Adventi arcok 3. Az alvó arc

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!

Hadd idézzem most föl gyermekkorom egyik rémisztő, vagy inkább tragikomikus emlékét. Egy késő őszi este káposztát tettünk el hordóba. Már csaknem tele volt a hordó, amikor egy részeg szovjet katona jött be,  a hordóhoz tántorgott és azonmód telehányta. Aztán eldőlt s édesen elaludt. Jól emlékszem, 20 éves se lehetett talán. Úgy aludt, az ujját szopva, mint egy kisgyermek. Édesapám elment a szovjet laktanyába, előadta az esetet, kiküldtek vele két fegyveres őrt. Amikor az egyik géppisztolyos belerúgott az alvó katonába, az álmából iszonyatra riadva ébredt. Úgy pattant föl, mint aki a kivégzésére indul. Édes gyermeki álmából halálra váltan ébredt.

Két mozzanat van a történetben, amit szeretnék a mai igékhez kapcsolni. Egyrészt az, hogy az alvó arc ártatlansága nem mindig takar ártatlanságot. Álmában  a bűnös ember is tud ártatlannak tűnni. A másik kérdés, hogy mire ébred föl, aki álmából riad. Mire kell fölriadnunk? Sorozatunkon a cím szerint ádventi arcokról esik szó. Akik az előző két este itt voltak, tudják, Jézus arcairól beszélünk. Ha ádventi arcokról szólunk, még ha éppen nem is a Jézus arcát festjük le, mindig az érdekel bennünket, utalnak-e Jézus igazi arcára. Izgat bennünket is, milyen volt Jézus igazi arca. Talán éppen azért, mert nem tudjuk pontosan, milyen volt az Ő arca. Meg annak dacára is izgat a kérdés, hogy mi reformátusok óvakodunk attól, hogy portréban rögzítsük az igazit. Mivel azonban Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus az Istennek képe, s mivel maga Jézus mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”, gyötör minket is a kérdés: milyen az igazi Krisztus-arc? Az előző estéken két képet próbáltam fölvillantani. Az első kép a megvetett, utálatos arcot hozta elénk, ahogy Ézsaiás próféta jövendöl az Úr szenvedő szolgájáról. Tegnap a leplezett arcról volt szó, Mózeséről, aki elleplezte arcát, hogy ne vegyék észre, arcáról eltűnik az isteni dicsőség. Ma este egy alvó arcról szeretnék szólni.

Az alvó arcot többnyire ártatlannak látjuk, merthogy maga az alvó ember az alvása közben valóban ártatlan is. Jól emlékszem, kollégisták voltunk, tízen laktunk egy szobában, és ahogy a kamasz fiúk szokták, állandóan fantáziálgattunk, például a holdkórosságról. S persze mindenféle rémmesékkel traktáltuk egymást, hogy milyen veszélyes a holdkóros ember, aki éjszaka fölkel, kinyújtott kézzel jön-megy fel-alá. Egyik szobatársunk még tudni vélte, hogy Nyírmeggyesen meg is történt, hogy egy ilyen holdkóros behatolt valakihez és elkezdte volna fojtogatni. Nahát ezek szép mesék voltak, nem hiszem, hogy így van a dolog. De beszéltünk ott sokat a hipnotizált emberről is, aki mintegy révületben különböző parancsokat hajt végre, netalán még nagykést is vesz a kezébe, és így tovább. Nem vagyok szakértője ennek a témának, a pszichológusok tudják, van-e ilyen, vagy nincs. Mi sem nagyon hittük, inkább csak arról volt szó, hogy a kamaszos fantázia nem tudta földolgozni azt a csodálatra méltó tényt, hogy amikor alvó embert látunk, merthogy alszik, merthogy nem cselekszik, merthogy nem szól, merthogy nem lát, merthogy nem hall, ezért látszólag ártatlan. Szomorú pillanatai a mai életnek, amikor egy hajléktalant látunk itt-ott aludni, egy-egy parkban, egy bokorba behúzódva, mindenféle rongyokba vagy papírkartonokba bebugyolálódva De úgy mehetünk el mellette, mintha egy rongydarab lenne, egy ártatlan rongydarab. Alszik. Az alvó embernek ez a látványa egy ősképet idéz föl, az alvó gyermeket. Az alvó gyermeknél ártatlanabb nincsen, sőt az ártatlanul alvó gyermeknél sincs szebb látvány: akik csak látják, hogy el tudnak ámuldozni: milyen szép az alvó gyermek! Milyen ártatlan! Egy nagy teológus az ember bűneset előtti állapotát álmodó ártatlanságnak nevezte. Alvás és ártatlanság valamiképp összekapcsolódik. Azután azért is tartjuk az alvót ártatlannak, mert kiszolgáltatott. Aki alszik, nem észleli a körülötte levő világot, de legalábbis tehetetlen a külső hatásokkal szemben. Ártatlan, mert lehet neki ártani. A legfelháborítóbb dolgok közé soroljuk, ha egy alvó emberrel valami galád dolgot tesznek.

