványi körhöz tartoztak, naponta együtt voltak Vele. De most nem ismerik meg. Az a tény még magyarázható, hogy amikor régi ismerőssel találkozunk, olykor rettentő kínban vagyunk, mert sejtjük, hogy ismernünk kellene. Hiszen lehet, hogy „ezer éve” nem láttuk. Beporosodott a régi kép, vagy a feledés foglyai vagyunk. De vajon mi tartja fogságban az emmausi tanítványok szemét? Hisz, ahogyan mondják: mostanában lettek ezek a dolgok. Miért nem ismerik meg Jézust?

János Evangéliuma elején azt olvassuk, amikor Keresztelő János megkereszteli Jézust, így szól: ímé, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. A Mennyei Jelenések Könyvében, amikor a mennyei istentiszteleten megjelenik a Fiú, azt mondja János, a patmoszi látnok: olyan volt, mint egy bárány. Jézus bárány természetű. Áldozat, a bárány az áldozatot jelenti. Vagy áldoz, vagy Őt áldozzák fel. A tanítványok azonban mindig az oroszlánt akarták Jézusban látni. „Pedig mi azt hittük, hogy Ő fogja helyreállítani Izraelt” - keseregnek. És mit jelent ez az Izrael? Ez az Izrael Dávid királyságát jelenti, a dávidi birodalmat jelenti, Dávidot, a Júda oroszlánját. Jézusnak is van ilyen neve, ilyen messiási címe. De amikor énekelnek a Mennyei Jelenésekben az angyalok, a szentek, a vének a Júda oroszlánjának, akkor János szinte megdöbbenve mondja, hogy megjelenik a Júda oroszlánja, aki olyan, mint egy bárány. Az oroszlán, aki bárány. De a mi emmausi tanítványaink még csak az oroszlánnál, a kardos Jézusnál, az angyalok hadait mozgósító Jézusnál, a forradalmár Jézusnál tartanak. Úgy mondom ezt, hogy közben a XX. és a XXI. századra is gondolok. Nem 2000 évvel ezelőtti képzelgés, hogy Jézus az oroszlán. Nézzük: Ő az, aki a tengert lecsillapítja, ötezer embert megvendégel. Őt kell királlyá tenni, ilyen király kell, kenyérszaporító király. Egészen biztos, hogy ilyen embernek nem kéne a választásokon izgulni, mindig 100%-al nyerne. Királyt is akarnak belőle csinálni. Aztán, Virágvasárnap: áldott, aki jön az Úrnak nevében. Aztán Péter a Gecsemane kertjében: elő a karddal,  itt a jel, itt az idő! De ezek nem régi téves képzetek. Nemrégiben olvastam egy német bibliatudós könyvét, amelyben arról ír, hogy Jézus és tanítványi köre nem volt egyéb, mint egy galileai agrár-forradalmár mozgalom. Szerinte szegény parasztok jöttek-mentek, reménykedtek, álmodoztak itt, és alig várták a pillanatot, hogy kitörjön a forradalom. Jézus volt ennek a forradalmi reménynek az emblematikus figurája.

A mi tudósunk azonban elfelejti hozzátenni, hogy mindez, ha így is lett volna, illúzió volt. Épp ellenkezőleg azt mondja, hogy ez okán a mai németországi keresztyéneknek mind be kell lépniük a szociáldemokrata pártba, vagy még attól balra álló pártba is, és támogatniuk kell minden forradalmi átalakulást, mert ez az igazi Jézus-követés. Aki így gondolja, aki az oroszlánt akarja látni, soha nem fogja megpillantani a bárányt. Soha. Nem fogja felismerni. Pedig az emmausi tanítványok történetében az a döbbenetes, hogy a bárány, akit most felismerhetnének, már nem az áldozata előtt van, hanem az áldozata után. Már nem mészárszékre küldendő bárányról van itt szó, hanem a feltámadottról. Aki bárányként támad fel. Mit mond Jézus tanítványainak? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé. A keresztyén ember akkor ismeri fel Jézust, ha maga is felölti ezt a báránytermészetet. Ha tud áldozni, tud megáldoztatni. Pesties kifejezéssel élve, ha elviszi a balhét, nem szalad ki alóla, mert ez az áldozat. Olyan gyakori élethelyzet, még családon belül is, hogy valaki hibázik, és mi nagy garral azt mondjuk: mi közöm hozzá, a te dolgod, vidd el a balhét, én ezért nem áldozok. Vajon krisztusi viszony ez?

Tudom, a mai világ céltáblája a mindenkori balek, akire mindent rá lehet tenni, akire mindent rá lehet sózni, akivel minden esetben ki lehet tolni, akire azt is rá lehet fogni, amit nem ő követett el. De mit mond Jézus? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé.

