Adventi arcok 1. A megvetett arc

Kedves Testvérek!

Azt hiszem, mindannyian megfigyeltük már utazás közben, hogy miután az ellenőr a bérletek bemutatására szólít, a bérletek hátsó borítója alá bebiggyesztve villan egy fénykép. Nem tudjuk, kinek a fényképe, de sejthetjük, hogy talán feleségé, gyermeké, férjé. Munkahelyen is divatba jött, egyre több helyen látni hivatalokban,  hogy az asztalra kiteszik a családtagok fényképeit. Sok oka van ennek a szokásnak. Az egyik talán az, hogy ezek a fényképek, melyek így mindig szem előtt, zsebben, tárcában, asztalon vannak, emlékeztetnek azokra, akiket szeretünk és hozzánk tartoznak. Talán az is oka annak, hogy kiteszik a családtagok fényképeit a munkahelyeken, hogy ezzel otthonossá teszik a környezetet. A munkahely egy nagy daráló, rengeteg elidegenítő eleme van, mellyel meg kell küzdeni, ám ha kint vannak a kedveseink fényképei, máris otthonosabb minden. Mindazáltal, azt hiszem, a legfőbb oka ennek a szokásnak az, hogy akiknek a fényképeit magunknál hordjuk, azokkal azonosulunk. Úgy gondolunk rájuk, ha látjuk a képüket, hogy ők a miéink. A középkorban volt szokásban, hogy úgy küldtek egymásnak jegyajándékot a fiatalok, hogy egy kis zárható medalionba belefestették a maguk képét, ez volt maga az ajándék. S ha távol is voltak egymástól, csak fölkattintották, mint egy óra fedelét, s lám, ott volt az, aki hozzájuk tartozik.

Ebben az adventi sorozatban Jézus arcáról, Jézus arcairól szeretnék szólni. Valamennyi arcot úgy szeretném megmutatni, mint Jézusét, mely lehet előkép, lehet Jézus valóságos arca, lehet egy eljövendő, még általunk sem látott, csak sejtett arc. Igen, adventben most Jézus arca jut eszünkbe. A kérdés pedig az, vajon milyen is volt ez az arc. Ez bizonyára mindenkit érdekel, főleg, mert nem is tudjuk igazán a választ. Viszont, ha arra gondolunk, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera hippi-arcától el a turini lepel halálba szenderülő arcáig Jézus–arcok miriádjait láttuk már, jogosult az a református óvatosság, amely a Tízparancsolat képtilalmához kapcsolódik. Jogosan óvakodunk Jézust ábrázolni, noha ez igei alapon nem tilos, emberalakot lehet ábrázolni. Ám óvatosak vagyunk, mert ahány Jézus-kép, mind-mind másféle, s ha nagyon alaposan megnézzük, ezekben az arcokban inkább önmagunkat fedezzük föl. Ahogy harminc éve a Jézus Krisztus Szupersztárban a hippinemzedék ünnepelte magát, úgy Latin-Amerikában olyan Jézus portrék divatoztak, amelyekről nem tudjuk, hogy Jézust vagy Che Guevarát ábrázolják-e. De láttunk már magyar művészektől magyar paraszt Jézus-arcokat, s hogyha egy afrikai ábrázolja Jézust, bizony inkább afroid típusú Jézus-arcot fest, mint ahogy Ázsiában nagy előszeretettel festenek metszett szemű Jézusokat. Hiszen azonosulni akarunk a jézusi arccal. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy kerülő úton mégis csak magunk arcát fessük meg: festünk egy Jézus-arcot, ami inkább mi vagyunk, s akkor már könnyű is vele azonosulni. Jogos tehát az óvatosságunk. Mivel azonban, ahogy Pál apostol mondja, Krisztus az Istennek képe, vagy ahogy Jézus maga mondja: aki látott engem, látta az Atyát, nem tudjuk félretenni a kíváncsiságunkat, legyőzni a természetes emberi érdeklődésünket és elkerülhetetlenül töprengünk azon, milyen is lehetett Jézus igazi arca. Ezen a héten adventi arcokat szeretnék fölvillantani, nem feledve és emlékeztetve is arra, hogy tükör által homályosan látunk. De még így is hiszem, hogy ezek az esték elmélyítik majd Krisztusba vetett hitünket, s egy-egy vonás, arcvillanás, amelyet látni fogunk, otthonosabbá teheti őt az életünkben, közelebb hozhatja Őt hozzánk, s talán mi magunk is otthonosabbak lehetünk Őnála.

