Adventi arcok 2. Az elrejtett arc

Kedves Testvérek!

 

Teológus koromban a Ráday utcában, mint minden esztendőben, május végén lomtalanítás volt. Vizsgaidőszak lévén, volt időnk föl-alá bóklászni. Ahogy jártuk a Ráday utcát, nézegettük a guberálókat, meg a lomtalanításkor kirajzó embereket, akik a kidobált dolgok között turkáltak  észrevettünk egy meglehetősen nagy képkeretet, gyönyörű cirádákkal, amire  egy ócska rongyot borítottak rá.  Elhúztuk a leplet és egy, mokány bajuszos magyar ember fotóját találtuk a keretben. Ttalán a XIX. század végén készült  Annyira megtetszett, hogy haza is vittük a kollégiumba, s egyik teológus társunk mindjárt kifüggesztette a falra, mondván, - neki is nagy bajsza volt –  ez az én dédapám. Mikor aztán a felügyelő tanár este betért a szobába, megkérdezte, hogy kit ábrázol a korábban nem látott kép. Évfolyamtársunk előállván, bajuszát megpödörvén megszólalt: ez az én dédnagyapám. Mire tanárunk, aki értesülhetett arról, hogy guberáltunk a  Ráday utcában, némi humorral megjegyezte: nem inkább mindőtöké? Azért mondom el ezt a régi történetet, mert két mozzanat is van benne, amely a ma felolvasott Igéhez kapcsolódik. Egyrészt ezt a képet végül is valóban azért vittük be a Teológiára és akasztottuk fel a falra, mert valakihez hasonlított. Abban a régi arcban az egyik évfolyamtársunkat ismertük fel, a hasonlóság miatt döntöttünk így. Máskor is van ez így: régi fényképeket nézegetve meghökkennünk: hiszen, ez olyan, mint én vagyok! Vagy mások mondják: mennyire hasonlít hozzád, nem vagytok rokonok?

 

A másik mozzanat, hogy a képet eltakarva találtuk. Ki tudja, talán a múlandóságot leplezték, mikor ráborították ezt a vásznat? Vagy  maga a kép leplezi arcunk múlandóságát? Egy múlandóságot leplező képet találtunk elleplezve. Lelepleztük a képet, és találtuk ott egy fotót, amely maga is a múlandóságot volt hivatott leplezni.

Adventben Jézus arca mindig eszünkbe jut. Mi reformátusok ugyan óvakodunk attól, hogy akár a  földi-történeti Jézus arcát megpróbáljuk megfesteni, hiszen tükör által homályosan látunk. Ugyanakkor az apostol azt mondja: „Krisztus az Istennek képe” vagy maga Jézus mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Ezért  nemcsak amiatt akarjuk tudni, hogy milyen is volt Jézus igazi arca, mert a múlt izgat, hanem amiatt is, mert szeretnénk valamit megőrizni az igazi jézusi vonásokból. Így mi is képet alkotunk Jézusról, hogy megmentsük a múlandóságtól. Viszont ezzel egyidejűleg leplezzük is azt, hogy az a kép, amely Jézusról bennünk él, múlandó, változó, illékony.

 

Ma egy olyan Igét olvastam föl, amely egy eltakart, leplezett arcról beszél, de mindazáltal adventi arcról.  Az apostol Krisztus dicsőségét és igazságát érzékelteti, mikor Mózes történetére utal. Mózes számos alkalommal találkozik Istennel. Például, mikor a Törvényt kapja Tőle, vagy amikor népéért közbenjár, vagy ha Istentől közvetlen parancsokat, utasításokat kap arra nézve, miképpen járjon el. Egy ilyen találkozásról jegyzi fel Mózes II. könyvének 31. része, hogy Mózes Istentől jővén lepellel takarta el az arcát, de a leplen keresztül is érzékelhető volt arcának sugárzása. Istentől jött, valamiféle átváltozás, lenyomat maradt arcán. A leplet pedig azért tette az arcára, hogy Izrael fiai ne lássák, hogy az Istennek való találkozás dicsőséges sugárzása idővel eltűnik arcáról. Mózes az Ószövetségnek a legnagyobb alakja. Ő a szövetség törvényének közvetítője, népének Isten előtti közbenjárója, próféta és vezér. Lehet,  hogy vannak számunkra kedvesebb alakok az Ószövetségben, egy próféta, vagy király, egy költő, aki közelebb áll hozzánk, de mindent összevetve az Ószövetség legnagyobb, legpazarabb alakja Mózes. Ha pedig az Ószövetséget teljes egészében úgy tekintjük, mint készülődést az Úr eljövetelére, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy Mózes az egyik, ha nem a legnagyobb adventi alak. Az ő adventi arcában felragyog Krisztus arca is.

