Add Jézus kezébe, amid van!

Olyan igét olvastam, amely engem mindig megrettent. Nem általános emberi félelemmel rettent meg, hanem azzal a félelemmel, amelyet akkor érzünk, amikor szentséges dolgok közelében jár. Mert az ötezer ember megvendégelésének történetben nagy isteni titkok tárulnak fel, s bizony, itt le kell vennünk a saruinkat, és el kell indulnunk a legnagyobb titok, a szentek szentje felé. Hadd hívjam most meg a gyülekezetet és a beiktatandókat néhány lépés megtételére, abban bízva, hogy szolgálatuk betöltésében segíteni fogja őket.

János evangélista, aki maga is ott volt a kenyérosztó tanítványok között, szelíd szeretettel vagy még pontosabban: szeretetteljes iróniával mutatja be a tanítvány-társakat, és persze, önmagát is. Ott van ötezer ember, Jézus pedig jelzi, hogy eljött az idő, meg kell etetni a tömeget. Halljuk Fülöpöt, aki valószínű post-graduális képzésen vett részt, vagy amúgy is, egy szempillantás alatt fölméri: itt van mintegy ötezer férfi, 200 dénár kell, és akkor mindenki kap egy kicsit, s olyan lesz a vége, mint a református szeretetvendégség, mikor futnak az ember után egy zacskóval, benne két marék pogácsa, vigye el, tiszteletes úr! Kétszáz dénár kell, mondja Fülöp. Tapasztalatból mondja, és a tapasztalat nagyon fontos, ha valaki tanítvány akar lenni és a Krisztus egyházában akar szolgálni. De idézhetjük a történetet úgy is, ahogy Lukács evangélista jegyzi fel (Lukács 9). Ott keményebb a jézusi szó, mert amikor a tanítványok riadóztatják, hogy itt van ez a nagy tömeg és csinálni kell velük valamit, mert különben félő, hogy kidőlnek az úton hazafelé, Jézus azt mondja a tanítványoknak: adjatok nekik enni ti (Lukács 9,13). Bizony, csak megzavarodni tudunk, csak kapaszkodunk a tapasztalatainkba meg a tudásunkba meg az erőnkbe, meg a gondolatainkba, mert mit lehet ilyen helyzetben csinálni?! És még az is benne van a történetben, ezt is nagyon finoman és érzékletesen elmondja János evangélista: ezt pedig azért mondotta Fülöpnek Jézus – de nyilván a többinek is –, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, hogy mit akar tenni.

Legyen ez a mi második lépésünk, és ez már nehezebb. Az első lépés, láttuk, még viszonylag egyszerű. Jézus tükröt tart elénk, s megmutatkozik, hogy minden tudásunkkal, képességünkkel együtt is elég szerencsétlenek tudunk lenni az anyaszentegyház dolgaiban. Hamar kiderül mindannyiunkról, hogy felkészületlenek vagyunk, mert nem elég az, ahogy eddig csináltuk, és ahogy eddig néztük a dolgokat. Menjünk eggyel tovább. Úgy tűnik, mintha Jézus kíváncsi lenne arra, hogy mit akarunk mi.  Pedig (megjegyzi az evangélista), ő ezt csak azért kérdezte Fülöptől, hogy próbára tegye, megterhelje, megforgassa, leleplezze, rámutasson teljes kiszolgáltatottságára -  itt ezt jelenti a próbatétel, és egyáltalán nem azt, hogy Jézus leül velük kupaktanácsra, és aztán majd szavazattöbbséggel eldöntik, hogy mi legyen. Azért mondom ezt így, tovább hegyezve az evangélista iróniáját, mert ebbe a hibába, igen gyakran beleesünk. Tudjuk, hogy mit akarunk a családban, a munkánkban, tudjuk, hogy mit akarunk a templomban, a gyülekezetben, egyházi köztestületben, a Vértesaljai Egyházmegyében, a Dunamelléki Egyházkerületben, a magyar református egyházban. Mi tudjuk, hogy mit akarunk. És miután tudjuk, hogy mit akarunk, szép, szeretetteljes pózt öltve, kezünket imára kulcsolva odajárulunk Urunkhoz, és megkérdezzük Őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ez így, ilyenkor nem jó a kérdés. Ezekre az imádságainkra nem szoktunk feleletet kapni.  Ha tudjuk előre, hogy mit akarunk, majd utána megyünk Istenhez útmutatását kérni, ugyan miért is? Hiszen már meghatároztuk a dolgok menetét. Csak azért megyünk Istenhez, hogy megkérjük, jöjjön és foglalja el azt a helyet, amit mi elkészítettünk a Számára? Helyet készítünk az Istennek? Tekerje a pedált, adjon erőt, mutasson világosságot, söpörje félre az útból a felmerülő akadályokat? Tudjuk mi egyáltalán, hogy mit akarunk? De ennél is élesebb a történek ez e kérdése, és így talál szívünkhöz: tudjuk-e, hogy mit akar Jézus? Ez a kérdés. Mindig csak ez a kérdés. Ha már tudom, hogy én mit akarok, s aztán megyek az én Uramhoz azzal: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? -, csakhamar kiderül mindig, ha megmondja az Úr, hogy mit akar, hogy másképp kellett volna Hozzá mennünk. Mert, ha tudtul adja az Úr, hogy mit akar, mi mindjárt elkezdünk a körülményekre hivatkozni, akadályok merülnek fel, hirtelen körülvesz az ördögnek és a sátánnak ezer nyila, és panaszkodni kezdünk: Uram, tudom, azt kellene tenni, de értsd meg, hogy ezért, azért nem lehet, -  és akkor a nagy elszánásból magyarázkodás lesz. Nincs borzasztóbb   a Krisztus tanítványai esetén annál, mint hogy szüntelenül magyarázkodunk. És nincs csodálatosabb valósága a tanítványságnak, mint amikor szabad és nyitott szívvel megyünk Urunkhoz, és igyekszünk valóban szívünk teljességéből megérteni, mit akar Ő.