Ma olyan Igét olvastam fel, amely a legkevésbé kedvező képet mutatja nekünk. Amikor a próféta az Úr szenvedő szolgájáról beszél, egy megrendítő drámát mutat be. Remélem, sikerül ennek a drámának néhány vonatkozását fölmutatnom. Ez a dráma, melynek nem egyedül Jézus a szereplője, hanem mi és Jézus vagyunk a szereplői, szó szerint beteljesedett Jézuson. „Ábrázata nem volt kívánatos” – ez az első adventi arc, amelyről szólni szeretnék. Krisztus emberektől való megvetettségéről, szenvedéséről van szó. Az üdvözítés nagy drámájába Isten úgy lép be, hogy elrejti istenségét, dicsőségét, nagyszerűségét, rabszolgai alakot vesz magára, pontosabban alaktalanságot, - mert azt mondja a próféta, hogy nem volt alakja és ékessége - így jön el, és így szenvedi el Krisztusban bűneinknek a büntetését. Nos mi éppen ezt az arcot idealizáljuk leginkább, ezt festjük át  leggyakrabban, s éppen azért, mert ez a legkevésbé tetszetős, mert ez mutatja Jézusról a legkedvezőtlenebb képet. Mennyi szép Jézus-portrét lehetne most felidézni,  – nagy volt  a kísértés, hogy modernizáljam az evangélizációt, és diaporámás vetítéssel kísérjem a mondandómat, megnyomva a gombot, hogy időnként egy-egy Jézus-portrét megjelenítsek, például Fadrusz gyönyörű szobrát vagy a középkorból valamelyik Jézus-portrét! E gyönyörű képek alapján az lehetne a benyomásunk, hogy Jézusban egy szép ember szenved - és a szép ember szenvedése nemes dolog. Viszont egészen más, mikor egy csúnya embert látunk szenvedni, egy Quasimodót, egy rettenetes szörnyeteget, akire nem jó ránézni, még akkor sem, ha nem szenved. Valahogy úgy van velünk, hogy a szép ember szenvedését kevésbé viseljük, az ellen tiltakozunk, míg a csúnya ember szenvedése kevésbé fáj. Ezért mondja egy tudós, hogy a bűnbakot általában úgy választjuk, hogy lehetőleg a csúnyák közül kerüljön ki. A nőknél némiképp más a helyzet: a középkorban a boszorkányok fele biztosan nagyon szép nő volt, tehát ez még egy külön téma lenne, de erre most nem akarok kitérni. Férfiak esetében viszont azt látjuk, a bűnbak, az áldozat, a rút kiskacsa, akit mindenki kiközösít, megvet, félrelök, bánt, megver, leköpdös, a csúnyák közül kerül ki. Jaj a pufi gyereknek az iskolában. Jaj a szemüvegesnek, a kancsalnak, a nyúlszájúnak, a sántának, a púposkának, a ritkás hajúnak! Milyen nehéz dolog a feketék közt szőkének lenni, a barnák közt vörösnek, a tejfehér bőrűek közt szeplősnek, egy szál magában! S nem is tudjuk, mitől van az emberben ez az ösztönös, kollektív indíttatás, mitöbb gonoszság, de nekimennek, csipdesik, áldozattá teszik azt, aki utált, alaktalan, mindenkitől megvetett. Óh, Jézussal ezt nem hagyhatjuk megtörténni! Őt, ha szenved is, ha a próféta azt is mondja Róla, hogy utált, alaktalan és emberektől megvetett volt, nekünk úgy kell szenvedéseiben ábrázolni, mint egy nagyon szép arcú, nemes férfiút, igazi karakterrel, szép és nemes vonásokkal, tiszteletre méltó szakállal, akit tulajdonképpen igazságtalanul ér a bántásunk. Mert hiszen szép, nemes! Azt hiszem, mindannyian megrökönyödnénk, ha egy művész venné magának a bátorságot, és csúfocska Jézust festene, aki bandzsa, szeplős, ritkás szakállú, netalán még púpos is, akire nem jó ránézni. Rögtön kiáltoznánk: blaszfémia, blaszfémia! De mit  mond a próféta? Utált volt, alaktalan, nem volt kívánatos rátekinteni, és itt még nem is beszél a szenvedéséről. Most még csak egy viszonyról szól, hogy amikor Krisztus emberré lesz és istensége dicsőségét elrejti, rabszolgai alakja (ahogy a Filippi levél mondja) fejezi ki ezt az utálhatóságot, ezt a megvethetőséget, azt az állapotot, mely nyomán fölmentve, sőt följogosítva érezzük magunkat arra, hogy bántsuk.

