Adventi arcok 4. Az elváltozott arc

Kedves Testvérek!

Tegnapelőtt némi iróniával beszéltem arról, hogy micsoda nagy dolgokra képes egy-egy portréfestő, ha idealizáltan akar megfesteni egy arcot. Némi színkeveréssel, kontúrok erősítésével vagy gyengítésével még egy viszonylag csúf embert is szépnek lehet megfesteni. Sokkal inkább így van ez a modern fototechnika jóvoltából, s erről is iróniával beszéltem: ha valakit megbántottam annak kapcsán, hogy a fotogénségről csípős megjegyzést tettem, elnézést kérek, de így van valóban, a modern fototechnika szinte felismerhetetlenségig meg tud változtatni egy arcot. Szinte rá sem ismerünk, ha élőben találkozunk vele. Nemrégiben aranymenyegzőjére készült egy idős házaspár. Megkértem őket, hozzák el a „jegyesoktatásra” az esküvői fényképet, azt az 50 évvel ezelőttit. Közösen megállapíthattunk, hogy az 50 év alatt csodamód megváltoztak. Egy férfi és egy nő, akik szinte semmiben sem hasonlítottak egymásra, az egyik szőke volt, a másik hollófekete, az egyik csontos arcú, a másik törékeny kismadár, 50 év múlva egymáshoz változtak el. Régi magukhoz már nem hasonlítottak, de egymáshoz annál inkább. Csoda elváltozás ez! Két mozzanatot szeretnék kiemelni ebből a megfigyelésből. Az arcunkban mindig benne rejlik személyiségünk,  a sorsunk, és a pillanatnyi állapotunk is. Ugyanakkor nem csak saját magát adja vissza egy-egy arc, hanem azt is, akit szeretünk, merthogy annak a hasonlatosságára szoktunk elváltozni, akit szeretünk. Az ő vonásai is formálják az arcunkat.

Sorozatunkban mindig Jézus arcát keressük. Ami ádvent, az mind Jézusra utal. Eddig olyan arcokról volt szó, amelyek előképei voltak Jézus igazi arcának. Hallottunk az utált arcról, melyről a próféta jövendölt, az elrejtett arcról, Mózeséről, melyen, ha lehull a lepel, az igazi jézusi arcnak kell föltűnnie, s hallottunk a mi alvó arcunkról és Jézuséról. Ma az elváltozott arcról szeretnék szólni. Nem tudjuk, milyen volt Jézus igazi arca. Mivel azonban Jézus maga mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”  próbáljuk Jézus arcát megismerni. De nem csak azért, mert kíváncsiak vagyunk, milyen volt az adventus, hanem azért is, mert adventurus is Ő. Ahogy az Apostoli hitvallásban mondjuk: “...lészen eljövendő (venturus).” Jézusnak van egy második ádventje is. Mikor azt mondom, hogy ami ádvent, az mind Jézusra utal, akkor ezt kétszeres értelemben mondom. Jézus ádventje nem csak múlt, Jézus arcának a megismerése  nemcsak antikvárius hajlamunkat elégíti ki. Jézus ádventje jövőt is jelent. Arca nem csak egy múltba tűnő arc, amit betemet a történelem, s nekünk ezt föl kell tárnunk. Az ő arca eljövendő arc is, amit azonban nemcsak akkor láthatunk meg, ha a jövendő függönyét fellebbentjük.

Amit ma Lukács evangéliumából olvastam, a Biblia egyik legtitokzatosabb története. Tele misztériummal,  sejtelemmel, megválaszolhatatlan kérdésekkel. A másik, a böjtölésről szóló jézusi tanítás, a biblia legegyszerűbb szabálya. Mindkettőben arcról és képről van szó.