A bibliamagyarázók jó ideje vitatják, hogy Jónás akkor ment-e a hajó gyomrába, amikor a hajó elindult, mint aki el akar tűnni mindenki szeme elől, és akkor aludt el, vagy a vihar kellős közepén ment le. Sokan azt mondják, hogy már a vihar előtt lement, mások szerint úgy van, ahogy az Ige mondja: támasztott az Úr nagy szelet, hánykolódott a hajó, már-már kettétört, a hajósok kiáltozni kezdtek isteneikhez, kidobálták a terheket, hogy könnyítsenek a hajón - és eközben Jónás lement a hajó gyomrába, és „elaluvék.” De miért kell ezen vitatkozni? Azért, mert a történetnek az a veleje, hogy Jónás alvásba menekül. Jónás menekülő ember. Isten elküldő szavával szembeszegül, s nem Ninive felé indul, hanem a másik irányba. Keres egy hajót, mely minél messzebb megy, annál jobb. S az, hogy lemegy a hajó gyomrába és alszik, mint egy gyermek, kinek a füle mellett ágyút is lehet sütögetni, nem azt mutatja, hogy jó a lelkiismerete, hanem azt, hogy menekül.

Milyen sokszor zuhanunk álomba a gondok elől.  Nem akarunk tudomást venni a körülöttünk levő világról. Jónás nem akart tudomást venni arról, hogy Isten feladatot bízott rá. Alvásba menekült. S ha folytatjuk a sort: vannak altatószerek is. Aki altatón él, tudja, az altatónak az az ára, hogy reggelre kelve ajzószert kell bevenni. Altatás és ajzás között tengeti sok ember az életét. Aztán vannak bódítószerek is. Magyarországon igen szorongató téma ez a drogtörvény kapcsán. Lehet részegségbe is menekülni, s ez talán még nyomasztóbb a mai Magyarországon. Meg lehet álmodozásba is menekülni. Vannak éberen álmodó emberek.  Mindez azonban illúzió. Jónásunk abba az illúzióba ringatja magát, hogy amíg alszik, nem történik semmi. Amíg alszom, nem történik semmi. Ki emlékszik arra, hogy tegnap éjszaka mi történt miközben aludt? Jónás illúziója, hogy amíg alszik, addig nem történik semmi. Ezért én azokkal értek egyet, szeretett Kálvinommal szemben is, kik szerint Jónás akkor ment le aludni, amikor kitört a vihar. Vélvén: amíg alszik, nem történik semmi.

De történik. Jónás menekül. Mi elől menekül? Miért keresi ennyire az álmot, ezt az állapotot? Jónás isteni megszólítást kapott, érintése van, és ez elől menekül. Isten megszólítása és érintése olyan, hogy vagy enged neki az ember vagy menekül előle. Nincs középút. Vagy engedek az Isten megszólításának vagy menekülök előle. Vagy végképp megébredek, vagy tovább zuhanok az álomba.  Más képekkel is szól erről a Biblia. Például, “megkeményíti” az ember a szívét, vagy a nyakát. Vagy fejet hajt és engedelmeskedik, magához ölelvén Isten ígéreteit, vagy szembeszegül vele. Ennek a szembeszegülésnek az egyik módja, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna.  S ennek változata az alvásba húzódás. Alszom, tehát nem történik semmi, meg sem szólított az Isten. Alszom, tehát nem vagyok. Dormio, ergo nonsum. Vihar van? Ugyan? Miattam volna a vihar? Ugyan? Én nem is vagyok. Alszom.

