Ádvent imádsága

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Advent nagy imádságát hallottuk ki ebből a zsoltárversből is: „jöjj el hozzám szabadításoddal!” Ezért ezt a zsoltárt is adventi zsoltárnak tekinthetjük, hiszen minden olyan könyörgés, imádság és felsóhajtás, amely Istenhez szól, s Őt hívja szabadítóul, segítségül, üdvözítése megmutatására, adventi zsoltárnak tekinthető. Amit az advent szó jelent (eljövetel), azt mondja ki most a zsoltár kérésként: jöjj el. Mindazáltal egy olyan zsoltárt olvastam fel, amely döntő módon a múltba tekint. Isten nagyságos tetteit, dicsőséges szabadításait sorolja fel Isten népének az életéből, ezekre emlékezik. Ebben az emlékezésben ismeri meg Istent, ebben a megemlékezésben tapasztalja meg – mintegy felidézve Istennek nagyságos dolgait – azt, hogy kicsoda Isten a maga valóságában, és ebben a megismerésben gyullad fel a zsoltárosban Isten szeretetének a lángja, mert aki szereti az Istent, az szólítja Őt így: jöjj el a Te szabadításoddal. Most tehát az emlékezésről, aztán Isten megismeréséről és végül Isten szeretetéről szeretnék szólni ezen az adventi vasárnapunkon.

Emlékezik a zsoltáros, és ez az emlékezése összetett. Általában azt tapasztaljuk, hogy az emlékezetünk, mint szuverén nagyúr, melynek nem tudunk parancsolni, különös és szelektív módon hoz elénk dolgokat. Olykor váratlanul feltűnik a lelkünkben valami régi dolognak a képe, valamely eseménynek az emléke. Ilyenkor vagy valami nagyon szép dolog, vagy emléksorozat jön elő, mert így akarja az emlékezet, vagy éppen megfordítva, keserűségeket, csalódásokat és kudarcokat állít elénk, s ezeket nem tudjuk elhessegetni. Az is hozzá tartozik emlékezetünkhöz, és annak bizonyos fokú korlátozottságához, hogy önmagunkkal kapcsolatban általában szép dolgokra szoktunk emlékezni. Van egy mondás, olykor magunkra is alkalmazzuk: „lépcsőházi Konrád vagyok.” Ez azt jelenti, hogy gyakran a lépcsőházban jut eszünkbe, hogy mit is kellett volna mondani egy hivatalban, egy tárgyaláson, egy megbeszélésen, de már késő, hiszem a lehetőség elmúlt. Későn jut eszünkbe, amit már feltehetően előbb is tudtunk, csak éppen nem jutott eszünkbe. Olykor az is megesik, hogy évek múlva pedig úgy emlékezünk, hogy bizony el is mondottuk a dolgot. Ilyen nagy úr az emlékezet. Az emlékező, akiben az emlékképek előjönnek, egyre szebbnek, egyre jobbnak, egyre tisztábbnak, egyre tökéletesebbnek látja magát, ily módon szelektál emlékezete. Nyilvánvaló tehát, hogy emlékezetünket valamilyen módon az önszeretetünk is dirigálja. És éppen ezért, ellenségeinkkel, ellenfeleinkkel, nekünk kártételt okozó emberekkel kapcsolatban meg úgy van, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk elfelejteni, amit méltányolhatnánk, beszámíthatnánk neki, és egyre inkább torzul a kép, egyre feketébb, egyre sötétebb, egyre keserűbb lesz, egyre több haragra, dühre, keserűségre ad okot. Általában így van ez. A magyar népnek azonban, azt hiszem, egész különös a kollektív emlékezete, s ezt azért hozom ide, hogy a kivétellel erősítsem a szabályt. Mi, magyarok nem szoktunk emlékezni a rosszra. Például egy országgyűlési választáskor mindig elfelejtjük, hogy mit tettek velünk harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt, elfelejtjük, hogy korábban mit ígértek nekünk, s mi lett belőle. Amit éppen hallunk, abba szerelmesedünk bele. Nem lenne baj, hogyha ebből a kivételes helyzetből egyszercsak eljutnánk valamiféle normális kollektív emlékezetre, talán jobb lenne a dolga ennek az országnak. Általában azonban mégis úgy van a dolog, hogy az ember az emlékezetben is szereti önmagát, és