Mennyi titok van az első történetben! Néhány kérdéssel próbálom ezeket a titkokat megvilágítani, anélkül, hogy  az összes kérdésre feleletet adnék. Az első kérdés: honnét tudják a tanítványok, mikor fölriadnak a szundikálásból, hogy az a két alak, akit Jézussal látnak, Mózes és Illyés? Sosem látták Mózest és Illyést. És honnét tudták, hogy a harmadik alak Jézus? Merthogy Őt így még nem látták. “Miközben imádkozék, – mondja Lukács - elváltozék ábrázata és ruhája fehér és fénylő lőn.” Máté evangélista úgy mondja, Jézus “arca olyan lett, mint a fénylő Nap.” Így még Jézust nem látták. Honnét tudták hát, hogy Őt látják? Gondolhattak volna arra is ezek a tanítványok: oly sokszor elszundikáltunk már, mikor Jézus imádkozott, biztos elment már valahova. Ki ez a három alak itt? De tudják! Mit mond Péter? “Uram, olyan jó itt nekünk. Építsünk Neked egy hajlékot, Mózesnek is egyet, Illyésnek is egyet.” Honnan tudják, hogy Mózes és Illyés van ott? Én nem tudom, honnan tudták, de hogy ők tudták, az egészen bizonyos. Nagy titok ez. Tele van ez megmagyarázhatatlansággal.

Azután, honnét kerül oda Mózes és Illyés, az ószövetség két nagy szentembere, akik ketten együttvéve par excellence az Ószövetség? Ott van az egész Ószövetség. Ez még nagyobb titok! Vagy csak látomás az egész? Ha az, kinek a látomása? Jézusé? A tanítványoké?  Annyi bizonyos, hogy Jézus arca, pontos kifejezéssel, arcának ábrázata, percipiálható valósága elváltozott. Másmilyen lett. Még egyszerűbben: más lett. Máté azt írja, olyan lett, mint a ragyogó Nap. Ez az igazi Jézus-arc, melyet  látni szeretnénk! Ez az a fénykép,  fény-kép, amit szeretnénk megőrizni, hogy soha bennünk ki ne fakuljon. Ezt azonban úgy is felfoghatjuk, mint ádventi arcot. Jézusnak nem egykori, hanem eljövendő arcát látjuk itt.

A kérdés az, mire való itt az elváltozás, ha ez egy eljövendő arc? Hiszen óvni kell magunkat attól, hogy előre szaladjunk az eljövendő dicsőségbe! Még itt vagyunk a Földön, még szenvednünk kell, meg kell harcolnunk a hit harcát, nem előlegezhetjük meg a mennyei dicsőséget. Pál apostol bölcsen mondja: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, végezetre eltétetett nékem az én üdvösségem koronája.” A korona el van téve. Nincs itt a fejemen. Ott van az Atyánál, biztos helyen. Ha itt lenne a fejemen, lehet, már zálogházba csaptam volna. Vagy csereberélgetném. Vagy egy tál lencséért odaadtam volna. Bölcs az Isten, testvérek! Megőrzi a mi üdvösségünk dicsőségét. Ezért óvni kell magunkat attól, hogy túlzó módon előre szaladjunk. Azt mondja Luther a Heidelbergi Disputában: nem azok beszélnek helyesen Istenről, akik Isten dicsőségéről beszélnek, hanem azok beszélnek helyesen Istenről, akik a Krisztus keresztjéről beszélnek. Isten dicsősége a Krisztus keresztjében van elrejtve. Ezt a gondolatot ismétli meg Bonhoeffer, mikor azt mondja, hogy az Ószövetségben Isten az áldással mindig keresztet is ad. Viszont az Újszövetségben a kereszttel adja az áldást. Luther és Bonhoeffer okkal óvnak attól, amitől Pétert és társait is óvni kell: „Jó itt nekünk, a megdicsőülés hegyén!” Jaj, de szeretnénk a megdicsőülés hegyén lakni! Lenne ott három kunyhó, az egyik nekem, a másik Jézusnak, a harmadikon egyezzen meg Mózes és Illyés - és ott, örökkévaló dicsőségben dicsködhetnénk!

Miről beszél azonban Mózes és Illyés? Jézus haláláról, melyet Jeruzsálemben lesz betöltendő. Amikor az jövendőről beszélnek ott a hegyen, a jeruzsálemi jövendőről, a nagypénteki jövendőről beszélnek. A halálról beszélnek. És ezért mondja Lukács evangélista - meg Márk és Máté is -, hogy szegény Péter, mikor kunyhóépítést ajánlott, meg szolgálatot, nem tudta mit beszél. Nem tudta, mit beszél. Mi sem tudjuk, mit beszélünk, mikor azért sóhajtozunk, hogy itt és most rögzítsük Isten dicsőségét. Itt vegyen bennünket körbe örök ragyogása. Immár tündököljön az arcunkon.