Az alvó arc,  mit a hajó gyomrában meglát a hajósmester,  mondhatom,  ártatlan arc volt. Nem is azzal költi Jónást: „Hé! Kelj föl! Te vagy a tettes!” Csak azt mondja: “Hé! Te nagyalvó! Kelj föl te is és imádkozz az istenedhez, hogy bajunk ne legyen, hogy megmeneküljünk.” Itt még nem tudják, hogy a szendergő atyafi az oka mindennek. Ártatlan-e, aki aluszik a vihar közepén? Ártatlan-e a mi Jónásunk? Ártatlanok vagyunk-e, amikor átszenderegjük az életünk döntő dolgait?  Óh, milyen jól tudjuk adni a bankot, testvéreim! Én alszom. Sőt, mondogatjuk azt is: jól alszom. Jó a lelkiismeretem. Biztos ez? A lelkiismeret nagyuraság ugyan, de a lelkiismeret nem Isten. Akik azt gondolják, hogy a lelkiismeret Isten, megcsalják magukat. A lelkiismeret nagy úr. Csaknem szuverén: olykor hallgat, nem szól, alszik. Szoktunk ilyent mondani: “Mi az? Alszik a lelkiismereted?” Máskor gyötör, nem hagy békén, halálra űz. Ám mikor tombol a vihar, melynek Jónás az oka, alszik a lelkiismerete is, nem költi Jónást. Oly ártatlanul alszik, hogy senkinek eszébe nem jut, miatta van itt a baj. Csak, mikor sorsot vetnek:  “esék a sors Jónásra.” Ekkor derül ki minden. Nem a lelkiismerete leplezi le, hanem a sorsa. Ennyit a lelkiismeretnek nevezett nagyúrról.

Most azonban azt szeretném megmutatni, hogy lám, ekkora ereje van az alvó arcnak, ilyen megtévesztő az alvó arc. Ha alvó arcot látunk, mindig az ártatlan gyermek ősképét véljük látni. Ám, nem biztos, hogy az alvó arc ártatlansága mögött ártatlanság lakozik. Ez derül ki rettenetes módon Jónásnál is, és ebből fakad a második kérdés vajon, ha ébrednünk kell, mire ébredünk? Jónásnak arra kell ébrednie, hogy alvással még sincs elrendezve a dolog. Hiába kereste az álmot, a mámort, az illúziókat, az önbecsapást, hiába mutatta magát ártatlannak, ha fölriad, csak ott van a vihar kellős közepén.

A második ige mindazáltal van egy további kérdése: vajon így kell-e ébrednünk? Vajon mindig így van-e és mindig így kell-e lennie? Hogy én, a szendergő, az álmodozó, a bódult, én az alvásba menekülő, ha fölriadok, mindig erre a kőkemény ítéletre ébredjek föl? Azt hiszem, hogy ha ez így lenne, reménytelen lenne az életünk. Akkor valóban nem maradna más, minthogy ahol és amikor elrontotta valaki az életét, ahol és amikor elrontotta maga körül a dolgokat, onnantól kezdve csak aludjon. Nehogy fölébredjen. Nehogy fölébresszék. Mert hiszen újra, meg újra, mindigcsak arra ébredhet, másra nem, hogy hibás, vétkes, bűnös. Ebbe bele lehet őrülni. S van is egy nagyon súlyos betegség, insomniának nevezik. Ennek bizonnyal vannak fiziológiai,  biológiai okai, de van lelki természetű, szívből fakadó insomnia is, amikor valaki azért nem tud elaludni, mert a lelkiismerete sem alszik. S nincs hova mennie, és nincs hol nyughelyet találnia. Nincs hol lepihennie. Nincs hol álomba szenderülnie. Nincs hova elmenekülnie a baj elől és a vád elől. Ha így volna,  és csak ennyi volna a világ,  akkor jaj lenne nekünk. Mert akkor vagy szüntelen álmatlanság várna ránk, vagy nem maradna más, mint végigszundikálni az egész életet.