az emlékezetben is haragszik az ellenségére, az emlékezetben is megszépíti önmagát, és az emlékezetben is torzítja azt, akivel baja volt. Ezért olyan különös ennek a zsoltárnak az emlékezése, a visszatekintése. Már-már szinte prófétai. A zsoltáros Istent hívja. Egy nehéz helyzetben lévő ember fohászkodik föl: „emlékezzél reám Uram népedhez való jóságodért, jöjj el hozzám szabadításoddal!” Nem önmaga jóságát viszi most Isten elé, nem is a népének a jóságát, hanem felidézi, hogy Isten mennyi-mennyi alkalommal, milyen sokszor szabadította meg, mentette meg népét. A zsoltáros belehelyezi magát népe közösségébe, és Istennek népe iránt megnyilatkozó jóságára hivatkozva kéri, várja, reméli Istennek a segítségét és a szabadítását. Ám amikor visszatekint népének a történetére, megdöbbentő dolgot lát, és ennek hangot is ad. Azt látja meg, hogy népe nem jó. Népe újra meg újra szembeszegült Istenével. Itt nemcsak a háládatlanság jelenik meg, hogy ugyanis öt év múlva, tíz év, húsz év, száz év múlva, vagy ezer év múlva elfelejtették volna, hogyan segítette meg őket Isten. Akkor elég lenne annyit mondania, hogy népem nem tud ünnepelni, hiszen a hálás emlékezés rendesen mindig ünneplésre indít. A zsoltáros tudja, hogy népe már a szabadítás közepette is fellázadt Istene ellen, már aközben is zúgolódtak, hogy Isten az Ő nagyságos dolgait éppen végbevitte volt, már aközben is megkeményítették szívüket, miközben Isten jósága eminens módon áradt ki rájuk. Hadd idézzek a zsoltárnak abból a részéből, mely áttekinti Isten népe életének egy nagy szakaszát. Azt mondja, hogy miközben Isten szabadításukat végezte: „atyáink nem értették meg Egyiptomban csodáidat”, „nem emlegették meg kegyelmed nagyságát, hanem dacoskodtak a tengernél.” Lám, Isten vezeti népét, s népe, ki évtizedekig, vagy évszázadokig sóhajtozott a szabadulásért, a szabadulás közben - nem utána! -, közben, útközben dacoskodik, nem enged Isten hívó és vezető szavának.

Még egyszer megismétlem, nem arról énekel a zsoltáros, hogy száz évvel a szabadítás után a késői nemzedékek elfelejtették volna a szabadítás nagy isteni tettét. Nem is azt mondja, hogy rögtön a szabadítás után tett volna úgy az Isten népe, mintha semmi nem történt volna. Mindezt aközben teszik, miközben átélik azt a nagy csodát, amit egy másik zsoltáros így fogalmaz meg: „amikor az Isten kiszabadította az Ő népét, olyanok voltunk, mint az álmodók.” Ez az utóbbi is igaz. De az is igaz, hogy ott, a szabadítás közben Istennek a népe megkeményítette magát. Aztán azt mondja, hogy amikor a pusztában mentek, epedvén epekedtek, tudniillik a saját vágyaik után. Aztán azt halljuk, hogy irigykedni kezdtek. Aztán újra mondja: elfeledkeztek Isten tetteiről. Aztán azt mondja, becsmérelték a kívánatos földet, ahova Isten vezette volt őket, és amikor odaértek a kívánatos földhöz, mely évszázados reménységük volt, melyhez őseik egész története és Istennek minden ígérete kapcsolódott, akkor, mondja: becsmérelték a kívánatos földet. Bele tudtok gondolni az ember lelkének mélységébe? Azt becsmérli, amit kíván! Ilyen az ember! Ami után annyit vágyakozott, amiért annyit epedezett, amiért annyit imádkozott, amit annyira várt, annyira remélt, most, amikor ott van, csak meg kell ragadnia, inkább lefitymálja, becsmérli, nem kell neki. Aztán azt olvassuk a zsoltárban: morgolódtak. Nem úgy, általában, ahogy megilleti az embert a mormogás joga. Talán jó dolog is az, kedves testvérek, valljuk be őszintén, hogy kicsit morgunk, dohogunk, zsörtölődünk, kieresztjük a szívünkből a keserűséget, csökkentjük az epetartományt. Szeretünk olyanok lenni, mint