 

Mózes lepellel takarja el az arcát, de nem azért, hogy a sugárzását ne lássák, - hanem azért, hogy elmúlását ne lássák arca dicsőséges sugárzásának.

 

Mennyi aranyporral befújt arcot ismerünk a történelemből: királyok, uralkodók, dicső figurák csodálatosan megfestett képei a panteonokban, múzeumokban, színes történelmi albumokban! Természetesen, a tárgyilagos történészek bizonyítják, hogy nem voltak olyan dicsőségesek ők. Sok-sok ünnepelt uralkodó kezéhez vér tapadt, sok dicsőített ember volt inkább galád, gonosz és kisszerű bűnöző. Ám mi, hogy valamit a dicsőségből megőrizzünk, aranyporral fújjuk be ezeket az arcokat, dics-fátylat teszünk eléjük. Mennyi fátyol van az emberi életén! Nemcsak a gyászt jelezheti  fátyol, mely  a könnyeket takarja, nemcsak a böjtnek van különös fátyla, - ahogy Jézus mondja: kend be a te orcádat, hogy senki ne lássa, hogy böjtölsz, sugározzon a te arcod. Van szépséget leplező fátyol is, egészen pontosan a múlandó szépséget leplező fátyol: kenőcsök, púderek, kozmetikumok. Mennyi mindent teszünk arcunkra vagy arcunk elé, hogy ne lássák múlandó dicsőségét! Pedig, ahogy a költő mondja, vanitatum vanitas, hiábavalóságok hiábavalósága mindezen törekvésünk. A kozmetika a XX.-XXI. század egyik legkifizetődőbb foglalkozási ága. De most nemcsak a nőknek való kellékekről beszélek, a lelki kozmetikáról is szólni kell. Egy esetet hadd idézzek a történelemből. Az 1930-as években a Szovjetunió alapítóiról díszalbumokat készítettek, ám képekről kikozmetikázták azokat az alakokat, akiket a koncepciós perek során likvidáltak. Hírhedt az a kép, amelyen Sztálin, Lenin s még néhány hősi bolsevik áll, s amelyen eredetileg Trockij is rajta volt, de később lefestették, hogy ne láttassék az, akit száműztek, majd aztán Sztálin parancsára jégcsákánnyal agyonvertek. Hisz ez szomorú fénybe öltöztette volna a birodalmat, leleplezte volna múlandó dicsőségét, de inkább már dicstelenségét.

 

Van bizony, lelki kozmetika is. Az apostol is beszél erről. Amikor Mózest olvassák, mondja, lepel borul a szívükre. És ezen nem azt érti, hogy a szív és az isteni törvény között valami fátyol volna, ami megakadályozná a törvény olvasóját, hogy jól olvassa. Ott az Isten törvényén fölizzó, az Isten törvényébe beleszerelmesedő szív öröme lepleztetik el. Mert ez az öröm, ez a beleszerelmesedés múlékony. De szeretnénk mindig ragaszkodni az Isten igazságához, mindig az Isten útján járni, mint akiket egykor az Isten igazsága áttüzesített, és ez a tűz soha ki nem alszik, örökké sugárzik, ereje nem csökken, sőt inkább növekszik. De ott van a lepel a szíven, mert tudjuk, hogy múlik ez a szeretet, gyöngül a ragaszkodás ereje, s nemcsak gyöngül, hanem el is múlik. S marad a csupasz szív, mintha Isten valósága, irgalma, könyörülete, szeretete meg se érintette volna. Marad ugyanolyan kőkeménynek, mint volt. Mintha semmi nem történt volna, amikor Istennel találkoztunk. Ezek az Istent kereső élet legszomorúbb pillanatai. Mózes is azért leplezi arcát, hogy a tekintélye meg ne csorbuljon. Ezt nem Pál apostol mondja, hanem az úgynevezett mózeshitű tudósok, a zsidó rabbik mondják, pedig ők sok mentséget tudnának Mózes mellett fölhozni. Ó, hogy ragaszkodunk az imázshoz! Ó milyen fontos lett a XX. század végén az imázs. Például, ha valaki munkát keres. Már külön cégek foglalkoznak azzal, hogy miképpen alakítsuk az imázsunkat, hogy jó képet mutassunk, amikor állásért megyünk egy tárgyalásra. S mennyire meg kell dolgozni, hogy ez megmaradjon. Mennyi álság, mennyi elleplezés, mennyi trükk! Nem Mózesre, magunkra mondom, testvérek! Mennyi apró, finom, huncut csalás van az életünkben, mennyi fátyol, hogy csak meg nem mutatkozzon, ki vagyok én valójában. Jaj, csak ki ne derüljön, hogy állhatatlan vagyok, csak föl nem táruljon, hogy – ahogy az énekünkben mondjuk - sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam. Mert akkor oda az imázs, oda a becsület, a tekintély, akkor semmit nem ért a kozmetika.

