Igazságom Istennél van

Lekció: Zsidó 12,1-6

Textus: Jób könyve 9-10 (válogatott részek)

„Jób pedig felelt és azt mondta: 

 Valóban tudom, hogy így van; hogy is lehetne embernek igaza Istennel szemben?

 Ha valaki perelni akarna vele; nem felelhetne meg neki ezerből egyre.

 Bölcs szívű és hatalmas erejű; ki szegült ellene valaha sértetlenül?

 Ő az, aki hegyeket mozdít el észrevétlen; melyeket felforgat haragjában:

 aki felriasztja a földet helyéről; hogy oszlopai megreszketnek: 

 aki parancsol a napnak, hogy ne keljen fel; és a csillagokat bepecsételi:

 aki meghajlítja az eget egyedül; és lelép a tenger magaslataira: 

 aki a Göncölszekeret, Kaszáscsillagot, Fiastyúkot és délszak csillagkamaráit alkotta.

 Ha kiáltanék és felelne nekem; nem hinném, hogy fülébe jutott szavam: 

 hiszen forgószélben szokott reám törni; és sok sebet ütött rajtam ok nélkül:

 Napjaim pedig futárnál gyorsabbak voltak; 

 elfutottak, nem láttam jót: elsuhantak nádhajókon; mint keselyű prédára csap. 

 Mert nem ember, mint én, hogy megfelelhetnék neki; perbe szállhatnánk egymással.

 Nincs köztünk választott bíró; ki mindkettőnkre rá tehetné kezét. 

 Távolítsa el rólam veszélyét; és rettentése ne ijesszen engem; 

 hogy beszélhessek és ne kelljen tőle félnem; mert így én nem vagyok magamnál.

 Azt mondom Istennek: Ne ítélj el engem; add tudnom, miért perelsz velem? 

 Hát jó neked, hogy elnyomd, hogy megvesd kezeid munkáját;

hogy istentelenek tanácsára ragyogtál fel?

 Kezeid alakítottak ki és alkottak meg engem,

mindenestől együtt, és te semmisítesz meg engem. 

 Ha bűnös vagyok, jaj nekem,

 és ha igaz vagyok,nem emelhetem fel fejemet,

gyalázattal jóllakottan, nyomortól ittasan. 

 Hiszen kevés napom van, hát szűnjél meg;

és tedd le rólam, hogy felviduljak egy kissé 

 mielőtt elmegyek, ahonnét nem térek vissza;

 a sötétség és halálárnyék országába.

 A homály országába, mely olyan, mint a halálárnyék sötétsége,

és nincs váltakozás, mikor világosság támad, olyan, mint mikor sötét van.”

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A múlt alkalommal a Jób barátai közül másodjára megszólaló Bildádnak tanáros és szépen tagolt, kimért beszédét hallottuk. A vigasztaló szavak  egyik lényeges pontja, amit nekünk sem ártott beírni a szívünkbe, kérdés formájában hangzott: elforgatja-e Isten az igazságot? Elcsavarja-e Isten a jogosságot? Költői kérdés volt ez, hiszen Isten nem forgatja el az igazságot. A vigasztaló beszéd pedig higgadt és igaz volt. Igen, Bildád úgy beszélt, mint egy tanár a zajongó osztályban, ahol a gyerekek idétlenkednek, bosszantják, megtörnék a mondandója lendületét, de csak ő áll, és nyugodt, kimért hangon mondja a nagy igazságokat. Higgadt és igaz beszéd volt ez, mondottuk, talán túlságosan is az volt. Mert hallottuk azt is, hogy miközben Isten igazságosságáról beszélt, és bemutatta annak rendjét is, mégsem tudta megvigasztalni Jóbot, hanem mérhetetlen gyötrelembe sodorta. Fájdalmas példát hozott fel: a fiaid azért haltak meg, mert vétkeztek. Isten ugyanis úgy gyakorolja az igazságot, hogy a vétkezőket kiszolgáltatja bűneik következményének, bibliai szóval: átadja őket bűneik hatalmának. Ha mással esik ez meg, tudom, még mi is bólintunk rá. Vagy ha halljuk a régieket, Augustinust vagy Luthert, hogy Isten úgy bünteti meg a gazembereket, hogy hagyja, hogy agyonverjék egymást – bólintunk rá, igen, és megtoldjuk, hogy ki-ki azt kapja, amit érdemel. De ha velünk, ha rajtunk esik a baj? Ha minket kap fel a forgószél, ha minket ver földhöz a sok nyomorúság? Ha a mi fiaink halnak meg?