a morgolódó gyermekek. De itt nem egy általánosan jellemző magatartásról van szó. Isten elkészített jóságában járnak, de morgolódnak. Aztán továbblép a zsoltáros, és arról is beszél, hogy megkeserítették Isten szívét, gondtalanul szóltak ajkaikkal, összeelegyedtek a pogányokkal, eltanulták cselekedeteiket. Az Isten által vezetett nép, az Istentől törvényt kapott nép eltanulja a hitetlenek, az istentagadók, a pogányok cselekedeteit. Óh, milyen tanulékonyak vagyunk, amikor a rosszat tanuljuk. Milyen tanulékonyak vagyunk, amikor azt látjuk, hogyan lehet az Isten törvénye alól kibújni, miképpen lehet azt kijátszani. S milyen fafejűek és nehézszívűek vagyunk, amikor Isten életrendjében kellene élnünk és járnunk. Természetesen, mi is elmondjuk: Isten törvénye nélkül nincs élet. Isten életrendje nélkül széthullik a világ. Mi is elmondjuk és énekeljük: boldog, aki megtartja a törvényt, ahogy a zsoltáros mondja, boldog, aki igazán cselekszik minden időben, és mégsem ezt tanuljuk egymástól, s legkevésbé a pogányoktól, meg a hitetlenektől. Mindennek végső következményeképpen, mondja a zsoltáros: ártatlan vért ontottak, tisztátalanokká lettek. Ez az egyik oldala az emlékezésnek. Mint látjuk, ez nem valami nagy sikertörténet.

Ugyanezzel párhuzamosan, a másik oldalon, arra emlékezik a zsoltáros, hogy mindazáltal megsegítette őket az Úr  az Ő nevéért, hogy megismertesse a maga hatalmát. Rákiáltott a Veres-tengerre, kiszárította, és úgy vitte át őket a mélységen, mint egy síkon, kisegítette őket gyűlölőik kezéből, csodákat tett Egyiptomban, megszabadította őket az Úr, felemelte kezét, lesújtotta a pogányokat a pusztában, és így tovább, és így tovább. Újra és újra azt halljuk, hogy Isten annak ellenére, hogy népe fellázad ellene, annak ellenére, hogy népe mocskolja a kívánatos földet, gyalázza az ígéreteket, összeelegyedik a hitetlenekkel, tanulja tőlük az istentelenséget, tisztátalanná lesz, és ártatlan vért ont, ennek ellenére Isten újra meg újra segítségükre siet és megszabadítja őket. A felolvasott versben azt hallottuk: emlékezzél reám Uram népedhez való jóságodért. Igen, Istennek az ő népéhez való jóságáról beszélhetünk itt. Megrendítő ez az emlékezés, mert őszinte, becsületes és igaz. Ebben az emlékezésben és visszatekintésben ismeri meg a zsoltáros az Ő Istenét, ebben mutatkozik meg számára, kicsoda ez az Isten. Nem elvont filozófiákban, teológiai rébuszokban, dogmás tételekben keresi Isten megismerésének lehetőségét, nem is arra támaszkodik, amit a környezete az adott pillanatban számára előhozhatna nagyságos Isten-tapasztalatként, nem is a saját szíve belső útján indul el, nem valamiféle misztikus emelkedettség ragadja föl, hanem emlékezik és ebben az emlékezésben talál rá a hűséges Istenre. Ebből érti meg, hogy Isten jósága, hűsége és szeretete magától Istentől fakad. Isten hűsége, jósága és szeretete sohasem válasz-jóság, nem is válasz-hűség, s nem is válasz-szeretet. Nem azt mondja a zsoltáros, hogy Uram, emlékezzél meg érettem arról, hogy milyen jó volt egykor a Te néped és Te milyen csodálatosan megsegítetted őket. Vagy: Emlékezzél meg Uram arról, hogy milyen hűségesen tanulta a Te néped a Te törvényedet és igyekezett azon járni. S Te ezért hány és hány alkalommal megsegítetted őt. Nem azt mondja a zsoltáros, hogy: Uram, emlékezzél meg arról, hogy a Te néped ezer alkalommal emelte föl kezét buzgó könyörgésben, bajban-jajban és Te erre ott termettél, mellé álltál, -  tedd hát velem is ezt, én is felemelem kezem, én is a Te utadon járok, én is a Te törvényedet tanulom, és ahogy régen, úgy most állj ide mellém. Nem ezt mondja.