Menjünk tovább még egy lépéssel. Nagyon tetszik nekem a történetben ez a kisfiú. Ő a mi esperesünk. Neki csak öt kenyere és két hala van. Mi az ennyinek?  Mi az ennek a közgyűlésnek? Mi az a Vértesaljai Egyházmegyének? Mi az a Dunamelléki Egyházkerületnek? Mi az a Zsinaton? Öt kenyér, két hal? Felrémlik bennem a tanítványok gondolata, ahogy jön András és jelenti: találtam egy kisfiút, akinél van kenyér. Találtunk egy esperest, van nála valami. Mi az ennyinek? De hogy kezdte Fülöp? Uram, felmértem ezt a tömeget, 200 dénár kellene, hogy elmenjük és kenyeret vegyünk és kiosztogassuk. S jut eszembe az is, hogy volt egy másik tanítvány is, aki nem sokkal később majd Jézus megkenetésekor, amikor Mária Magdaléna széttöri az alabástrom szelencét és Jézusra pazarolja a drága kenetet, hipp-hopp, kiszámítja, hogy az bizony 300 dénárt ért. S mondja: el kellett volna adni, és szétosztani a szegényeknek (Jn 12,5). Ő volt Júdás. Jaj, de értenek a tanítványok a pénzhez, osztáshoz, eladáshoz, vevéshez, menedzsmenthez, projekthez! De tele van az egyházunk is projektekkel! Már-már projekt-pietisták lettünk! Csak mondja meg valaki, mit kell csinálni, s máris szaladunk és csináljuk, adjuk, vesszük, számoljuk, óriási pénztárkönyvekkel rohangálunk a hónunk alatt. De lám itt: Uram, találtam egy kis gyermeket, öt kenyere, két hala van. Ugyan, mi ez ennyinek? Érzitek-e András szavában, mennyire ott van még az emberi akarat: én tudom, mit akarok!? És ott van benne a magyarázkodás is!  Vértesaljai testvérek, lelkipásztorok, gondnokok, presbiterek, tisztségviselők, gyülekezeti munkások, ne magyarázkodjatok! És ne késztessétek espereseteket sem soha magyarázkodásra: Uram, nekem van öt kenyerem, két halam, mi ez ennyinek? Mi az nekünk ennyi? Ez már mind magyarázkodás. Ez a tanítványi létnek az érdekes árnyékos oldala: mi tudnánk, mit akarunk, csakhát Jézus mást akar! Mi pedig nem akarjuk azt. Ilyenkor van indok, magyarázkodás: öt kenyér, két hal - mi az ennyinek? De csak tegyétek le Jézus kezébe azt, amitek van! Nagytiszteletű egyházmegyei vezetés, csak tegyétek le Jézus kezébe, amitek van!   Ez ennek a történetnek a nagy leckéje. Ezt akarja Jézus. Adjátok neki! Ez az, amit Ő akar. Adjátok neki! Ugye milyen furcsa, megrendítő, sőt, döbbenetes. Mert, hogy is szokott lenni? Mi azt nézzük, amit mi akarunk. S mondjuk is: add ide, Uram, az erőt, add ide az ötletet, a világosságot, add ide a cselekvés lehetőségét, add hozzá a feltételeket, aztán a kitüntetést és a dicsőséget! Mind add ide, Uram! De ő ezt mondja: hozzátok ide, adjátok ide nekem. Aztán megsokasítja.