 

Mintha az Istennel való érintkezésünk is csak afféle múlandóság lenne, hasonlóan ahhoz, ahogy sokszor  a mosoly bánatra fordul, ahogy az erőt sugárzó arc egy pillanat alatt összetörik és gyengeséget tükröz, vagy ahogy az énekben mondjuk: csak változást és romlást lát a szem…Kihűl bennünk a nagy és csodálatos istenélmény, a nagy és csodálatos istenszeretet. „Az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad.” – mondja az Úr a gyülekezetnek. Hát jöjjön a lepel, ha lehet, arannyal hímezve, amelyre föl vannak írva erényeink, érdemeink, csodáink! Jöjjön az imázs! Jöjjenek a lelki, szívbeli fotók, lehetőleg a legjobb beállításban! Ám ha Isten készít képet rólunk, akárhova álljunk, akárhogy világítsuk meg magunkat, akárhogy púderezzük arcunkat, akármilyen kozmetikát alkalmazzunk, csak azt tudjuk mondani bánattal: Mennyei Atyám, én bizony nem vagyok fotogén! Amikor Te rólam képet készítesz, az csak azt mutatja, amilyen vagyok. Vannak fotogén emberek, akik a fényképen mindig szebbnek látszanak, mint a valóságban. Néha csodálkozunk, amikor egy hírességet élőben látunk. Ez a kis töpszli? A fényképén nagy, robosztus alaknak tűnt. Ez a csúf banya? Úgy láttam, mintha a világ legcsodálatosabb színésznője lenne. Igen, amit mi objektívnak hívunk, egyáltalán nem objektív. Torzít és csal. Csak az Isten objektíve objektív. Nem csal, olyannak mutat meg, amilyenek vagyunk.

 

Mégis azt mondja az apostol: mi azonban fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét. Miért? Azért, mert „ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata. Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség miatt…Hogyne volna még inkább dicsőséges a Léleknek szolgálata.”

 

Az itt a különbség, hogy Mózes, kinek arcáról eltűnik az Istennel való találkozás sugárzó dicsősége, a kárhoztatás szolgája. Isten törvénye közli Isten akaratát, életrendjét. Ám tudjuk, ez a törvény, az Isten igazsága, az Isten életrendje, ha csak a magunk erejére támaszkodunk, nemhogy megsegít bennünket, hanem éppen ellenkezőleg, megítél bennünket. Azt mondja az apostol a Római levélben, hogy Isten törvénye megmutatja számunkra, mit kell tennünk, de nem adja meg az erőt, hogy megtegyük. Minden törvény ilyen. Ha valaki azt várja a törvénytől, hogy olyan erő áradjon ki belőle, s tegye őt képessé a törvény megcselekvésére, az illúziókat kerget. Ha a sarokra ki van téve a stoptábla, az csak jelzi, hogy meg kell állnom. S ha én nem állok meg, s karambolt okozok, nem hibáztathatom a stoptáblát, nem mondhatom: ki volt ugyan téve, de nem adott erőt,. Nem ez a törvény dolga. A törvény dolga annyi, hogy közölje, mit tégy és mit ne tégy. Mózes V. könyvében a törvény másodszori közlése után ígéretek és fenyegetések állnak, melyeket így foglal össze: Cselekedd ezeket és élsz! Nem azt mondja, hogy íme, itt a törvény, gyönyörködj benne, öleld magadhoz és élsz; íme, itt a törvény, hallgasd meg és élsz. Cselekedd és élsz! Ezért mondja itt az apostol, hogy Mózes szolgálata a szónak ebben az értelmében az ítélet szolgálata. Mert a törvény azzal, hogy megmutatta, hogy mit kell tennem, egyúttal el is ítél. Ezért mondja másutt az apostol, hogy a törvény Krisztusra vezérlő mesterünk lett. Azzal, hogy a törvény megítél, - mondjuk ki nyugodtan ezt a szót: kárhoztat - Krisztushoz kényszerít. Mit kell tennem, hova menjek, hol találom meg az erőt? Magamban nem találom, hiába kozmetikázom a szívemet, hiába készítettem magamról az imázst, az Isten objektívje tárgyszerűen megmutatja, hogy erőtlen, makacs, lázadó vagyok. Sőt, azt is megmutatja, hogy csaló vagyok, mert helyeslem a törvényt, nem tagadom meg, hangosan hirdetem, ünneplem, Istentől valónak tartom és kívánom, hogy mindenki aszerint éljen, de nem élek aszerint. Óh, mi XXI. századi keresztyének, mi is mennyit beszélünk  a Tízparancsolatról, hogy ez az emberi élet alapja, e nélkül nem lehet élni, minden értelmes törvénynek erre kell épülnie! Úgy is élünk? Mert ha nem élünk úgy, csalók vagyunk. Olyat magasztaltunk, olyanról mondjuk azt, hogy minden élet alapja, ami nekünk sem kell, amivel mi sem törődünk. Ezért ha a törvény kárhoztat, leleplez, egyúttal kényszerít is. Kikényszeríti belőlünk az apostol kérdését: „Ó én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?” Kicsoda szabadít meg engem ebből a halálos csapdából? Hova fussak, meneküljek ebből a helyzetből? A törvény Krisztusra vezérlő mesterünk. Merthogy a törvény Istentől van, és nekünk ahhoz kell futnunk, aki a törvényt adta, és annál kell keresnünk erre a szörnyű, megoldhatatlan élettalányunkra, nagy élethazugságunkra a megoldást, aki a törvényt adta. Ezért beszél az apostol itt kárhoztatásnak, illetve igazságnak, a Léleknek a szolgálatáról.