Meghagyom, tudjuk is, mit beszélünk. Hiszen elegünk van a szenvedésből; elegünk van a betegségből; elegünk van ennek az életnek a nyomorúságaiból, a kilátástalanságokból; elegünk van a bűneinkből, vétkeinkből; elegünk van abból, hogy örökké mókuskerékben forgunk; elegünk van abból, hogy miközben azzal áltatnak, hogy fölfelé megyünk, aközben lefelé megyünk; elegünk van ebből az életből és annak minden szenvedéséből! Ide azt a dicsőséget! Ide azt a ragyogást! Ide nekünk Mózest és Illyést! Ide azt a kegyelmes pillanatot, amit átélnek itt a tanítványok is! Hadd fokozzam ezt, testvérek! Milyen kegyelmes ez a pillanat! Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be az ígéret földjére. Ítélet esett rá is. Mózes életének ez a legnagyobb tragédiája. Negyvenévi pusztai száműzetés, aztán negyvenévi vándorlás után csak távolról és messziről üdvözölhette azt, amiért Isten őt elhívta, hatalmassá, az Ószövetség legnagyobb szentjévé tette. S íme, most hol van Mózes? Ott az ígéret földjén. Krisztusban ő is bemehet. Ó, mindannyian ezt a pillanatot várjuk. Hogy Krisztusban mindannyian ott legyünk, még a régmúlt alakok, Mózes is meg Illyés is, meg mindazok, akik elől Isten elzárta az utat. Hány ilyen szerettünk van!? Akik meghaltak, nincsenek itt közöttünk, de gyötri a szívünket a gondolat, hogy talán Isten elzárta előlük a kegyelembe vezető utat!? Jöjjön hát ez a dicsőséges pillanat, mikor mi is megtapasztaljuk, hogy Krisztusban van bemenetel az ígéretekbe! Fantasztikus dolog ez! Ezért mondom, hogy nem tudok ennél titokzatosabb, misztikusabb, talányosabb és dicsőségesebb történetet a Bibliában.

Mégis, testvérek, – mire való ez az elváltozás, ha le kell jönni a hegyről? Ha el kell indulni Jeruzsálembe, ahol az ember fiát elárulják, ítéletre adják, megverik, megköpdösik? Utált lesz az arca és emberektől megvetett, bitófára akasztják, kivégzik. Mire való akkor itt ez a dicsőség?

A böjtről szóló tanítás adja meg a választ. Azt mondja Jézus: amikor böjtölsz, változtasd el arcod kinézetét! Ne mutasd magad szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek, gyötrődőnek! Nagyon jól emlékszem, gyermekkorunkban a parókián élt  – és él is még Istennek kegyelméből – egy kedves, idős diakonissza testvér. Nemrégiben már 90. évét is elhaladta. Nehézy Károlynak volt a diakonisszája. Mikor megszüntették a református egyházban a diakonátust, sok hűséggel szolgáló diakonissza mint gyülekezeti munkás talált menedéket. Így élt nálunk ez a kedves Irma testvér. Puritán is volt, mindig egyszerű ruhákban járt. Tulajdonképpen soha semmije nem volt, mindig szétosztogatta mindenét. Nekünk gyerekeknek is, amikor megkapta a kántori fizetést, mindig apró csemegéket vásárolt. 10-11 éves gyermek lehettem, már jobban észleltem a világ dolgait, s egyszer föltűnt, hogy Irma néni épp csak két korty teácskát iszik reggelire. Megkérdeztem, “Irma néni, miért nem reggelizel?” S akkor szemérmesen azt mondta: “Böjtölök.” Elkezdtem a szüleimet faggatni, mire mondták, hogy Irma néni rendszeresen szokott böjtölni, és azon a napon őt nem lehet zavarni, mert akkor magában imádkozik. Egy idő után az is föltűnt, hogy Irma néni, aki puritán személyiség volt, valami kencékkel megkenegette a szeme környékét. A gyerek mindent észrevesz, ez sem maradt titokban. Megrémültünk, Irma néni cicomázza magát?! Mit csinál Irma néni? Idős volt már, szarkalábak sorjáztak a szeme körül. De minálunk nem szokás a cicoma! Aztán elmagyarázták a szüleim, hogy Irma néni nem csak böjtölős, hanem bibliás asszony is, s ő bizony megkenegeti a szeme alját, az árnyékot se lássa senki, hogy ő egész nap nem evett, mert attól beárnyékosodik a szem.

