Ezt a két verset, az előtte olvasható izgalmas történet miatt már-már afféle függeléknek szoktuk tartani. Megtérése és megkeresztelkedése után a szerecsen komornyik is ment a maga útján, és Fülöp is ment a maga útján. Kezdődik hamarost egy újabb történet! Én mégis idevalónak tartom, egészen ideillőnek a mai avató-ünnepre ezt az igét. Most egy olyan szolgálat kezdődik itt, amelyre nyugodtan mondhatjuk azt, amit ennek a szép történetnek az elején olvastunk, hogy ti. Fülöpöt, úgymond, járatlan útra küldte a Lélek (ApCsel 8,23). Igen, ma itt járatlan útra lépünk. Mások talán már jártak rajta, de mi még nem. Mások tapasztalata, bölcsessége nyilván megsegít majd bennünket. Mégis roppant izgalmas, hogyan lesz egy fővárosi vendéglátóhelyből olyan tér, ahol úgy lehet leülni az asztalokhoz, hogy nem a mai civilizáció fogyasztási elvárásai érvényesülnek, hanem minden, amit az asztalunkra tesznek, csak kelléke a beszélgetésnek, az együttlétnek, a megváltoztatásnak. Ez a történetünk isbeszélgetésből áll. És ennek két vonatkozást szeretném idehozni. Az egyik személyes, a másik titokzatos, én magam is próbálom megérteni.
- Tehát a történet végén ez áll, hogy Fülöp ment erre, a szerecsen komornyik arra. De mindennek van egy érdekes belső vonulata, amit most pimaszságnak neveztem el. Megvallom, hajlamos vagyok a pimaszságra, pedig öregemberként el kellett volna már hagyni. Az viszont igaz, hogy éppen ezért jól elbánok a pimasz kamaszokkal. Amikor a gyerekim kamaszodtak, és próbálgatták a pimaszkodás műfaját, azt mondtam nekik, pimaszul persze: na, jó messze gurult az alma a fájától, gyermekeim, kössétek fel a gatyátokat, mert nagyon igyekeznetek kell, hogy felülmúljatok engem! Tudom hát, mi a pimaszság, de azt is tudom, mennyi kísértése van, és tudom azt is, hogy mennyi félrecsúszás, és kárba vesző élet zsákutcája kezdődik ebben a magatartásban. Mégis, van ebben a történetben is valami pimaszság, igaz, teljesen más fajta, mint amiről eddig szóltam. Ez itt szent pimaszság. Mert amikor a Szentlélek odaküldi Fülöpöt a szerecsen komornyik hintójához (akiről azt olvastuk, hogy Etiópia pénzügyminisztere volt), ahogy Fülöp, mint valami gyütt-ment odalép mellé a poros országúton és odakiabál neki: »érted-e, amit olvasol?« - ez azért pimasz dolog. Aztán felkapaszkodik mellé a hintóra, és csak úgy, barátilag elbeszélget ezzel a főemberrel, sőt nem is barátilag, hanem mindjárt, mint valami tanító; nos, akárhogy is vesszük, ehhez szent pimaszság kell. Szemléljük most ebben a megközelítésben az életünket. Tele vagyunk pimaszsággal, ebből fakadóan elrontjuk az életünket, sőt, meg is makacsoljuk magunkat, még akkor is, ha zsákutcákba kerültünk és kilátástalan a helyzetünk. Kellenek hát szent pimaszsággal felruházott emberek, akik felkapaszkodnak a hintónkra, belépnek az életünkbe, beleszólnak az dolgainkba! Ha szabad ezt tovább tágítani: igen, vannak az Istennek ilyen útjai hozzánk. Elküld embereket, felhatalmazza őket, és pimasszá teszi őket! Szent pimasszá! És ők nem azt fogják nekünk mondani, hogy: jól van úgy, ahogy van. Jól van úgy, ahogy van! Ez a harmadik évezred mantrája, az ember kitalálta magának ezt a halálos mondatot. Fennen