Mondottam, hogy Bildádnak ez a vigasztaló igyekezete afféle mikroaggresszió volt. A szépen előadott igazságba olyan példát szőtt bele, amivel rettentően megbántotta Jóbot, aki most felel erre. Így kezdi a beszédét: „valóban tudom, hogy így van, hogy is lehetne embernek igaza Istennel szemben?!” (9,2) És maga Jób is számos példát hoz fel, melyek közül csak néhányat olvastam fel: Isten véghetetlen és végére mehetetlen, Ő az univerzum alkotója, Isten a világot bölcsen alkotta meg. Övé az egész világegyetem. Egyszóval: Isten bölcs és erős. Majd azt mondja Jób, ha szólt is hozzá Isten, nem hallotta, mert Isten forgószélben szól, és ennek a harsogása úgy betölt mindent, és nem tudjuk kivenni belőle, hogy nekünk, személyesen mit mond Isten. Isten népek sorsáról dönt, a mi napjaink pedig, mondja Jób, olyan, mint a gyors futár. Másutt ezt fogjuk olvasni: a mi napjaink csak átsuhanó árnyék (Jób 14,2). Majd azt is mondja Jób, ha perbe szállnánk Istennel, nem találnánk bírót sem, aki egyenlő mértékkel mérne köztünk és Isten között (9,33). De hogyan is mérhetne bármiféle bíró, hiszen maga Isten a bíró! S milyen az, amikor a bölcs és hatalmas bíróval perbe száll valaki, milyen az, amikor megperlik a bírót?! Ez abszurdum. Így mondja Jób: ezer mondatunkkal sem tudnánk egyetlen értelmes, érvényes szót sem mondani Isten előtt (9,3). Van ennek egy megfordítása, hadd utaljak rá, hogy értsük ezt a különös kifejezést. Amikor Jézus az imádkozásról beszél, azt mondja: ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy sok beszédükért hallgattatnak meg (Máté ev. 6,5-7). Most itt, ebben a rettentő szorongató állapotban Jób azt mondja, hogyan is szállhatnék én perbe Istennel?! Isten előtt ezer mondatom, a világ összes beszéde, a legnagyobb igazságok sem érnének föl egyetlen szóval sem! Majd később, a beszéde második felében egyenesen Istenhez fordul, és ezt mondja: ne ítélj el engem, hiszen te alkottál, rólam gondot viseltél! Majd így folytatja: „ha bűnös vagyok, jaj nekem, ha pedig igaz volnék, nem emelhetem fel fejemet, mert gyalázat tölt el és nyomorúság itatott át, mert ha felemelném a fejemet, te, mint oroszlán vadásznál rám és ismét megmutatnád rettentő csodáidat rajtam, megújítanád bizonyságtételeidet, ellenem, megsokasítanád velem való bosszúságodat; váltott sereg lenne körülöttem.” (10,15-17)
Tehát váltott sereg van Jób körül. Most háború idején, gazán nem kell messze mennünk, hogy értsük ezt a képet. A váltott sereg éjjel és nappal, szakadatlanul harcol. A megfáradt csapatokat visszavonják, és helyettük újakat küldenek ostromra. Azt mondja Jób, hogy Isten nyomorúságot, elhagyatottságot, betegségeket küldött rá, de leginkább ezt a váltott sereget, akik a „vigasztaló” barátok közössége. Mi eddig csak két barátot hallottunk, Elifázt és Bildádot; ott van még Czófár, a harmadik, aki eddig nem szólt, de hamarosan ő következik; és ott áll negyedikként Élihu is, aki csak vár, vár; várja, hogy a többiek mire jutnak – ő a szupertartalék. Ez bizony váltott sereg. Elifáz éppen abbahagyta, fölkapta tőle a szót Bildád, és Bildád be sem fejezte, már jön Czófár; és ostromolják Jóbot. Váltott serege ez a vádaknak, terheknek, sejtetéseknek. Keserves, mihaszna, vigasztalók vagytok ti mond, mondja később Jób (16,2), azért jöttetek, hogy velem együtt sírjatok, hogy lássátok a bajomat, és megvigasztaljatok, és lám, el se kezdtük a beszélgetést, máris megvádoltok. Íme, azt mondjátok: Istennel szemben soha nincs igazad, és ne kívánd, hogy Isten pert indítson ellened! Van egy szép énekünk, a 143. zsoltár átköltése – Ne szállj perbe énvelem, ó, én édes Istenem! –, sokat énekeljük. Eredetileg Dávid énekelte: ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz teelőtted (Zsoltár 143,2). Nos, a barátok ezt mondják most Jóbnak: mit akarsz? Perbe akarsz szállni Istennel? Vitatkozni akarsz vele? Követelni valód volna Istentől? De, mint látni fogjuk, Jób már most perben levőnek tudja magát! A beszédének a második felét, ahol Isten felé fordul, így kezdi: „Ezt mondom Istennek: Ne ítélj el engem, add tudnom, miért perelsz velem? (Jób 10,2) Igen, Jób így éli meg a nyomorúságát. A barátok az isteni igazságosság működéséről beszélnek, elvileg helyesen, szinte meg is rendültünk attól, ahogy Bildád sorakoztatta a képeit, hasonlatait arról, hogy miképpen működik ez az isteni igazságosság, lényegében véve automatizmusként. Nem kell ahhoz semmit hozzátenni, nem kell belőle semmit elvenni, nem kell rajta igazítani – az isteni rend működik. De Jób mindebből azt veszi ki, hogy Isten pert indított ellene. Ne szállj perbe énvelem! - mondhatná Jób is. De ő ezt mondja: miért perelsz velem? Add tudnom, miért perelsz ellenem?