 

Krisztus az, aki megváltja az embert ebből a lehetetlen helyzetből. Krisztus az, akiben beteljesedik a törvény, ő a törvény betöltője, ő az, aki újjászülő lelkével megváltoztatja az embert. Ebben értjük meg Mózes adventi arcának, az előképnek, a megelőlegzett arcnak és Krisztus arcának a különbségét. Krisztus az, aki megváltoztat - a törvény nem változtat meg. A törvény megmutatja, rászorulsz arra, hogy helyesen élj, a törvény megmutatja, mi a helyes élet. De nem változtat meg. Akik így gondolják, azok azt hiszik - de rosszul hiszik -, hogy az ember az által üdvözül, hogy valamit tudomásul vesz. Sokan, akik azt hiszik, hogy az az üdvösség, a megtérés, a megváltás, az új élet, hogy bizonyos dolgokat tudomásul veszünk.  Minél több információt tudunk az isteni világról, vélik, minél több értesülést szerzünk be az isteni valóságról, annál közelebb vagyunk az üdvösséghez. Ezt gnózisnak hívják, régi-régi és mindig új eretnekség. Én magam is ismerek olyan keresztyéneket, akiket életük megváltozása, megjobbítása soha nem érdekelt. Egyébként tücsköt-bogarat összehordanak: hány régió van a mennyekben? 36. S mind a 36 régióban 72 arkangyal, s mind a 72 arkangyalnak 12 légiója 8000 angyallal Mi a hat régió neve, mi a 36 régió szorozva 72 arkangyal neve, mi az angyalok légióinak és cohorsainak a neve, mit ebédelnek az angyalok? És így tovább, különböző titokzatosságok. Ez rettenetes.

Elmeséltem már ebben a gyülekezetben, életem egyik megrendítő történetét, mely nagyon sokat változtatott a szemléletemen. Egy teológus társammal sétáltunk eme nevezetes Ráday utcában egy szép tavaszi napon, és csodadolgokról beszélgettünk, szárnyaltunk. Szó volt ott Mózesről, Illésről, az angyalokról, mennyei sugárzásról, Isten világot betöltő dicsőségéről. Ritkán tud az ember ilyenekről komolyan beszélni. Igazán élveztük a beszélgetést,  átszellemültünk, sugárzott az arcunk, bizony. Közben elhaladtunk egy zöldségárus standja mellett, ki voltak már rakva szépen a gyümölcsök. Arra haladván teológustársam odanyúlt, fölkapott egy almát, beletörölte a ruhájába, egy erős mozdulattal kettétörte és odakínálta nekem a felét. Mondom neki, mit csináltál? Mire ő: elvettem egy almát. Mondom neki: loptál. Én, kérdez vissza, loptam volna? Dehogy, csak elvettem egy almát. Mondom neki: loptál, és most már vissza se tudod tenni. Miközben mi angyalokról beszélgettünk! Ezt nevezem, kedves testvérek, gnózisnak! Az ember azt hiszi, ha tudomásul vesz valamit, beszél róla, ismételgeti, azzal minden rendben van. S közben nyúl ki a keze és lop! Nem folytatom, mert az összes bűnök iszonyú hosszúságú katalógusát fel lehetne sorolni, s azokból nem 36 vagy 72 vagy tízezer van, hanem végtelenül sok. És az mind itt van, és nem odafönn.