És jön a következő lépésünk ebben a szent és titokzatos történetben. Azt mondja tanítványainak: fogjátok és osszátok szét!  És mindaddig osztani és adni kell, amíg, ahogy János evangélista mondja, degeszre nem ették magukat az emberek, mígnem megelégedtek. Tudunk mi magunktól ilyet? Ki tud itt ilyet? Addig adni fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben, addig adni a másiknak, nem egynek, hanem sokaknak, ezreknek, amíg azt nem mondják: köszönöm, kipukkadok?! És úgy és annyit adni, hogy maradjon tizenkét teli kosár maradék? Amikor kezdő pap koromban (nem voltak azok olyan szép idők), Kőbányán egy kis fecskefészek templomot építettünk, tudtuk, hogy a sok jószándék mellé pénz is kell. Öcsém még egyetemista volt, kijött az építkezésre, s látta, hogy csak ülök egy élére fordított falazóblokkon, nagy búsulva. Megkérdezi tőlem: miért búsulsz?  Nos, az a helyzet, hogy meghozták az utolsó téglafuvart, még van egy kis malter is, ezt még felrakják, aztán haza kell küldenem a munkásokat, elfogyott a pénz. Leült mellém az öcsém, és azt mondja: nem olvastad az evangéliumban az ötezer ember megvendégelésének történetét? Olvastam - mondtam, gyermekkorom óta tudom fejből, bármikor elmondom. Erre azt mondja az öcsém: tényleg tudod? Hát nem csodálkoztál még azon, hogy Jézus kezében ott a kenyér, töri, adja, töri, adja, viszik a tanítványok, és nem fogy ki Jézus kezéből?! Hogy lehet az? S nézett rám huncutul. Hogy van ez? Hogy van az Isten kegyelme? Aztán vállon veregetett, és elment. És kész lett a templom. Letörtünk egy darabot abból, amink volt, és mindig lett a helyébe. Elvégeztük a munkát, kifizettük, és mindig lett új lehetőség. Mit akar Jézus? Vegyétek, és osszátok! Ne aggodalmaskodj, ne fürkészd a mennyei Mestert, van-e még a kezedben valami?! Ne rágódj azon, hogy ha odaadod, amid van, ha szétosztod a Jézus kezéből, s elfogy, te leszel a felelős, hogy széthordtad, és nincs már! Jézus azt mondja: add ide! És amit te odaadsz, azt ő megsokasítva adja vissza. Ez az Isten titka. Amit igaz szívedből, önmagad áldozatából leteszel az Úr áldó, sokasító kezébe, azt Ő megsokasítja. Add hát oda bátran az egész életedet, a reggeledet és az estédet, a munkaidődet és a szabad idődet, a gondolatodat és az álmodat, add oda magadat, általad akar csodát cselekedni!

És még egy lépés (ámbár sok van itt). Azt mondja János evangélista: azért kérdezte Jézus Fülöpöt – ti. honnan vegyünk kenyeret ezeknek? –  mert meg akarta próbálni, hiszen Ő már tudta, hogy mit akar cselekedni. Lukács evangéliuma végén van egy csodálatos történet. Az Emmausba igyekvő tanítványok csalódottak, keserűek, összetörtek - Jézus meghalt. Pedig ők is tudták, hogy mit akarnának, tudták, mit kellett volna Jézusnak tennie. El is mondják ezt a melléjük lépő feltámadott Jézusnak (akit nem ismernek meg): volt egy Názáretből való Jézus, csodálatos alak, akiről mi azt hittük, hogy ő fogja elhozni a szabadulást. De elárulták, halálra ítélték, megfeszítették és már három napja ennek. Mit felel Jézus? Balgatagok és rest szívűek mindannak az elhívésére, amit leírattak Mózesnél és a prófétáknál, hogy így kellett ennek lennie. A tanítványoknak már Jézus szavait hallva megdobbant a szívük, de még nem jutottak el a látásra. Mikor ismerik fel Jézust? Amikor az asztalukhoz ül, hálákat ad, és megtöri a kenyeret. Ekkor ismerik fel! És szaladnak vissza Jeruzsálembe, és ujjongva mondják: él az Úr, láttuk Őt, és megismertük Őt a kenyér megtöréséről. Nos, itt is töri Jézus a kenyeret. Adjátok oda az öt kenyeret meg a két halat! És hálákat adott, megtörte, és adta a tanítványoknak.  A kenyérsokasító Jézus és a feltámadott Úr áldó mozdulata ugyanaz. Erről ismerem meg őt. 

Mit akart hát itt Jézus? Jelet adni. És erre a jelre ugyanaz áll, amit János az evangéliuma végén mond: sok más jelt is művelt ugyan Jézus, amelyek nincsenek e könyvben megírva. Ezeket pedig azért írtuk meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, Jézus a Megváltó, és ezt hívén életetek legyen. Hadd buzdítsam hát az egyházmegye egész közösségét és az egyházmegyei elöljárókat! Ha megértették, mit akar Jézus, írják a szívükbe ezeket. Először is: add oda a kenyeredet! (A kenyér élet, tehát add oda az életedet!) Másodszor, oszd szét, amit Tőle kaptál, hogy általad is áldássá legyen! S harmadszor: higgy! a kegyelem, a megtartatás érkezik, kapjuk a Jézus kezéből. Íme, a jel: a kezébe veszi a kenyeret, áldást mond és megsokasítja, és a tanítványok kezébe teszi, és ők adják tovább. Így jön az Ő kezéből a kegyelem, áldás és üdvösség. Nem az a kérdés, hogy én mit akarok, hanem az: mit akar Jézusunk, a mi Üdvözítőnk és Szabadítónk.

Ámen