Ám, ahogy Kálvin megjegyzi Jónás történetét magyarázva, mégis csak van valami csoda abban, hogy ez a mi Jónásunk úgy tud aludni, és úgy tud az ő alvó arca ártatlan lenni, hogy közben Isten kezében van. Kálvin ugyan Genfben élt, s nem tudok arról, hogy életében valaha tengeri hajóutat tett volna, a Genfi-tó meg nem olyan nagy, hogy különösebb tapasztalatokat szerzett volna tengeri viharok felől. Azt azonban nyilván tudta, hogy a lehető legrosszabb pozíció a hajó gyomrában aludni vihar idején. Ha hánykódik a hajó, a tehetetlen testet ide-oda dobálja. Ezért jegyzi meg Kálvin, hogy lám, Isten mégis milyen csodálatosan a kezében tartja Jónást. Nem töri össze magát a hánykolódó hajóban. Megóvja, megőrzi őt  Isten. Akar vele valamit. Tudod-e, hogy amikor alszol, hol alszol?  S kinek a kezében alszol?  Annak a kezében, akinek a kezéből ki akarod magadat szakítani. Az elől menekülsz álomba, annak a szava, az érintése elől menekülsz álomba, aki  a karjai között tart.

Itt értjük meg, miért tudja olyan bátran  mondani az apostol az efézusi levélben: “Serkenj föl, aki aluszol!” Vagy másképpen fordítva: “Ébredj föl, aki aluszol és fölragyog néked a Krisztus!” “Támadj fel a halálból”, teszi hozzá rögtön, mert az alvás és a halál közeli rokonok. Az alvó ember épp oly magatehetetlen, mint a halott. Kérdezzük vissza! Az alvó ember éppoly ártatlan, mint amilyen ártatlan a halott ember? Gondolkozzunk el ezen a kérdésen. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból, és fölragyog néked a Krisztus. Vagyis azt mondja az apostol, ha végre fölébredsz, végre engedsz az Isten unszolásának,  akkor nem ítéletre ébredsz föl, mert fölragyog neked a Krisztus. Nem haragra, nem elveszésre ébredsz, hanem kegyelmes megtartatásra. Ugyanis Krisztus az igazi valóság. A valóságra ébredsz föl. Jónás alszik, s okkal alszik, mert oly kegyetlen a valóság. S jobb, ha a kegyetlen valóság elől mi is álomba menekülünk. Hagyjuk most a metafizikát, csak a kőkemény valóságról. Ha mindazt egy pillanatra visszavonnám, amit eddig mondtam, hogy ugyanis az ember Isten érintése elől menekül, csak ez a csupasz rettenet marad. Az elől is menekül az ember. Hányan vannak, akik hallották Isten szavát, átélték érintését, tapasztaltak valamit az isteni valóságból? Ezt nem tudjuk. De hogy a valóság kőkemény tapasztalat mindenki számára, az bizonyos. Mint ahogyan az a  szovjet kiskatona, akit ki tudja honnan, iderángattak Magyarországra hosszú évekre katonának. S ott szopta álmában az ujját. Talán az édesanyjáról álmodott.  Ilyen kőkemény a valóság. Ilyen erős a honvágy, de milyen iszonyú, hogy hiába erős, nem megyek vele semmire. Beszéljünk csak a kőkemény valóságról.

Ám azt mondja az apostol, ha valóban megébredünk, akkor nem a kőkemény valóságra ébredünk föl, hanem a kegyelmes valóságra. Fölragyog néked a Krisztus.