 

Krisztushoz kell mennünk, hogy megváltozzunk, hogy készek és képesek legyünk arra, hogy az Isten törvényét ne csak tudomásul vegyük, hanem meg is éljük. Azt mondja az apostol: a kárhoztatás szolgálata is dicsőséges. Igen, dicsőséges dolog a tudomásul vétel is, én ezt nem kicsinyítem. Ne mondja senki, hogy asztal alá Mózes törvényeit, meg a Tízparancsolatot, asztal alá minden rendet, várjuk meg, míg megváltozunk, aztán elővehetjük. Nem. Azt mondja az apostol: dicsőséges, sugárzó. A régiek nem nézhettek Mózes arcára dicsősége miatt. Ám mégis múlandó. Csak az marad meg örökkévaló módon, amit maga a megváltó Krisztus Szentlelke által formál az életünkben, mert ezt már újjászületésnek, új életre születésnek nevezzük. Így mondja az apostol: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak lelkétől.”

 

Azzal kezdtem, kedves testvérek, hogy mi a bajuszos bácsinak azt a szép régi fotóját azért tettük ki, mert úgy láttuk, hogy az ugyanaz az arc, mint a mi arcunk. Talán ezért is kérdezte huncutul az internátusi felügyelő tanárunk, hogy nem inkább mindőtök dédnagyapja az ott képen? Szellemi értelemben mindőnk dédapja Mózes. De amikor azt mondja az apostol, hogy „ugyanarra az ábrázatra elváltozunk”, már nem Mózes arcáról beszél, nem a lepellel letakart, múltba eltűnő, nehezen felidézhető arcról, melyet magamagán Mózes takar el, hogy a tekintélye, a dicsősége megmaradjon! Az apostol Krisztus arcáról beszél. Nem Mózes arcára kell elváltoznunk, hanem Krisztus arcára. És aki ezt a Krisztust a hit szemeivel meglátja, szíve igaz szeretetével megszereti és magához öleli, azt a Szentlélek újjászülő hatalmával formálja és alakítja. Azt is mondtam a bevezetőben, hogy talán azért készítünk fényképeket, fotóalbumokat és videókat a családi mozi számára, hogy megmentsük a múlandót. De itt most a múlhatatlanról van szó. Amikor azt mondja az apostol, hogy „ugyanarra az ábrázatra elváltozunk”, nem azt mondja, hogy nézd, van rólad egy régi kép, egy régi momentum, egy csodálatos pillanat, mikor megragadott Isten, mikor átsugárzott az életeden valami, mikor boldog hittel tudtál hinni, megsejtettél valamit, mikor teljesen eltöltött a hála, no hát, most arra változz vissza. Ugye, megvan az a régi fénykép, talán még be is van keretezve, ott van hívő életünk dicsőség-albumának az elején, és annyira fotogén is,  be jól mutat! Mi azonban ne azért sóhajtozzunk, hogy ahhoz a valamikorihoz visszaváltozhassunk, hogy jöjjön egy lelki plasztikai sebész és igazítson rajtunk egy kicsit, hogy olyanok legyünk, mint húsz éves vagy öt éves hívő korunkban, örök fiatalok, örök múlhatatlanok. Nem erről beszél az apostol. A Krisztus arcához változzunk el, aki az igazság szolgája! Isten megmentő, könyörülő, fölszabadító, új életre szülő szeretetének a szolgája! Akin már nem az emberi valóság legmagasabbra emelő, de aláhulló dicsősége, hanem az Isten dicsősége sugárzik vissza múlhatatlanul. Boldog, aki fedetlen arccal nézi ezt a dicsőséges krisztusi arcot, mert annak nem kell arcát ellepleznie, hiszen az ő arcán is ott ez a változás, és e változás dicsősége múlhatatlanul megmarad.
Ámen