Ez nem holmi perlődés. Nem afféle civakodás, vagy magyar módon való jussolás, amikor például, örökség okán egymásnak feszülnek a testvérek, vagy amikor barátok összekülönböznek, és vádakat vágnak egymás fejéhez. Amiről Jób beszél, az szabályos jogi kategória. A peres eljárásnak, a litigációnak záró része az ítélet, a judicium. „Ítéljétek csak meg, lám, ártatlan vagyok” – kiált korábban barátainak Jób (6,29). Mindannyian tudjuk, nemcsak a jogászok, hogy mit jelent ártatlannak ítélni. Ez szabályos jogi eljárás keretében történik, beleértve az indítványt, a panaszok egybegyűjtését, ügyvédet és ügyészt, a bíró megkeresését, peres eljárás indítását, a bizonyítást, a kihirdetést. A régi Izraelben is gyakorolták ezt, úgy ahogy ezt Mózes 5. könyve is leírja. Amint majd látni fogjuk, Jób könyvét át- meg átszövi ez a felfogás. Némelyek szerint Jób könyve voltaképpen egy nagy pernek a versbe foglalt kivonata, afféle bírósági akta. Ez ugyan túlzás, de amit peres eljárásnak gondolunk, annak a lényeges vonatkozásai valóban itt vannak. Én a mai ige alapján három értelmet hoztam ide, mégpedig a 9. rész bevezető verse alapján, ahol azt mondja Jób: „valóban tudom, hogy így van. Hogy’ is lehetne embernek igaza Istennel szemben?”