A zsoltáros azt ismeri föl visszaemlékezésében, hogy éppen fordítva volt a dolog: lázadt a nép, öklét rázta az ég felé, nem dicséretet mondott, hanem morgolódott, nem áldotta az Istent, hanem gyalázta, amit az Isten neki készített, és Isten mégis…  - mert az Ő jósága, szeretete és hűsége, az Ő örökkévaló létéből fakad és árad az ember felé. Ez a mi Istenünk! Ez az Advent alapja, kedves testvérek. Ez az Advent, ez a megalapozó reménység. Az az ígéret, amit Isten mond: eljövök, nem hagylak téged magadra, eljövök és megsegítelek téged, eljövök és megszabadítalak, bizonyosan nem az ember helyzetéből kicsikart, nem az ember történelméből, az ember adottságaiból összeállt egyik lehetséges megoldás, amire Isten is rábólint, és azt mondja, hogy most nem is lehet mást tenni, most már ennek kell következnie.  Isten a kezdeményező az eljövetel ígéretében is. Ő ígéri, hogy eljön, Ő ígéri ezt a prófétákon keresztül, Ő ígéri ezt minden újabb meg újabb szabadító tettében, Ő ígéri a személyes megszólításban, hiszen Őbelőle fakad, Ő akar jönni – hozzád is, hozzánk is. Annak ellenére, ami vagy, annak ellenére, aki vagy.

Így ismeri meg, kedves testvérek az emlékezésben a zsoltáros az ő Istenét és ebben az ismeretben sarjad föl benne az isten-szeretet, mert csak azt hívjuk, akit szeretünk. Csak annak az eljövetelében reménykedünk, csak annak az eljövetelére tesszük rá életünk megoldását, talányaink elrendeződését, a betegségekből való gyógyulást, a vert helyzetekből való kilábalást, a gyászban való megvigasztaltatást, akit szeretünk. Az ember nem hívja szabadítóul ellenségét, az ember nem hívja szabadítóul azt, aki őt megannyi alkalommal cserbenhagyta már. Nem hívja szabadítóul és segítségül azt, akit nem szeret, akivel szemben áll, akire haragszik, akivel békétlenségben él. Az ilyet nem keresi, nem várja, nem hívja. Ebből értjük meg nagy mélységét annak, amit Pál apostol a 2. Korinthusi levélben mond: “Kérünk titeket, békéljetek meg az Istennel!” Az adventi várakozás, Isten-hívás akkor érkezik el a szívünk legnagyobb mélységeihez, s akkor tud valóban a szívünk legnagyobb mélységéből föltámadni, valódi és igazi imádságként megszólalni, ha megbékülünk az Istennel. Mert igaz, és a zsoltáros is bemutatja, hogy miközben Isten megáldja népét, szabadítást is végez körükben, munkálja jólétüket, újra meg újra föltárul, hogy népe életében és az egyes ember szívében is ott lappang az Istennel szembeni békétlenség. Békétlenség azért, mert Isten nem úgy hallgatta meg a kérésemet, ahogy én kértem. Nem az lett a dologból, amit elterveztem, aztán Isten számára odatettem, Őt kértem, hogy mennyei erejével indítsa útjára, vigye végig. Más lett a dologból. Aztán békétlenség támad Istennel szemben, mert hosszú ideje kell betegséget és nyomorúságot hordozni, sokszor már-már összeroppanunk a terhei alatt, nem bírjuk viselni sem a magunk fájdalmát, sem a másikét. Mások virulnak, másoknak minden sikerül, másoknak minden összejön, mindig más nyeri a lottó-ötöst, mindig más egészséges, mindig mást vesznek fel a pályázott munkahelyre, mindig másnak emelik a fizetését, mindig mást dicsér meg a főnök, mindig a másik gyereke a szép. Erjed és gerjed az ember szívében az Istennel szembeni békétlenség. Másnak nem kell harcolnia, nekem mindig harcolnom kell, másnak olyan egyszerűen megy minden, én meg nem tudom, hogy csináljam, másban olyan magától értetődően virul, amiről a zsoltáros