A tanítványok ott, az emmausi úton meg vannak fogva. Valami vasmarokra kapta őket, a szemüket is, az észlelésüket is. Ez a valami az az álom, az a képzelgés, hogy a megváltó, a szabadító csak oroszlán lehet, és nem bárány. Aztán mégis felismerik. Így mondja Lukács: és megnyilatkoztak szemeik, és megismerték Őt a kenyér megtöréséről. Nem annak a kenyérnek a megtöréséről, amiből ötezer embernek szaporította a kenyeret, hanem az utolsó vacsora kenyerének megtöréséről. Milyen nagy irgalom, hogy mégis vannak az életünkben olyan isteni gesztusok, mozdulatok, eseménysorozatok, érintések, melyekről Őt meg lehet ismerni, melyek alapján nemcsak énekelhetjük, hanem mondhatjuk is: itt van Isten köztünk. Hadd kérjek mindenkit, hogy ahelyett, hogy a maga illúzióját és képzetét kergetné, hogy milyen a BBC Krisztusa, a Veronika kendője, a turini lepel, a bolíviai krumpli Jézus, mindezek helyett, hadd kérjek mindenkit, idézze fel a saját életéből Isten érintéseit. Idézze fel Istennek megáldó, megszabadító, megvigasztaló, megerősítő szavait és tetteit, azt ahogyan Ő dolgokat elrendezett, és oly  sokszor megáldott. Sokszor ezt nem is tudjuk másképp megélni, csak visszatekintve. Kijöttünk valami nyomorúságból, visszatekintünk, és azt mondjuk, nemrég még jajongtunk, nagy a baj, nagy baj, de most látjuk, nagyobb volt az annál, és ha Isten meg nem könyörül rajtunk, még nagyobb bajba eshettünk volna. Idézze fel mindenki, mikor makacs daccal ellenállt Isten hívogatásának, elütötte Isten áldó kezét, s Ő mégis utánunk nyúlt, megmentett és megszabadított. Milyen egyszerű mozdulat a kenyeret megtörni, vagy kettétépni, ha az egy palesztinai cipó volt. Hányszor láttak ilyet a tanítványok! Biztos vagyok benne, hogy ezerszer is láttak ilyet. Jézussal három évig voltak együtt, és most erről ismerik meg. S ráismernek ebben az áldozat mozdulatára, ez az utolsó vacsora mozdulata: ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik… - most ismerik fel Jézust, a bárányt. Ó, hol van már az oroszlán?! Hol van már a hős?! Hol van már mindenféle magunk-keltette illúzió és nagyszerűség, milyennek kéne lennie Istennek?! Isten olyan, amilyen a Feltámadott. Megmutatja magát a tanítványoknak.

Mint mondottam a bevezetőben, ez a mi iskolatársunk mindegyre csak ugyanazt az arcot tudta kanyarítani valami különös gépiességgel. Ő is valószínűleg foglya volt valami berögzült képnek. Jézust igazán látni, igazán felismerni egyúttal azt is jelenti, hogy felszabadulni. Felszabadulni abból, amit az ember bűnei, vágyai, reményei, kudarcai, hite, hitetlensége, egész valója alkot. Merthogy életünk egy nagy konstrukció, mindig az a kérdés: ki töri azt fel, ki bontja azt ki, ki változtatja azt meg? Valami olyan különös keverék minden egyes ember, aminek vegyhalmazát csak az isteni szeretet tudja felbontani, és másmilyenné tenni. Amíg ez nem történik meg, addig annak a vegyüléknek vagyunk a foglyai. Szoktuk is mondani néha vállvonogatva, néha büszkén: kérem, én már csak ilyen vagyok. Ne legyünk „csak ilyenek”, változzunk meg, szabaduljunk fel. Ha régi barátok találkoznak egymással, udvariasan és hízelegve szoktuk egymásnak mondani: ó, te semmit nem változtál. S lehet, semmit, de semmit nem változtunk, ez fantasztikus! Én nagyon nem szeretném, hogy amikor Jézus majd találkozik velünk, azt kelljen mondania: ó, te semmit nem változtál. Te ugyanolyan mihaszna, állhatatlan kishitű, bűnös vagy, mint voltál. Jaj de jó lenne, ha azt mondhatná: hiszen, te megváltoztál!

János apostol csodadolgot mond levelében: „szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” Arról a bárány Krisztusról beszél, akinek hasonlatosságára nekünk is el kell változnunk, bár még nem tudjuk, mivé leszünk. Nem tudjuk. És ez a jó dolog. Ne féljünk ettől az Igétől, mondván én már nem akarok megváltozni, vagy: én nagyon  is tudom, milyen akarok lenni. Kilenc éves koromban, amikor a Nagy Indián Könyvet végigolvastam, indián akartam lenni. Amolyan rendes rézbőrű, irokéz frizurával, tollakkal. Remélem, Isten megbocsátja, még imádkoztam is: Mennyei Atyám, tégy csodát, reggelre kelve legyek én indián! Nos, nem lettem, s kicsinykét meg voltam sértődve Istenre, hogy ha engem szeret, meg anyukám is, apukám is azt mondta, hogy Isten minden kérésünket meghallgatja, ezt miért nem hallgatja meg. Adja meg nekem az Isten, mibe kerül az neki.

Még nem tudjuk, kedves testvérek, hogy mivé leszünk. De azt tudjuk, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez a keresztyén ember igazi adventje, előretekintése, váradalma! Jön még valami, jön még valami az én életemben is. Mikor eljön a pillanat, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni amint van. Boldog, aki legbelül,  szívének mély hitében, a valóság megtapasztalásában, életének dolgaiban, cselekvéseinek normáiban nem az oroszlánt keresi, hanem a bárányt. És boldog, aki Krisztushoz hasonlóan maga is bárány akar lenni. Aki erre vágyik, az már gyermek, és aki gyermek, annak boldogságához Isten a boldog váradalom nagyszerűségét adja: meg fogjuk Őt látni, amint van, és amint Ő van, olyanok leszünk mi is.
Ámen