1. Az embernek nincs igaza Istennél. Ez azt jelenti, hogy a mi igazságunk sosem erősebb Isten igazságánál. Kiterjeszthető ez a filozófiai igazságra is, bár itt nem arról van szó, hanem az igazságosságról. Az embernek ilyen értelemben sincsen igazsága Istennel szemben. Nincs mit Istentől követelnie. Ostoba illúzió azt vélni, hogy egy nyertes per után végrehajtót küldhetünk Istenre. Mert a mi igazságunk sosem erősebb az Isten igazságánál, sem elvontan, sem személyesen. Hiába indítanánk pert, ez eleve lehetetlenség. Az imént említettem, egy negyedik alakot, Élihút, aki majd a könyv 32. részében szólal meg, mintegy beleavatkozik a vitatkozásba, egész pontosan a beavatkozik a perbe. Azt írja róla a könyv: „Jóbra azért lobbant fel, haragja, mert igazabbnak mondta magát Istennél. Három barátjára pedig azért robbant fel a haragja, mert nem találtak feleletet”, vagyis nem tudták Jób torkára forrasztani a szót (Jób 32,2-3). Ezért Élihú, úgymond, jogos haraggal lép be a perbe. Mert ennek a meghatározó mondatnak, hogy ugyanis az embernek nincs igaza Istennel szemben, az az üzenete: add fel!

„Én nem perlek, én nem merlek, igaz Bíró vádolni, ha elkezded igaz ítéleted én rajtam gyakorolni...” mondja egy szép bűnbánati, böjti énekünk. Így állunk alázatosan Isten elé, és így vagyunk alázattal embertársaink között is, ezzel a megrendítő tudattal: az embernek sosincs igaza Istennel szemben. Add hát fel! Így látjuk ezt a Jób könyvében, a barátok fölveszik ezt a fonalat (ők is kezdték!), aztán viszik tovább, mert Jób kötélnek állt, és újra meg újra ezt mondják Jóbnak, add fel, add fel!

2. De van ennek a mondatnak egy másik jelentése is. Az első így hangzott, ismétlem: az embernek nincs igaza Istennél; a másik szorosabbra fogja ezt, személyesebb: az embernek soha nincs igaza Istennel szemben. Az első lehetőség általános meghagyás volt. Ezt inkább a bölcselkedők, a költők, az érzékeny lelkű emberek érzik át, élik át. A másikat mindannyian, így: nekem sosincs igazam Istennel szemben. Ehhez nem kell tudósnak, teológusnak lenni, nem kell lánglelkű költőnek sem lenni, nem kell látomásos bölcselkedőnek lenni – ehhez elég vagyunk mi, úgy ahogy vagyunk, egyszerű földi halandók, ahogy Jób is jellemzi önmagát: bizony, ha Isten szól is a forgószélből, én nem tudom kivenni abból, hogy mit mondott nekem, és ha el is küldenék Istenhez ezer szót sóhajban, panaszban, imádságban, vádban, és odagörgetném elé a nyomorúságomat, a bajomat, ezer szó sem érne fel egy szóval sem.
Egy másik helyen Jób egészen keserűen azt mondja, hogy Isten fütyül rá, nem törődik vele, kineveti (9,23). Ki vagy te, Jób? Mit ugrálsz itt? Neked sosincs igazad Istennel szemben. Szent Gergely a középkor egyik nagy Biblia-magyarázója ezeket a szavakat fűzi ehhez a részhez: Ha az ember aláveti magát Istennek, igazságot kap. Ha szembeszáll Istennel, elveszíti igazságát. Ha vetélkedni kezdesz Istennel, aki minden jó alkotója, akkor minden jót elveszítesz. Ha magadnak tulajdonítod az ajándékul kapott áldásokat, akkor magával Istennel akarod szembefordítani az ő áldásait.” És hozzátoldja Jób szavait: ha ezerszer is mondasz valamit, nem mondtál egyet sem. Köznapi helyzetekben látjuk ezt. Beteg valaki a családban nagyon beteg. Hónapok, évek óta hordozzuk. Mindent megteszünk, kiszolgáljuk, előkerítjük a legjobb orvosokat, megvásároljuk a megvásárolhatatlan gyógyszereket, erősítjük magunkat igékkel, kérjük Isten Szent Lelkének bátorítását, összerendezzük az egész családot megszervezzük a gondozást, az elesett ember hordozását. Ő meg csak mondja, mondja, és mindig ugyanazt mondja. Mi pedig lassan belerokkanunk – a szavaiba. (Ne fojtsuk el magunkban ezt a mindennapos tapasztalatot!) Lassacskán úgy érezzük, hogy menten föladjuk a gondozásnak és a gyógyításnak a szent ügyét, mert szétzúzza a lelkünket, hogy a betegünk mindig csak ugyanazt mondja, ezerszer is ugyanazt mondja. Mindig ugyanaz jön ki belőle, akárhol kezdjük el. Csak a panaszt halljuk, a keserű szavakat, az átkozódást. Hiába! Mi összeroppanunk, de a helyzet nem változik. Ha ezerszer mondasz is valamit, nem mondtál semmit se. Ezt mondja Jób is, amikor arra gondol, hogy perbe szállna Istennel. Ugyan mit mondhatna ellene? Ugyan mit mondhatnál ellene? S bár a feleségemnek, a barátaimnak, a testvéreimnek ezerszer is el tudom mondani ugyanazt, mivel sosincs igazam Istennel szemben, akárhányszor mondom el, akárhogy fogalmazom meg, akárhogy kommunikálom, mintha ki sem mondtam volna. Ennek a belátásra pedig ez: add meg magad!