Szóról szóra beteljesedett Ézsaiás jövendölése. Olyannyira, hogy amikor Lukács evangélista elbeszélése szerint egy kedves érdeklődő, egy afrikai főember Ézsaiás jövendöléseit olvassa az Úr szenvedő szolgájáról, töprengve fölveti a kérdést, ugyan kiről beszél a próféta. Magáról? Valaki másról? Ez elképzelhetetlen! Magáról nem beszél így az ember. Másról? Akkor mért nem azt mondja, hogy ez az alak mindannyiunk ellensége volt. A mi emberünk itt egy rettenetes nagy paradoxont, ellentmondást sejt meg: Isten szenvedő szolgáját, a Messiást, a szabadítót, aki az ember számára a lehető legnagyobb jótéteményt hozza, az ember megveti, nem viseli, kiközösíti. Hiába idealizálják késői korok a szenvedő Jézus arcát, hiába igyekszenek ezt szépre kifesteni, Ézsaiás azt mondja: nem volt alakja és ékessége. Egy szóval visszaadva: nem volt szép. Az első adventi arc, amelyre nekünk most rá kell néznünk: nem volt szép. Lehet, hogy ez nem hangzik jól, de csatlakozom a prófétához: tessék most minden gyönyörű szépre festett-képzelt Jézus-arcot elfelejteni, összetörni, kidobni.

A próféta szava értelmében Jézus, ahogy elérkezik mint az Úr szenvedő szolgája, nem volt szép. Aztán azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem volt szép a szónak valamiféle esztétikai értelmében. Sok csúnya ember van, de attól még ezekben az emberekben lehet valami, ami lenyűgöz bennünket, lehet a csúnya emberekben valami imponáló, valami kisugározhat belőlük, amitől jó a közelükben lenni. Nehogy el tessék hinni, hogy csak azok a boldogok, csak azok a vonzók, erősek, nemesek, akiket a televízióban elibénk állítgatnak, mint a szépség netovábbjait. Dehogyis! Még egy csúnya emberből is áradhat belső szépség, nemesség, amely ellenállhatatlanul vonz. A dán filozófusnak, Kierkegaard-nak van igaza, hogy az esztétikai kategória a legalacsonyabb szintje az emberi létezésnek, az erkölcsi és a vallási kategória messze efölött áll. Ha valakiben van erkölcsi tartás, nemesség, akkor megítélésében nem számít az esztétikum, inkább annak ellenére vonzani kezd bennünket. De itt azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos, s ez azt jelenti, nem kerestük, nem gyönyörködtünk benne, nem volt szükségünk rá. Nem volt kívánatos.