Azt mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, amikor szenvedsz, gyötrődsz, ne lássa senki! Ne mutasd magadat szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek! Jézus, mint tudjuk, halálra készül, szenved már itt is. Mit mond a tanítványainak? Így halljuk János evangéliumában: “Szomorú az én szívem mindhalálig.” S mégis, mit mondanak róla ellenfelei? Nagyétű és a részeges. A bűnösök barátja. Nem átallja a kánai menyegzőben a vizet borrá változtatni. S amikor számon kérik rajta mindezt, azt feleli, vajon böjtöl-e a násznép, mikor vele van a vőlegény? De ez a vőlegény a halálra készül. Számomra ez adja meg a kulcsot a színeváltozás történetéhez: Jézus böjtöl, szenved és gyötrődik. Majd, amikor magában lesz, a Gecsemáné kertben, ott úgy gyötrődik, hogy vért verejtékezik. De most itt, a tanítványai körében, arca mennyei dicsőséget sugároz. Milyen érdekes, Jézus a Hegyi Beszédben éppen azt nevezi képmutatásnak, amikor az ember fölfokozva mutatja állapotát. Az a képmutatás, ha a böjtölő rettentőmód kimutatja gyötrődését. Pedig az egyenes logika szerint azt kellene képmutatásnak nevezni, hogy a böjtölő mindenféle piperékkel kidíszíti magát, hogy senki nem lássa böjtjét. Ez a képmutatás, nem? Nem olyannak mutatkozom, amilyen éppen vagyok! Vidámnak, derűsnek, erősnek mutatom magam: ez képmutatás. Megrendítő, hogy Jézus azt nevezi képmutatásnak, amikor valaki egy lapáttal rátesz még arra, ami. Mit mond Jézus? “Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké!” Ez a kép-mutatás: böjtölök, és lássa csak mindenki, hogy mennyire böjtölök! Gyötrődöm, lássa csak mindenki, hogy mennyire. Szenvedek, és lássa mindenki, hogy szenvedek, de még nagyobbnak is lássa, ha lehet. Mi azt szoktuk képmutatásnak tartani, amikor az ember mást mutat, mint ami. Más arcot mutat, mint ami. Jézus pedig azt mondja: gyermekem, gondolod, hogy a mennyei Atyának szüksége van arra, a böjtöd mellé még valami nagyot is oda produkálj a mennyei Atya elé, látod, mennyei Atyám, böjtölök, de nagyon ám! Látod, mennyei Atyám, sírok, de nagyon ám! Látod, szenvedek és gyötrődöm, de nagyon ám! Azt hiszed, nem tudja Ő? A szíved minden rezdülését tudja. A legtitkosabb könnyedet is ismeri. A lelked legaljának számodra se ismert gyötrelmével is tisztában van. Gondolod, hogy szükséged van arra, hogy az Istent emlékeztesd: Mennyei Atyám, erőtelen, gyenge, üres

vagyok? Semmi szükség nincs rá. És végképp nincs rá szükség,  hogy minket ezért a nagy gyötrődésünkért megtapsoljanak az emberek.