Az efézusi levél korábbi részeiben arról beszél, miképpen kell a hívő embernek megállnia, vigyáznia, hogy meg ne tévessze őt semmi üres beszéd, csalfaság, gonoszság, ami a világban van. Majd a sötétségről és a világosságról szól, s hogy a világ gyermekei szeretnék az egész világot sötétbe borítani. Ekkor mondja a Krisztus gyermekeinek: Te azonban ébredj föl, és nem a sötétre fogsz fölébredni, hanem a Krisztus világosságára. Ezért merek Jónás arca kapcsán a Jézus arcáról is szólni. Oly kedves mindannyiunk számára az evangéliumi történet, amikor viharban látunk egy lélekvesztőt,  tízegynéhány ember ül benne, és ők is – mint Jónás hajóstársai - már-már elvesznek. Valaki alszik ebben a hajóban is. Ártatlanul, eltörődötten, magatehetetlenül, mint egy gyermek. Jézus. De amikor fölébresztik, a háborgó tenger lecsillapíttatik. Elül a szél, megszűnik a hullámok zúgása. Aki a fölébredő Krisztus arcára ébred rá, aki megláthatja a tengernek és a szélnek, a minden viharnak és erőnek parancsoló krisztusi arcot, az a kegyelmes valóságra ébred föl. Nem a viharra, nem a bajra, nem a jajra, ami elől menekülni kell, hanem arra a kegyelmes krisztusi valóságra, ahonnan őt eleve is Isten szava, Isten érintése megragadta.

Tudom, az élet tényei erre engednek következtetni. Nincsen olyan ember, kit Isten így vagy úgy meg ne érintett volna. Isten dicsősége és nagysága nyilvánvaló a világegyetemben, és mindenki számára nyilvánvaló. Látja és megértheti mindenki. Lehet, hogy egy csodálatos természeti jelenség tölt el ámulattal. Lehet, hogy egy különös hang szólít, melyről tudod: ez nem a lelkiismereted szava. Ez valami más. Ige.

S mégis. Magad sem tudod, mennyi ideje, újra meg újra álomba szenderülsz. Ártatlanul, úgymond. És ilyenkor minden alkalmatlan. Még Istennek is mondhatod. Istenem, miért beszélsz hozzám? Nem. látod, alszom?! Ártatlan vagyok. Ne is ébressz föl. Mert, amíg alszom, addig ártatlan vagyok.

Testvérek, föl kell ébrednünk! A bűnünk nem csak annyi, amennyivel magunkért számadással tartozunk. A bűnünk több, a vétkünk több. Az a Jónás bűne, hogy miatta vihar van. Vihar van ebben a világban, a családodban, a munkahelyeden, a baráti körödben, a közösségeidben. Ártatlan vagy? Végigalhatod? Vagy azt kell mondanod: miattam van ez?! Miattam van a vihar. De sokszor mondjuk ellenkezőleg: én alszom, én ártatlan vagyok, én jól alszom, nekem nyugodt a lelkiismeretem, évek óta nem is szólt már – így áltatjuk magunkat. De most mondjuk ki, ébredve immár:  miattam van. De nem az ítéletre, nem az elveszésre kell nekünk fölébredni. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból és fölragyog néked a Krisztus. Annak a Krisztusnak az arca ragyog föl, aki álmából ébredve lecsillapítja a vihart.

Ezért mondja az apostol: áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszok. Áron is megvegyétek, kedves testvérek, hogy ébren lehessetek. Áron is megvegyétek azokat az alkalmakat, mikor az Ő szavát hallhatjátok, arca dicsőséges sugárzását láthatjátok. Hogy Őt magát láthassátok. Hogy Őt tapasztalhassátok. Hogy Őt hallhassátok. Hogy csodáinak boldog, ébren levő átélői legyetek. Nem, mint akik álmodtak, s ébredvén azt mondják,  álom volt-e vagy valóság, nem is tudom. Ébredj föl, aki aluszol. Tapasztald meg boldog lélekkel, hogy Krisztusnak ma is van hatalma életek viharait lecsillapítani, bűnöst kegyelembe visszafogadni, elveszettet megtalálni,  megholtat föltámasztani.
Ámen