Vagyis az a Jézus-arc, amit most fölmutat, még erőt sem sugároz magából. Tudom, a szenvedő emberek arca sokszor nagy erőt tud sugározni. Sokszor ülök betegek ágya szélén, s látom a szenvedő emberek arcát. Bármennyire is elgyötörtek, valami erő sugárzik belőlük. Sokszor föltölt, megváltoztat minket egy szenvedővel való találkozás. Jól emlékszem, mikor fiataljaink elmentek a dunaalmási szeretetotthonba, ahol fogyatékos gyerekek vannak, akik folyamatosan szenvednek különböző betegségekben, hazajőve meg voltak rendülve. Látszott, egyik pillanatról a másikra megváltoztak. Megváltozott a gondolkodásuk, az emberekhez való viszonyuk, de nem a sajnálattól vagy a kétségbeeséstől, hanem mert valamit megértettek, megéreztek abból, hogy még egy szenvedő életből is sugározhat erő, és ez lenyűgözte őket. Ismerek olyan embereket, akik kifejezetten keresik szenvedők közelségét, őket ápolva, őket hordozva, velük együtt léve töltődnek föl. Az egészségesek, az erősek között nem kapnak annyi erőt, mint a szenvedők között. De azt mondja a próféta: a Szenvedő Szolga nem volt kívánatos. Nem kellett. És nemcsak azért, mert nem volt szép, hanem mert szenvedésében gyenge volt. A keresztre feszített Jézus gyenge. A szenvedő Krisztus tehetetlen.

A próféta továbbmegy, s azt mondja hogy nemcsak nem volt szép az alakja, nem tetszett az embereknek, hanem egyenesen utált volt. A passiótörténetben olvassuk, hogy Jézust leköpdösik, arcul köpik. Az ember számára megalázó, ha leköpik. S még annál is megalázóbb, ha arcul köpik. Ha valaki járt már így, soha nem felejti ezt el.  Jézust leköpdösték, sőt így mondja Máté evangélista: arcul köpdösték. A megaláztatásnak a legmélyebb pontja ez. Nemcsak elfordultak tőle, otthagyták, kicsúfolták, hanem leköpték. Utált volt, utálatos arcú. Elhagyott tanítványai által, akik szétfutnak a Gecsemáné kertjében, elárulva az egyik, megtagadva a másik által. A nagytanács ítélete szerint jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép vesszen el. Halálos és őrült logika! Mostanában halljuk a kábítószer törvény vitája kapcsán, hogy a statisztikák azt mutatják, a kábítószert megkóstoló diákoknak csak öt százaléka szokik rá a drogra, ezért lehet liberalizálni a törvényt, csak öt százalék szokik rá. Mondogatják, hogy ez jó arány. Jó-e, annak, aki rászokott és belepusztul? Meg azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke jár így? Őrült, halálos, démoni logika! Jobb, hogy egy vesszen el, mintsem hogy az egész nép. Csak isteni nézőpontból más ez a logika, emberi nézőpontból a cinizmus csimborasszója.

Itt érkezünk el oda, ahol föl kell tennünk a kérdést, miért így jön el a Messiás? Miért utáltan, megvetetten, megköpdösötten, hogy az ember szinte arra kényszeredik, hogy elforduljon tőle, miért úgy, hogy nincsen benne vonzerő, hogy odavonná maga köré az embereket? Miért így? Miért ilyen ez az adventi arc, miért ilyen Jézus arca? Éppen a legvégén jelzett nagy és titokzatos ellentmondással tudjuk ezt érzékelni. Amikor a nagytanácsban kimondják Jézus felett az ítéletet azzal a cinikus indoklással, hogy jobb, hogy egy vesszen el, mintsem az egész nép, hozzáteszi az evangélista: a főpap nem tudta, hogy prófétál. Ő csak egy cinikus indokot mondott. Isten perspektívájában azonban ez prófécia, jövendölés. A főpap ezt az egyet mindenkivel szembe állította! Isten ezt az egyet mindenkiért küldte! Mikor arról hallunk, hogy utált, megvetett, alaktalan szenvedő senki volt ez a Messiás, isteni titkot értünk meg.