Különös világba vezet be bennünket Jézus, és ez a különös világ mi magunk vagyunk! A hívők világa ez! Ne gondoljuk, hogy a képmutatók, akikről Jézus beszélt, hitetlen, ateista kutyák lettek volna! Jézus a hívőkről beszél. A farizeusok pedig nagy hívők voltak, óh be nagy hívők voltak! Óh, ha csak negyed annyit tudnánk hinni, mint ők, testvéreim! De képmutatók is voltak, mert úgy vélték, ha már böjtölünk, imádkozunk, adakozunk ebben a megsüllyedt, megvetemedett, istentelenné vált világban; ha már eleget teszünk a hívő ember kötelezettségének, megérdemeljük érette a megbecsülést! De ne is  utazzunk vissza 2000 évet az antik Palesztinába! Ez túl könnyű lenne: visszamegyünk, fölülünk egy eperfára, nézzük ezeket a gonosz farizeusokat meg szadduceusokat, és bólogatunk komoran. Nem kell elutazni! Itt,  2002 ádventjében, vajon, nem így van ez? Mi is egy megvetemedett, hitetlen, gonosz, istentelen világban élünk. S ha már imádkozunk, adakozunk, ha már hébe-hóba böjtölünk, ha már türtőztetjük-tartóztatjuk magunkat, egy kis dicséretet, megbecsülést, lelki tapsot megérdemelnénk talán?! Bizony, hajlik-húz erre az ember lelke. Mennyi történetet lehetne idézni, amikor valaki dérrel-dúrral, ajtót becsapva maga mögött hagyott el egy-egy gyülekezetet s mondott ottan fűt-fát, hogy miért megy el onnan. Legtöbbször azt szokták mondani a hívő testvérek, hogy az Úr máshova szólította el őket, vagy mást mutatott nekik. Dehogy, kedves testvérek! Mutatom, mindenki értse: elmaradtak. Csak ennyi történt. “Itt engem nem becsül a tiszteletes úr!” – mondta egyszer egy disszidens testvér. De hát, kicsoda a tiszteletes úr? Lelki MEO-s? Aki beírja a lelki munkanaplónkba, hogy Z. testvér kitűnőre teljesített?

Egyszer egy Budapest melletti gyülekezetbe jártam ki exmisszusként. Volt ott egy nagyon kedves, áldott bibliaórai közösség, sokat épültem, formálódtam és alakultam ott. Az óra mindig imaközösséggel ért véget. Egyik tagja, egy idős bácsi, Tiszántúlról jött föl Budapest mellé az ötvenes években, őt is fölkulákozták gyári munkásnak. Régi ébredési ember volt. Valamikor egy ébredési körben megtanult szépen imádkozni. Sose hallottam még olyan szép imádságokat! Jó tiszántúli, ízes tájszólással, gyönyörű mondatfűzésekkel imádkozott. Benne volt az öreg Szikszai, de volt benne egy kis Ravasz László, meg az ébredés parazsa. Ahogyan a népi faragók faragják végtelen indáikat, így indázott fel a lelke Istenhez. Egyszer kicsit elnyújtotta az öreg az imádkozást. No, nem is kicsit, hanem nagyon, volt az 10-15 perc is. A többi atyafi már fészkelődött. Aztán kifelé az imaházból egy másik atyafi úgy, hogy hallja az öreg is, megjegyezte: “Tiszteletes Úr, azért ez mégiscsak tűrhetetlen! Ez minket föltartóztat a hosszas imádságával, minthogyha az az Istennek tetszene! Mert nekünk ugyan mivel akar tetszeni?” Így ment a súsárlás. Én még fiatalka teológus voltam, nem tudtam még, hogyan kell ezeket kezelni, bár most se tudom mindig. De azt tudom, hogy az öregúr úgy megsértődött, hogy utána hónapokig kellett engesztelgetni. A végén aztán kibukott belőle: “Tiszteletes Úr, én itt kiteszem a lelkemet nekik, tanítgatom őket, hogyan kell szépen imádkozni. S ezek már ezt se becsülik?”