3. De van egy harmadik üzenete is Jób kérdésének, amikor ezt mondja, hogyan is lehetne igaz a halandó Isten előtt, hogyan lehetne igaza a halandónak Istennél? Mert így is lehetne fordítani: vajon a halandó kaphat-e, szerezhet-e igazságot Istentől? Többnyire ezt a mondatot így szoktuk fordítani: hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben? S mint utaltam rá Élihú ezt valóban így értette. Szerinte Jób igazabbnak mondta magát Istennél. És amiatt haragra lobbant, vagyis mintegy bíróként lép fel és igazságokat mérlegel. Igaza volna
Jóbnak? Jób azt panaszolja, hogy Isten hozta rá ezt az iszonyatos nyomorúságot – meghaltak a gyerekei, elvesztette a vagyonát, súlyos beteg lett, kidobták a közösségéből, egy trágyadombon ül, kaparássza a sebeit, a barátai sem tudnak neki semmit mondani, végső kétségbeesésben van, és meghalni se tud. Olyan mértéktelen a szenvedése, hogy ahhoz képest ártatlannak véli magát. S akkor talán, talán mégis ez a helyzet, hogy Isten felfüggesztette örök igazságát, és inkább Jóbnak van igaza? Talán így kell érteni, hogy lehet-e a halandó igazabb Istennél? Csakhogy Jób kérdésében nem középfok áll – igazabb, hanem egyszerű meghatározás! Idézem még egyszer Jóbot: valóban tudom, hogy így van, hogyan is lehetne az embernek igaza Istennél (vagy Istennel szemben)? Én most ezt így fordítom: Istentől... És ezesetben a kérdés immár nem költői, hanem valóságos: hogyan és milyen módon nyerhet Istentől igazságot az ember? Vajon teljességgel lehetetlen, hogy az ember valamiképpen igazságot kapjon Istentől? Adhat Isten igazságot az embernek?