Ilyen volt a földi-történeti Jézus a maga passiójában. Nem volt jó ránézni, jobb volt Őt otthagyni, Tőle elfutni. Szemrebbenés nélkül, sőt örvendezve le lehetett köpdösni, ki lehetett csúfolni, s míg megfeszítve agonizált, a bitófa mellé is oda lehetett állni s lehetett Rá tátogni, hujjogatni. Ám Isten szemszögéből a szenvedő Jézus arca Megváltó-arc. Ezért kérek mindenkit, ebbe az arcba próbáljunk belenézni! Ne a magunk által szépre festett, idealizált, ilyennek-olyannak elképzelt Jézus-arcot lássuk most, hagyjuk ezeket összetörni; ebbe az utált és megvetett arcba nézzünk bele, mert bele kell néznünk. A próféta azt mondja: „fájdalmak férfia és betegség ismerője volt, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt és nem gondoltunk vele.” Ezt a  drámát jeleztem a bevezetőben. Nemcsak Jézus kortársairól van itt szó, arról a nemzedékről, amely akkor élt, amikor eljövetele, földi-történeti élete lezajlott, megfeszíttetése, gyalázatos kereszthalála végbement. A próféta múlt időben beszél, és ezt a bibliai tudomány prófétai befejezettségnek tekinti, vagyis ez minden időt magába foglal, a múltat, a jelent és a jövendőt, tehát minket is. Azt mondja a próféta rólunk is: „mint aki elől orcánkat elrejtjük” Nemcsak hogy utálatosnak találják-találjuk, nemcsak hogy megvetendőnek, alaktalannak, nem szépnek találják-találjuk, hanem elrejtjük előle orcánkat.

Ezer életvillanást idézhetnénk, csak kettőt-hármat említek, aztán mindenki folytassa magában a sort. Kellemetlen vagy éppen szörnyű jelenetet látunk az utcán: vernek valakit, és elfordulunk. Nem csak azért, hogy ne legyünk tanúi. Az elfordulással azt fejezzük ki: semmi közünk hozzá. Hányszor látunk valóban szörnyű, rossz arcot, és nemcsak a szemünket kapjuk félre, hanem el is fordulunk. Az emberi élet egyik legfontosabb momentuma az úgynevezett szemkontaktus. Nekem is szokták mondani néha: „tiszteletes úr, mikor prédikál, nézzen bele a gyülekezet szemébe”. Úgy kell nézni, hogy mindenki érezze, az ő szemébe néztem bele. Milyen kellemetlen, ha találkozunk valakivel, kezet fogunk, köszönünk, belenéznénk a szemébe, de ő nem néz vissza, elkapja a tekintetét. A szemkontaktus bizalmat, jelenlétet, ottlétet, kapcsolatiságot hordoz. S ha van ilyen, akkor van arckontaktus is. A  próféta az arckontaktusról beszél: elfordítottuk arcunkat Tőle. Nemcsak a szemünket! Nemcsak annyi történt, hogy eltakarta az ember a szemét. Az arcát fordította el. De mitől fordította el az arcát? Mitől fordítjuk el az arcunkat, amikor erről a Jézus-arcról nem akarunk tudomást venni? Azt hiszem, saját arcunktól fordítjuk el az arcunkat, azt nem akarjuk látni. A kamaszok vannak úgy, hogy állnak a tükör előtt, nézik a pattanásaikat, összenőtt sűrű szemöldöküket, elálló fülüket, csámpás fogukat, méregetik magukat, nincsenek magukkal megelégedve. De másnap, harmadnap, negyednap újra odaállnak. Mikor jön el az a pillanat, amikor az ember a saját arcától úgy megiszonyodik, hogy azt soha többet nem akarja látni? Akkor, ha most már a szó szellemi értelmében látja a maga igazi, lázadó, istennélküli, elvetemült, önmagának élő valóját, igazi arcát. És ez az a szenvedő arc, ez az az utált arc, ez az a nemkívánatos, leköpdösött arc, amelyről itt a próféta beszél. Mert az Úr szenvedő szolgája nem egy, a történelem véletlenségéből előállott, közibénk toppant valaki, nem egy furcsa madár, egy különös krapek! Nem, nem! Az Úr szenvedő szolgája mi vagyunk! Ő a mi helyettesünk. Ő az, aki a helyünkbe lép, hogy elvégezze a bűnért való áldozatot. Ő az, aki odaáll helyünkbe, hogy megtegye azt, amit nekünk kellene megtenni,  hogy megengeszteljük az Istent. És úgy áll oda a helyünkbe, ahogyan mi vagyunk, úgy lép oda Isten elé bemutatni a bűnért való áldozatot, amilyenek mi vagyunk, sehogy máshogy. Valódi emberségében reprezentál bennünket. Gondoljátok, testvérek, ha Jézus Krisztus tökéletesen, ártatlanul, szentül, mindenféle tökéletes erénnyel fölruházottan odaáll Isten elé és azt mondja: Mennyei Atyám, én tökéletes, ártatlan, szent és igaz vagyok, van ott mögöttem egy csomó gonosz, alávaló, sötét, rút arcú ember, csinálj már velük valami jót, ezzel be van mutatva  a bűnért való áldozat? Annak kell szenvedni, aki a bűnt elkövette vagy helyettest kell maga helyett állítani. Isten állít helyettünk helyettest. Amikor az emberektől utált, megvetett, betegségek ismerője, fájdalmak férfija arcára nem tudunk ránézni, a saját magunk arcára nem tudunk ránézni.