Testvérek, arra kérek mindenkit, nézzen magába! Ha megértjük ezt, közelebb jutunk a megdicsőülés hegyének titkához! Mert Isten ott Jézus fölfénylő, elváltozó arcában rejti el a szenvedő arcot! Milyen nagy titka ez az Istennek! Hogy Jézus igazi fény-képe mégsem a szenvedő arc! Az agóniára, a haláltusára és a meghalásra készülő Jézus valódi, adventurus, újra eljövendő arca: ez a dicsőséges arc. Ahogy a böjt is az irgalmazó Istenhez visz közel, úgy Jézus szenvedése és kereszthalála is az isteni irgalomhoz nyit utat. Ezért mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, vidámítsd meg a te orcádat! Nem pusztán azért, hogy ne lássák az emberek, hogy ne essünk a vallásos magamutogatás, a vallásos teljesítményelv bűnébe, hanem azért is, hogy amikor böjtölünk, gyötrődünk, imádkozunk, az óember megöldöklésének nagy harcában vagyunk, akkor is az irgalmazó Istenhez jussunk közelebb. A kegyelemhez. Az Isten szeretetéhez, S ha ez lehet, ne örülne az ember? Én üres vagyok. Nekem semmim nincs. Amim van, nem méltó az Istenhez. De most ebben a szenvedésben, gyötrelemben, a magam megalázásában az irgalomhoz megyek én. S oda boldogan megy az ember. Amikor arra felé megy az ember, arca is kezd fölfényleni és sugárzani. Az elváltozott arcú Jézusban, akinek nagy böjtje nem más, mint a halála, ezt a végső célt láthatjuk meg: eljutni a kegyelem Istenéhez.

És még egy utolsó megjegyzés, talán ez a leginkább megdöbbentő. Amikor Péter félig kábán, félig révülten mondogatja Jézusnak, mit kéne itt tenni, hogyan lenne ez jó, azt halljuk, hogy hirtelen egy felhő jelent meg, beárnyékozta Mózest és Illyést, beborította őket, és ők eltűntek a felhőben. Majd egy szózat hangzott a mennyből: “Ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok!” Mikor Jézus megkeresztelkedik Keresztelő János által a Jordánban, ugyanez a mennyei szózat ezt mondja: “Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akiben én gyönyörködöm. Isten gyönyörködik abban a Jézusban, akiről a próféta azt mondja: orcája utálatos volt. S most Isten a megdicsőülés hegyén megmutatja Jézus orcájának eljövendő dicsőségét. Most egy fény-kép erejéig Isten megmutatja, milyen az, amikor gyönyörködik Jézusban. Talán megértjük ezt, és hiszem is, hogy Isten Lelke megérinti a szívünket. Nem azért, hogy elbízzuk magunkat, hanem hogy szent vonzalom és vágy támadjon bennünk sejteni: milyen az, amikor Isten gyönyörűségét fogja lelni bennünk. Merthogy az a fény, mely most Jézus arcán fölragyog, ez a fény, mely olyan, mint a Napnak a fénye, az a fény, az a dicsőség, mely által – tömören csak azt lehet mondani –  Jézus más lett, másmilyen lett: ez a fény Isten gyönyörködésének a kifejeződése. Így gyönyörködik Isten azokban, akiket szeret. A maga dicsőségét árasztja rájuk.

Azzal kezdtem, kedves testvérek, hogy minden arcon rajta van a sorsa is. Minden arcról lehet olvasni. Mindent le lehet olvasni minden arcról. Isten nem azt kéri tőlünk, hogy amikor böjtölünk, megüresítjük magunkat és kegyelemre szorulónak nyilvánítjuk magunkat, jó pofát is vágjunk hozzá. Nem, nem! Azt mondja: változtasd meg az arcodat! Legyen másmilyen az arcod! Legyél más! Vagyis érezd meg, hidd el és reméld, hogy nem végleges a te mostani állapotod. Nem a megüresedés, nem a böjt, nem a szenvedés, nem a gyötrelem a te végső állapotod. Van azon túl egy  dicsőséges állapot. Az arcunkon mindig rajta van a jelen állapotunk. De az arcunkon rajta lehet az eljövendőnk is. S ez az eljövendő: Jézus.

Kedves testvérek! Már elmondottam, most megismétlem: mi ott vagyunk Jézus arcán. A szenvedő szolga arcán mindannyian ott vagyunk. Krisztus a szenvedő szolgában azonosult velünk. Hadd fejezzem be most egy kérdéssel, hisz ez a felolvasott ige annyi kérdést vet föl, hogy befejezni is csak kérdéssel tudom. Vajon, föl tud-e villanni a mi arcunkon a Jézus örökkévaló dicsősége? Vajon tud-e hozzáhasonulni, tud-e hozzáváltozni a mi arcunk a Jézus arcához? Vajon, szeretjük-e Őt?
Ámen