Jób később, mikor sokadjára jelzi, hogy a barátai rosszul sikerült szavai nem vigasztalják, hanem csak fokozzák a fájdalmát, fölkiált: „tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára porom felett megáll.” (Jób 19,25) „Porom felett” - így fordítjuk. Azonban Kecskeméthy István, kolozsvári bibliatudós, aki a két világháború között működött és sok hányattatást élt át, így fordítja: „a porondon megáll.” A megváltó lesz, az, aki végül megáll a porondon. Tudom, hogy az én megváltóm – másképpen: szószólóm, kezesem – él, és utoljára ő áll meg itt, ezen a porondon. Ézsaiás próféta pedig ezt üzeni hányattatásai közepette, mikor az ellenfelei a vigasztaló üzeneteket kiverik a kezéből és a szájából: „ki perel velem? közel van, aki engem megigazít!” (Ézsaiás 50,9). Közel van az én szabadítóm, kezesem, akitől igazságot nyerek! És ki ez a kezes? Ézsaiás így folytatja, mikor az Úr szenvedő szolgájáról beszél: „mert lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít és vétkeiket ő viseli” (Ézsaiás 53,11).

Jób azt mondja itt, hogy Isten bármikor megújíthatja bizonyságát ellenünk (Jób 10,17). Nem is kell Istennek tanú ahhoz, hogy rámutasson elesett, nyomorult, vétkes és bűnös voltunkra. Bizonyságát, bizonyítékait bármikor előveheti ellenünk. Sőt, így mondja Jób, mintha váltott sereget állított volna körénk. Éjjel és nappal gyötörnek, és még a naptámadat is olyan, mint az éjjeli sötétség. Nincs világosság. De, tudjuk, hogy van egy másik váltott sereg is. Van egy másik bizonyságok fellege. Jób azt mondja panaszában, hogy Isten bármikor nagy sereget gyűjthet ellenem és bizonyítékait bármikor körém tudja sorakoztatni, se erre, se arra nem szabadulhatok, nem tudok előlük kitérni. Hogy is tudnék, én magam vagyok a bizonyíték magam ellen. Sosem lesz igazam Istennél. De, mondom, van egy másik bizonyságok fellege! Róluk olvastam a Zsidókhoz írt levélből, ők is körül vesznek, és ha ők vesznek körül, akkor még az éjszaka is nappali világosság lesz (Jób 11,17). Az éjféli sötétség is olyan lesz, mint a kora reggel. Kik ezek a bizonyságok? Egy szép középkor végi képen, a firenzei Francesco di Cristofano alkotásán Szűz Máriát látjuk a kisded Jézussal, s mellettük két oldalt,  a középkori zsánerképek rendje szerint, két hódoló alak. Afféle vizitálók ők, tehát nemcsak a háromkirályok, nemcsak a pásztorok, nemcsak a mennyei angyalok, hanem mindenféle más személyek is imádatot mutattak be a Megváltónak (például a városi magisztrátus és hitvese, vagy egy gazdag ember és egy koldus). Ezen a képen Keresztelő Jánost látjuk az egyik oldalon, a másik oldalon pedig Jóbot. Milyen érdekes a festő gondolata. Ott áll Keresztelő János, aki Jézus Krisztus előfutára volt: „íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29) – hirdeti, mikor Jézus megkeresztelkedik. Íme, az én megváltóm – hirdeti Jób -, aki utoljára megáll a porondon, ő az én kezesem, ő az én igazságom! Igen, Jób is útkészítő. Aki igazságot keres Istennél, az Krisztus útját készíti! Készítsétek az Úr útját, kiált a prófáta is – ő tanít meg az igazság ösvényére (Ézsaiás 40,2.14). Az Ószövetség rendje szerint Jób talán maga sem tudta, mit  mond, de kimondta e szavakat: utoljára a por fölött, a porondon ez a valaki áll meg, akiről Ézsaiás próféta azt jövendölte, hogy a sebei által gyógyulunk meg, és akinek ismerete sokakat igazít meg. Hogyan lehet az embernek igazsága Istentől? Csak így, Krisztus által! És ennek a belátásnak az az egyszerű üzenete: add át magad!

Add fel! Igen, add fel! Az embernek nincs igaza Istennel szemben. Add meg magad! Igen, sosem leszel igazabb, mint Isten. De annak, hogy add fel és add meg magad, csak akkor van értelme, ha a szívedbe veszed ezt is: add át magadat! Add át magadat Istennek! Ámen.