Mindazonáltal itt van az evangélium is, és hadd hirdessem ma este ezt az örömhírt. Jézus arca a mi arcunk, a fájdalmak férfija ábrázatja a mi ábrázatunk, az Ő alaktalansága a mi alaktalanságunk, az Ő megutáltsága a mi megutáltságunk. Amikor mindezt magára veszi, azonosul velünk. Arról beszéltem a bevezetőben, hogy azokat a kis fényképeket azért tűzzük be a tárcánk oldalába, tesszük a bérletünk hátuljába, tesszük ki az irodánkban az asztalra, hogy ne csak otthon, hanem mindig velünk legyenek, akikkel azonosulni akarunk, akik a miéink, hozzánk tartoznak, mert szeretjük őket. Ezzel a talán gyerekes kis gesztussal fejezzük ki ezt. Ennél sokkal mélyebben: Jézus nem valami elkülönített helyre, – bocsánat a profán hasonlatért – a dolgozószobája falára, a Jeruzsálemből Galileáig tartó vonatbérlete hátuljába tűzte oda az arcunkat, hanem az arcunkat vette magára. Így mondja az egyik szép úrvacsorai énekünk: „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Minket öltött magára. Az inkarnáció szó szerint azt jelenti, testbe öltözés, de most hadd fordítsam így: emberbe öltözés. Az Istentől elfordult, az Istent megvető, föllázadt és ezért az Isten nélkül eleve halálban élő embert ölti magára a Szabadító, a Messiás, a Megváltó.

Ha tudni akarod, kedves testvérem, hogy ki vagy, – mert ezt szeretnénk tudni – akkor nézz Jézus arcára, erre az arcra, amelyet most itt Ézsaiás próféta leírt. Ha tudni akarod, hogy valójában mit érsz, mennyi a te életed, nézz erre az arcra. És akkor is nézz erre az arcra, ha már tudod, hogy ki vagy és mit érsz, vagyis hogy utált és megvetett vagy és semmit nem érsz, mert ugyanebben az arcban, a szenvedő Jézus arcában van a könyörülő, az értünk áldozatot hozó, a velünk szeretetben azonosuló Istennek a titka is. Jézus azonosul velünk, hogy megmentsen bennünket. Azonosul az arcunkkal, a személyiségünkkel, a sorsunkkal azért, hogy mi Isten számára kedvesek lehessünk. A megdicsőülés hegyén erről a szenvedő, utált és megvetett Jézusról, aki már útban Jeruzsálem felé másról sem beszél, csak arról, hogy az emberfiát elárulják, elfogják, elítélik, meggyötrik, keresztre feszítik, megölik és harmadnap föltámad, erről a Jézusról ez a mennyei szózat, kinyilatkoztatás hangzik: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akin az ember utálkozik, azon az Isten gyönyörködik. Akit az ember leköp, azt az Isten csodálatos mennyei dicsőséggel öltözteti föl. Akitől az ember elfordul, az Isten, mint egyszülött fiát, a maga jobbjára emeli dicsőségben.

Ha meg akarod találni a megmentő kegyelmet, az isteni irgalmat, nézz csak bele ebbe az utált, mindenkitől megvetett jézusi arcba. Ne fordulj el Tőle, nézz bele, s meglátod benne magadat és Isten szabadító irgalmát!

Ámen