hirdetik: mindenki szabadon dönt, mindenki úgy teszi magát tönkre, ahogy neki jól esik, mindenkit hagyjunk békén, legyen mindenki önmaga ura, nulla kortól kezdve haláláig, hiszen, ki-ki tudja mit vállal, mit kockáztat, ne avatkozzunk bele senki életébe! Én viszont azt hiszem, hogy az egész anyaszentegyház története afféle szent pimaszság. Újra és újra be kell avatkozunk az emberek életébe, ha kérik, ha nem kérik, de inkább nem kérik. Hiszen a pimaszság lényege az, hogy a másik nem kér belőle. Sok szabadult drogost ismerek, akikkel 20-25 éve még a kőbányai dzsumbuj fecskefészek gyülekezetében találkozhattam, és az a döntő tapasztalatom, hogy ott kezdődött az életük megváltozása, hogy voltak emberek, akik Isten Lelke hatalmával kéretlenül beavatkoztak az életükbe. Most egyházunk, szent pimaszsággal, ide, a Kálvin tér mellé, ide, a belvárosba, ide, a tobzódó élet kellős közepére, ahol mindenki csak éli a maga életét, és elvárja, hogy abba senki ne szóljon bele, most, ide egyházunk belép, megnyit valamit, és beavatkozik. És azért szent pimaszság ez, mert Isten nemcsak beavatkozik, hanem invitál is. Amikor beavatkozik, megnyit egy másik utat, amikor belép az életünkbe, emlékeztet arra, hogy közeledünk ahhoz a falhoz, ahonnan nincs tovább, és jó lenne sürgősen megfordulni, visszatolatni a zsákutcából - és mutatja is a helyes utat.
- A történet utolsó mondataiban azt halljuk: mikor pedig a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, többet nem látta őt a komornyik, aki ment tovább a maga útján örömmel. Aztán olvassuk a következő mondatban, hogy Fülöp is ment tovább a maga útján örömmel. Akkor miért volt ez a találkozás? Akkor miért rendezte így Isten Szentlelke? Lám, Fülöpöt, az egyszerű kis diakónust odaküldi a miniszter úrhoz, beül a kocsijába (mit ne mondjak, Mercedesébe), elindítanak egy beszélgetést, amelynek a végén egy nagy életváltozás következik be. És ez a főember örömmel megy tovább az útján, Fülöp pedig másfelé megy. Miért találkoznak, ha szétválnak az útjaik? De ez nem helyes felvetés. Itt ugyanis egy nagy titok van. Igen, az útjaik különváltak, mégis egy úton járnak. Ez pedig a Krisztus útja. Az egyházi hagyomány úgy tartja, hogy ez a szerecsen komornyik, aki Kandaké királyné főembere volt, azzal az indíttatással ment tovább örömmel, hogy hazaérkezve Etiópiába, ő alapította az etióp keresztény egyházat. Nem baj, ha ez eszünkbe jut most, 2015-ben, amikor arról hallunk, hogy az iszlám terror-állam etióp keresztyéneket végeztetett ki. A mai mártírok története valahol itt kezdődött, Fülöppel és a megtérő komornyikkal, akik találkoztak, aztán útjaik elváltak, és mégis immár egy úton jártak.
Hiszem, hogy ez a hely itt sok találkozásnak fog alkalmat adni, sok beszélgetés megy majd itt végbe, sok beavatkozás történik, sokan meg fogják tapasztalni, milyen áldott dolog az, amikor Isten elküldi Szentlelkével felhatalmazva a szent pimaszokat, akik bele akarnak szólni mások életébe! És azt is hiszem, hogy innen felállva az egyik a Bakáts térfelé indul ugyan, a másik meg a Deák tér felé, és lehet, hogy személyesen soha többet nem találkoznak, de már egy úton fognak járni - a Krisztus útján, éspedig örömmel.
Ámen