beszél: „boldog, aki megtartja a törvényt”, én meg gyötrető, megalázó, mindennapos kisszerűségekkel küszködök, még mindig benne vagyok a bűneimben és szinte már magam elől is bujkálok, s rettegek a megszégyenüléstől. Másnak miért megy, nekem miért nem megy? S mondhatunk még ezeknél is fájdalmasabb dolgokat, kedves testvérek. A másik gyereke hívő, az enyém Istennek hátat fordítva él. Miért engedi ezt az Isten? Mennyi-mennyi ilyen fájdalmas kérdésünk van, mennyi-mennyi forrása van a nyugtalanságnak, a morgolódásnak, a megkeményedésnek. De, kedves testvérek, vegyétek észre amit a zsoltáros prófétai szemmel észrevesz: nem a ti méltóságotok, nem a ti érdemetek, nem a ti jóságtok, ami Isten jóságát fölnyitja, ami Isten szeretetét elindítja feléd, az magából Istenből jön. Ez Isten örök diszpozíciója az ő teremtményei iránt. Béküljetek meg az Istennel a szívetek legmélyén, valahogy úgy, ahogy azt a zsoltárban, a 73. zsoltárban olvassuk, amikor a zsoltáros fölteszi a kérdést: miért van szerencséjük a gonoszoknak, kiknek mindenük megvan,  ami ehhez az élethez kell? Majd ezt mondja: bezzeg én beteg vagyok, nyomorult vagyok, szegény vagyok, kiforgatott vagyok. Hogy is van ez? Miközben kezemet az égre emelem, s valóban Isten jóságától remélek mindent, a gonoszok meg fölköpnek az égbe, mégis nekik jó minden!” Aztán azt mondja a zsoltáros: „És bementem az Isten szent helyére és megértettem… „Nem mondja a zsoltáros, hogyan értette meg. De a hangot megértette: Én szüntelenül veled vagyok, és a te jobbodon állok, veled vagyok.

Karácsony legcsodálatosabb üzenete: „Immánuel: velünk az Isten!” Emlékezzél rám, Uram, népedhez való jóságodért! Jöjj el hozzám szabadításoddal. Bizony, adventi zsoltár ez, kedves testvérek. Jöjj el énhozzám szabadításoddal. Úgy áll most egymagában a zsoltáros, hogy egész népe, egész világ és minden ember története az emlékeiben kavarog, de egyes-egyedül ő emlékezik. Mintha már minden múlt lenne, mintha már az egész történelem lezajlott volna, mintha már mindenre csak emlékezni lehetne, ő áll egyes-egyedül s ő imádkozik egyes-egyedül. Jöjj el hozzám szabadításoddal. Mert akire emlékszik, és akit ebben az emlékezésben megismer, és akivel ebben a felismerésben megbékélt, szereti. Szereti az ő Urát és Istenét, és hívja Őt. Oly sokféle módon meg tudjuk mutatni, hogy szeretjük Istent! Annyi tanítása van a Bibliának arra nézve, hogy ezt miképpen mondjuk ki, hogyan mutassuk meg tettel, cselekedettel, egész életünkkel is. Megtanít minket az Isten Igéje mindennek a helyes arányaira is. Most azonban csak ezt az egyetlen egyet emeljem ki: Aki szereti Istent, hívja és várja Őt, aki szereti Istent, szüntelenül felemeli kezét hozzá és kiált, úgy ahogy a zsoltáros: „Jöjj el hozzám szabadításoddal!” Kedves testvérek, tudom, hogy nem kell senkit meggyőznöm arról, hogy szüksége van Isten szabadítására, tudom, nem kell senkinek bizonygatnom, hogy hívnia, várnia s remélnie kell a szabadító Urat. Most csak arra bíztatok mindenkit, ami ebből a zsoltárból kitetszik és szól hozzánk is és buzdít bennünket is. Isten nagyságos dolgainak emlékébe belehelyeztetve, abban Őt megismerve, megismerésében vele megbékélve kiálts a zsoltárossal együtt: „Jöjj el hozzám szabadításoddal!” Mert tudom, hogy szeretsz, és én is szeretlek téged!” S akkor felismerjük: nem is mi emlékezünk valójában, hanem maga Isten emlékezik meg rólunk és segít bennünket szüntelen.

Ámen